Petőfi Népe, 1984. július (39. évfolyam, 153-178. szám)
1984-07-08 / 159. szám
MŰVELŐDÉS • IRODALOM NÉPHAGYOMÁNYOK A FOTÓMÜVÉSZETBEN(?) Egy kiállítás félreértései • Dobosy László: Ökrösfogat (díjazott). sok minden egyéb szerepel a fényképeken. Több, kevesebb, s talán másabb is, mint amit a cím sugall. Harmincegy szerző 61 egyedi fotója és 7 sorozata került a paravánokra, s az említett szemléleti bizonytalanságot jelzi, hogy még a díjazott munkák sem hozhatók azonos nevezőre. Eifert János Matyó lakodalmasa semmilyen módon nem rokonítható Péter János Tyúkanyójával, Balogh István Szilárd A befagyott folyón című alkotása nem hozható kapcsolatba Kereskedő Sándorné Te- referéjével. (Mellesleg: tárlatcím ide vagy oda, a kiállítás egyik legszebb képe: élettel, sorssal — azaz néphagyománnyal is — teli). Nem egységes a kiállított anyag színvonala sem. Eifert János világszerte elismert, megcsodált képei a többiekkel alig-alig említhetők egy napon. Elemi képszerkesztési hibával mérgeli a nézőt Makkos László: Pincesorja levegőtlen; Novák József néprajzi hitelű, de gyengén nagyított Nagymosását „lejátssza a pástról” a versenyen kívül induló Kovács László hasonló témájú felvétele. Aki a néphagyományokat ebből a tárlatból óhajtaná megismerni, aki most szeretné az első pillantást vetni rájuk —, és egy nemzetközi folklórfesztiválon bizonyára sokan épp ezért térnek be a tájékoztató iroda melletti kiállítóterembe — az csalódik. Van ugyan néhány egészen jó kép, de nem áll össze egységes egésszé az anyag, a hetvenvalahány felvétel külön éldegél, és ez annál bosszantóbb, mert ilyen körülmények között a jó képek sem lehetnek jobbak. B. J. • Kereskedő Sándorné: Terefere (díjazott). . Félreérthető a Néphagyományok a fotóművészetben cím. Első — pontos — olvasatában azt jelenti, hogy a fotóművészet rendelkezhetne néphagyományokkal, ez pedig teljes lehetetlenség. Az igazsághoz tartozik, hogy akkor sem lesz okosabb az ember, ha akár tízszer körbegyalogolja a különben jól rendezett (Bálint Attila'munkáját dicsérő) tárlatot Baján, a József Attila Művelődési Központ kiállítótermében. A VIII. Duna menti folklórfesztiválnak ez az országos fotómustrája meglehetősen ellentmondásos képet mutat, mintha a cím a rendező szerveket is bizonytalanná tette volna. Látványosan szép épületoromzat, diskuráló öregasszonyok, ar- tisztikusan komponált paraszt- szobabelső, nagymosás patakban, kopjafa, mészégetés és még sok• Kovács László: Kürtös kalács (versenyen kívül). úgy reszket-örvénylik a kőkockákon, a sétaútnál a leláncolt kapuk, s a kert mögött a boltos ív... mint árboc, tör át valami hóesésen, s az ú-t formázó párkányon megáll... s tudjuk már, polgárok itt mi nem leszünk, csak tanúk Unokáink is csárdásoznak? A magyar táncpedagógia sikere — Tudományos tanácskozás A látványos néptáncbemutatók vonzották ezen a fesztiválon is a legtöbb érdeklődőt, ezek fejezték ki legerőteljesebben az alapgondolatot: nemzetek, népek, kultúrák találkozását. Mindez aligha csökkenti az egyik szelidi-tavi üdülőben rendezett tudományos tanácskozás jelentőségét. Három földrészről — Európából, Ázsiából és Afrikából — érkezett 38 folklorista ült össze naponta, hogy értékelje a látottakat, hallottakat, s ezek alapján elemezze a néptáncmozgalom helyzetét. Magam is részt vettem a forró hangulatú őszinte eszmecseréken. A tudományos előadások, hozzászólások jól körvonalazták, hogy miilyen gondok, ellentmondások nehezítik a modern társadalomban a mozgalom helyzetét. A Borbély Jolán és Foltim Jolán által rendezett nyitó műsor jó alkalmat adott a néptánc és a színpadi bemutató összefüggéseinek megvitatására. Nem könnyű eldönteni, hogy az egykori rítusokhoz kapcsolt ünnepeiken, a családi környezetben előadott ősi táncok milyen formában kerülhetnek közönség elé. Egyáltalán: szabad-e az ősi szokásrendet alakítgatni, koreografálni, a színpad és az előadás igényeihez átrendezni? A szakemberek elismerően szóltak a szerdai esti műsorral. A sajátos módszerekkel dolgozó magyar táncpedagógiai iskola sikereiként üdvözölték a látottakat. , Naponta újra és újra szóba került a folklórmozgalom jövője. Kurt Peterman®, az NDK-ból érkezett neves néprajztudós fogalmazta meg legerőteljesebben a problémát. A kiváló szakember évtizedek óta keresi azokat a módszereket, amelyekkel fejlett ipari társadalmunkban is valódi funkciót lehetne adni a néphagyomány egyes elemeinek. Azért jött Kalocsára is, hogy újabb tapasztalatokat szerezzen arra vonatkozóan; miként lehet a nyugati szórakoztatóipar egyoldalú, nyomasztó hatásét ellensúlyozni. A többi külföldi vendéghez hasonlóan, neki is igen tetszettek a magyar gyermekcsoportok. ■ Sok kérdésit kaptak a hazai szakemberek: miként szerződnek ezek az együttesek, lehet-e tömegméretekben táncra tanítani a gyerekeket? Az angol Therese Buchland beszámolt arról, hogy bár hazájában 1909 óta az elemi iskolában kötelező tárgy a tánc, mégis viszonylag kevesen ragaszkodnak az iskolapadot elhagyva a 'tanult táncokhoz. Francia kollégája, Yvon Guylich szerint a gyerekek idegenkednek a néptánctól, „dedós” szórakozásnak tartják. Általános vélemény szerint az öntevékeny művészeti közösségek a legalkalmasabbak a néptánc tovább -hagyományozá- sára. Andrásfalvai Bertalan, a tanácskozássorozat elnöke a magyar nép táncmozgalom tapasztalatairól számolt be. „Nálunk is bebizonyosodott, hogy amíg a táncot ’kettőt jobbra, kettőt balra’. szinten, az egyszerűséget, a könnyen megtanulható! hangsúlyozva oktattuk, a tömegek idegenkedtek a néptánctanulástól. Amint azonban a tudomány feltárta és népszerűsítette, a pedagógia alkalmazta a gazdagabb variációs lehetőségekkel bíró mezőségi táncokat, megnövekedett az érdeklődés. Ez volt a táncház-mozgalom elindítója. Ezeken az alkalmakon a zene, az ének és a mozgás lekerült a színpadról és eredeti funkciója szerint ismét az aktív, szórakoztató időtöltés része lett. Egyöntetű vélemény szerint: úgy tiszteljük igazán a hagyományt, ha a lehető legpontosab- é ban, a változatok teljességét adva, tudományos alapossággal rögzítjük azt. Nem tudni, hegy milyen szerepe lesz évszázadok múlva a folklórnak, de a kutatóknak, a pedagógusoknak minden eszközzel segíteni kell megőrzését. Kitől tanuljanak a gyerekek? A tánc legfőbb iskolája korábban a család volt. A gyerekek meg- igézve figyelték ünnepeken, mulatságokon. a felnőtteket, lépéseiket maguk is szívesen utánozták játékaikban. Idővel tökéletesen elsajátították az egész mozgáskultúrát. Ez a „módszer” a nagy társadalmi változások miatt ma már nem funkcionál. Csak a tudomány és a szakpedagógia segítségével tudják átad- ni-átvemni a hagyományokat, még az egymás mellett élő korosztá- , lyok is. A folklór értékeinek megőrzéséhez több szakemberre lenne szükség, ez a tanácskozás egyik fő megállapítása. Farkas F. József MÁTÓL LÁTHATÓ A tét Valahányszor felpillantottam a könyvből, félmosollyal engem nézett. Már-már azt hittem, nem is hajlandó leplezni az egyneműek iránti vonzódását. Hogy ne kelljen állnom a pillantását, kinéztem a vonatablakon: mintha megdermedt vízcseppek borították volna be az üveget, kívülről úgy verte be az eső. — Szintén Sopronba? —, s meg sem várva . válaszomat, mint felhúzott zsilip után a víz, ömlött belőle a szó. — Én ott veszem át a csoportomat. Osztrákok, *velük könnyű dolgom lesz. Legalábbis rajtam nem múlik, négynyelves vagyok, angol-németoroszlen- gyel, de persze, én kitehetem a telkemet, ha a fogadó helyeken megint olyanok lesznek, mint a múltkor az amerikaiakkal. Azt írta az utasítás: „Reggeli, utána kilovaglás a ménes lovain". Hát a reggeli a pincénél kezdődött volna egy kupica pálinkával, utána rántotta. Az idős amerikai hölgyek csak beleszagoltak a kupicába, s fordultak is kifelé, de volt akiknek már a pincelevegőtől elege lett. Meg is maradt a harminc adag reggeliből a fele. De ezzel még nincs vége. Megyünk az istállókhoz, elő is vezetnek egy fehér, türelmes jószágot, az első, vállalkozó szellemű ősz asszonyt feltuszkolják rá, aztán séta körben az udvaron. A csoport jókedvűen nézi, de egyre-másra kérdezik: hol a többi ló? A lovász bizonygatja: „Kivágtatott a ménes. Mondja meg nekik, hogy erre egészségügyi okokból van szükség." Mondom, de negyedóra múlva már türelmetlenek az amerikaiak, mert unalmas, hogy egyetlen ló kocog körbe a szalmával meg trágyával telehullajtott udvaron. Kérdem a lovászt, „hány tagú" az a ménes. Néz rám, mint a falu bolondjára, s kifakad: „Ménes? Rég ott nyerít már valamennyi a városi lóhúsboltban. Ez a paci maradt meg mutatóba." Csakhogy az irodánkkal kötött szerződésben benne van a lovaglás, szóval hazudhatok én ménest, meg magyar virtust. Aztán jön az ebéd: birkapörkölt, meg két-két deci bor, fehér is, vörös is. De hát aki nem evett birkát, annak a gőzéből egy szippantás egy életre is elég. Ha meg nem eszik, akkor ugyebár minek körbe- hordozni a botokat. No, megyek az igazgatóhoz, hogyan is képzelték ezt. Az meg húz félre, és nyomkod a kezembe egy díszes, csikóbőrös kulacsot) hogy tegyem csak el, ajándék. Mondom neki, mi a jófenét csináljak én vele a stílbútoros lakásomban, erre más hangra vált, s panaszolja bűnbánóan: a téesznek a kialkudott összeg, az embereknek meg az az üzlet, ami megmarad a csoportok után. „Mondja kedves barátom, mit szólna, ha én mindezt csak úgy megemlíteném a nagyfőnöknek, akivel együtt jártunk fejtágítóra, mert régi motoros vagyok én, ebben a szakmában”, mire szorongatja a váltamat, „csak azt ne tegye!” Azt csak magának mondom, hogy az a jiagyfőnlök nem kitalálás, fiatal korunkban együtt jártunk egy tanfolyamra, persze, akkor még ö sem volt olyan magas polcon, dekát már akkor olyan ember volt, hogy még a W. C-én is magolt. Véletlenül kaptuk rajta, mert felfigyeltünk, hogy ki a csuda mormog az árnyékszéken. Hát ott ült, és sulykolta az anyagot, merthogy minden percet ki kell használni. „Meg vagy te őrülve, komám?” Attól kezdve osont előlem, ha meglátott, egyszer meg csak olvasom, hogy kinevezték. Egyébként ha azt hinné, hogy a téeszeket szapulom, téved, meg le is tagadnám, mert a városi, étteremben meg a múltkor mit látok: az ebédnél a harmadik, a desszert hiányzik. Kérem az üzletvezetőt, megint jön a nagyfőnök adu, intézkedik is rögtön, erre meg a sütemény helyett fagylaltot hordanak körbe, amikor kint mínusz két fok van. Persze, régi motoros vagyok én, tudom, mi kell a turistának. Természetesen attól függ, honnan jött, „innen,r~ vagy „onnan". Mondtam is a múltkor az egyik fiatal kollégának: „Hagyd el azokat az emlékműveket, láttak ezek annyit belőlük, hogy a legszívesebben elszaladnának. Hanem azt figyeld meg, hogy csinálom. Érdekli önöket a kültúr- program?” Általános helyeslés. „No, akkor megmütatom a legolcsóbb üzleteket.” Éljenzés, taps, a végén még külön meg is köszönték. Aki meg „onnan” jön, anrtak hiába mutogatnám az emlékműveket, azt sem tudják, ki fia, borja volt a megboldogult. A Savoyai Eugén, az más! Ott jöhet a szöveg, azt Európában is ismerték, hozzá lehet keverni egy kis magyar történelmet. Látom, hallgat, pedig elhiheti, régi motoros vagyok a szakmában. De azért egyet mondjon meg: én csak- csak helyrerakom a dolgokat, de mit mondjak a fiamnak? aki látja és kérdez ... Csak a vonatkattogás hallatszott. ífogy a fia kérdez, az rendben volna, de hogy ö, aki ugyanarra több választ is tud? Hogy a fiának — aki se nem „innen”, se nem „onnan” jött, ' hanem itt született — melyik változatot mondja? Sopronig lesz egy nehéz órám. ö nem is sejti, mivel láncolt beavatottá. A téttel, hogy a számomra ismeretlen fiú „apja fia” lesz vagy sem. Marafkó László Probstner János grafikái a Kecskeméti Galériában Probstner János neve — jó évtizedes munkája eredményeként — ismerős. A kecskeméti Nemzetközi Kerámia Kísérleti Stúdió létrehozója, s vezetője azon kevesek közé tartozik, akik egyidejűleg két művészeti ágban hoznak létre maradandót. Önálló grafikai anyagát Kecskeméten most láthatjuk először, de a közelmúltban a keceli, a bajai és a budapesti közönség (a Helikon Galériában) már megismerhette rajzait. Alkotói múltja keramikusként jóval távolabbra nyúlik, diplomáját is e műfajban szerezte. Hódmezővásárhelyen a pályakezdése éveiben erősen, kötődött a kézműves kerámia és a vásárhelyi népi kerámia hagyományaihoz. Ezek szellemében önálló útra kelve készített alakos, úgynevezett hérészes edényeket. Már ebben a periódusban kitűnt — későbbi alkotásaihoz, az elemi hatásokkal (tűz, víz, tördelés) kezelt, az anyag adottságainak figyelem- bevételével s kihasználásával kialakított kerámiaplasztikákhoz hasonlóan — plasztikai szobrászi hajlandósága. Ezekben az években a rajz még „csak” I papíron történő gondolkodását segítő, termékenyítő eszköz. Fokozatosan megerősödve, az utóbbi néhány évben kelt önálló életre. „Túl a kerámián marad a papír: a kétszemélyes küzdelem. A rajz; intimitás, folyamatos szembesülés önmagámmal”. Három éve Rómában — ösztöndíjasként — talált rá igazán e műfajra, később folytatja norvégiai útján, majd idehaza. Hogy viszonylag friss keletű kapcsolata mennyire „katartikus” (a grafikával), azt a tárlat látogatói maguk is érzékelhetik. Stilisztikai játékok és artisztikus nekiiramodások helyett — a XX. századvégi grafikában (sőt festészetben is) ritka jelenségként — az emberi test kontúrjaival határolja körül a lélek kontúrjait. A merészen visszahozott valóság lenyűgözően expresszív, a látszólag egyetlen pillantással bevehető lapok — bensőséges portrék, közöttük egy csendélettel — sokféleségükben s teljességükben hatalmukba kerítik a nézőt. Harmonikus vonalvezetéssel és a színes kréta (pitt- pastel) eredendő puhaságával járja körül a plasztikus formákat — hátat fordítva a kortárs művészet reménytelen, steril vizsgálódásainak. E rajzok nem tartoznak a teljesen nyílt és szabad műfajke- veredések áramába, mégis, a műfajhoz képest szokatlanul hangsúlyossá válik rajtuk a szín. A színek érzéki tartományainak kihasználása is fokozza grafikái „érzékiségét”, de a szín szimbólumok (zöld fotel) hordozója is. Norvégia I—II—V sorozatán — képi világában jellegzetes módon — női aktok és arcok lendületes vonalaiban jelenik meg a táj, mely nem a Föld felszínének békés vagy kietlen tája, inkább „az élet útjaié”. Tájak vonulnak, melyek „eltörlik a sikolyokat”, és újra „tájak, melyeket takaróként fülünkre húzhatunk”. Energiájukat nem lapos impresszióktól, hanem elementáris erejűj féktelen hangulatoktól nyerik. Nem lenyomatok, hanem „'kitüremkedések”, kirobbanó felületek. Probstner grafikai megnyilatkozásai a feszültségteremtés, sőt -halmozás rendkívüli felületei. Befelé figyelő érzékenységgel, bátran rábízza magát az érzékikonkrét (már-már testileg „plasztikus”) közlésmód lendületére Lapjain felfedezhető, nyomon követhető a képteremtés, a figura (vagy női akt) „segédeszközök” nélkül is alkalmas a legkülönbözőbb funkciókra. Pszichikai, emocionális és kulturális tartalmak, sőt szimbólumok (Ajtón kívül I—II) közvetítőjévé válik, ráadásként a térte- remtés hatásosan (és ritkán) alkalmazott eszköze. Probstner János tárlata a példa, mennyi tragédiával, kegyetlenséggel, barbársággal telítődhetnek az „újromantikus gesztusok”, s hogyan szerveződhetnek végül mégis (erejüket megőrizve) izgalmas, fegyelmezett alkotássá — ha tetszik, egy szoba falán. Károlyi Júlia DOBOZI ESZTER: D. T.-nak megint egy város hétágú tornyai odatúlról: születések s halálok szünetéből: a kémények korma is 9 Probstner János: Ajtón kívül.
