Petőfi Népe, 1983. december (38. évfolyam, 283-307. szám)

1983-12-07 / 288. szám

* IMS. december 1. + PETŐFI NÉPE 9 5 EMLÉKEZÉS JELKY ANDRÁSRA Társadalmi tekintélyre tett szert 1872-ben jelent meg az az if­júsági regény, mely azóta szám­talan kiadást megérve halhatat­lanná tette a világjáró bajai sza­bólegényt. írója, Hevesi Lajos történeti forrásokra hivatkozott. Amikor az 1930-as évek elején a város elhatározta, hogy szobrot állíttat híres fiának, kezdték ke­resni — Baján és Hollandiában — a hiteles adatokat. Az „ős­forrás” meg is lett, az az 1779- ben — még Jelky életében — Becsben megjelent életrajz, amit a későbbi lexikonok, enciklopé­diák, majd Hevesi is használt. A levéltárakban viszont a Jelky névnek nyoma sem volt. Végül Borsay Jenőnek, a múzeum ak­kori vezetőjének sikerült a bajai anyakönyvekben és céhiratokban rábukkanni a családra, mely Il­ka, Jelka, Jilka, Gülka és hason­ló neveken fordult elő. így talál­ta meg végül Ilka András szüle­tési dátumát is, nem 1730-ban vagy 1732-ben, ahogy addig hit­ték, hanem 1738-ban! Évek múl­va előkerült a Fővárosi Levéltár­ból az 1783-ban kelt végrendele­te, ahol már Jelieke néven sze­repel. Ezen a néven ismerték őt Batáviában, a holland gyarma­ton. Az utóbbi években a dzsakar- tai levéltárból több irat másola­tát sikerült megszerezni, melyek segítségével kijelölhetjük Jelky András életének főbb állomása­it. A fiatal szabólegény a kor szokása szerint vándorútra in­dult. Egyik bátyja Bécsben dol­gozott, mint udvari szabó. Nála tökéletesítette tudását, aztán el­határozta, hogy Párizsba megy. Oda ugyan sohasem jutott el, de kalandos körülmények közt Jáva szigetére, a holland gyarmatra I vetődött. Itt szükség volt a mes­teremberekre, ezért felmentették a kényszerű katonáskodás alól, városi polgárságot nyert, s meg­nősült. Házasságleveléből tudjuk, hogy Jan Andries Jelieke „Dél- magyarországról, Baja városából” származik. Nem sokáig élvezhette a csalá­di fészek melegét, mert egy bal­lépése miatt újra katonaruhát kellett húznia. Előbb Ceylon (ma Sri Lanka) szigetére küldik rend­csinálásra, majd fűszert szállító hájókat kísér a kiterjedt sziget­világban. Eközben került benszülöttek fogságába, ahonnét a főnök lá­nya szöktette meg. Több mint egy évig éltek együtt egy lakat­lan szigeten, de a lány meghalt, s egy arra vetődött hajó Jelkyt vísszavitte Batáviába. Sorsa jobbra fordult, birtokot vásárolt, különböző tisztségeket töltött be. Utoljára „heemraad” lett, ami „udvari tanácsost” jelent. Ez a cím a németeknél és az osztrá­koknál magas állami tisztséget jelent, s ezt Jelky életrajzában ki is használta,- s végül már a hol­land kormány titkos tanácsosa lett belőle, aki fontos állami problémákat oldott meg. A hol­landoknál a heemraad feladata az utak, csatornák, gátak állapo­tának szemmeltartása, az idege­nek nyilvántartása volt. Ezt a tisztséget alig egy évig töltötte be, azután lemondott, mert bir­toka távolabb feküdt a várostól, s terhes volt számára az utazga­tás. Felesége halála után két leá­nyát a szomszédokra bízva hajó­ra szállt és hazajött. Valószínű, hogy nem akart végleg itt ma­radni, hisz egyik leánya végren­deletében apját jelöli meg örökö­sének, aki „visszatérőben van Ba­táviába”. Jelky, akinek egészsé­ge megrendült, már csak nyuga­lomra vágyott. Budán telepedett le, feleségül vette házvezetőnőjét, aki aztán egy fiúval ajándékozta meg. Sokáig ennek sem örülhe­tett, mert 1783. december 6-án elhunyt. Kívánsága szerint a Ví­zivárosi Szt. Anna plébánia templom kriptájában helyezték örök nyugovóra, de ezt a kriptát 1924-ben megszüntették, az ott levő halottak maradványait egy ládába gyűjtötték és a farkasréti temetőben hántolták el.' A nem sokkal a halála előtt ké­szült végrendelet igazolja a Bor­say által felállított családfái; sej­teti, hogy jelentős vagyona is volt. Budai értékeit feleségére és János nevű fiára, míg a batáviait két ott élő lányára hagyta. A fiú sorsa ismeretlen, többet tudunk a lányokról. Margaretha Henriette 1762-ben születhetett. 1780-ban már Cas­per Joseph Celestijn felesége. A férj a Kelet-indiai Társaság szol­gálatában hajózott. Az asszony néhány év múlva megözvegyült, s 1787-ben házasságot kötött Con- raad Los fősebésszel, de egy év múlva, 1788. áprilisában Marga- rétha 26 éves korában utód nél­kül" meghalt. Maria Magdaléna 1780-ban, 16 éves korában megy nőül a dan- zigi, tehát lengyel Martin Wij- szijnskijhez, aki a polgárőrség lo­vassági adjutánsa, és 1802-ben hal meg. Egy év múlva házasságot kö­tött Simon Dirkssel, aki hajótu­lajdonos volt. Előbb házasság előtti szerződést kötnek, s ebben felsorolják a felek már meglevő vagyonát, ami később nem szá­mít közös szerzeménynek. Ebből tudjuk, hogy Magdalénának ék­szerészműhelye volt, sok félkész gyártmánnyal és kilenc ezüstmí­ves rabszolgával. Az új házasság­ba magával viszi előző férjétől származó fiát is. 1828-ban már mint özvegy végrendelkezik. Fia időközben meghalhatott, mert örökösévé keresztlányát teszi meg azzal a kikötéssel, hogy a Boedjong Gede nevű földbirtokot az örökös nem adhatja el, és az ott fekvő családi sírokat köteles gondozni. Gyanítjuk, hogy ez le­hetett Jelky birtoka is. 1831 decemberében utódok nél­kül hunyt el. Az iratokból megtudhatjuk azt is, hogy 1775-ben Jelky örökbe­fogadja egyik rabszolganője há­roméves kislányát, „aki európai vérből származik”, s Jakoba név­re keresztelteti. (Jelky ifjúkorá­ban a bajai bunyevácok közt gyakori név a Jakoba!) Ez a lány 1787-ben házasságot kötött.” «f holland kováccsal, majd megöz­vegyülve hozzáment F. M. Kilián kereskedősegédhez, aki 1814-ben, Jacoba Jelieke pedig 1820-ban ugyancsak utód nélkül halt meg. Az itt felvázolt Andries Jelie­ke élete sokban elmarad a He­vesi-féle világjáró Jelky And­rástól, de az adatok bizonyítják létét, s azt, hogy a Föld túlsó fe­lén, idegen környezetben nem veszett el, hanem vagyonra és társadalmi tekintélyre tett szert. Dr. Sólymos Ede HARMATI SÁNDOR: Munkáséin] él kék 25. A nyomorúság j vámszedői A hatóságok az elpusztult kva- gyizót feltűnés nélkül parancsol­ták eltemettetni. Számomra ak­kor még isnieretlen elvtársak a temetést az ellenforradalmi rend­szer elleni heves tüntetéssé vál­I toziatták. Később megtudtam, hogy a kommunisták kispesti és pesterzsébeti sejtjei — élükön Oláh Sándor elvtárssal — voltak a tüntetés előkészítői. A szeméttelepen életét vesztő I munkanélküli sorstársunk, Pit- tísberger Antal temetésén sokan jelentek meg. Én magam is el­mentem a végtisztességre, és át­éltem a szivetszorongatóan szo­morú, de mégis hangos és har­cos temetés minden mozzanatát. A halottkísérők menete indulás­kor még a szemétbányába szo­rultakból verbuválódott. Később azonban a járókelők sokszorosá­ra duzzasztották a méltóságtelje­sen haladók sorait. A temetőhöz közeledve, az eddig csendben vo­nulók, mintegy varázsütésre, hangos rendszerellenes tüntetés­be kezdtek. Helyeslőén ismételt a tömeg, amikor egy-egy bátor — bizonyára előre felkészült — elv- társ időszerű követeléseket har­sogott: „Le Horthy vall” „Le az ellen- forradalmi hóhérok hatalmával!” „Munkanélküli segélyt!” „Mun­kát, kenyeret!” „Védelmet a há­ziurak önkényével szemben!" „Nem akarjuk tovább turkálni a szeméthegyeket! Gondoskodjanak megélhetést biztosító munkalehe­tőségekről!” Rendőrattak szórta szét a te­metési menetet. A szerencsétle­nül járt sorstárs, Pittesberger koporsóját ezután már csak a családtagok kísérhették végső nyughelyére ... A cséri kvagyibányát a nyo­morúság vámszedői is gyorsan felfedezték. A legismertebbek voltak a fu­varosok. Az egész napi munká­tól holtfáradt bányászok az ösz- s-egyűjtött tüzelőanyagot meg­rendelőikhez az esti szürkületben gyülekező fuvarosgazdák segítsé­gével juttatták el. A fuvardíj az eladott kvagyi árának 15—20 százalékát is elvitte. A vámszedők veszedelmes faj­tái voltak az italosok. Ezek ' a spekulánsok bő köpenyeik reden alól mérték az erősen felvizezett bort, vagy a ki tudja miből fő­zött pálinkát. Mivel az italmé- tés a szemétbánya területén ti­los volt ezért ezek a zugkocsmá- rosok a bor vagy a pálinka árába bekalkulálták a hivatalos ellen­őrök zsebeibe csúsztatott pengő­ket is. De bármilyen borsos áron mérték is a garatöblítőt, vevők mindig akadtak, hiszen a portói- piszoktól kiszáradt torkú kva- gyizók e nélkül nehezen bírtak ki egy-egy átdolgozott napot. Gyakori látogatók voltak az ezüst- és aranyfelvásárlók is; ottani nyelven a fukszosok. Fur­csán hangzik, hogy nemesféme­ket felvásárló spekulánsok is jár­ták a szeméthegyeket. De egy kis magyarázat után e furcsa jelen­ség is érthetővé válik. Nem ne­héz elképzelni, hogy a tehetős polgárok, vagy éppen főurak la­kásaiból, palotáiból kikerülő sze­métbe olykor elhullajtott gyű­rűk, fülbevalók, ezüstből készült evőeszközök, óraláncok, karkötők és más dísztárgyak is kevered­tek, és végül a Csérin kötöttek ki. És a hulladéktúrók egyike- másika időnként ilyen drága le­letre is bukkanhatott. Egy-egy ilyen lelet híre gyorsan terjedt, és a fukszos megjelent. Szakértő szemmel felbecsülte a talált tárgy értékét, és fizetett. A való­di értéknek persze csak csekély részét számolta le a boldog és szerencsés baleknak, akinek még a banda tagjainak is áldomást kellett fizetnie, ez íratlan tör­vény volt. A nyomorúság elleni tiltakozás nevezetes példája volt a sárkány­akció. A Cséri felé vezető külvárosi utcákon húzódó villany- és tele­fonhálózat huzalain reggelente feliratos idomlapokat himbált a szél. Ártalmatlan gyermekjáté­koknak látszottak ezek a lapok, ám a közelükbe érve a Csérire sietők a legsúlyosabb gondjaik megoldását követelő feliratokat olvashatták le róluk: „Dr. Mol­nár polgármester úr! Gondos­kodjon a szeméttelepet kénysze­rűségből túrkáló munkanélküliek számára tisztességes munkáról, megélhetést biztosító kereseti le­hetőségről!” Aztán: „A városi képviselőtestület rendeljen el ha­ladék nélkül lakbérmoratóriu­mot szüntesse meg a kilakolta­tásokat!” „Ingyenes egészségügyi ellátást a munkanélkülieknek és családtagjaiknak!” „Nem inség- konyhára, hanem kereseti lehe­tőségeket biztosító közmunkára van szükség!” Aláírás: „Munka- nélküliek Egységbizottsága!” A rendőrök — tűzoltók segít­ségével — káromkodva szedték le a dróthuzalokon himbálózó feliratos röplapokat. Ettől kezdve a kvagyizók között időről-időre rendőrjárőrök jelenitek meg. Ke- resték-kutatták a sárkányakció kezdeményezőit. (Következik: 26. KÖVETEL­NEK A KVAGYISOK) TÁRLATNAPLÓ Kecskeméten, az Emdei iFe- renic Művelő, dési Központ Túri Endre tűzzománcai Rátalált a híd­ra, Női fej szarvasokkal.) A fiúk édes­apja puskát fog, és a szarvasokban nem is­emeleti gallé­riáíjá.bam Túrd Endre tűzzománc­kiállítását láthatjuk. A tűzzománaművészet meste­re 1969 óta él Kecskeméten. Hat évet a művésztelepen töltött. A zománctechniika iránti érdeklő­dése, Valamint a Zománc- és Kád- gyártól kapott lehetőségek sze­rencsés találkozása hozhatta lét­re sóik év munkájával azt a. sa­játos művészi világot, amelynek hatása alól egyetlen figyelmes Iá. toga tó sem vonhatja ki mágiát. Hosszú évék kísérletező, alkotó munkái jártak eredményei gyönyör­ködtetnek, s késztetnék tűnő­désre. Több indítéka is lehet egy fes­tőművésznek, hogy félretegye a táblaképet — Túri Endrét a ha­gyományos festői, grafikai eljárá. sok helyett a fémre vitt .máz­anyag erősen csillogó színvilága vonzotta. Teljes emberiként, mű­vészi érzékenysége és tudása leg. javával .fogadta az anyag kilhiVá. sát. E művekben túl van a har­con: az .anyag már igazi szövet­séges, miniden elgondolásában pontosan tudja a dolgát, s ha magára marad a kemencében, megbízhatóan befejezi a felada­tot. Túri Endrének a számára új anyagban rövid időn belüli sike­rült úgy gondolkodnia, hogy a tötoibezer éves ősi eljárások mel­lé újat is létrehozhatott. A reke­szelt zománc- és festett zománc­eljárások mellett a kiállítás anya­gában .megtalálhatók a kecske­méti festett zománccal — a több. rétegű máz .kialakításának új technikájával — készült művek. A kiállítás tematikájában a nép­művészet tárgyköre .vagy hangu­lata ihlette alkotások mellett mennyiségi lég. s minőségileg dön­tően Bartók Béla Cantata Proffá- na-jána'k gondolatait, s e gondo­latok vetületeit találjuk. Az 1931- toen (a fasizmus előestéjén) ké­szült — de Magyarországon csak <1936-ban bemutatott — mű meg­írásával, s ezzel párhuzamosan szavakban, is megfogalmazta em. béri és művészi hitvallását a né­pek testvérré válásának eszméjé­ről, Alkotások sorozatának tár­gyául választani Bartók önvallo­mását — igazi önvallomás. A kantáta ötlete pogámykori szö­vegemlék, .román kolindákiból for. d'ította Bartók, s alakította szö­vegkönyvvé. A ballada négy vers­ben beszéli el az erdőt járó kilenc vadászó fiú történetét; akik ad­dig járták a rengetegben, míg szarvassá váltak imaguk is. Egy- egy kép megpróbálja 'kiragadni a Cantata hangsúlyozott pontjait. Követhetjük a fiúk vadászatát, melynek végén megszületik a cso­da, majd az újjászületés, s az alakváltozás misztériumát, ami. kor a fiúk elérik a hidat, » át­lépnek rajta. Gyakran visszatér a szarvas-motívum, változatos fo­galmazásban. (Szarvas. Napvivő. merve fiait, rájuk céloz. (Kedves édesapánk ránk te sose célozz.) A háromféle variációban készült kép kiemeli, s végtelenné nyújtja a drámai találkozás pillanatait. Érveket is mond (az édesapjuk érveit): Jó anyátok vár már. Nem kis felelősség támlaként olyan művet választani, amely ilyen teljességgel fogja át Kroó György jellemzése szerint az Időt, a Teret, az emberi ösztön­világát. .történelmét, sorsát és hi­tét”. Túri Endre művészetének az a .része, amelyet nem évfordulók, hanem életművek ihlettek, mél­tóan szól tárgyáról. A kiállításon — néhány festett zománckép kivételével — vala­mennyi alkotás térbeli kompozí­ció. Láthatjuk a térbeli kompo­nálás igen változatos módjait. A hagyományos, körüljárhatóan (szobork nt) térbeli mellett meg­található a tapinthatóan (féldom- borszerűen) térbeli is. Az egymás alól áttetsző, külön égetéssel lét­rehozott, s külön jelentéstarta­lommal bíró zomá.ncrétegek a térbeliség egy újabb változatát képviselik. Túrj Endre kiállítása „ragyo­góan” reprezentálja. hogyan kö­zelíthetők meg több ezer éves technikai eljárásokkal napjaink kérdései. Kiszórnitottság és spon­taneitás, a zománc-szilárd anyag és a fény csodálatos ötvözeteiben gyönyörködhetünk. Károlyi Júlia KÉPERNYŐ A szovjet tévé estje Moszkvában a gyönyörű fek­vésű novogyevicsi kolostor mel­letti temetőben fekszenek az orosz művészet, társadalom leg­nagyobbjai, írók. zeneszerzők, színészek, politikusok. Ottjártam- ker a legtöbb friss virágot a negyvenöt éves korában, 1974- ben elhunyt szovjet író, filmren­dező, filmszínész, Vasai 11 j Suksin sírján láttam. Ide is elkísérte népe, közönsége szeretete, meg­becsülése. Mikor egyik társam le akarta fényképezni a szinte már emlékművet, egy látogató szigo­rúan rászólt. Itt nem illik fo­tózni! A távoli szibériai faluból a vi­lághírbe csöppent Suksinból te­hát ugyanúgy legendás alak lett, (részben 'korai halála miatt), minit a Taganlfca nagy színészé­ből, Viszookijból. Nemcsak a ha­talmas, önfeláldozó munkabírás köti össze e két művészt, hanem (s ez szintén elengedhetetlen a legendává váláshoz) tehetségük intenzitása és egyéniségük erede­tisége is. Suksin egy olyan vilá­got hozott az irodalomba, a film­művészetbe, ahol az embereknek évszázados civilizációs lemara­dásukat ötven év, egy-két nem- zedéknyi idő alatt kell(ene) be­hozni. E kegyetlenül nehéz folya­mat fájó ellentmondásainak, rit­ka harmonikus pillanatainak szenvedélyes krónikása ő. Alak­jainak tudatában művészileg je­lentéssé áll össze a bizonyos szin­ten lecsapódó ideológia, a frissen felszedett kultúra és a hagyo­mányos morál. Élesek, szokatla­nok, de mindenképp huszadik századi (konfliktusok ezek. E drá­mai szerkesztésű, kevés szóval, általában egy rmkroszituáoió meg­fejtésére épülő novellák az em­beri jellemet tapogatják nem kertelően, szófukar nyíltsággal. Ehhez képest másodlagos, amit a kritikusok gyakran emlegetnek, hogy tudniillik Suksin az ember jótetbre való képességében látja az igazi továbbvivő erőt. A szovjet tévé estjén az ő egyik, 1974-ben megjelent novel- láskötetéből (Beszélgetések fé­nyes holdvilágnál) készült adap­tációval ismerkedhettünk meg a hagyománytiszteletéről ismert moszkvai Kisszímház művészei­nek előadásában, V. Ivanov ren­dezésében. Annáik ellenére, hogy láttunk pár szépen fényképezett szibéniaii tájat, maga a produk­ció meglehetősen „stúdiószagú"- naik tűnt. Különösen a keret já­ték irosszértelmű inépszínműves- sége volt bántó. A bemutatott történetek már jobban sikerül­tek, de mem annyira a színészi játékkal, inkább csak a novella- szituációval idézték a szerzőt. Legjobban tetszett a faluba láto­gató értelmiségieket „tudásával megszégyenítő” Gleb Kapusztyin története, mely szinte az abszurd komédiáig élezte a két világ el- távolodottságát. Dehát tudjuk, a legjobb Suk- sin-feldolgozásokat eddig egy Suksin nevű rendező készítette, melyekben a leghitelesebb Suk- sin-alakoit égy Suksin nevű szí­nész formálta meg. Emlékezzünk a Vörös kányafára! * * * „A nevem:”. Kitűnő sorozat. Mielőtt méltatnám, hadd írjam le három felkiáltó jellel (!!!): tar­tósítsák, őrizzék a hagyományőr­zőkről készített portrékat. A mú­ló idő növeli éntéküket, fontossá­gukat. Az új évezred új csodái­val sem pótolhatja, amit ők a bölcsőből magukkal hoztak: az életformából szervesen kiviirág- zott népművészetet. Minél köz­vetlenebbek, minél természete­sebbek az énekes, hangszeres, tán­cos portrék, annál igazabbak, an­nál szebbek. * * • Szigorúan ellenőrzött vo­natok. Tisztelettel javaslom minden délutánonként ráérő olvasónknak: ha szépre, jó­ra vágyik, nézze meg a ké­sődélutáni órákban vetített művészfilmeket. Nemrégi­ben a cseh Forman remek­műve, most honfitársának, Jiri Menzelnek Oscar-díjas filmje enyvezte a képernyő elé azokat, akik véletlenül bekapcsolták készüléküket. Az esti műsorban is helyük lenne az ilyen klasszikus al­kotásoknak: időtállók, sokje- lentésűek, részletszépségek­ben gazdagok, lévén újabb és újabb élményekkel gaz­dagítják a nézőket. „ * * * Panoráma. Mit dicsérjek? Baló György lendületes, a figyelmet a lényegre irányító műsorvezeté­sét? A tévé «rugalmasságát? A kettesen folytatták az izgalmas tudósításokat. Belpolitikai ügyek­ről is ilyen árnyalt, ilyen gon­dolkodtató, ilyen gyors, a véle­ményeket ütköztető és a követ­keztetést a nézőre bízó műsoro­kat várunk. „Eleve nyilvánvaló volt: a miniszter is ember ! . írta Heltai András a pénzügymi­niszterrel készített műsort ajánlva. A vasárnap este su­gárzott „vendéglátás” után magam is úgy vélem: a mi­niszter is ember. Megnyu­godtam. Gondolom, ország­szerte sikerült eloszlatni a kételyeket, hiszen láthattuk Hetényi Istvánnak két sze­me, két füle van; bárhogyan meresztettem szememet, semmi rendkívülit nem fe­deztem föl rajta. Ha csipet­nyi kétségeim maradtak vol­na, azt is eloszlatták egy ré­gi fényképpel: (torna)ga- tyában is láthattuk Hetényi Istvánt. Persze nem a mi­nisztert, hanem ifjúkori fel­vételen, amikor még föl sem tettek ilyen balga kérdést: „ember-e”. Kár volt így megcifrázni, hajbókolni a szerényen meg­nyilatkozó miniszternek • hagyni kellett volna beszél­ni, beszélgetni rácsodálkozá- sok, álmélkodások nélkül. H. N.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom