Petőfi Népe, 1984. március (39. évfolyam, 51-77. szám)

1984-03-11 / 60. szám

IRODALOM • MÜtHSZET „VALAHOL MEG KELLETT LENNIÜK A KÖZEMBEREKNEK IS” Rendszeresen beszámolunk lapunkban a régészeti kutatá­sokról. Tudatjuk: mit találtak, milyen leletek kerültek elő. A megyénkben munkálkodó kutatókat időnként terveikről is faggatjuk. Ritkán esik szó azonban az ásatás folyamatá­ról, elődeink rejtőző üzeneteinek és a tudósoknak a küz­delméről. Különösebb ajánlás nélkül is bizonyára szívesen fogadják olvasóink a ma ötven esztendős Kőhegyi Mihály összefoglaló nyilatkozatát. Néhány éve a szegedi televízió műsorában hangzott el, de időálló dokumentuma a régészi hivatásnak. Izgalmasan mutatta be: a helyszíni tapasztalatok, a megérzé­sek miként módosíthatják a legnagyobb tudománnyal, gon­dossággal elkészített ásatási terveket is. Több a szép szakma érzékletes ismertetésénél, a külföldön is számon tartott ma- darasi ásatások összegezésénél: az értelmiségi Kőhegyi Mi­hály és kétkezi munkatársai szövetségének gyönyörű példá­zata. Az egész társadalmat vállukon tartó „közemberek” hét­köznapjait kutató régész kimondhatatlan tisztelettel és sze­retettel keresi nyomaikat az inkább a főbbekhez kegyes múló időben, (h. n.) a gazdagokat megrabolták” „A feltárás úgy történik, hogy eilső lépésként nagyjából a halom közepén leverünk egy karót, és erre észa'k—déli, illetve kelet—nyugati irányban két egyenest’ felfektetve megfelezzük, illetve megnegyedeljük a hal­mot, és egy-egy szemben levő cikkelyét, negyedívét kitermelve megtaláljuk az alul levő sírt. Ezek nem a mi általunk ismert, megszokott, közönséges sírok, hanem nagyméretű, 3—4 méte­res nagyságúak, olyan házfélék inkább, a halottnak a házát je­lentik tulajdonképpen. Az erede­tileg sík földbe, vagy az enyhén gyűrődő talajba beásták a sírt, nem különösen mélyre, másfél­két méterre csupán, és a halott betétele után kezdték el mester­ségesen felhordani a halmot. Előbb a' környező földből, majd távolabbról is, és végül a több száz méterre levő telecskai domb sárga agyagjából is hordtak föl­det, és ezzel megfejelték, mint­egy lezárták és csonka kúposra képezték ki a 'halmot. A feltárás kezdeti szakaszában úgy tapasztaltuk hogy a déli, nagy, már messziről is jól kive­hető halmok, női sírokat rejte­nek. És kivétel nélkül rablottak. Ez nemcsak Madarason van így, hanem az országban, mondhatni világszerte is. Hiszen a hivalko­dó földhányások már az ánti- világban felhívták magukra a fi­gyelmet, és kincsásók föl is ku­tatták mélyüket. De innen jó 30Ü—400 méterre, közvetlenül a régi Kígyós patak partján, ugyancsak vannak halmok. Ezek azonban kicsik, alig 6—8 méter átmérőjűek, és egyiküket-mási- ikukat alig lehet megkülönböz­tetni a terep gyűrődéseitől. Ügy okoskodtunk, ha ezeket a nagy délieket, a gazdagokat meg- rabolták, hátha azokat a faluvé­gieket, a szegénysoron, fönn északon nem bántották. Feltár­tuk azokat a sírokat is, déhát rablottak voltak bizony, kivétel nélkül. Néhány edényeit,* több száz gyöngyön kívül nemigen akadt bennük leletanyag, de ez elegendő volt, hogy végre-vala- hára el .lehessen dönteni, hogy ebbe a temetőbe az időszámítás után II—III. ‘században szarma­ta népcsoportok temetkeztek. A magyar régészek már évti­zednyi ideje keresik a késed szarmatáknak, pontosabban a hun korszakban élt népesség sír­jait. Nyilvánvaló volt, hogy a fő- rangúak mellett valahol meg kel­• Halomsírfellárás, Madaras. (Archív felvétel.) lett lenniük a közembereknekjs; a népeknek, akik az egész tár­sadalmat tartották a vállukon, akik dolgoztak. A rejtélyre az emberekkel kö­zösen jöttünk rá. Megfigyeltük ugyanis, hogy a halmokon a nö­vényzet sokkal zöldebb,. üdébb a környező területnél. Ezen per­sze parasztembereim nem sokat töprengtek, hiszen tudták, hogy a felhordott vastag, fekete., föld alatt egy mesterséges víztároló van — maga a nagyméretű sír — mely a relkkenő nyári hőség­ben millió hajszálcsövecskén át adja az életet jelentő vizet. Azt is észrevettük, hogy a herében is vannak ilyen kerek, zöld fol­tok, ahol semmiféle halomnak nyoma sincs. Átvágtuk, sírt ta­láltunk benne. így jártunk a má­sodikkal, harmadikkal is. Erre aztán úgy okoskodtunk: nyilván­valóan nem mi vagyunk olyan szerencsések, vagy okosak, hogy mindig jó helyen ásunk, és min­dig találunk sírt, hanem a föld rejt az eddig gondoltnál sokkal több sírt. Elkezdtük a rendsze­res ásást, és kiderült, hogy a halmok között, azok körül egy köznépi temető számtalan sírja rejtőzik. Azoké, akiket oly régen kerestünk. Hát Stt voltaik. Megtaláltuk a fegyveres, lánd- zsás férfiakat is, és az is kide­rült, hogy az eredetileg nőinek, vélt sírok sok esetben férfiakat rejtenek, egyszerűen annál fog­va, hogy minden olyan sírt. amelyben római eredetű fibula (kapcsolótű) volt, azt minden ré­gész — így tanultam magam is — női sírnak könyvelt el. Pedig éppen a madarasi temető a bi­zonyság rá, hogy a női és férfi viselet közel állott egymáshoz, és a férfiak is összekapcsolták fel­ső ruhájukat a bal vállon, mint azt a nők tették.” Kőhegyi Mihály MÁTÓL LÁTHATÓ _________ K épek és történelmi tablók Pest-Budáról Somogyi Győző grafikusművésznek a Kecskeméti Galériában nyílt kamarakiállítása a tizenkilencedik század negyvenes éveinek világá­ba vezet el bennünket. A tárlat két témakört vonultat fel. Az egyik a Gőzhajóval Pest-Budára 1846 című, Somogyi által készített rajz­film „hordaléka”. A másik vonulata az 1848—1849-es polgári forra­dalom és szabadságharc eseményeihez, alakjaihoz kapcsolódik, feke­te-fehér „melléktermékeként” annak a közelmúltban alkotott ötszáz színes rajzának, amely«-'• honvédsereg összes egyenruhájáról, csá­kótól a paszományig ’> s amelyek Barczy Zoltán kísérőszöve­gével a Corvina kiad’ lennek meg. Az egymás mellé soroi- . -etikai lapokon pereg a „film ’. Itatja szemünkkel a korabeli látnivaló­kat. Egymást követik a távoli és közeli „felvételek”. Feltűnik a Gellérthegy, a Budai vár, a Má­tyás- és a Szent Anna templom. A pesti oldalon megpillantjuk a Kereskedelmi Csarnokot, illetve Tschögl Gáspár szarugomb- és bronzárugyárát. Budán a korabeli polgárság eredetére utaló cégtáb­lák tűnnek a szemünkbe: Franz, Knop József stb. A Dunán hajók, bárkák és ladikok sorakoznak. A parton ökrös és lovas szekerek, konflisok: a szárazföldi szállítás és közlekedés korabeli eszközei. A negyvenes évek közepének embe­rét, viseletéit, kellékeit rajzolja meg. korhű atmoszférát teremtve. Vendéglő, ahol ki van függeszt­ve, hogy mibe kerül egy pint, il­letve egy meszely bor. Matrózok, jobbágyok, huszárok és polgárok, az 1848-as hősök, történelmi tab­ló, amelyen a román, a szlovák és a horvát nemzetiség, továbbá lengyel és olasz forradalmárok mellett a magyar forradalmat kép­viselő Kossuth Lajos és Petőfi Sándor is látható. A „mi Pe­tőfink” ábrázolása nem ideál- portré. Szokatlan, ámbár klasz­szikus eszközökkel történő jellem­zés. amikor a kezet és az arcot hangsúlyozza, utóbbit a szellem emberére valló fejalkattal és el­szánt tekintettel. Alakjait Somogyi Győző nem iróniával, hanem együttérző sze­retettel ábrázolja. Az aránybeli torzulás egyéni stílusából követ­kezik és nem valami groteszk szemléletből. Történelmi hősei ka­rakteresek. A rajzokban azonban nem a külsőség, hanem a szemé­lyiségek belső énje kap hang­súlyt. Jól jellemzett alakokkal és kitűnően szerkesztett kompozí­ciókkal találkozunk a kiállításon. Az Ivóban című grafikája például egyre csökkenő léptékű álló, ülő és fekvő figuráival a korabeli klasszicista épület tympanonjának kitöltője is lehetne. A szitanyomat technikája, a fehér kihagyások és a fekete foltok ellentéte markáns lehetőséget nyújt az alkotónak a közel másfél százada letűnt ma­gyar valóság végletesen nyers ki­fejezésére. Somogyi Győző szitanyomatai nemcsak március idusát idézik, hanem kifejezői korunk nosztal­gia-hullámának is. Báns'zky Pál (i Szolnoki vasút, 1848. DÉR ENDRE Szerelem Mindketten 80 évesek. A napofi sütkéreznek. Az öregembernek már lassan megy a járás, az öreg­asszony süket. Beszélgetnek. — Apus, szakíts egy almát a fáról! A férfi csoszogva megy a fához, leszakít egy al­mát, odaviszi az öregasszonynak. — Tessék. — Te bolondos, magadnak is szakíts egyet, s egyél. Ki tudja meddig ehetünk. Az öregember megint elcsoszog a fához, leszakít egy almát, is visszaül a székére, ölébe ejtett karral ül tovább. — Egyél, mire vársz? — Nem kívánom — tagolja a férfi, 4 kezével is jelzi, hogy semmi sem kell neki. El van rá szánva, hogy végig itt marad a felesége közelében, bár ér­zi, hogy már ezt n,em képes |sokáig elviselni. — A, te ügyefogyatt — pattan föl az öregasszony, és szalad, előregörbedve, kést hoz meg egy kislka- nalat, majd hámozni és kaparni kezdi az almát. Kigkanalanként adja az öreg (szájába. _ Nem kell!... Nem kell! — int az kezével, de a szájába tömködött almát lenyeli. —- Mit mondasz? — Nem kell! — kiabálja most már türelmét veszt­ve az öregember. — Hogy fekete? — Ne-em kell! — Á, dehogynem kell. Csak szalonnát meg kol­bászt nem lehet mindig enni. Gyümölcs az mindig kell. Ami terem, nekünk minden kell. Én bizony eszek. Ami nem eszik meg engem, azt megeszem én... Az öregember föláll, a kapu felé megy, lenyomja a kilincsét, megnézi a postaládát, majd visszamegy. — Jött valaki2 Az öregember int, hogy Isenki sem jött. — A postás volt? — Nem... — rázza a fejét az öregember. — Hát akkor? — Semmi hát akkor, semmi! — Mi van? — Semmi-i! ordít vörösre dagadva az öregember. — Pópityné? Szegények, miért nem engedted be? Biztosan el akarta mondani, hogyan csalja az ura. Én mondtam neki a múltkor: „Böske, a négy fal mindent eltakar, nem kell kiszolgáltatnod másnak az uradat". Bizony ezt mondtam én neki. Mihez kezdjen ötven éves korában nagy gyerekek mel­lett ... Dolgozni csak otthon dolgozott mindig. Ca­fat az, aki elveszi másnak az uifát. Mint ahogy caf- ka volt a te babád is. Azt hiszed, nem tudom? Per­sze, te tagadtad,' de én utánad mentem és láttam. Bizony nem vonatra mentél, hanem a falu végére, az elvált asszony Nusikádhoz. — Nem volt semmiféle Nusikám. . — Volt. Bizony volt. Hiszen a gyerekeid hozták vissza hozzám. Visszahoztak tőle, pedig ott zokogtál a konyhaasztalán. És amikor én megkérdeztelek, mit kerestél nála, azt felelted, hogy szereted. És ak­kor én megpofoztalak. Meg én... Sóha nem is bá­nom! Hiszen én csak azért mentem hozzád, mert ar­ra gondoltam, te olyan derék és megközelíthetetlen vagy, hogy nem fogsz engem soha megcsalni. És akkor hatvan esztendős korunkban megtörtént. Megtörtént, ha mondom. — Semmi sem történt. Semmi, ha mondom! — Ott van az asszonyról a fénykép a dobozban, a te leveleid között. A temetésére is elmentél, tu­dom. Azt nem bántam, amiért elkísérted az utolsó útjára. Azt mondják, te voltál az egyetlen, aki. a koporsó után ment. Kutyamód halt meg, mert ku­tyamód élt. Nem tudom elfelejteni neked ... Mi­lyen'nagyindu latú voltál mindig. Erőszakos..^. Mindig akartál... Majd kicsattantál a sok vértől meg a pirosságtól, meg a szerelemtől... Csakhogy te nem is tudtad soha, mi a szerelem. Te azt hit­ted szerelemnek, amikor azt az elvált asszonyt ma­gad alá gyűrted. Pedig nem az ... Hiába voltál hűt­len, sose tudtad meg, mi a szerelem. De én tu­dom... Mit szólsz hozzá, én tudom... Vagy talán mégis csak tudod? hadd lám! — Hagyj engem ilyen marhaságokkal... — Lásd, rettegsz az újjaim érintésétől, mert nem tudod, hogy a szerelem megmarad. Félreudvarol­tál, nem adtál jó példát a gyerekeknek, és nem tu­dod még azt sem, miért csináltad. Oktalan bábú voltál. Nem vetted észre, hogy én éjszakánként li­liomokról álmodok. Valóságos szaguk van azoknak a liliomoknak. Csak te semmit sem veszel észre. Na, mégis jött valaki? , — Nem jött senki. — Akkor meg minek járkálsz állandóan? — Csinálni kellene valamit! — Vizet kell hányni? ' — Dolgozni!... Valamit dol-goz-ni! — vörösködik az erőlködésbe az öregember. — Hát akkor csináljunk! Rajta, csináljunk! Te megpermetezed a szőlőt, én meg megkopasztom a csirkét, rajta hát, dolgozzunk! A konyhában újabb és újabb tálakat vett elő az öregasszony. E folyamat láttán az öregember telje­sen megfeledkezett előbbi nagy tenni akarásról, megigazította a ruháját, deres haját végigsimította, és elszunditott a karosszékben, de nem nyitotta fel a szemét, amikor a kezén érezte egy másik öreg kéz simítását. — Hé, öregem... bizony, egészen lisztes a hajad, és a szakállad is már háromnapos. Nehezedre megy mostanában a borotválkozás? — Neem! — makacskodik az öregember. — De a permetezést megpróbálhatnánk. Mi ket­ten ... Az öregember elcsoszog, piszmog, próbálkozik, de semmi nem jön öis£ze. Mintha az emberi tudat is segítségére lenne a megfakult dolgokban, mintha az összemosódni készülő tárgyak elveszítették volna eredeti formájukat... — Add csak ide azt .a rézgálicot, úgy látom, nem a te kezedbe való ... Az öregember int, hogy talán vízért fog menni. — Reszketsz öregem, és bizony elesel, ha a vál- ladra akarod venni a permetezőgépet. Add csak nekem, hiszen meg is tántorodtál. Üldögélj egy ki­csit, ülj le, ha mondom. Az öregember a fának támaszkodik, s mély zo­kogásba kezd. Egy megnevezhetetlen pillanatban még egyszer úrrá IdSz rajta nagy természete. Rán­gatni kezdi magáról a ruhát, szakállát, haját tépi, és megfeszült vénemberi kiáltozásokkal kergetné magát legszívesebben a halálba. — Mit csinálsz te eszeveszett? Ajándék az élet... szerelem az élet! Mit tanultál te mellettem, miért éltél velem 60 éven keresztül, hát nézz rám! Itt vagyok én is, öregen és görbén. Süketen, semmit se hallok. Tedd le azt az áramot! Képes lennél a jó gyerekeidet meghurcolni azért, mert te öreg lettél? Mert nem engedelmeskednek az ujjaid, és már min­dent elfelejtettünk? Az öregember lassan elengedi gyermekei, unokái feketekávés zsinórját, és megsemmisülve ül vissza helyére. — Megnyomkodom a hátad. A fejedet bedörzsö­löm sósborszesszel. így ni. Jobb már? ... Na lá­tod! Hét gyereket hoztam a világra. A gyerekeidet. Mindből ember lett. Ne gondolj te a halálra. A ha­lál örök felejtés. Mennyit ápoltalak nagy betegsé­geidben ... Mennyiszer elsirattalak katona korod­ban ... Hányszor átöleltelek. A fiammá fogadtalak, a lábadat mostam, a kezedet csókoltam. Mennyiszer megbántottalak, szerelmet követeltem tőled, em­lékszel? Mert én egészen akartalak. A gondolatai­dat, az érzéseidet, a sóhajtásodat, a bánatodat, te pedig szegénykém csak fogadkóztál ígérgettél, nem is tudtad mit, miért, talán most sem tudod. De az nem baj. Sokáig azt hittem, baj ... Még nem is olyan régen azt akartam tőled, úgy erezzél mint én. ölelj, ha én ölelni akarlak. Milyen oktalan is voltam. Igyál egy keveset. Jobban vagy? Az öregember int: jobban van. — Mégis inkább bedörzsölöm a szíved táját, aka­rod? Az öregember int, hogy akarja. . Az öregaszony sósborszesszel kezdi dörzsölni fér­je mellét. — Bizony, rossz feleséged voltam. Milyen durva voltam hozzád. Hányszor a szemedre vetettem azt a ballépésedet, pedig én is sokat tanultam abból. Dehogy is voltunk mi hibásak. Túl fiatalon kezd­tük, én folyton a fellegekben jártam, úgy képzeltem a szerelmet, mint valami forró fojtogató érzést, amitől meghal az ember. Te pedig• egészen mást akartál... De nyugodjál meg kedvesem, én voltam a hibás, én voltam az ábrándkergető, én voltam az, aki örökké küldtelek. De te nem akartál a szerel­münkben ünnepnapokat csinálni, kár, sajnálom most is ... Mégis csak elmegyek az orvosért. — Ne ... Beszélj csak! — markol az öregember a felesége hajába, ruhájába. — Beszélj! — Hozok egy korty konyakot. Az öregember int, hogy ne hozzon semmit, inkább fogja meg a kezét. — Hozom, persze hogy hozom a konyakot. — És rr r szalad is görbedten be a szobába, onnan vissza. — Mi van veled? Fáj valamid? Az öregember a fejére int, fájdalmas hátának a szék nyomása, nyöszörögve mondja egyre ugyanazt: — Rosszul vágyók. — Mondtál valamit? Gyere kapaszkodj belém, és dőlj a kanapéra. Ha elesel, nem tudlak fölemelni. Elszaladok orvosért... — Maradj! — még meg akarja mondani az öreg­ember, hogy nincs a közelben orvos, bár fontosab­bat kellene mondania, de csak megcsókolja a fele­sége kezét. Az öregasszony felkiált: — Adok egy aszpirint... Miért nem beszélsz? Na­gyon mélyeket sóhajtasz, hallasz engem? Add a ke­zed, hadd fogjam. Ez az életünk ...Itt vagyok mel- lettec' Most már mindig melletted fogok lenni... A szony, ahogy a rend előírja, lecsukta fér és tovább beszélt hozzá: ■tént, ahogy akartad. Te elmentél, én iti . Még meleg vagy... Látod, nem kel­let í nyelned, milyen szépen haltál meg ... KicsK y megsiratlak Drágám!... Drágám — ismételte meg a szót, és újra sírni kezdett — Most el kell mennem a szomszédasszonyhoz, tudod, hogy segítsen felöltöztetni téged ... Azonnal visszajövök. Az öregasszony egy bekötött fejű, nehézléptű, mosolygó-siró öregasszonnyal jött vissza. — Azt hiszem, Jlus, hogy az én apusom meghalt. Ugye meghalt? — Meghalt. — Odajött hozzám, és azt mondta nekem, ö rosz- szul van. Mondom feküdj le apus, mert ha elesel, nem tudlak fölemelni, ö szegénykém lefeküdt, de előbb megcsókolta a kezem, és bocsánatot kért tő­lem, és megköszönte az egész életünket. így tör­tént. Akkor lefeküdt, én mondtam, hogy adok asz­pirint, de ö csak azt felelte, nem kell már neki semmi. Neki már nem kell semmi. llus. Nézd csak meg, csakugyan meghalt? Nem hihetem, llus!

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom