Petőfi Népe, 1984. június (39. évfolyam, 127-152. szám)
1984-06-10 / 135. szám
MŰVELŐDÉS • ERODÁLOM • MŰVÉSZET Swierkiewicz Róbert MÁTÓL LÁTHATÓ grafikusművész kamarakiállítása Swierkiewicz Róbert most bemutatott sorozata már 1983 őszén látható volt Miskolcon a XII. Grafikai Biennálén, mint az előző biennálé niagydí jasának kamarakiállítása a „Fénykompót” című sorozattal együtt. Az 1967 óta grafikával is foglalkozó művész számára ez volt a legjelentősebb hazai elismerés. A késői felfedezést talán műveinek elvont, ugyanakkor lírai alapszemlélete indokolja. Mindkét sorozat „főszereplője” a fény, ez a több ezer éve szimbolikus és misztikus tartalmakat hordozó jelenség. A bemutatott lapokon mindig akadályokba ütközik, ugyanakkor mintha a föld alól valamilyen végső mélységből törne elő a fény, megvilágítva néhány nehezen megfogható tárgyat, alig megfogalmazható gondolatot. A „Hét fénynap (A vasárnap sötétebb)” című grafikája elgondolkoztató kérdéseket vet fel ünnep- és hétköznapokra osztott életünkről. Vajon az alkotófolyamat ismer-e munka- és pihenőnapot? Kiért és miért égnek a „Viaszfények”? Kivel és hol találkozhatunk így? Talmin egy váróteremben, de mindenképp a végső elhagyatottság helyén? — A választ ezekre a kérdésekre magunknak kell egyenként megadnunk — ha egyáltalán meg merjük fogalmazni. A lapok „hitkereső bánatát” a linómetszett madarak — és az emberalak — reménnyel keretezik. A keret címzéshez hasonló • Swierkiewicz Róbert, háttérben A hét fénynap című grafika. (Tóth Sándor felvételei) beosztása már Swierkiewicz másik fontos tevékenységére, a „mail art”-ra, vagyis „levél-művészetre” utal. Ez a magatartás — mert műfajnak semmiképp sem nevezném — az emberi kapcsolatokat próbálja újra bensőségessé tenni. A levélnek gondolatközlő szerepét állítja vissza, alapvető kérdésekre kérve választ művésztársíaktól, barátoktól. „Nem arról van szó tehát, hogy Swierkiewicz Róbert átgázolna valamit, inkább modellál. Kicsiben felvetíti elénk a világot, ahogy élünk, ahogy élni szeretnénk. Teszi ezt mágiával és — ami megint más — a mágia bűvöletében. Annak két kellékével: A hit és a közösség reményével.” — így méltatja többek között Vadas József művészettörténész a budapesti grafikusművész eddigi tevékenységét, akinek a bemutatóját július 5-ig tekinthetik meg az érdeklődők a Kecskeméti Galériában. S. M. TAKÁTS GYULA: Megfogni ezt Eltebben konyhám függönye. Fehér papírra néz, aki belépett... Szavát alig hallani, de ez a hang mintha tündöklene. Kőrózsás kapu oszlopán az élő nyárderék áléltan, mint lélek forró kőszoborban zihál, majd üvegen, szobán lebben át, s a hűs vasalt lapon beszólnak hozzá, akik értik • ■ ■ A fecskék éles kése fénylik. Számy-cikkanások meszelt falon. Megfogni ezt és mind köszönteni hogyan? ... Verssel, nem várt vendégem! Borostyán ág kísért az égen s betűim mézga-könnyei. HUNYADI ISTVÁN: Nem bújtunk csigaházba? Mielőtt elhamvad a kóc kikopnak a kerékfogak a szürke állomány malma is megáll elejtik megszokott szolgálatuk a hormonok, te válaszolj: dobtunk-e serpenyőre vérébsúly-többletet hogy vénkorunk is lakható legyen? Nem bújtunk csigaházba maradjon észrevétlen hűlő napunk, szándékunk legbelül? Az oktalan vad így rejtőzik el ha perce közeleg. Lehet lélékharang is, indulhat a menet, valahol verik a gyászdobokat! KÖNYVESPOLC Kun István: Joka Egy kitartó zsaru esete a nagyerejű és rafinált lótolvajjaL akihez a román határ vidékén fogható nincs — így évtizedekig nem is tudja elfogni Csonna nyomozó, a csökönyös detektív. Holott ez az úriembernek álcázott betyár lólopó egyre pimaszabb lesz. Mondhatni: az anyja kiskésit, de olyannyira megátalkodott egy fickó, hogy nem kiskéssel, hanem pisztollyal támad áldozataira, s bár mindennek van határa, ez szerinte nem vonatkozik a mi kis országunkra, mert ha szorul körülötte a hurok, gondol egyet és átsétál keleti szomszédainkhoz, majd vissza, ha úgy tartja kedve. Fittyet hányva arra, hogy Csonna detektív fáradhatatlanul keresi, kutatja, s a szívós bulldog vicsorá- val —, valamint egy rozoga dzsippel és egy beosztottal — ered a nyomába minduntalan, miközben régi főnöke szavait memorizálja, aki évekkel korábban — még a felszabadulás előtt — felhívta a figyelmét egy vásáron e rafinált lókupecre: „Nagy gazember lesz ez a Joka, ha valaki agyon nem üti!” A szóban forgó fránya gyilkos ugyanis nem más, mint Joka (magyarul: Jóska), a hatalmas termetű cigánylegény. S a régi főnök jóslatának végül csak az első fele teljesedik be, a második nem: a bűnös nem nyeri el méltó büntetését (a kötelet), mint a mesékben ... A könyv stílusához igazodva, élcelődő hangnemét követve, valahogy így lehetne összefoglalni dióhéjban Kun István Joka című regénykéjének mondandóját A kötet az Ünnepi könyvhéten jelent meg a könyvpiacon. Nem tudom, a szerző minek szánta, de e sorok írója zavarban van, miközben megpróbálja műfajilag helyre tenni e soványka kötetet. Krími? Detektívtörténet, könnyed humorba csomagolva? önéletrajzi írás? Vagy mindezek együtt? Kriminek ugyanis nem igazán krimi, hiszen hiányoznak belőle a műfaj olyan alapvető kellékei, mint az izgalmas szituációk, a hátborzongató fordulatok, az érdekes nyomozói allűrök stb. Persze a bűnüldözés a valóságban nem is olyan látványos, mint a krimikben, ezt mindenki tudja. Tehát egy megtörtént esetet dolgozott fel Kun István? Ahhoz viszont túl kevés a valódinak tűnő tényanyag, ami kérdésessé teszi az önéletrajzírást is, a műfaji behatárolást illetően. Maradjunk tehált annál, hogy egy regényke. Könnyed, olvasmányos mű, amelyet lapozgatva nem rágjuk tövig a körmünket az izgalomtól, nem rándulunk görcsbe a nevetéstől (csak mosolygunk a fanyar önirónián), nem merengünk el egy-egy szód gondolatra bukkanva (mert nincs benne ilyen), s nem ragyog a homlokunk a katarzistól, ha a végére értünk. Egyszóval: egy szórakoztató írás csupán, ami alkalmas arra, hogy lekösse olvasóját, egy-két órára, s azután gyorsan el is felejtse az egészet. Mert ahhoz túlságosan puha anyagból gyúratott ez a regényke, hogy különösebb nyomot hagyjon az irodalombarát tudatán. Az említettek ellenére, mégis izgalomba jöttem e könyvet olvasva. Eszembe jutott ugyanis, hogy egy hasonló regénykével találkoztam már valahol, valamikor. S némi keresgélés után,rá is bukkantam a könyvespolc mélyén Baráth Lajos A szörnyeteg című művére, amely öt éve jelent meg, ugyancsak a Magvető Kiadó gondozásában, á Rakéta Regénytár sorozatban. Meglepő, mennyi a hasonlóság e két vékony kötet között. Mindkettő főhőse szörnyeteg, csak az egyiket Vojdicsnak, a másikat Jókénak hívják. Mindkettő gyilkos és lótolvaj, cigány és kupec, furfangos és kegyetlen ... Még a történetek időpontja is hasonló: mindkettő a háború utáni konszolidációs években öl, rabol, s persze végül mindkettő rendőrkézre kerül. S mi több, még . a színvonalát tekintve sem különbözik egymástól különösebben ez a két regényke. Vagyis szót érdemlő erényeik hiányában, inkább a hasonlóságuk az, ami az olvasó számára leginkább elgondolkodtató ... (Magvető Könyv. kiadó, 1984.) Koloh Elek m wmmmmrn Térdei Béni telepvezető regtj gél fél kilencre rendelte az irodára Józsi bácsit, a raktárost. ők ketten voltak a telep legrégibb dolgozói, a törzsgárda. Erdei 1947-ben, még úgyszólván gyerekfejjel kapta a megbízást, hogy hozzon össze egy építőanyag- telepet a község határában. A számára már akkor is bácsi- számba menő Kuncz Józsefet vette maga mellé segítségül. A hadifogságból nem sokkal korábban megtért ember örült a lehetőségnek, betűhöz nkm értett, alkalmi munkából élt világéletében. Hogy kenyere biztossá vált, megelégedetten nézett a jövőbe. Béni szavára, aki iránt — ezen állása miatt — mély hálát érzett kezdettől, képes lett volna' bármire. Az első időkben valósággal két ember helyett dolgozott, míg csak „telepformája” nSm lett közös művüknek. Sarabolt, egyengetett, gödröt ásott’, bódékat emelt, egyet irodának, egyet, hogy legyen hová járni, elkészültek aztán a fészerszerű építmények is cementnek, festéknek, égetett mésznek, miegyébnek, s legvégül a meszesgödör is a telep végében. Idővel persze változott a kép. Terebélyesedtek, modernizálódtak, nyolcon lettek. S persze beletanult ki-ki a maga mesterségébe. Az egykori Béni gyerekből FŐNÖK ŰR lett, Józsi bácsiból meglassúdott, locsifecsi vénség, akit azonban akkurátussága, hűsége, s nem utolsósorban alapos anyagismerete megtartott „hivatalában” jóval a nyugdíjhatáron túl is. Jóllehet, a sok beszédével az idegeire ment már néhányszor Erdeinek, azért riem' küldte el. S nem csak ■azért nem, mert benne egy kicsit a valahai „hőskort”, a fiatalságát tudta maga mellett, de azért sem — s főleg azért —, mert Józsi bácsinál megbízhatóbb munkatársat a gyorsan múlt évek nemigen küldtek a telepre. Aki is tisztelvén a telepi regulát, 'reggel pontban fél kilenckor megjelent az irodán. — Tegnap este maga zárt, öreg, így van? — fogadta a belépőt, majd látva annak igenlő fejmozdulatát, folytatta —, nos, akkor kár szaporítani a szót. Én a stik- lit fölfedeztem, a maga dolga már csak annyi, hogy szépen elmondja, hogy hogyan is volt ez a tegnap este! Maga ellen szól minden, úgy hogy ne is próbáljon kertelni! Nos? Erdei az irattartó polcon kotorászott. Józsi bácsi odasandítva figyelte annak matatását, s hogy az éppert ott babrálgatott, egyértelművé tette, hogy a stiklije valóban fölfedeztetett. — Nem tagadom — kezdte az öreg —, a telepről valóban én mentem el utoljára. Minek is tagadnám? Hisz azt a főnök úr is jól tudja, hogy az én fájronto- mat soha nem a csöngő szabta meg, hanem a munka. De tegnap kivételesen nem a dolog miatt kellett időznöm. — Csak röviden, öreg — rántott a gyeplőn Erdei —, így sose érünk a végire. Ne kezdje Adám- nál-Evánál, mert ránk estellik. Nekem még dolgom van. Tízre a városban kell lennem. Tehát? — Mondom én — folytatta az öreg —, de úgy jobb, már enge- delmet kérek, ha sorjában! Mert hogy ebből tetszik ki,’ hibásan cselekedtem-é, vagy sem. Szóval, hogy végeztem a dologgal, bementem én is az öltözőbe s nekivetkőztem, hogy tusolok. Az ám! Csakhogy nem találtam a szappanomat! Egy helyen tartom én mindig kérem, az ablakmélyedésben, de most nem volt ott. Na, mondom, hát most mi a nyehisséget csináljak? Anélkül?! Hát az meg milyen tisztálkodás? Nem vagyok én puli, aki csak úgy megrázza magát, ha viz éri! — Józsi bácsi — vágott közbe Erdei —, tudom én, hogy maga nem puli. Ne ezt fejtegesse itt nekem! Arról beszéljen, amiért hívattam. Arról a! A színtiszta valóságat beszélem én, főnök úr, úry, ahogy történt. És ismerhet, ha vétett is a kezem, a számmal sohasem próbáltam helyrehozni. — Most mégis azt teszi, öreg! — Ö — tárta szét a kezét Józsi bácsi —, ne állítsák már ilyet a főnök úr! Rosszul esne ilyet hallanom! — Rendben — ült vissza az asztalhoz a főnök —, nem állítok semmit. De akkor most már hozakodjék elő a dologgal! — Jól van — sóhajtott az öreg —, ott hagytam tehát el a szappannál, hogy nem találtam. Pedig ott volt, hogy a rosszbaj álljon bele. Vagy tán nem is bele, de abba a marhába, amék rárakta az újságját, merthogy attól nem tanáltam. Ott volt alatta. Persze, hogy pontos legyek, ez már csak azután derült ki, hogy letusoltam. Kénytelen voltam végül is csak úgy szappany nélkül. Olyan is volt az, még a hátam is lúd- bőrzött. — Na, idehallgasson! — csapott az asztalra Erdei —, vagy beszél nekem arról, , amiért. hivattam, vagy elmegy a fenébe! Tudja, hogy én rendes hangot ütöttem meg magával szemben mindig, de most már igen unom a szappanját! — De hát arról van szó, tisztelt főnök úr, éppen arról, hogy mennyire megdühödtem emiatt a francos szappan miatt én is. Ez vitt engemet a rossz útra ... — Na végre, nyögje már ki, az áldóját! — Merthogy megtartattam azt a csöppnyi szappant, azon nyomban elhatároztam, mondom, többet ti nem fogtok ki rajtam, s becsomagoltam ugyanabba az újságba, ami alatt meglapult, s behoztam az irodába ide. Igen — mondta töredelmesen, s megállt egy pillanatra. — Gondoltam, itt biztonságban lesz! Odadugtam, igen, a polcra, az iratok mögé! Arra találhatott rá a főnök úr, s igaza is van, ha bepipúlt, de hát mit tehettem volna? Én belátom, hogy ilyesminek nem ott a helye, el is viszem, ha már így alakult, s utánanézek valami alkalmatosabb helynek. Nem akarok én még egyszer így járni. — Jól van öreg! — állt föl az asztaltóll Erdei —, úgy látszik, hülyének néz, teljesen hülyének! Papol itt minden szarról, csak arról nem, amiről kéne! — De hisz elmondtam én mindent, főnök úr — döbbent meg az öreg —, ha nem is sorjában, de azért csak el! Hát mit mondjak még?! — Nem hallotta mivel kezdtem? — förmedt rá türelmét vesztve Erdei. — Azt kértem magától, ne kerteljen, hanem mondja el szépen, mi volt az este! Maga ment el utoljára, s akkor még megvolt az a nyomorult deszka! Még láttam én is. S reggelre lába kelt! Hajlandó tehát elárulni, hogy hova lett az a meszesdeszka, vagy nem?! — Hát afelől folyik a kihallgatás? — Hát mi az istenről folytul?! — Merthogy én azt hittem, hogy a kis szappanom miatt, hogy ... ugye, behoztam ide ... — öreg! — lépett ekkor az idős ember elé Erdei —, ha nem hagyja abba ezt a szappany ozást, én... komolyan mondom nem állok jót magamért! A betyár istenit, azért... mindennek van határa! Eddig egy szög sem tűnt el a kezén, most vénségére válik csirkefogóvá?! — Én, főnök úr?! — Maga, maga! Még csodálkozik? Hogy valakinek épp egy koszos deszkára támadjon kedve! De hát mindegy, lopás az így is, úgy is! El is bocsáthatnám ... — De hát miért, főnök úr? — Ne bőszitsen már öreg a süket istenit magának! Hát nem érti?! — Értek én mindent, főnök úr, hogyne érteném! Túl akar rajtam adni, mondja meg. De ne fáradjon, megyek én magamtól is! — De előbb most már előadja azt a rohadt deszkát! Addig innen egy tapodtat sem! Vén csirkefogó! — Vénnek vén vagyok, az igaz, fiam. De hogy a csirkefogó te vagy, az is biztos! — Tudja, hogy kivel beszél? — kapta el az öreg grabancát Erdei —, tudja?! r— Egy nyikhajjal. — Vonja vissza! — rángatta meg az öreget —, de azonnal! Hallja?! A kurva istenit! Nem elég, hogy tólvajkodik, még így mer beszélni?! Hajlandó lettem volna eltussolni, de most már nincs pardon! — Vegye le rólam a kezét! — szólalt meg fojtott indulattal az öreg. — Velem még a fogságban sem beszéltek így! Hát mit-képzel? — A főnöke vagyok! — lépett az ajtóhoz Erdei —, s innen most már addig ki nem megy, ezt garantálom, amíg el nem mondja az igazat. — Az igazat?! — lépett el Erdei mellett Józsi bácsi —, hát legyen! Nem hagyott végigbeszélni, csak tolvajozott itt, meg rángatott, . de... jól van! Ugorjunk a végire. Mint mondtam, bejöttem ide az este, hogy nézzek valami helyet a szappany ómnak; hát ahogy körbelestem, ezen az asztalon állt meg a szemem. Az asztalán. Magam csináltam valaha, s már volt eszemben többször, hogy megjavítom, csaJchát valahogy nem volt rá érkezésem-. .. — Itt van hát a deszkája, tisztelt főnök úr! — s azzal lerántva az asztalról a viaszosvásznat, fölborította, s néhány dühödt rágással kipenderítette annak lapjából az előző este belefürészelt deszkát. — Itt van! Legyen vele boldog! Megfordult aztán az öreg, s elindult kifelé. Erdei félreállt, utat engedett a távozónak. Majd behúzta az ajtót, s leült a lócára. Szanaszét szóródott papírjain ott hevert keresztben a keresett tárgy, a deszka, s mellette, hogy, hogynem — lesodródhatott tán — egy újságpapírba csomagolt aprócska valami. NÉMETH PÁL: A meszesdeszka ■ Viaszfény < Így találkozunk