Petőfi Népe, 1984. március (39. évfolyam, 51-77. szám)
1984-03-18 / 66. szám
MŰVELŐDÉS • IRODALOM • MŰVÉSZET GRAFIKA, FESTMÉNY, FOTÓ, TANULMÁNY Mit vállalnak Bács-Kiskun ösztöndíjasai? KÖNYVESPOLC Zaligin fesztiválja Amikor 1974-ben Bács-Kiskun megye Tanácsa ösztöndíj-alap létesítéséről döntött, a mecenatúra hajdanvolt hagyományait keltette életre. A régmúlt időkben ki-ki saját zsebére támogatta a neki kedves művészeket, ma a társadalom segíti az alkotókat. A segítés különleges módja az ösztöndíj: ezzel szocialista szellemiségű, köz. hasznú munkálkodásba késztetik a grafikusokat, írókat, kutatókat. Szűkebb hazánkban 1981 és 1985 között 18 milliárd forintos fejlesztési és költségvetési alapból gazdálkodnak — a közművelődésre, a szellemi műhelyekre a pénzek 0,5—0,6 százalékát fordítják. A művészeti ösztöndíjak havi háromezer forintjai tízezreléket sem jelentenek a kiadások listáján — de sokszoros szellemi hasznot hajtanak. Annak idején 1974-ben Probstner János nyitotta meg a támogatásban részesülők sorát. Ha esetleg volt is valaki, aki megkérdőjelezte a döntést, annak csattanók választ adott a múlt hetekben az Iparművészeti Főiskola és a megyei tanács együttműködési megállapodása, amelyben a Nemzetközi Kerámia Kísérleti Stúdiót jelölték ki a mesterképzés egyik jövendő színhelyéül. 1983-ban hét alkotó munkáját segítette Bács-Kiskun megye Tanácsa. A bajai Bálint Attila tu. catnyi rajzból álló sorozatot készített. A soltvadkerti Krebsné Tuska Zsuzsannát művészi kísérletének elvégzésében ösztönözték hat hónapon át. A kecskeméti Kalmárné Horóczi Margit falfestményre szerződött, Csíkszentmi- hályi Károly bócsai iparművész a honfoglalás korának motívum- kincseit őrző tárgyakat készített. A kecskeméti Molnár Péter — időközben a Magyar Képző, és Iparművészek Szövetségének is tagja lett — féléves ösztöndíja fejében kiállítást rendezett az Erdei Ferenc Művelődési Központban.' Szoboszlai Péter rajzfilmrendező a „Hogyan kerül Eszter az asztalra?” című alkotásán dolgozott, míg dr. Kálmán Lajos nép- zenekutató több mint száz nép. dalt készített elő közlésre — a szükséges elemzésekkel. Ebben az esztendőben 135 ezer forintos összeggel gazdálkodtak a mecénások, akik huszonkilenc pályázó közül végül hatot szavaztak meg a művészeti ösztöndíjra. Hogy többen kaphassanak pénzbeli segítséget, ezúttal is éltek a keretek megosztásának lehetősegével: a legtöbben 5—6 hónapig részesülnek a 3000 forintos javadalmazásban. Egy 12 havi „egész" ösztöndíj odaítéléséről a közeli hetekben döntenek. Klossy Irén bajai grafikusművésszel féléves szerződést kötnek. Ennek fejében a művész részint grafikai sorozatot tervez — fametszetekkel — a bajaiak életéről, részint pedig korábbi munkássága folytatásaként egyedi grafikákat készít a környezet és az ember, a természet kapcsolatáról. Gulyás Géza nevét még nem sokan ismerhetik: első önálló kiállítása (feleségével együtt mutatkozott be) a múlt hetekben volt az Erdei Ferenc Művelődési Központban. A fiatal, lakiteleki szár© Klossy Irén: Darázsfalu mazású művész az „Ember—állat —növény a technikai civilizáció tükrében” témakörben tervez sorozatot. Koncz Béla budapesti festőművész évekig dolgozott a kecskeméti művésztelepen, s két ízben a nemzetközi zománcművészeti alkotótelep munkáiban is részt vett. Hat havi ösztöndíja fejében olyan konstrukció-sorozat terveit készíti el, amelyek külső és belső tereket egyaránt szervezhetnek — a rendszer alkalmazási lehetőségeit a Házgyárban kutatja. Két fotós szerepel az idei ösztöndíjasok között: Kunkovács László és Walter Péter. Kunkovács a tárgyakban továbbélő agrártörténetet kívánja képre rögzíteni, Walter Péter pedig az általa taposott úton haladva a falvak embereit szeretné — a szo- ciofotó segítségével — megörökíteni. Hagyományosan a tudományos kutatást is segíti a tanács. Ezúttal Biczó Piroska régész-muzeológusnak szavaztak bizalmat. A „Bács-Kiskun megye építészeti emlékei” című kutatási program keretében készít tanulmányt a középkori' építőművészetről. Az ösztöndíjszerződések természetesen nemcsak azt rögzítik, hogy ki mennyi -pénzre jogosult, hanem tartalmazzák a vállalt munka minősítésének művészi garanciáit is. Minden alkotást szaklektorátussal zsüriztetnek, s az utolsó havi ösztöndíjat is csak akkor vehetik fel a művészek, ha asztalra tették a megállapodásnak megfelelő művet. Ha nem készülnek el, vissza kell fizetni a pénzt, de erre még nem volt példa... Ballai József A szovjet falu életének irodalmi élménnyé érlelését tartja egyik igen fontos művészi-alkotói feladatának V. Ovecskin, G. Troe- polszkij, M. Zsesztyev, F. Abramov, Lipatov, Szolounia, Suksin és Zaligin is. E két utóbbi író esetében feltétlen szólni kell arról a közös élményháttérről, ami rokonit ja őket. Ez a háttér nem más, mint a Szibériában töltött gyermekkor. Műveik érzelmi felhangját, egész személyes hangulatát éppen e. számunkra távoli, egzotikusnak tűnő világ élményanyaga határozza meg. A szibériai falu esztétikai feltárása szerves egységet alkot munkásságukban a kolhoztagok, a munkások, az intelligencia képviselőinek sokoldalú feltárásával. V. Kozsevnyikovhoz, V. Csivilli- hinhez, Sz., Voronyinhoz, V. Tyendrjákovhoz, J. Trifonovhoz hasonlóan ők is termelési és erkölcsi konfliktusokat oldanak meg alkotásaikban. így a szokásos értelemben vett „parasztírónak” egyikőjük sem tekinthető hiszen Suksin először tanító volt, igazgató, majd fílm- rendező-író lett, míg földije és igaz barátja, Zaligin, a technikai tudományok kandidátusa, egyetemi tanszékvezető, a Tudományos Akadémia szibériai részlegének főmunkatársa. A szó kiváló művésze is egyben, erről tanúskodnak többek között a következő mű ver: „A bizottság’”, „Az Irtis partján”, „Sósvölgy”. Az én költőm című esszéje vagy a Dravart, szibériai professzorról írt munkája hasonlítható talán leginkább a Fesztivál című lírai-filozófiai alkotásához. Legalábbis ami a témaválasztást illeti, hiszen a „Fesztivál”-ban Suksin alkotómódszerét, életútját mutatja be. Egységes cselekményláncolat helyett lírai-filozófiai visszatekintések (a megtett életútra) adják meg a „Fesztivál” esztétikai kontinuitását. A mű hőse, életének utolsó pillanataiban mintegy lepörgeti az általa megtett utat bemutató filmszalagot, hogy annak egy-egy részleténél elidőzzön. Újra átgondolja az őt mindig foglalkoztató kérdést: „merre halad a világ, mi lesz a világgal holnap?” Eltöpreng az igazi barátságról, a nemzedékek kapcsolatáról, a művészi örökség problémájáról, a tehetség kibontakozásáról meg (vagy meg nem) értéséről, a tudomány fejlődéséről. Az alkotói fantázia szelektáló ereje teszi lehetővé azt, hogy a transzcendens világ mellett (a kozmosz távoli, körül nem határolható képe mellett) megjelenhessen a szibériai paraszt élettöredéke; amint kétlovas szekéren vagy szánon csaknem kozmikus távolságokat tett meg, amikor vajat, mézet, meg cirbolyamagot vitt a piacra. A szerző ezeknek a villanásnyi képeknek a sarkába mintegy odarajzolja önmagát is. így ez- a játékos és helyenként groteszk vallomás egyszerre szól az életútját lezáró kortársról, s arról az alkotóról, aki többek között szüntelen újatakarásával kívánja még jobbá, tökéletesebbé tenni a világot, világképünket, egymással szemben érzett kötelességérzetünket. A leszűrt tapasztalatok kontemplativ lírai-filozó- fikus feldolgozásában nagy szerep hárul a műben az „ön- szeszer”-re („önirányító szerencsejáték szerkezet”). Ez a különös masina teszi lehetővé a néha kellemes, néha megdöbbentő találkozásokat a főhős és filmalakjai, regényhősei között. Az író magabiztosan választékos és költőileg-filozófiailag némileg megemelt prózáját Bárány György fordította. Műgonddal végzett munkája, alkotói alkalmazkodása lehetővé teszi számunkra, hogy bennünket is magával ragadjon a mű búvópatakszerű lírai sodra. (Helikon. 1983.). Magocsa László KOLOH ELEK: tántorgunk sötét utcákon át arcunkba csapja ködgúnyáját az ősz lefoszlik tegnapunkról az ing egymáson szemünk egy pillanatig elidőz didereg a meztelen múltidő lépteinkre ködfehér lepedő borul éjszakáinkba félni tévedünk egymás után tapogat tekintetünk konokul Mégis VÁRI ATTILA: Előtte járt a vízözön Dülöngélő szénásszekerek elcsigázott sora ván- szorgott az úttalan sártengeren keresztül, s az áradásból visszamaradt iszap miatt állandóan ösztökélni kellett a bivalyokat, mert minden lépés után dagonyázni akartak, mint a szekereket követő bi- valyboc^ok, melyeknek kékesfekete szőrén teknősbéka páncélként feszült a hirtelen melegtől repedezettre száradt sár. A férfi a síkságot nézte, melynek fakoronáin mint hatalmas fészek ült a hordalék, melyet talán az őszi lombhullásos idő szelei fognak csak tovább sodorni, hogy emléke se maradjon ennek a borzalomnak, A domboldalak kaszálóin felborult, kihordott aljú szénaboglyák sora jelezte az állandóságot, s a folyón átívelő hid szomszédságából eredő malomárok végén épülettelenül forgott a lapátoskerék, mintegy példázva a világnak, hogy malom nélkül is van forgás, s minek ehhez a forgáshoz malomkő, garat és lisztvám, mikor esztendőig úgysem lesz itt már gabona. A férfi borsmentát rágcsált, s a szénaboglya árnyékán mérte, hogy még mennyit kell várnia ahhoz, hogy útját folytatva végre hazaérjen. Úgy nézte a régen nem látott otthoni' völgyet, mintha mindez az övé lenne: a sárban könnyedén szökdelő bivalybocsok, az imbolygó szekerek elé fogott fejősök, az iszap alá fulladt vetés, a gémjét veszteit savanyái kút, melynek vizét még most is érzi ínyén, ha , csak rágondol. De most már gondolni sem akart semmire, amióta meglátta a szomszédos falvak patics falú házainak kiálló sövényvázát, látta az árokban puffadó ló- és marhadögöket, s csak azért imádkozott meg káromkodott, hosszúi cifrázott, alanyát vesztett körmondatokban, hogy az asszonyt s a gyermeket épségben találja. Szégyenfélét és szorongást érzett, de nem mert nekivágni a maradék ának. Félt, hogy összesúgnak a háta mögött az emberek, vagy kiröhögik, őt, aki pedig hat esztendeig szavatartó volt, még a gondolatot is elhessegette, ha eszébe jutott a faluja, s most mégis visszajött, s amit hat évig nem talált sehols azt már a vasútról leszállva visszakapta: a levegőben érezte a téglási cserfaerdő illatát, melynek jégverés szaga volt, de keveredett a zöld mákgubók illatával is, mely fanyar hullámokban libegett át a táj fölött, mint egy láthatatlan vizeret követő szitakötő. A férfi régóta rágta a borsmenta szárat, s most már az ezeregyedik hazatérési álmát képzelte maga elé. Főpróbát tartott gondolatban abból, hogyan fog viselkedni, ha kinyitja a kaput, de az egész hosszú délelőtt, s a koradélután sem volt elég arra, hogy valami természetes dolgot kitaláljon. Arra is gondolt, hogy egyszerűen beállít, s asztalhoz ül, előbb még maga elé teszi a betétkönyveket .. . Vagy a vederrel hátramegy az agyagos márgagödörhöz, s nekiáll a házjavításnak ... Már mindent végiggondolt, de semmit sem tartott magához méltónak, mint ahogy az asszonyt is ide. gennek érezte akkor, mikor rájött, hogy nem tudja betörni. Rég volt. Ahogy a völgyet nézte, nem is értette, hogy futa- modhatott meg innen másodszor is, ebből a harsogó zölddel máskor oly könnyűnek tűnő világból, s ha már a hadseregből hazajött, miért nem innen szervezte át az életét? Erre a kérdésre most .sem tudott önmagának válaszolni, mint ahogy leszerelése útán, mikor magával hozta az asszonyt, akkor sem tudta, miért éppen ide, ahonnan távoli földrészekre, ismeretlen foglalkozások felé csalta a vágya, s a hadseregben is csak azért írta alá a továbbszol- gálási szerződést, hogy elvégezhesse az általános iskolát, s autót vezethessen. Hallgatag, de indulatos ember volt. Akik nem ismerték, azt hitték róla, hogy csak belebambul a világba, amikor órákon keresztül ült, s nézett maga elé. Pedig gondolkozott, soha sem tett egyebet, mint hogy a világ rendjén gondolkodott, s csak most, negyvenévesen jutott el addig, hogy nem események láncolatán keresztül jutott el a jó és a rossz felismeréséig, hanem elvont fogalmakkal közelített megesett dolgokhoz, s képleteket talált eljövendő helyzetek igazolására. Csak most ez a'hazatérés nem illeszkedett sehogy a számára már megfogalmazhatóvá zsugorodott világhoz. Előbb csak összemosolyogtak a háta mögött, amikor kiderült róla, hogy nem elég neki a nyolc általános, s a vakációzó gimnazistáktól megveszi a használt könyveket, s ahelyett, hogy délután otthon gazdálkodna, trigonometriát tanul, és verseket szaval, mint egy bolond, s méghozzá éppen a temetői szilvafák alatt, ahova a kamaszok is csak cigarettázni jártak, s amely ősidők óta a kecskéit legeltető falu bolondjáé. Nem járt oda épeszű felnőtt ember. Amikor híre futott a faluban, hogy beiratkozott a gimnáziumba, még az agrármérnök is ugratta, nem kegyetlenül, de eléggé fájón, mert átvette ő is a „doktor úr” megszólítást a többiektől, amikor először szólította ■ doktor úrnak, a férfi úgy merevedett rá a kormánykerékre, hogy ha nem egyenes az út, biztos a halálban ébredtek volna fel, mert másodpercek teltek el, míg lélegzethez jutott, s csak percekkel később jutott eszébe, hogy most le kellene állítsa a kocsit, ki kellene szállnia, s aztán szó nélkül magára hagyni kocsit, mérnököt, s menni ebből a kuplerájból, ahol nem ismernek mást, csak a száztíz kilósra hizlalt disznót, vagy bérmunkában elvállalt kontárkodást. A mérnökre nem tudott igazán haragudni, neki megbocsátott, mert a mérnök hozta az első bivalyokat, s rögeszmésen magyarázta mindenkinek, hogy a savanyúfüves réteket kár töltögetni, szárítani, olyan állatot kell tartani, mely éppen azt szereti, s be is bizonyította saját pénzén, hogy jövedelmez az ínyenceknek szállított bivalytej, túró és vaj, s most a férfi nézte az úttalan sártengeren küszködő állatokat, melyeik lószekeret, traktorpótkocsit húztak, s magában még inkább megbocsátott a mérnöknek. Megbocsátotta a gaudeamus igiturt is, melyet cigánnyal húzatott az ablaka alatt, mikor a faluban híre futott, hogy érettségizett. Az asszonynak is megbocsátott, akit majdnem kislányként hozott a faluba, aki a technikum utolsó osztályából úgy repült a feszülő egyenruhás gépkocsizó őrmester karjai közé, mintha a megváltó nyújtotta volna kezét, s akit aztán szégyellni kezdett, mikor hazakerültek a faluba, s az asszony az irodán papírmunkát végzett, ő pedig trágyát hányt a teherautóról, s esténként az ágyba vitte a rossz motorolaj, s az erjedő trágya csípős szagát, melyet lemosni nem volt elegendő viz a falu összes kútjaiban sem. Tizennyolc éves volt az asszony, ö akkor töltötte a harminckettediket. Nézte a sátés szénával rakott alkotmányokat, melyeket messziről szekérnek, látott, s eszébe jutott, a mindenféle alkalmi munka mellett milyen konokul várta a pillanatot, hogy doktorrá avassák, s hányszor képzelte el, hogy bemegy a mérnök irodájába, s ha az újra „doktor úr”-nak szólítja, eléje teszi diplomáját, s visszategezve azt mondja majd: „ezután nyugodtan mondhatod, Ferenc”. S ahányszor eszébe jutott ez a lehetőség, összeszoritott ajkain keresztül csak azt sziszegte: „soha vissza”. Arra a szabadságra gondolt, melyet életkora miatt az egyetemen élvezett, s az apró diadalokra, melyeket diplomája megszerzése után aratott. Az őrnagyra, akit hajdanában hordozott, s aki fiát keresve, a férfival találkozott az egyetem folyosóján, meg arra is, amikor doktorrá avatása után gyűjtött pénzéből, melyet alkalmi munkákkal keresett, s amelyből könyvtárnyi könyvet vásárolt, elegáns ruhákat, s olyan gyerektartást fizetett, mintha máris nagymenő állatorvos lenne, meghívta az egész évfolyamot egy kertvendéglőbe, s ö, a hajdani falubitangja természetesnek találta, hogy csupa doktor úrral ül egy asztal mellett, s a dac akkor is azt mondatta vele, hogy „haza soha”, s most mégis itt fekszik... Az asszonyra már nem haragudott, öregebb lett és megértőbb, s egyre többször jutott eszébe annak az első kirándulásnak minden meghittsége, mikor az őrnagy kocsiján elvitte a kislányt a tavakhoz, s a fonott kosárból szedegette elő a vendéglőben előre csomagoltatott uzsonnát, s tudta, akkor annak a lánynak mindegy volt, hogy állami gondozás után ki lesz az, aki otthont kínál neki, s ö azért is szerelt le, azért tért vissza a falujába, mert igazi családot akart. Gyermeket és hitvest. Igen, így használta önmagában a szót. Nem feleségre, nem asszonyra vágyott, hanem hitvesre, a szónak abban az értelmében, ahogy a rajongó Petőfi használhatta, s a férfi tudta, hogy nem lett volna szabad magával vinnie a kislányt, vagy ha már vitte, nem kellett volna rögtön a gyermek, hiszen a semmiből saját otthonába csöppenő asszony csak azt . látta, hogy másoknak több van, vagy ha csak annyi, akkor az jobb, drágább, mint az övé. A férfi fölállt. Rátára lendítette fémmerevitös svéd hátizsákját, s farmernadrágja szárát bele gyúr te a gumicsizma szárába. Rövid orkánját kezében lábalta, s mikor már a falu első házaihoz ért, akkor vette észre, hogy bevonulásához milyen nagyon illik a zászlószinű piros viharkabát. Nem ismerte föl senki. Turistának vélték, vagy átutazónak, s ö egyre szorongóbban leste a kanyart, ahonnan már látszik a háza, s ahonnan már az js látszik, hogy mi maradt az özönvíz után, s ahonnan talán azt is megsejtheti, vajon hat év után azok lakják-e még mindig, akiket otthagyott, s ha igen, vajon lehet-e harmadszor is visszatérni. • Walter Péter: Solt- vadkert. Ifjúság utca — belülné- zet.
