Petőfi Népe, 1984. április (39. évfolyam, 78-101. szám)

1984-04-22 / 95. szám

MŰVELŐDÉS • IRODALOM • MŰVÉSZET

Herman Lipót centenáriuma

Nagyszombat sugároz a feltámadáshoz, selyem-zászlók akadoznak bimbózó faághoz.

Alkonyaikor festek piros tojást, kéket, borozgatva megköszönünk égi üdvösséget.

Tél veszíti ingét, pirosodik Húsvét, hamarosan hazamegyek, boldog leszek ismét.

Radó Vilmos

Sohasem láttam színpadon. Mondják, ügyes színész volt fiatalon.

Alkalmi rendezői próbálkozásainak emlékét csupán néhány régi színlap őrzi.

Hiába keresnénk a szaklapokban dramaturgiai, esztétikai cikkeit. Radó Vilmost mégis színjátszásunk jelesei között emlegetik. Teljes joggal.

Két kezünkön megszámlálhatjuk a hozzá hasonlítható színigazgatókat.

Tél veszíti ingét, pirosodik Húsvét, hamarosan hazamegyek, boldog leszek ismét.

Kötél meg nem köthet, szél vissza nem lökhet, aki velem összeveszik: porba höntöröghet.

Nagy csütörtök: átok, szeget kalapáltok,

Isten ellen készülődtök ácsok és kovácsok.

NAGY LÁSZLÓ:

Pirosodik

Húsvét

Nagypéntek: habos vér, működik a hóhér,

Jézus meghal bűnösökért, jószagú ringyókért.

Feketédnek felhők, böjtölnek a bendők, harangnyelvek megbénulnak,

szólnak fakereplők.

Száz éve, 1884. április 24-én született Herman Lipót Munkácsy-díjas érdemes művész, jelenkori festészetünk emlékezetünkben még frissen élő közkedvelt alakja.

Útja a bácskai Nagyszentmik- lósról indult. Első sikereit rajzaival a szegedi kereskedelmiben aratta, honnét 1901-ben Budapestre a Mintarajz-iskolába. került, Balló Ede növendékeként. Utána Münchenben folytatta tanulmányait, majd a kor akkori művészeti központjába, 'Párizsba utazott. Első kiállításával már a világháború kitörése előtt, mint a kecskeméti művésztelep tagja, 1913-ban jelentkezett. . Rajzaiban annak a pénztelen, derűs-borús könnyelmű művészéletnek emlékeit rögzítette, amelyben a megbízás ritkán jött, és a pénz hamar elúszott. A bizonytalan, egyik napról a másikra berendezett élet leleményességre, szervezkedésre kényszerítette az élni akaró mű- í vészeket, akiknek keményen meg kellett küzdeniük a megélhetésért, rendeléseket kellett szerezniük a polgárság tehetős tagjaitól, kér pékét, szobrokat kellett eladniok. Ezért alakítottak egyesületeket, verődtek csoportokba, művészeti irányzatok szerint és elvi alapon is.

Herman Lipót látásmódja romantikus, stílusa realista volt, a természet pontos bemutatásával, impresszionista hangvétellel. Mitológiai és aktkompozíciót barokkos szenvedély fűtötte. Széles ecsetjárással dolgozott. Tájképei lírai hangulatúak; kisvárosi utcákat, a Balaton-környék árnyas ligeteit, virágcsendéleteket festett, de mestere vo’lt az arcképnek is. Nagyszámú műveit örömmel, könnyedén alkotta. Megnyerő festészete kiállításai során sok hívet szerzett művészetének.

A felszabadulás utáni művészeti feladatokhoz törésmentesen alkalmazkodott, az ötvenes években festett, jól jellemzett portréin Kossuth-díjas tudósok, írók jelennek meg, de szépasszonyok is. kicsit előnyösebben, mint maga a 'valóság.

13 s 3Kp'rátr és művészeiét élénk í ér-f < deklődéssel figyelte még öreg korában is. Művészetelméleti munkásságot is folytatott. Érzékletes képet vázolt fel az első világháború előtti művésztársadalomról, kortársai alkotásairól, a nemzetközi nagyságokról és a festészet klasszikusairól. A művészetről vallott nézeteit, nagy ismeret- anyagát szívesen osztotta meg másokkal. Szuggesztív egyéniségének vonzását mindenki megérezte, aki egyszer kapcsolatba került vele.

Friss alkotókedvét haláláig megőrizte, távoztával egy bölcs,

• Piros sapkás önarckép.

színes, érdekes egyéniséggel lettünk szegényebbek. 1972-ben halt meg. B. I.

Kecskeméti

emlékek

Hírős városi kapcsolatainak felelevenítésére jó alkalmat adott a művésztelepen 1959 decemberében elhelyezett emléktábla fölavatása. A városi tanács kérésére vállalta az ünnepi beszédet. „50 évvel ezelőtt 25 éves koromban e helyen állva jelöltük ki a városi mérnökikel és Szivessy Tibor tervezővel a művésztelep épületeinek helyeit. Mint öregember — nem bízva a .memóriámban, — utánanéztem naplófeljegyzéseimnek, és még a következő adatokat találtam:

1909. október 6., Kecskeméten néhány órát töltöttem. Egyszerű magyar város, a városon kívül a Műkert. Itt akarják felépíteni a művésztelepet, i A sárga levelű csenevész fácskák a ikertészlak körül a legszebbek. 1909. október 23. Iványí Grünwald Béla -festőművész. Falus Elek iparművész, Kada Elek polgármester úrral július 17-én foylatott ijosz- szabb tárgyalása után elhatároztatott, hogy Kecskemét városa felépíti a művésztelepet...”

Kérésemre papírra vetette hírős városi emlékeit. Ebből is idekívánkozik legalább néhány sor: „Vegyük hát elő először az alapítókat. A kiváló Iványi Grünwald Béla festőművészt, k.i akkoriban éppen a világszerte divatos Gauguin elveit követve kissé kontúros — sőt szecesz- sziós dekoratív festési módon alkotott faliképeket az akkor épülő városi kaszinó külső falaira (ezek azóta eltűntek), azután műkerti idilleket és egy téli képet, mely sikert és nagydíjat hozott a műcsarnok kiállításán ... Falus Elek iparművész, ki tulajdonképpen főszervezője volt a művésztelepnek. Abban az időben kitűnő címlapokat, plakátokat az akkoríbarf megindult Az Est művészeti dekorálója, és mindezeken felül a Vígszínház díszlettervezője volt. Nagyon ügyes ember, kitűnő adminisztrátor (a telepé és természetesen saját magáé is)... Falus intenzív rábeszélésére Nemes Marcell, a nagy gyűjtő-mecénás és' műkereskedő múzeumot alapított Kecskeméten, a Nagytemplom számára egy ifj. Tintoretto-ké- pet adományozott, és ezért a város díszpolgárrá választotta ...”

A tartalmas visszaemlékezés néhány apró pontatlansága ellenére élvezetes olvasmány és művészettörténeti forrás.

H. N.

Mintha csak azért választotta volna ezí a keservesen gyönyörűséges pályát, hogy gyümölcsöz- tethesse amit színészelődei erről a küldetéses mesterségről idegeikben, sejtjeikben, ösztöneikben fölhalmoztak.

A Népszínház tagja volt ükapja, Tolnai Antal Boldizsár. Annak idején sokan váltottak jegyet Szigeti Mari, csodálatosan szép nagyanyja kedvéért. Édesanyja — Tolnai Kornélia — a legjobb vidéki színésznők közé tartozott. Direktor férje elöregedve a Nemzetiben vállalt kisebb szerepeket. Hatan működtek testvérei közül színi pályán. Bátyja volt Kecskeméten az utolsó magánszínigazgató. Szinte természetes: az idei felszabadulási ünnepségeken Érdemes Művész címmel kitüntetett nyugdíjas színigazgató, a kecskeméti Katona József Színház örökös tagja, Radó Vilmos élete nagy részét színházban töltötte: az öltözőkben, a szervezőirodáiban., Évtizedekig .színig/ estéről estere föltűnt az igazgatói páholyban. Otthon érezte magát a társalgóban. Szerette a színészeket. Megértette életformájukat, kü löncségeiket. A legjobb barát volt a fehér asztalnál.

Igazgatóként szigorú fegyelmet követelt.

Néhány perc késésért megbüntette horgásztársát.

Pályatárs megsértéséért megvonta kártyapartnere prémiumát.

Nem volt kivétel, ezért tisztelték direktorukat, aki félig- meddig az 1958-as társulatnak köszönhette kinevezését. A megyei tanács őt javasolta, a minisztérium mást akart. Már meg is jelent a pesti jelölt. A színészek állásfoglalása döntött.

Már az első évad igazolta választásukat.

Az Ilyen nagy szerelem ritka nagy siker volt. Kimunkált, szép előadásként fogadta a közönség és a kritika a Stuart Máriát. Sokak szerint a kecskeméti színház eddigi csúcsteljesítménye volt a Németh Antal rendezésében bemutatott Optimista tragédia. Kasszadarabnak bizonyult a szokatlan felfogású, a kecskemétiek számára páratlanul látványos Szentivánéji álom. A következő évadban olyan magyarországi bemutatókra vállalkozott Radó Vilmos irányításával a társulat, mint Max Frisch ... és a holtak újra énekelnek, majd az 1960 Öles szezonban a televízióban nemrégiben sugárzott Capek: Fehér kór drámája, Gorkij Utolsó nemzedék című remeke. Emlékszem: nagy tett volt akkoriban az első Brecht-premier. Csák példaként hozakodtam elő az említett nagysikerű előadásokkal, mert elfogyna a papírom, ha fölsorolnám a 15 éves Radó-korszak valamennyi sikerdarabját.

Könnyű volt neki? A közönség nagyobb része a hagyományos operettekre szavazott! Kiváló énekes-táncos színészek egész sora csábította a zenés előadásokra a nézőket. Nagyobb színházak is elfogadták volna a 18 tagú zenekart. Radó Vilmos sohasem titkolta: minden tőle telhetőt megtesz a közönség jó közérzetéért. Ezért — hogyan is mondjam — páratlan szimattal mindentudó zenés társulatot szervezett. Valamennyi szerepkörre kitűnő művészt szerződtetett. Tudatosan építette társulatát.

Ellubickolhatott volna évekig a sikerben. Katona József városában — jól tudta — a színház több kellemesen szórakoztató nagyüzemnél: „A nemzet tanító oskolája”, meg a kor tükre. Ezért idegesítette Brechttel az operetr tekhez szokott törzspublikumot, ezért csalt a színházba a Koldusoperával új közönségrétegeket, ezért vál'alta új magyar művek bemutatásinak a kockázatát.

Bár kérték, biztatták hatvanadik életéve betöltésekor; maradjon még. Megvált a direktori széktől. A színháztól egy percre sem szakadt el. Akarattal sem tehette volna. Kecskeméten, Budapesten gyakran beül egy-egy előadásra. Mi lett „fiaiból, lányaiból”? Igazolták-e reményeit?

Csalhatatlan biztonsággal látta meg a botladozó kezdőben a későbbi nagy színészt. Ahogyan mondani szokás, szinte az utcáról hívta be, szerződtette Várhegyi Terit, Felföldi Anikót. Pathó Istvánt, Andorai Pétert. Itt kezdte pályáját Szilágyi Tibor, Koncz Gábor, Moór Mariann, Fonyó József. Együtt dolgozott Seregi Lászlóval, Ruszt Józseffel. Két ragyogó társulatot állíthatnánk ki az egykori Radó-színészekből.

Heltai Nándor

PÓSFAI JÁNOS:

Feltámadás

Nagyhét elején megindulnak az asszonyok a temetőkbe, hogy rendibe tegyék a sírokat. A kis kapa táncol a kezükben, a vasgereblye finom homokká őrli a hamuszínű hantokat. Vigyázva lépnek a sírok süppedő humuszán), leszedegetik az ősszel kirakott koszorúk, virágok fonnyadt maradványait, meglazítják az árvácskák bokrait; nyújtózkodva állin'ak meg a holtak ágya végén. A szemük az elvégzett munkában gyönyörködik, a szívükben megsajdul valami üzenetféle' a lent pihenőknek.

öcsémmel, gyerekeinkkel mi is indultunk. A mi sírunk — így mondjuk, pedig voltaképpen szegény anyánk, szegény apánk, éltében soha nem látott kicsi testvérünk pihen a földben — nem szebb a többinél, de nyugtot ád, hogy mindig nyílik rajta a virág, a gondozás jelei ősztől tavaszig, tavasztól őszig meglelhetők a betonkeretes sírdomboru- lato.n. Nem a „mindenki megy, menjünk hát mi is”, hanem va’ami belső parancs sugallatára indulunk. Halottaink parancsolnak, kik addig élnek, míg e belső hangot halljuk. Kitől egyetlen virág se jut már, annak az emlékezetével baj van.

Mostanság senkit, sem érhet vád, hiszen olyan szép a temetőnk, amilyen soha nem volt. A temetőárokból kiirtották a bozótot, új kerítést húztak, kicsi fenyőket ültettek körös-körül a kerítés tövében, az utak szegélyein.

És szaporodnak a síremlékek; csiszolt,kövek, márványlapok őrzik azok 'nevét, akiknek hajdan neve sem volt. Az Itt nyugvók neve az engedelmesség volt, mert parancsolt a kakasfcukorékolásos hajnal, a harangkondulásos tél, a meggyújtott este; „ezt még elvégzem, hogy holnapra ne maradjon" reménytelensége. Az. éhes gyomor osztogatta a parancsot. A négygyermekes, az ötgyermekes napszámos családoknak az uradalom földje. A kétholdasoknak,

az ötholdasoknak, a tízholdasoknak a felkapaszkodás éhe. A böjti szelek átfésülték az erdőt, a hófoltos mezőt, és elhozták a tavaszt. A tavasz újra parancsolt. A szikkadt földbe vetni kellett a magot, ültetni a krumplit, a habot.. Kikelt a vetés, jött az első kapálás, a második kapálás: egyelni kellett a répát, ritkítani a kukoricát, kapálni a mákot, kiszedni a búzából a rozsszálakat; kaszálni a lucernát, a rétet. Készülni kellett az aratásra, asztagokba rakni a gabonát, csépelni, tarlót hántani; földbe juttatni az őszit. Lombhullástól járni kellett az erdőt favágásért; kosarat, zsombort kötni téli esték párás melegében. Aki itt nyugszik, csaknem mind így élte le az életét.

A gyerekkor szűkülő tereiről integetnek vissza, s az arcuk egyre fakul. Fekszünk hanyatt, lapulunk a csendben, és sorra vesszük: ki is volt az első halottunk? Tán Lima néni, a Puklér-gyerekek ráncos kis öreganyja, aki maszatos kezünkbe zsíros kenyeret nyomott, hogy megvédjen bennünket a csavargástól. Vagy az öreg ácsmester, akinek a fia is aggként omolt .már össze. Amikor az apját temették, fölhúzódzkodtunk a toronyba. Akkor láttam először harangot közelről. Nyikorogtak, rengtek a gerendák, féltünk a lengő harangtól, s a döndülé'sben megfájdult a fejünk. A huzat levitte a sapkámat, a toronyablakból láttam, hogy repül, hintázik lefelé. Játszottunk odafenn/ a temetés alatt, s elvétettük a harangozást; akkor is kongattunk, amikor az öreg ácsmestert már leengedték a sírha.

Jönnek a rég eltávozottak. A faluvégen kezdjük a szélső háznál; így könnyebb a számbavétel. Rakosgatjuk egymás mellé a neveket: ez él, ez már meghalt; leltárt veszünk élő és holt ismerőseinkről, miközben rádöbbenünk: ez a falu már nem az a falu. Gyermekkorunk felnőtt szereplőit itt leljük meg a fűszagú, földszagú mozdulatlan halmok alatt.

Halottak napján itt találkozunk azokkal is, akik látogatóba még hazajártak létező rokonaikhoz, vagy ide a temetőbe — élő halottaikhoz. Koszorút hoznak, megnyugvást visznek. Némán körbeállják a sírt — a halottakhoz nem szoktak beszólni —, meggyújtják a kegyelet gyertyácskáit, s e hangtalan együttlét után megkeresik az ismerőseiket, a gyerekkori pajtásokat, 'hogy „jé, de meggyarapodtál”, „ez nem igaz, ez a te fiad”, a te lányod!” — felkiáltásokkal tudomásul vegyék a száguldó éveket.

Igen, igen: a sírkövek!

A mi sírunkra is került egy. Nem cicomás, fekete márványbetétes, tövises-krisztusfejes. Egyszerű. Egy reiggel lementünk a folyóhoz. Még nem szállt fel a harmat, bíbor ágyából akkor kelt a nap, s mi ásni kezdtük a folyó hordalékát. Föhenyt raktunk zsákokba, felcipeltük a föhenyes zsákokat a meredek parton, kétkerekű kulión hazahordtuk öcsémék udvarába, ahol már készen állt a magunk álmodta forma. Saját kezünkkel, verejtékezve készítettük el apánknak, anyánknak az emléket. Szép ez a sírkő. Középen egy oszlop nyúlik fel, abból ágazik ki két szárny, a szárnyakon egy-egy kis márványlap: az egyiken ÉDESANYÁNK, a másikon ÉDESAPÁNK

— aranyozott betűkkel. Aztán a kuli ót kivonszoltuk a temetőbe. Hordtuk a föhenyt, a cementet, gyömöszöltük a puha masszát kalodába: így öntöttük meg a sírkeretet. Kilenc vasoszlop áll ki a keretből

— vékony vaslánccal összefűzve. Körbe ölelik ezek az oszlopok a sírban nyugvókat, mint egy eleven kerítés. Rajtunk kívül senki sem tudja, hogy mindegyik oszlop egy-egy jelkép: kilenc gyereket szült édesanyánk ...

Nyüzsög a temető a nagyhét elején. Hajlott derékkal, M. néném is kicsoszog. Hajdanán együtt roptuk a táncot a csárdás ütemére, mind kidőltek a táncosok a kultúrházban, csak mi ketten vertük a taktust. Járt a lábunk, rezgeti a testünk, izzadt, lihegő hajszában körbefor.gott a báli terem: síkos tenyerével nekünk tapsolt mind, aki nem bírta vélünk az ütemet; a cigányok ujjbögyén vér serkent, de mi még mindig mutattuk, hogy sose halunk meg!

— mígnem én, az M. nénémhez képest siheder tacskó, szántszándékkal megbotlottam, hogy véget vessek az őrületnek, mert néném még mindig járta volna. Fölszisszenne minden mozdulatra a derekába kúszó fájdalomtól, de nem teszi, mert az emlékek felszivárognak az ő gondolataiba i$.

— Eljöttetek?

— Eljöttünk — feleljük engedelmesen. — Rendbe tesszük a sírt.

Ásunk, hupálunk, porhanyójuk a földet; úgy dolgozunk, mint egy veteményeskertben.

— És arra emlékszel-e? — bök néném ujjával az öregerdő felé.

— Mire is? — kérdezek vissza.

— Hát arra, amikor elevenen elástuk magunkat a barna földbe.

Néz, ránk hinti aszalt mosolyát és nyomatékül hozzáteszi:

— A ti bunkerotok ott volt a mienk mellett, jobbról meg a Lajos bátyátoké. Valaki fehér lepedőt kötött egy botra, azzal integetett a távoli dombok felé. Szelestén akkor már ott voltak az oroszok.

Emlékszem-e Hát hogyne emlékeznék! A háború végnapjait éltük. Reggel arra ébredtünk, hogy szekerekkel, talyigákkal vonul a nép a temetői úton. Mentünk a többi után. Cókmókkal a hátunkon, vonult a mi családunk is. Ki tudja, miféle ősi ösztön mozdított ki bennünket addig biztonságosnak hitt. öreg hajlékainkból. Mint hajdan őseink a török elöl a nádasokba, úgy vonultunk mi is. Hova? Merre? A temető melleti dombokon beástuk magunkat a földbe. Ültünk a szalmán, imádkoztunk, és rettegve vártuk: mi lesz?

Délután két katonával kijött a kisbíró a faluból. Haladéktalanul vissza kell költözni a faluba; ez volt a parancs. A katonák elnyűtt arcán elsimult a mosoly, amikor megláttak bennünket a bunkerek szélén.

— Davaj, davaj — mondták és integettek. Mutatták: nem kell félni, nyugodtan hazamehetümk.

Vége a háborúnak, vagy mi történt? Engedelmesen cihelődtünk, és hazatértünk szegényes hajlékainkba.

— Az volt a mi feltámadásunk.— mondja M. néném, és nevet. Ráncos arcán igazgyöngyként leperdül egy könnycsepp. Mitől? Sír vagy nevet?

öregerdő feltűzi az ágvégekre’a napocskát. Nagyhéten még korán esteledik. Hosszabb napokon, nehéz munkában mennyire vártuk, siettettük a naplementét. Apám a homlokáról letörölte a Verejtéket, anyám megigazgatta a fején a keszkenőt: látjátok, megint este lett... Életemben annyifelé jártam: magas hegyek között, síkságok fölött, tenger habjaiban láttam búcsúzni a napot, de így, ahogy az öregerdő fölött elszáll, nem láttam sehol. Á bölcsőhely ajándéka ez annak, aki meglátja. A bölcső- helyé, mely itt e dombon számunkra véget ér, s az időtlenségben végtelenné válik.

— Hát kész lettetek? — hallik a sirokjcözül.

— Befejeztük.

Elegyengetve, megporhainyulva a föld; megrezdül- nek az árvácskák lepfceszirmai. Kiskapával a hónuk alatt mennek az asszonyok hazafelé. Arcukon a megnyugvás, a'közelgő ünnep fénye.

• A városháza 1910-ben (Herman Lipót rajza).