Petőfi Népe, 1984. január (39. évfolyam, 1-25. szám)

1984-01-29 / 24. szám

IRODALOM • MŰVÉSZET MÜVÉSZPORTRfi B. Mikii Ferenc Hatvankét éves. Baján született, s a Su- govica-parti városkában él ma is. A buda­pesti Képzőművészeti Főiskolán Rudnay Gyula tanítványa, majd tanársegéde volt. A Magyar Népköztársaság Művészeti Alapjá­nak 1958 óta, a Magyar Képző- és Iparmű­vészeti Szövetségnek tizenhét éve tagja. A Rudnayról elnevezett népszerű bajai kép­zőművészeti kör egyik alapító tagja, s im­már három évtizede művészeti vezetője. Több mint egy tucat díj, kitüntetés, és csak­nem húsz önálló kiállítás fémjelzi eddigi alkotói tevékenységét. Gondolatait az expresszív realizmus nyel­vén mondja el vásznain, — az olaj, az ak­iül, a gouache vagy az akvarell használa­tával — az élet valóságos, reális jelenségei­ből kiindulva. Befelé forduló, elmélkedésre, önmegfigyelésre törekvő egyéniséget sejtet­nek képei, ahogy a vilá« jelenségeit „meg­fogja” és továbbgondolva, továbbgondolásra késztetve felmutatja. Bay // B. Mikii Ferenc: Temető. „Meggyőződésem, hogy helyesen döntöttem annak idején...” — Ahogy bizonyára a legtöbb pályatársam, jó­magam is tanáraimnak köszönhetem, hogy erre az útra léphettem. Igaz, a későbbiekben már az ember tehetsége, kitartása, munkakedve határozza meg, meddig jut ezen az úton, ám az indíttatásnak, an­nak, hogy mit kap útravalóként, vitathatatlanul nagy jelentősége van. /A tanítóképzőben volt egy nagyszerű tanárom, Ágoston Vencel festőművész, ő biztatott, hogy válasszam ezt a pályát. Rám is fért a biztatás. Édesapám ugyanis, aki kőművesmester volt, rriindenáron építészt akart faragni belőlem, s anyám sem örült különösebben, hegy efféle „kétes” mesterségre adom a fejem. Végül mégis otthagytam a tanítóképzőt, a szülővárosomat, s Pesten a Kép­zőművészeti. Főiskola növendéke lettem^.Harmad­éves’koromban részt vettem Firenzében egy nem­zetközi művészeti ifjúsági versenyen, s, elnyertem a város díját. Ez a díj azután sok mindent meg­változtatott, köztük szüleim véleményét is. Firenze után a mesterem, Rudnay Gyu.ía tanársegédé lettem a főiskolán. — Három évvel később, amikor a mesteremet nyugdíjazták, felvetette, hogy szeretne egy művész­telepet szervezni valahol vidéken. Nekem persze egyből a szülővárosom, Baja jutott eszembe, s'Rud­nay is jónak találta az, ötletet. A város akkori vezetői ugyancsak örömmel támogatták a művész- telep gondolatát. így született meg végül a Rudnay- iskola, vagy ahogy akkoriban nevezték: a Népi Képzőművészek Szabad Akadémiája. A művészte­lepet természetesen Rudnay vezette, én tanárként és titkárként dolgoztam mellette. A mester neve garancia volt ahhoz, hogy hamar népszerű legyen ez az alkotói közösség; az ország megannyi részéről jöttek fiatal növendékek., öt esztendeig élt Baján Rudnay, s az iskola, amit ez idő alatt teremtett, képzőművészeti körré alakult, miután 1952-ben- visszaköltözölt a fővárosba. Azóta én vezetem ezt a kört. — 1949-ig rajztanárként próbáltam megélni, majd a helyi Finomposztó Vállalat festőművésze lettem. Ipari tanulókat tanítottam, gyártmánytervezői tan­folyamokat vezettem, s elláttam az iparművészeti teendőket a cégnél. Végül innen mentem nyugdíj­ba, néhány esztendeje. — A Rudnay mellett eltöltött évek, úgy érzem, adtak egyfajta művészi-emberi tartást is, a pik- túra ábécéjén kívül. Az ő egyéniségében ugyanis volt valami nehezen megfogalmazható, prófétikus Tájképeiről így ír dr. Bánszky Pál művészettörté­nész : „Pillanatnyi reflexiók, a táj hangulatának, karakteré­nek festői értelmezései. A va­lóságnak mégsem impresz- szionisztikus, esetleges kivá­gatai ezek, hanem az évszak­nak megfelelő, állandó ér­vénnyel bíró jellemzői, az alkotó belső átérzésével és hevületével hitelesített festői megfogalmazásai ... Egymás mellé felsorakozó és egymás­ba áttűnő színek: lilák, bar­nák, sárgák, aranylóan me­legek és hidegen kékek, jó hangulatra derítők és szo­morúságot sugárzók, érzelme­ket és gondolatokat hordozó színek..." ' d Templomkert. varázs, s mindig azt sugallta, hogy egy művész szá­mára elsődleges csak a művészet lehet, az alkotás harmóniája, őszintesége... Vallotta, hogy csupán a festészetből nem lehet megélni, hiszen az ember csak akkor alkot, amikor van a világról a világnak művészien kifejezett mondandója. S ezeket a mon­dandókat a hetek, hónapok, évek érlelik, annak ellenére, hogy kiváltójuk legtöbbször maga a lát­vány, a pillanatnyi impresszió. Küzdelmes évek tel­nek. el, míg az embernek sikerül kialakítania a sa­ját világát... Az az igazság, hogy elég nehéz volt elszakadnom Rudnay művészi hatásától, de tudtam, hogy meg kell találnom saját „nyelvezetemet”, kü­lönben zsákutcába futok ... Festészetemnek lénye­gében két alapvető forrása van; az ember és a ter­mészet, s hiszem, hogy a 'kettő kapcsolata létezé­sük értelme. A szüntelenül változó jelenségekben is az állandóság megragadása, a summázás szándé­ka vezet -legtöbbször. A játékos villogások különö­sebben nem érdekelnek. Jórészt ezzel, valamint ké­peim szerkezetének zártságával, s ezen belül a for­mák és színek sajátos ' ritmusával magyarázható, hogy festményeim jó része szomorúságot, szoron­gást mutat... — A Rudnay-kömek általában 20;—25 tagja van minden évben, gyermekek és felnőttek egyaránt. Szívesen tanítom őket, hiszen közben én is tanul­hatok. Főleg a gyermekektől, akik még tiszták, őszinték, előítéletektől mentesek. A kör célja első­sorban az iskolán kívüli művészeti nevelés, az íz­lésformálás, s hogy felkészítse a különböző képző- művészeti — vagy azzal rokon — tanintézetekbe készülő fiatalokat. Nehéz lenne összeszámolni, hány körtagot vettek fel az utóbbi évtizedekben pedagógiai főiskolák rajz szakára vagy a Képző- művészeti Főiskolára. Ahogy azt is, hány volt kör­tagunk országos hírű művész ma már. Csak példa­ként néhány név: Szurcsik János, Udvardi Erzsé­bet, Hantos Károly, Novák Lajos, Weintráger Adolf, Klossy Irén, Bakay Erzsébet... Olykor el­tűnődöm, hogyan alakult volna az életem, a pá­lyám, ha annak idején Pesten maradok, de egy pillanatig sem bánom, hogy visszatértem szülővá­rosomba, hiszen egy nagy egyéniség, Rudnay Gyula segítségével végül is sikerült meghonosítani a kép­zőművészetet itt, a Sugovica partján. Ha erre gon­dolok, s az említett nevekre, meggyőződésem, hogy helyesen döntöttem annak idején ... — Nyaranként a Mecsekben. Kárászon vezetek egy alkotótábort. A- Tokaj i'-Müvésztelgpre megala­kulása óta járok Ú^^zoÜftfebfe.t^gtdani,.az a „már sodik otthonom,' ahol reg? DaratöKKál. pályatár­sakkal találkozhatom évről évre. és elég sok „szak­mai információt” gyűjthetők.... Sajnos sok bará­tom meghalt az utóbbi években, s eltemettem a feleségemet is... Kicsit magamra maradtam ... Mostanában gyakran álmodom az Epreskertről, ahol a Képzőművészeti Főiskola és az első műtermem volt. Vissza-visszatér a múlt. a régi arcok, emlé­kek. Olykor színesek, mégis nyomasztóak az ál­maim . Azt hiszem, ez a festményeimen is érző­dik, ha nem is stílusjegyként. Egyébként vallom, hogy a festészet ma már nem stíluskérdés. A szub­jektum szerepe a lényeges, s a nemzeti jelleg. E kettő már képes arra, hogy gazdagítsa az egyetemes művészetet és ezáltal az emberiséget. — Mik a terveim? Iparkodni, ahogy eddig, hogy hasznára legyek a művészetnek s a közéletnek. Tenni a dolgomat. S megfesteni a legjobb képet. Az egyetlent... A Bács-Kiskun megyei képzőművészek hagyomá­nyos Téli Tárlatán, melynek ez alkalommal a Türr István Múzeum adott otthont, B. Mikii Ferenc há­rom festménye látható jelenleg, amelyekkel elnyer­te Baja város díját. A József Attila Művelődési Központ kiállítótermében két hete nyílt önálló tár­lata a bajai művésznek, amit február 5-ig tekint­hetnek meg az érdeklődők. Koloh Elek T\apirzsebkendövel törölte fel a kiloccsant ko- nyakot. Bocsánat. Remegett a keze. Majd hátradőlt a fotelban. Keményszálú, szőke haja Kétoldált, a halántéka fölött egyetlen csigába csavarodott. Mint a század eleji fényképeken. Lá­bát keresztbe rakta, a könnyű kelmén kirajzoló­dott a hosszú comb. Feje mögött a széles ablak, fehér függöny, egy szál vérszínű dália a vázában. ' Nem gondolt rá, hogy elköltözzenek? Gondoltunk. De hát itt a ház. Éppen akkor lett kész. Egy éve? Igen. És utána? Közvetlenül utána sem volt kellemet­lensége? Arra céloz, hogy esetleg valaki bosszúból... Igen. Állítólag egy cigányasszony azt kiabálta a pia­con: rájuk kéne gyújtani a házat, de nem történt semmi, talán nem is igaz. Inkább az iskolában a kartársnők ... Hiszen tudja, hogy van ez. A temetésre? ‘ Arra sem mentem el. Hogy mindenki engem néz­zen, meg még ki tudja... Pedig oda szerettem vol­na menni a szüleihez, meg a húgaihoz, három húga van, csak annyit szólni: ne haragudjanak rám, én nem tehetek róla, bocsássanak meg. Csak ennyit, Nagy temeíés volt. ők is építkezni kezdtek. Igen. Az apjával. Az'szobrokat .farag fából, meg­kapta a népművészet mestere címet, ő pedig, vagyis a fiú: a Laci, az építőknél dolgozott. Akkor kezdte tanítani? Akkor. Le akarta tenni a vizsgát az általános­ból, mert csak így jelentkezhetett szakmunkás- iskolára, meg a jogosítványhoz is kellett a bizo­nyítvány. Azt is meg akarta szerezni? Azt is. Mennyi ideig tanította? Valaiiiivel több, mint négy hónapig. Ide. járt? Ide. Hány éves volt? Húsz. És nem vett észre semmit? Csak annyit, hogy nézett. Mondtam is neki egy­szer: mit bámul, Laci, ilyen vénasszonyt! Nevettünk, de ő másként. Hogyan? Furcsán. Megérzi azt• az ember. Szép szeme volt, olyan kérő. Hány éves? Én? Harminchat. Tudja, hogy a fiatal fiúk .. Persze, hogy tudom. De ő már nem volt annyira fiatal. Különben is rendesen, szinte félénken visel­kedett. Fehér ing, sötétkék ruha, így jött az órára. A sárga félcipő helyett később feketét vett, megér­tette, hogy az olyan ... Cigányos? Igen. Persze, én nem így mondtam. Mindig kör­bejárta a lakást, mindent jól megnézett. Már csak azt vártam, mikor húzza ki zsebéből a collstokot. Ilyen lesz a miénk is. Ezt többször elmondta. Még a radiátorokat is megkopogtatta. Nem álltám föl, de már óvatos, puha léptekkel a puha szőnyegen a szememmel jártam körbe a szobát, ahogy a fiú, a Laci, már levetette a sárga cipőt, fekete cipő fénylik a függönyön beeső nap­sütésben, haja tusrajzként vet árnyat a. falra, ahol egy kép van. Ö festette. Amikor a balladát tanultuk, a Kőmi- ves Kelement. Tetszett neki. tudta kívülről az egé­szet, nagyon komolyan mondta, pedig mosolygós fiú volt, egyszer aztán beállított a képpel. Kicsit meghökkentem, mert van ebben a képben vala­mi ... A fantázia, gondoltam a keleti, természetes népek fantáziája, micsoda színek! A rajz primitív, de a kzínek meg maga a vár, Déva vára! Most meg egyre az akasztófa jár az eszemben, ha ránézek arra az előredőlő bástyára. Hányszor jött? Egy héten egyszer, szerdán, öttől hétig. Magyar­ból meg oroszból készítettem elő. Oroszból is le akart vizsgázni. Ügy, mint a rendesek, mind a ren­des korúak, nem úgy, mint az estisek, mondogatta, pedig próbáltam rábeszélni, hogy hagyja el, köny- nyebb lesz, meglátja, de ö nem, csak makacskodott. Ment neki a tanulás? Ment. Nagyon akart. De láttam rajta, mennyire fáradt. Éppen az\ orosz, az ment nagyon nehezen. Az igeragozás. Ez is most jut eszembe, lehet, hogy csak belemagyarázom, de azt ragoztuk: én kőmű­ves vagyok, te kőműves vagy.... és új példát ad­tam, na Laci, most azt ragozza: én boldog vagyok! Elkomorult, izzadni kezdett, de azért végigragozta: én boldog vagyok, te boldog vagy... De múlt idő­ben nem volt hajlandó. Hiába segítettem: én bol­dog voltam, te boldog voltál... Meg se nyikkant. Pedig tudta. Nem babonából hallgatott? Nem arra gondolt, hogy aki a múlt időben, az a jelenben már soha többé ... ? Miért nem ragozta végig? Nem akartam ingoványos talajra lépni. Vállat vontam; lehet, kicsit röstellkedtem is. hiszen- úgy kérdezgetek, akár egy vizsgálóbíró, de a szőke fia­talasszony készségesen válaszolt, nem válasz, gyó­nás volt ez. És amikor utoljára jött? Később érkezett a szokottnál. Esett, jól megtö­rölte cipőjét, aztán leült szokott helyére, az asztal mellé, elővette a füzetet: A bejárat felé néztem, láttam a két fekete, fé­nyes cipőt, hallottam, amint talpuk a lábtörlőhöz súrlódik, aztán végiglépked a szőnyegpadlón, meg­áll az asztal mellett. Üjra a ragozást gyakoroltuk, egyszeresek letette a tollat, mindig kék qolyóstollal írt, rám nézett, és azt mondta: nem tudok maga nélkül élni. Dei hisz ez operettszö.veg! Hátrányos helyzetű olvasók Hátrányos helyzetű gyermekekről már sokszor olvashattunk. De vannak hátrányos helyzetű olva­sók is? Egyáltalán mi a hátrányos helyzet? Ferge Zsuzsa szociológus szerint a hátrányos helyzet vagy biológiai eredetű (valamilyen testi vagy 'értelmi fogyatékosság), vagy a személyiség pszichés zava­rai okozzák, vagy szociális, illetve társadalmi gyö­kerei vannak. Nyilvánvaló, hogy a nem látók, a vakok számára olyan könyveket, könyvtárakat kell biztosítani, amelyek őket is be tudják kapcsolni az olvasás/áramkörébe. De ez csak a legkirívóbb pél­da. A lényég: hatékonyabban szükséges foglalkozni a speciális figyelmet igénylő rétegek, csoportok könyvtári ellátásával. Nemcsak általában a lakos­ság kezébe kell könyvet adni, hanem külön-külön, a lakosság minden egyes, sajátos helyzetben lévő rétegének is. Az 1976-os könyvtári törvény már egy.sor olyan szociális csoportot (öregeket, betege­ket. kórházi, szanatóriumi ápoltakat, büntetésüket töltőket) is megemlít, amelyeknek a számára való­ban különleges könyvtári ellátást szükséges nyúj­tani. A különlegesen van a hangsúly, hiszen e csoportok merőben eltérnek egymástól. A törvény tehát meg­van. ám a gyakorlat egyelőre még más-más képet mutat. Létrehoz­ták a kórházi könyvtá­rakat, amelyek neracsak az egészségügyi szak­embereké. hanem a betegeké is: személyes tapasztalataim szerint azonban sokkal köny* nyebb könyvet vásárol­ni a kórházakban, mint kölcsönözni. Ma még egyáltalán nem ter­mészetes. hogy a könyv is a terápia, a gyógyítás része. Még az sem álta­lános. amit például a ka­posvári. n szombathelyi megyei és a Fővárosi Szabó Ervin Könvvíár tesz: idős. beteg, moz­gásképtelen olvasóinak házhoz viszi a .könyve­ket. A könyvtárakban nincs Braíllé-írásos könyv a vakoknak, nagy­betűs könyv a csökkent- látóknak. Sőt ott kezdő­dik. hogy még egyetlen könyvtár sem épült, kü­szöb nélkül a tolókocsi­val járóknak. A második csoport a pszichés, hátrányban lé' .vökéi devig8fe,3..normá- lisfol el teroiei Rule tű.' magatartású személyek tartoznak ide. A könyv­tárak feladata a meg-, előzés, a rehabilitáció voln'a, A harmadik csoport a társadalmi hátrány­ban levőké: a kisnyug­díjasoké. a nagycsalá­dosoké. a szakképzet- leneké. az alacsony is- kolázottságúaké stb. — tehát azolté. aki szociá­lisan egyenlőtlen hely­zetben vannak. . A könyvtárak irányí­tói már felismerték a tennivalókat. Az Or­szágos Széchényi Könyv­tár Könyvtudományi és Módszertani Köz­pontja figyelemfelhívó cikkgyűjteményt tett közzé erről a kérdés­ről A gyűjtemény elmé­leti része pontos, meg­alapozott. a második rész azonban, amely a könyvtárak ebbéli mun­káját ismerteti. igen­csak szegényes. Kivált­képp. ha néhány külföl­di országéval hasonlít­juk össze a miénket. Például az Amerikai Egyesült Államok. Svéd­ország. Dánia'és Finn­ország gyakorlatával, önkéntesek vagy erre a munkára alkalmazott könyvtárosok viszik az olvasnivalót az ottho­nukhoz kötőiteknek, postai úton kölcsönöz­nek nekik, a rendelést előzőleg telefonon ve­szik fel. Svédországban ..beszélő könyveket”, magnószalagokat külde­nek a vakoknak — kor­látlan időre, díjtala­nul. Finnországban több' nyíre úgy építik eleve a könyvtárakat, hogy a tolókocsisok is közle­kedhessenek bennük. A hazai gyakorlat — mint már említettük — egye­lőre szegényes, bőven van még tennivaló. Az Olvasó népért moz- galorp Hl. kongresz* szusa isimét a közvéle- 'mény előterébe állí­totta az olvasást. Min­den vonatkozásra fi­gyelnünk kell arra is,' ami eddig eléggé ár­nyékban maradt, mert a teljes emberi' életihez nem elég a munka- és a megélhetési lehető­ségek megteremtése, a kulturális javakból is mindenkinek részesül­nie kell. Ehhez szintén meg kell teremtenünk a- lehetőségeket, sőt b lehetőség tudatára is mindenkit rá kell éb­resztenünk. Igazából az a leghát­rányosabb helyzetű ol­vasó. aki még olvasni sem tud. Ezen a ponton válik világossá: a tár­sadalom egészének kell megtalálnia a hátrányos helyzet feloldásának módozatait. A biblio- terápla, a könyvterá­pia közös gondunk, a recept elkészítését nem hagyhatjuk egyedül a könyvtárosra. Gy, L. Az. Meg se tudtam szólalni. Nevessek? Vegyem tréfának? Amikor megismételte, éreztem, ez nem tréfa, ez halálosan komoly. Kiutasítottam. Az ajtóból visszafordult, azt kérdezte: a falu szá­jától tart? Vagy azért, mert én... Ekkor már ösz- szeszedtem magam. Azért, mert gyermekeim van­nak, mert férjem van! Ezt meg már ö értette meg. Elsápadt, szó nélkül ment el, csöndben tette be az ajtót. Este fél nyolc­kor szirénázott végig a községen a mentőautó. Az épülő házuk gerendájáról vágták le. A házzal mi lett?, * Megvan, úgy tudom, befejezték. Én nem járok arra, a felső szélen van, az országúitól kicsit jobbra. Ott volt. Kerítése sarkán fiatal nyárfa állt, alatta egy kotlós kapargatta a füvet, hívta csibéit. A föl­felé i emelkedő udvaron homok, meszesgödör, fel- fordított malterósláda. Az ajtó élé kis asztalt tet­tek ki, sámlin ült mellette Lakatos Laci legkiseb­bik húga, hajában pipacspiros masni. Kék tollal irt egy füzetbe. Mit irt? A Kőmíves Kelement? Az igeragozást? Én boldog vagyok, te... Nem kérdez­tem meg, nem akarok babonás lenni. Már kiástam az emésztögödröt a fürdőszobának, mondta az öreg Lakatos, a népművészet mestere. Már csak be köll pucolni a házat. Az még hátra1 van, meg a vízbekötés. Magas, szakállas férfi volt. széles karimájú kalapjában, mintha egy mexikói filmből lépett volna elő. A kapuig kísért. A csibék átbújtak a drótkerítés lyukain, be az udvarba, a kotlós nem fért át, idegesen karattyolt, és le-föl futkározott a kerítésen kívül. Mondja meg a tanárnőnek, arra kérem, ne ha­ragudjék a fiamra. Nem haragszik. Akkor jó. * Amikor visszanéztedi, még mindig ott állt a ka­puban. Mögötte, a meredek udvaron a felforditott malterósláda, a bevakolásra váró ház, előtte a fü­zet fölé hajolva a legkisebbik lány piros masnival a hajában.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom