Petőfi Népe, 1984. április (39. évfolyam, 78-101. szám)

1984-04-03 / 79. szám

1984. április 3. A PETŐFI NÉPE 175 ÉVE SZÜLETETT AZ OROSZ LÉLEK ISMERŐJE Az élő Gogol Százhetvenöt éve, április else­jén született Nyikolaj Gogol Ve­liki je Szorocsinciben, a poltavai kormányzóságban, kozák kisne- mesi családból. Ukrán környeze­tében népmesék, népdalok indí­tották el útján, s lett az orosz próza és dráma nagy hatású mes­tere. Diákos, kishivatalnokos külse­je — a kor divatja szerint fülig ereszkedő haj, a kis bajusz — a senkiével össze nem téveszthető játékos-derűs tekintetű arc — és a gyakran elhangzó, Dosztojevsz­kijtől származó mondás, hogy „Mindnyájan Gogol köpönyegé­ből bújtunk ki”, alkalmas rá, hogy felidézze alakját a hazájá­tól nyugatabbra eső tájakon is. Először Arany János fogadta sze- retetébe a magyar olvasó számá­ra, német nyelvű közvetítéssel, éppen A köpönyeg fordításával, amelynek megírása 1842, a fordí­tás évszáma pedig 1875. Akakijevics Akaki, A köpönyeg „hőse” talán a legismertebb go­goli figura, szorongásaival, egy egész élet értéke­ként megszerzett köpenyével, köpönyegével, amelyet ellopnak tőle. A gogoli kisember tragédiája ezzel be is teljesedik. Jelképnek érezzük ezt a köpenyt. A köpeny a min­den, amit felmutathat önmaga és a világ ázámára a napi kötelességteljesítés mókuskerekébe kénysze­rült ember, akit megaláznak, aki kénytelen ezt el­tűrni, mert nincs más választása, mert ellenérzései csak a gondolatban, a napjait lefoglaló őrlődő, irreá­lis próbálkozásokban nyilvánulhatnak meg. Első írásaiban védi az alig kapitalizálódó Orosz­ország XIX. századi vidéki idilljét. A köpönyeg szánnivaló „hősével” eljut a városban, a hivatali szolgálatban gyötrődő kisember zavarodottságának belső ábrázolásáig. Mintha valami groteszk kifejlet jellemezné egymást követő hősei sorát. A városban a gogoli hősök vesztesek. A városi szélhámos-figu­rák viszont az orosz vidék tá­jait—eseményeit—társadalmát feltérképezve, immár az ősi „har­mónia” vámszedőivé változva, a teljes ábrázolás tablóján válta­nak valóra egy fokról fokra meg­világosodó programot. A hősök­nek ez a változása a kívánatos korabeli társadalmi fejlődés le­hetetlenségének kritikai közlésé­vel egyenértékű. Magának Go­golnak — a mesélés, az elmondás kényszerétől hajtott tehetségnek — a legtisztább, s nagyon szo­morú válasza. Ez groteszk, vitriolos, művészi válasz is. Ha a külső — forradal­mi — cselekvés ábrázolása jár­hatatlan, a lélektani, a belső áb­rázolás iránya nyílik meg. Az az időszak, amit Gogol áb­rázol, még nem a forradalmaso­dó, a cári despotizmus és meg­kövesedett intézményei ellen mozgalmakkal fellépő Oroszor­szág, hanem a legostobább feu- dális-csinovnyiki szolgalelkűség világa. Gogolban élt az igény, högy a rossz oldal után a szépet, a fellelhető jót is programszerűen mutassa be, de híres cselekedete, a Holt lelkek második része kéziratainak elégetése annak keserű beismerése, hogy látta: sajnos, csak az első rész igaz. A maró kritika: Dosztojevszkij, Csehov, majd szá­zadunkban Bulgakov, Ilf és Petrov, Majakovszkij, sőt napjaink sok tehetségének művei érzékeny kap­csolatban vannak a gogoli szemlélettel. Gogol meg­kerülhetetlen. A lélek nagy ismerője, zseniális mű­vész, akinek önégető igazmondás-kényszere tiszte­letet és bámulatot parancsol. Ez a plebejus kihívás, tisztesség és forradalmiság — az élő Gogol. Konczek József Az utca: közművelődési tényező Van egy olyan terület, amelyről mint közművelődé­si tényezőről igen kevés szó esik, holott rendkívül nagy hatással van az emberekre. Ez a terület pedig nem más, mint az utca, a városkép, az embert körülvevő környezet. Ezt a tényezőt kár pedig fi­gyelmen kívül hagyni, vagy akár kézlegyintéssel elintéz­ni. Bármilyen nagy értékek is vágják az embereket a mú­zeumokban, a képtárakban, a levéltárakban, a különböző ki­állításokon, bármilyen érde­kes ismeretszerzési lehetősé­geket kínálnak a művelődési intézmények, jó időtöltést a szakkörök, ezekre a helyekre sokkal ritkábban megy be az ember, hogy megmártózzék a kultúrában, mint ahányszor az utcán a házak között j ár-kel, a jól-rosszul kiképzett tere­ken, parkokon átvág, a közté­ri műalkotások mellett el­megy, a cégtáblákat, a fény­reklámokat, a kirakatokat megnézi. Holott ezek; is ha­tással vannak rá, felkeltik ér­deklődését, formálják ízlését, megnyugvással töltik el. vagy, idegesítik, új ismerettel gaz­dagítják, vagy korábbi isme­reteinek ellentmondanak, fel­bosszantják, vagy megnyug­tatják., Az utcai plakáterdő nemr csak közli a nézővel, hogy mit játszanak a mozik, vagy hol lép fel legközelebb kedvenc zenekara, esetleg hol lehet le­szállított áron ezt vagy azt vá­sárolni, hanem a falragasz mint vizuális látvány is hatás­sal van a járókelőkre. Szépérzé­két bánthatja, vagy kielégítheti egy-egy plakát. A betonházak kockatömbjeinek komor rend­je lehangolhat. A virágos er­kélyekben gazdag, jól elhelye­zett lakótelep is derűt kelthet, felvidíthat. A szürke beton a sivársághoz szoktathat, a szí­nes, ötletes elrendezésű lakó­telep a szebbre nyithatja rá a szemet. A köztéri műalkotá­sok, szobrok, térelemek, a kü­lönböző plasztikák, a falakon lévő domborművek, reliefek a morális képzőművélszeti al­kotások, a jól kiképzett szökő­kutak és egyéb, az utcán járó embert körülvevő létesítmé­nyek mind-mind látásmódot alakító tényezők. Külön érde­mes szólni a kirakatokról, amely lehet egyszerű szatócs­árubemutató és lehet iparmű­vészeti remekmű. Szerencsére az utóbbi van egyre inkább többségben. Lehetne még hosszan sorol­ni milyen hatással lehet az emberre a szépen ápolt park, vagy a napraforgóhéjjal vas­tagon teleköpködött járda. A koszos, bűzös kukaedények sora a járda mellett: az utcát autómosó helynek használó au­tótulajdonos által kilöttyen- tett vegyszeres tócsa, vagy egy tiszta, kellemes üldögélést kí­náló pad a park szélén: az il­lemhellyé degradált kapube­nyíló, utcasarok, vagy a fris­sen felsöpört, tisztán tartott bejárat. És így tovább. Mind­ezek hangulatot befolyásoló . megnyilvánulások, mindezek közművelődési tényezők is. Művelődési intézményeink, művészeti alkotóközössé­geink munkájának fokozott figyelembevétele, javítása to­vábbra is közművelődési mun­kánk előterében áll, de ami ez intézmények falain kívül az otthonokba sugárzott tö­megkommunikációs adásokon kívül éri a járókelő embert, ugyancsak nem elhanyagolható közművelődési té)nyező. Ezért kell közművelődési munkánk, eredményeink számbavéte­lekor az utca, a városkép ha­tását is figyelembe venni. S nem utolsósorban e hatásle­hetőség javításán fáradozni. Benedek Miklós m LESZ-E KÖVETKEZŐ? Nagydíjas ,,filmszínésznő ELŐSZÖR AZ ALFÖLDON KÖNYVESPOLC m y Az idei Magyar Játékfilmszemlén Mészáros Márta Napló gyermekeim­nek című filmje nagydíjat kapott. A hír számunkra azért érdekes, mert a Kecskeméten élő Czinkóczi Zsuzsa játssza a főszerepet, öt már .több filmben is láthattuk. Második osz­tályos volt a jászszentlászlói iskolá­ban, amikor felfedezte Ranódy Lász­ló .rendező. .Sok mozinéző emlékeze­tében még ma is az a kislány él, aki megrázó hatással jelenítette meg Ár­vácskát. Azóta .bizony eltelt néhány esztendő, s Zsuzsa felnőtt. Szinte ter­mészetes volt, hogy a nagysikerű Ár­vácska után több filmajánlatot is ka­pott : 10—12 alkotás részese lehetett. Mészáros Mártával három alkalom­mal forgatott, az ök ketten, az Olyan, mint otthon és a Napló gyermekeim­nek című filmekben. Mindháromszor Jan Nowioki volt a partnere. A nagydíjas műben ismét bizo­nyította Czinkóczi a tehetségét.' Játéka természetes, meggyőzően eleveníti meg a fahős nehéz sor­sát. Nyolcadik osztályba járt, amikor ezt a filmet készítették, s Zsuzsától 250 órát, „rabolt el” a filmezés. Február 15. ünnep volt Czdnkó- czi Zsuzsinak. A filmszemlén óri­ási tapsot kapott Mészáros Márta alkotása s a szereplők, közöttük ő is. Átvehette a MAFILM em- lékpiiaikettjét, amit a magyar film­művészet és filmgyártás érdeké­ben kifejtett kiemelkedő munká­jáért kapott. Sokan megígérték neki: továbbra is figyelemmel kí­sérik sorsát, de újabb szerepaján­latokról nem esett szó. Pedig Zsuzsának még játszania kell! Ha lenne következő film... Erről így vélekedik a 17 éves ' „filmszínésznő”: — Sokszor eszembe jutnak a Régebbi forgatások, de tudom, ez már a múlté. Nem vágyom sike­rekre. Sok mindentől függ, hogy vállalnék-e még szerepeket, ha felajánlanák. Például attól, hogy ki miről csinálnia filmet, és ne­kem volna-e kedvem eljátszani. Ezt előre nem tudom megmonda­ni. S a tízhónapos kisfiámat ad­dig kire bízzam? Szerettem a fil­mezést, s nincs kizárva, hogy egy­szer színésznő leszek. Talán évek múlva sikerül. Jól érzem magam a színészek között, sok ismerő­söm, barátom van már az íróik, rendezők köréből is. Különleges érzés azokkal találkozni évék múltán, akiknek a sikeremet kö­szönhetem. Ki gyűjti össze azt a sok megfi­gyelést, vonalat és színt, aminek a megörökítésére Bács-Kiskun ihleti a festőket és grafikusokat? Teli váz­lati üzettel mennek el sokan a híres kecskeméti művésztelepről, élmé­nyeket adnak a nyári alkotótábo­rok. S még egy-egy alkalmi kiállí­tás is ösztönző erejű lehet. A Képcsarnok kecskeméti termé­ben egy míves festő és szenvedélyes utazó, Kováts Nagy Ira mutatkozik be. A dunántúli és külföldi — gö­rög, jugoszláviai, spanyol — tájak szerelmese első látásra színes útle­írásokat hozott a hírős városba. Ki­indulási' pontja a természet, a való­ság. A látványtól indul és eljut a fe­hér házak, fekete, vörös sziklák, sö­tétkék tenger megszerkesztett, le­tisztult szépségéig. Görögországi so­rozata ezeknek a színeknek és for­máknak átszűrt harmóniáját sugall­ja. Egyszerre idéz és előlegez élmé­nyeket. — Utazási élményekből ered a ki­állításom — mondja. — Nagyon sze­retek barangolni a nagyvilágban, szeretem meglesni különböző népek ablakait, kapuit, épületeit, kékben fürdő tengereit, a görög szigeték szikláin meghúzódó ragyogó, fecske­fészek módjára felépített házakat. Szeretem ezt a fényben úszó fehér álomvilágot. — Ehhez képest nem unalmas az Alföld? — Hol fedezted fel ezt a pompeji vörös kapurészt, mellette a hófehér házzal?. — kérdezték az egyik fest­ményemre mutatva. Kecskeméten, a Mária utcában láttam meg. Számom­ra ez tényleg fölfedezés, akárcsak a •havas téli táj kukoricaszár-kúpok- kal, illetve hófogókkal, vagy a pusz­ta látványa vöröses háttérben, ökörszarvak ritmusá-_ val. Csak éppen meg kell találni az élményt. En­gedni kell, hogy hasson ránk az óriási ég tágassá­ga és a nagy mezők megannyi zöld és barna árnya­lata. Kováts Nagy Ira olajfestményekkel — tájképek­kel és csendéletekkel — jelentkezett. Képein a vá­Barátaim, a kannibálok rakozás vagy beteljesülés, kíváncsiság, irónia vagy épp valamiféle szomorúság érződik. Először mutat­kozik be az Alföldön, s láthatók a Kecskeméten és Környékén szerzett élmények festői megfogalmazá- sai-is. Ez a tizenhetedik önálló kiállítása. H. F. „Előfordul, hogy egy fiatal harcos kivagyiságból előugrik a bozótból, elrabol egy földön dol­gozó nőt, lakóhelyére hurcolja, ahol örömujjongás adja hírül a hamarosan bekövetkező mulatsá­got: először megerőszakolják a le. ányt, azután halálra kínozzák, végül pedig megeszik... A kuku- kukuk felfalják legyilkolt ellen­ségeik húsát, hogy ezzel kicsúfol­ják őket és szétzúzzák tulajdon szüleik koponyáját, ha azok any- nyira megöregedtek, hogy már nem örülnek az életnek.” Iszonyatos. Még akkor ds, ha rémtörténetben olvas ilyen soro­kat a civilizált társadalmak em­bere. Csakhogy szó sincs kitalált meséről. Valóság ez, mégpedig a XX. század megdöbbentő valósá­ga. Mert Űj-Gudnea mocsaras dzsungeleiben még ma ds élnek emberevő törzsek kőkorszakd szo­kások, hiedelmek között. Ame Falk-Ronne, a neves utazó és néprajztudós többször járt e tró­pusi mocsárvidéken, a kannibálok földjén, vállalva a — skandináv ember számára különösen, szokat­lan — szörnyű klímát és ezernyi életveszélyt. 1974-ben tett látoga­tásának, élményeinek érzékletes, izgalmas és megdöbbentő doku­mentuma Barátaim, a kannibálok című útleírása, amely a Gondolat Könyvkiadó Világjárók sorozatá­ban jelent meg nemrég. Csak találgatni lehetne, hány ember'él Űj-Gudnea hatalmas szi­getén és a partja menti apró szi­getecskéken. Eddig több mint 750 nyelvet jegyeztek fel ezen a vidé­ken. Jalik, kukukukuk, danik, negrdtók, kiwaiok, aszmatok... Hosszú a különféle törzsek listája, s habár nyelvük eltérő, egyvala­miben a többségük egyforma: megeszik ellenségeiket, elhaló ro­konaikat. A nő szinte az állattal Boros Julikáról az a hír jár­ta. hogy ő a legszebb lány a ta­nyákon. Hosszú fekete haja volt, barna bőre, és olyan su­dár alakja, mint a dűlőmenti nyárfáknak. Büszke is volt rá apja, anyja. Ő volt a negyedik, a legki­sebbik gyerek a családbap. A nagyobbak már mind elkerül­tek otthonról, csak Julika la­kott még a tanyán, de ő is be­járt a városba: kereskedőta­nuló volt. . Reggel ment, késő délután jött, kerékpárral tette meg a közel nyolc kilométert, s ha gyakorlatos napja volt, estébe hajlott az idő, hogy ha­zaért. Ilyenkor rendszerint egy- egy fiú kísérte haza. — Csak aztán vigyázz ma­gadra, kislányom — intette öt az anyja, mert a fiatalembe­rek sűrűn váltakoztak: Ju­lika még nem kötött ki állan­dó udvarló mellett. « Eltelt egy fél esztendő, s a fiúk kezdtek égyre sűrűsödni a lány körül. Ö még szebb lett, mint valaha. A tanyákon úgy mondják, akkor lesz szép a vi­rág, ha süt rá a nap. Hát Ju­lika nem panaszkodhatott: hétvégeken hatan-heten is Boros Antal szokásai meglátogatták a tanyát. Volt ' úgy is, hogy a gyepen négy autó is állt, nem beszélve a motorokról. A fiatalok mindig a szobá­ban telepedtek le, a két szülő­nek a konyha maradt, ök már megszokták a világ efféle rend­jét: a három idősebb gyere­kük is lány volt, legfeljebb azokhoz nem jártak egyszerre ennyien. Tudták, hogy majd kialakul, ki lesz az, aki a vé­gén egyedül fog hozzájuk jár­ni, csak ki kell várni. Hanem vagy két hónap el­teltével az történt, hogy mi­kor a legutolsó vendég is meg­érkezett, s a szobaajtó becsu­kódott, Boros Antal mindig felállt a kisszékről, ahova le szokott kucorodni, és szó nélkül kiment az udvarra. So­káig nem jött be. A feleségének első alka­lommal fel sem tűnt a dolog, de hogy a következő héten ugyanez megismétlődött, az­tán rá egy hétre megint, szö­get ütött a fejébe, hová megy a férje. Abban biztos volt, hogy az egész Julika udvarlóival van összefüggésben, csak sehogy nem tudta megfejteni, hogyan. Végre az egyik szombaton,, miközbén odabent javában folyt a móka, a nevetés, utá­nament a férjének. Ott állt a kiskapuban, rá­könyökölve a kapufélfára, s csak nézett a gyep felé. Odament melléje. Egy dara­big hallgatott, aztán högy a férje nem szólt, ő kezdte"a be­szédet. — He! Tán valami bajod van? —Nincs nekem. — Hát akkor? — Mit hát akkor? — Mit állsz itt, mint akit ■ kiküldtek? Boros Antal nem válaszolt. —5 Zavarnak? — bökött az asszony a .ház felé a fejével. — Engem ugyan nem. — Hát? — Nézelődök. Az asszony kifakadt. — De furcsa szokásokat ve­szel föl, mire megvénülsz. — Miféle szokásokat? — Miféle szokásokat! Pont mindig szombaton gyün rád a nézelődhetnék? — Ezeket nézem — mutatott Boros Antal az autókra. — Aztán mit nézel rajtuk? — Negyven éve élek itt a tanyán. Ennyi idő alatt, ha tízszer állt itt autó. Most meg, lám csak, egyszerre öt is. Meg a motorok. A szomszédokat a fene eszi meg. Néhány pillanatig hallgatott, aztán folytatta. — Érted már? Hát ezért ál­lok itt, ezért jövök ki minden szombaton a kapuba, hogy lássam őket. Már erősen sötétedett. A hold világa azonban ezüstös* fény­nyel vonta be a Skodákat, a Wartburgokat meg a három MZ-t. Odabent közben járta a tré­fa, odabent nem tudtak Bo- ■ ros Antal különös szokásairól. A fiataloknak természetes volt, hogy annyi autó meg motor áll a tanya előtt szom­batonként. Julika is csak nevet- te, hogy búcsúzáskor mekkora zajt csapnak a fiúk, és kedve­sen integetett mindegyiknek, amikor ráfordultak a dülőút- ra. Tóth Tibor egyenértékű a szemükben, ám a férfi is csak akkor szerezhet te­kintélyt, rangot magának a törzs­ben, ha megtanult embert ölni. S jobbára, szinte ez az egyedüli ,igazán nagy tudománya” pápua­föld bennszülötteinek. Ezért a ne­hezen megközelíthető hegyeik, mocsaraik közé merészkedő misz- szionárduso.'-, kígyó- vagy knpko- ddlvadászok, aranyásók esélye igen csekély az életbenmaradásra. Akiknek mégis sikerül megúszni­uk egy-egy ilyen kalandot — mint e könyv- szerzőjének, a dán nép­rajzkutatónak — azok többnyire fehér bőrüknek, lőfegyvereiknek, ajándékaiknak, esetleg a „sár­kányma dámák” (repülőgépnek, ha azzal érkeznek), s mindenek­előtt a szerencséjüknek köszönhe­tik. Hiszen legtöbbször még az sem menti meg a dzsungel be mé­rés zkedők életét, ha a kannibálok a furcsán öltözött, számukra is­meretlen tárgyakkal rendelkező fehér emberben istent lábnak földreszállni. A fiatal harcosnak ugyanis ölnie kell, levágott kopo­nyát vagy penist kell szereznie, ha a férfiak sorába akar lépni. Tehát nemcsak az éhség, a dicső­ség, az ősi törvények, a „fétistisz­telet” is gyilkolni hajszolja őket. A kukukukuknál a nemileg érett ifjúnak sajátos próbán kell átesnie hogy férfi számba vegyék, s hogy feleséget vehessen magá­nak: Először kcrülmetélik, majd embert kell ölnie. Ame Falk-Ronne könyve címé­ben barátainak nevezi a kannibá­lokat. Ám színes és fekete-fehér fotókkal illusztrált kötetét olvas­va kiderül, hogy a bennszülöttek nem voltak túl barátságosak vele szemben. Nem kas fondorlat és szerencse segítségével sikerül el­menekülnie például a fejvadászok tözsfönöké To-yun haragja elől. A könyv ezen fejezete talán a legizgalmasabb. Azért gerjedt ha­ragra, mert a dán tudós nem akarta feleségül vermi a lányát. Nem csoda, hiszen e törzs lányai (a többi törzs hölgyedhez hasonló­an) sohasem mosakszárnák, hogy minél „nőiesebb” szaguk legyen. Avas disznózsírral, ünnepi alkal­makkor elhalt rokonaik zsírjával kenik be magukat, combjukat és feneküket állott vizelettel dör- zsölgetik... . Megismerni távoli, idegen or­szágok népét — ahová nincs mó­dunkban eljutni —, idegen kul­túrákat, életformákat, szokásokat, természeti jelenségeket: e megis­merési vágy kielégítésében rejlik a Világjárók sorozat népszerűsé­gének titka. Az utazók, kutatók megosztják velünk élményeiket, s tényszerűen bemutatják azokat a vidékeket, ahol jártaik, hogy job­ban megismerhessük bolygónkat. A Barátaim, a kannibálok című kötet esetében mindenkéDpen hat- ványozódnak egy európai dvilizá- cióbatn élő ember számára a ka­pott élmények, hiszen nemcsak kilométerekben, de évezredekben mérhető távolságba — egy „kő­korszaki álmát alvó világba” — kalauzolja el az olvasót úgy, hogy valójában a máról beszél: Üj- Guinea mély dzsungeleinek jele­néről, felmutatva az űrhajókat, atomreaktorokat, robotoltál építő embereknek, hogy ilyen is létezik még. (!). Koloh Elek B. T.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom