Petőfi Népe, 1983. december (38. évfolyam, 283-307. szám)

1983-12-31 / 307. szám

MŰVELŐDÉS • IRODALOM Mérleg KETTŐS ÉVFORDULÓ JEGYEBEN A költő és Kiskőrös Tóth Menyhért jelenléte Petőfi Sándor születésének 160., és a várossá nyil­vánítás 10. évfordulójára emlékezve az 1983-as esz­tendő kettős jubileum jegyében telt el, A Szilvesz­ter-éji fáklyás felvonulással kezdődött, ünnepi ta­nácsüléssel folytatódott, a Petőfi-emlékhelyék kép­viselőinek taláillkozójávail zárult a rendezvények egész éven végighúzódó sorozata, amelynek hátterét az gazdagítja, hogy a kiskőrösiek mindig büszkék voltak arra: a világ által ismert és elismert költő itt született. Két országos pályázatot hirdettek. Gyenmekraj- zok és játékok születtek a „Lovagolok szilaj nád- paripán” című felhívásra. Az ország minden részé­ből érkeztek „munkák”, számuk meghaladta az öt­százat. A legjobbakat — Kecskeméten és Kiskőrö­sön — kiállításon mutatták be. Sikerrel zárult a Petőfi a képzőművészetben el­nevezésű pályázatunk is. Félszáz alkotást 'küldött harmincöt hivatásos képzőművész. A művek a leen­dő Petőfi Képtár anyagát adják. Az evangélikus parókia — a város talán legősibb háza — épületét vásárolták meg e nemes célra Nincs annyi pén­zünk, hogy egyszerre felújíthatnánk a város szívé­ben fekvő épületet, úgy tervezik, hogy 1990-ben nyitják meg a főként kortárs művészék Petőfire emlékező, néki tisztelgő festményeit, grafikáit őrző képtárat. A városi tanács társadalmi elnökhelyettese. Ju­hász István elégedett az ország figyelmével. A te­levízió, a rádió, a laipok rendszeresen, méltó terje­delemben tájékoztatták a nyilvánosságot az esemé­nyekről. A Kiskőrösi Tájékoztató ünnepi száma a Város tízéves fejlődését mutatta be. Tervbe vették, Ihogy kiadják Kiskőrös történetét, de ez — a mű írásának elhúzódása miatt — a jövő évben lesz csak esedékes. Elkészült viszont a város történetének irodalma, biiblio,gráfiája. Több éves gyűjtőmunka eredménye a könyv, amelynek létrehozásában a megyei és a helyi könyvtár vett részt. Nedró Mihály a városi tanács osztályvezetője sze­rint népszerű kirándulóhely volt ebben az évben is Kiskőrös, az ide látogatóik elismeréssel adóztak a Petőfi-kultusznak. Ezt egyébként felejthetetlen mó­don ápolttá tovább az emlékhelyek képviselőinek október végi találkozója. Az ország tizennégy pont­járól érkezett küldöttség. Debrecen és Pápa, Penc és Mezőberény Petőfi-hívei egyöntetű lelkesedéssel fogadták a javaslatot: alakuljon a költő kultuszát országos hatáskörrel ápoló társaság. Nem tekintik lezártnak az emlékezést Kiskőrö­• A leendő Petőfi Képtár épülete. sön; vallják: Petőfi él! Ma délután 5 órakor e foly­tonosság jegyében gyülekeznek a Petőfi-háznál a költő életművének barátai. A Himnusz után Aracz- ki László gimnáziumi igazgatóhelyettes mond be­szédet, majd a Hazafias Népfront helyi bizottsága és a Petőfi Sándor Társaság képviselője helyezi el a tisztelet koszorúját a ház falán. A múzeum igaz­gatósága a szülőházat szilveszter éjszakáján éjfél­től hajnali egy óráig nyitva tartja a tisztelgő láto­gatók számára. B. J. szer volt. hol nem volt, volt egy­szer egy Szeged környéki kisfiú, aki korán elhatározta: lehozza a csillagokat, az égről, társai elé varázsolja a Nap ragyogását, ajándékul adja másoknak — so­kaknak — a végtelen terek tisz­taságát. Nos, aki Menyus bácsit akár csak rövid ideig is láthatta, is­merhette, az bizonyára nem mo­solyog az egyébként sziruposnak tűnő sorokon. Mert Tóth Meny­hért festőművész, aki ha megér­hette volna, január 3-án lenne nyolcvan esztendős, világéleté­ben megmaradt a lelke mélyén gyereknek. Még akikor is, amikor műveiben a határainkon innen és túl sokak gyönyörködtek, ami­kor sajátos gondolatmenetét idézgették és elemezték laikusok, tudós szakemberek. Egyfajta csodának fogható fel ő. Hogyne, hiszen a tyúkólak. ak­iok, fáskamrák, fészerek, istállók, dűlőutak, patakpartok és hangu­latos erdőeskék világának köz­vetlen lakója — ismerője nem kevesebbre vállalkozott, mint arra. hogy szenvedélyes el híva­ítsággal. soha nem szűnő lel­kes akarattal elénk varázsolja mindazt. amit egyedül, kizáróla­gosan csakis . ő látott a minket körülvevő világból. Mint élet­rajzírója, Bánszky Pál írja ró­la: „Volt türelme megfigyelni a fű növekedését, s élete végéig a földitől, közvetlen környezetétől a falu életétől és szokásaitól való függősége alakította művésze­tét” Mások legnagyobb népi írói­hoz hasonlították Tóth Menyhér­tet olyan szempontból, hogy mi­képpen lehet és kell kötődni a hazához, tájhoz, emberhez. A fehér izzású Tóth Menyhért köztünk van ma is hatásával, szellemével. Találóan mondta ró­la a temetésén ez egyik méltató- ja, hogy a munka és az ember feltétlen szeretete volt, — legfőbb jellemzője^ az a makacs mgggyő- zödés. mely szerint az ő művé­szetére sokaknak .szükségük van. Még azoknak is. akik csak jó­val halála után kezdik megérteni sajátos törekvéseit, a másokétól olyannyira különböző alkotói világát. Tóth Menyhért jelenléte — ezt írtuk cikkünk címéül. Ezt jólesik hangsúlyozni. S tegyük hozzá: jogos ez a hangsúly. Hiszen alig néhány évvel halála után ma már szellemi alkotóműhely, az egykori miskei lakóháza, a me­gyeszékhelyen állandó kiállítá­son teszik közkinccsé alkotásait, s életműve rendszeresen írás- és beszédtéma', nem csupán szakmai körökben. Példá ja ő annak, miképpen dia­dalmaskodhat a művészi eltökélt­ség, az elhivatottság. De annak is. hogy a legmélyebbről jött ember is elmérheti a szellemi- lelki élet csúcsait. Megőrizve — nagy-nagy harcok közben, meg­annyi csalódások és sokfajta ke­serűségek után is — tiszta em­berségét. Fehér izzású ragyogását. V. M. PETŐFI A HEGYEKRŐL, A SZABADSÁGRÓL Mit nekem te... T5 A turistautat kizárólag elo- nyöS‘'Vásárlási alkalomnak tekintők is bővöltsn cso­dálják a hegyek között banduko­ló autóbuszból föltáruló tájat. Csilingelő, csörgedező patak bú- jócskázik az útszegélyig nyomuló tündérfürtök, bókoló gyömbér- gyökerek, hegyákességsk, kárpá­ti acsalaipuk, kerek levelű mar- gitvirágok között. Odébb hirtelen fordulattal megmutatja magát; a tisztára mosott kövek között buk­dácsolva minden cseppje csillog- íénylik a permetelő nyárutói napfényben. Kékes páratenger lebeg a hegyoldalt borító erdőség fölött, mozgását sziklaóriások vi­gyázzák a kígyóút másik oldalán. Tüzesliliomok, sárga kankalinok, szlovák kökörcsinek virítanak a tisztásokon. A távolból égbe törő sűrű lombozatból kikandikáló hegycsúcsok pásztorolják a tájat A motor tapintatos-halkan zümmögő zenéjét fémes csörrenás zúzta szét. A mosolygós idegenvezető így lelkesedik: „Petőfi barátunk té­vedett, amikor azt írta: „Mit ne­kem te zord (pontosan: zordon) Kárpátoknak . ..” Felséges ez a hegyvidék. Igaza volt, magával ragadó a bércek, a zöldsapkás csúcsok, a csobogó források világa is. Való­színű, hogy több szépséget kínál a rónáknál. Az alföldet oly sok­szor megéneklö költő sem volt vak, a táji szépségek iránt érzé­ketlen ember. Az idézett versben is „Fenyvesekkel vadregényes”- nek mondta, a budai hegyekben, ahol egy rövid napot lopott a maga mulatságának, ekként ör­vendezett: „Fáktól vagyok körül­véve, / S mint édes fia fejére / Áldó keze az atyának / Ügy ha­jolnak rám az ágak”. A költe­mény más helyén: „Én mereng­ve, óh természet, / Őrök szépsé- gidre nézek.” Milyen szeretettel , köszöntötte Erdélyben a fehér fe­jű óriást: „Hegyek nagyapja, a vén Retyezát”. A „szép kék he­gyeken túl” élnek majd mindket­ten, üzente Júliájának. Á nagy­bányai őrhegyről lelkesülten tu­dósított egyik Úti levelében: „... páratlan szépségű látvány nyílik meg előtte .. . Kelet felé a völgy vége, melyet félhold alak­ban kerítenek körül a roppant magasságú hegyek”. Szamosúj- várról Kolozsvárra utazván né­hány órányi kapaszkodás után nézhetett szét egy magaslatról: „... keletre, délre és nyugatra szabad kilátás majd a végtelenig a bércek teteje fölött, melyek mind a három sorba állított óriá­sok állnak ott: az első sor zöld, a második sötétkék, a harmadik, a legutolsó, világoskék egyenru­hában. Ez óriások és a Nyíreste­tő között mélységes völgy, mely­nek fenekén a csillogó, kanyargó Szamos, mint egy odafagyott vil­lám.” Miért gondolják a kedves ide­genvezetőhöz hasonlóan jónéhá- nyan, hogy a nép költője ki nem állhatta a hegyeket? Petőfi so­hasem titkolta, amikor csak le­hetett megvallotta: „Lenn az Al­föld tengersík vidékin / Ott va­gyok honn, ott az én világom”. Szenvedélyes vonzalma okát is számtalanszor leírta azonban. „Szeretem a pusztát! ott érzem magamat , Igazán Szabadnak, Szemeim ott járnák, ahol nekik tetszik, / Nem korlátoztatnak, / Nem állnak körülem mogorva sziklák, mint Fenyegető rémek, A csörgő patakot hányva-vstve, mintha / Láncot csörgetnének.” (A gólya.) Szereti a természetet, de iga­zán az embereket. „Egy szép höl­gyet, egy részeg embert stb. még­is sokkal nagyobb gyönyörűség­gel szemlélek, mint akármi tá­jat”. Még honfitársainál, az em­beriségnél is többre becsülte „lel­ke istenségét”, a szabadságot. Hiába ámította a Tátra pompája („gyönyörittasan szemléltem egy darabig”): költő, forradalmár volt, aki a szabadságért szerel­mét is föláldozná. Természetes következetességgel hökkentette meg a nyárspolgárokat: „Mit ne­kem te zordon Kárpátoknak ...” Heltai Nándor 1983-bain 105 verset ■ közölt a Petőfi Népe. A legtöbb költe­ményt Vörös József, Sitkéi Béla és Szilágyi Zoltán tollából (szám szerint 5—5). Négy publi­kációval Pintér Lajos, Provaznik Géza, Tárnái László, Baktai Fa­ragó László folytatja a sort. 84 növelte, elbeszélés jelent meg a lapban. Tóth István hu­szonkét alkalommal jegyzett írást, őt Árvay Árpád (5) követi. Az irodalmi értékű művek mellett 36 szórakoztató karcolatot is közöltünk. Az év folyamán 'megjelent kul­turális vonatkozású írásokat tartalom szerint tovább osztá­lyozva, kiderül, hogy mivel meny­nyit foglalkozott a Petőfi Népe. Könyvtárról, könyvterjesztésről 18, .tévéműsorról 21. színházróll 60, filmről 31 alkalommal írtunk. Má­sodik éves sorozatunk, a Honis­meret—Helytörténet 24-szer ka­pott he.yet szerdai számunkban. Folytatásos közléseink közül három érdemel említésit: Bán Já­nos: Időzónában. Lakatos András —Láng Zsuzsa: Pótmérikőzés és Harmati Sándor: Munkásemlé- kek című memoárja. Lapunkban 59 művészről írtunk — 48 férfiról és 11 nőről. A leg­több munkája (7) Klossy Irénnek jelent meg, őt 4—4 rajzzal, fest­ménnyel Csá'ky Lajos és Diósze­gi Balázs követi. Képzőművésze­ti kiállításról 85 alkalommal ad­tunk hírt. A kimutatások ponto­san elárulják, kik voltak a leg­szorgalmasabb szerzők: Koloh Elek (14). Heltai Nándor (12), BaiLtei József (11), Károlyi Júlia (9), Borzák Tibor és Varga Mi­hály (5—5). December 22-ig 5966 fénykép jelent meg. Ez — évi 305 meg­jelenést véve alapul — azt mu­tatja, hogy naponta 19 fotó il­lusztrálta oldalainkat. Portrét 1223-at, csoportos képet 2025-öt, építményfotóit 452-t, tárgyfelvételt 512-t közöltünk. A termelés 1120 alkalommal volt az ábrázolás té­mája, tájképből 287 jelent meg. Népszerű rovatunk a Megyénk az országos sajtóban. 178 sajtó­termék 1258 publikációját is­mertettük benne. Hat napilapban 299, 25 hetilapban 465 írás fog­lalkozott Bács-Kiskunnal. A leg­többször a Népszabadság tudó­sított rólunk . (94). majd a sor­rend Népszava (84), Magyar Hír­lap (62) és Magyar Nemzet (40). A hetilapok közül a Szabad föld­ben, valamint a Kertészet és Sző­lészetben írtak legtöbbször me; gyénfcről (90 és 45 elkallómmal). A további sorrend: Magyar Me­zőgazdaság (38), Üj Tükör (38), MHSZ Élet (32), Magyar Ifjúság (28), Képes Újság (23) ... Melyik volt az év legemléke­zetesebb, leghatásosabb, illetve: legunalmasabb. legsemmitmon­dóbb cikke? Erre nem ad vá­laszt a kimutatás. Ezt döntsék el azok, akiknek készüli a Petőfi Né­pe — az olvasók. Fekete Dezső főkönyvtáros • * Kiskunhalasi szerzőtársunk min­den év végén * elkészíti a Petőfi Né­pe cikkeinek szám és téma szerinti mérlegét. Tanulságos olvasnivaló szerzőnek és olvasónak egyaránt. GYüRKOVICS TIBOR: Hadiasszony A szőke nő az ablak mellett állt. Profilja csak félig látszott a beeső téli délutáni fényben. Orra finom, pikáns, szemöldöke pihés, élénkszőke. Szája szép, telt és meleg. Haja fényes hullámokban ült a fején — az egész nő most egy pillanatra kemény lett, mintha ollóval vágták volna ki a körvonalait. Egy régi sziluett-képet juttatott eszembe: ott volt ennek a nőnek ilyen feketelap keménysége — jó néhány év előtti vásárban készíthette az ollós mester. Sírt az asszony? Nem tudom. A kertben harminc­éves barackfa állt, téliesre csupasztva, meg a hó­nedvtől átitatott poroló. Ezek keretezték az arcát. Karácsonyelő lehetett, a karácsonyszagot a másik szobában is érezni kellett, olyan szúrós és bágyasztó volt. Az asszony mögött zongora sötétlett, tulajdon­képpen annak az öblében állt a nőalak. A zongo­rán néhány karácsonyfadísz hevert, rajtuk vékony fehér pertli. Szétszórtan hevertek a díszek, rendet­lenül. Szaloncukor halmozódott a zongora túlsó sarkában. A zongora alatt közepes kis karácsony­fának szánt fenyő feküdt, mint valami döglött tyúk. A zongora fedele nyitva volt, a billentyűk villog­tak. Félbemaradt enteriőr. Magas, szép hajú férfi jött be a szobába. Megállt, közvetlenül az ajtóban. Kendermagos öltönyben volt, elegáns, szürke nyakkendőben. Mintha elin­dult volna a szőke nő felé, de aztán a levegőben maradt a mozdulata. Az asszony az ablak alatt húzódó könyvszekrény­hez hajolt, és súlyos könyveket ráncigáit ki onnan. Teljes erőből az elegáns férfi felé hajította őket, röpültek a könyvek, egyik a másik után. A férfi megpróbált elhajolni a zuhogó könyvdarabok elől. { Kezét előrenyújtotta, védekezett. így is csattantak rajta jócskán, egyik a vállát találta el, másik a térdét, a fiatal szőke nő elszánt gyorsasággal haji- gálta a vaskos fedelű köteteket — lexikonok lehet­tek. A szőke nő haja a homlokába hullott, arcát finom permet borította. Előre meredve megállt a fcönyv- dobálásban, és zihálva nézte a szép férfit. — Nem szégyelled magad? — sziszegte. A férfi kissé megdőlt pózban ott maradt az ajtó­ban. Nem válaszolt. — Karácsony lesz. Nem? — Az asszony hangja nem csuklóit el, nem volt sírás, inkább kemény. Most megint olyannak látszott, mint a feketekemény lapból kivágott sziluett. — Most mit csináljak? — Az asszony csakúgy előremeredt, mint az előbb, mint egy futásban meg­akasztott test. — Mit csináljak? Itt van a fa. Mind­járt karácsony. Mit csináljak? Hirtelen, nagy lendülettel lesodorta a fényes fe­kete zongoráról a díszeket. Az egyik fénymázas üvegcsúcs összetörve a férfi cipőjénél kötött ki. Az ezüstporos kistemplom az ajtóig röpült. — Megöljem magam? Megint mozdulatlanságba merevedtek. — Mi legyen velem? Most hogy álljak a gyerekek elé, hogy menjek ki ebből a szobából, hogy terítsek asztalt, mit csináljak, azt mondd meg? — Megint az ablakmélyedésbe állt. Kinézett a kertbe, a ba­rackfa és a poroló keretezték az arcát. — Rég tud­tam, ne félj. Ahogy az irodádba került, rá három hónapra. Mégsem hittem el. Nem tudtam elhinni! De már akkor úgy beszéltél róla, mint a szentről. No, szép kis szent! Megmondanám... Milyen kar­csú, magas... Nedves a szeme! Ilyen hülyeséget, hát nem gondoltad, hogy ilyet nem mond az ember a titkárnőjéről! Jaj, istenem, hogy lehetsz ilyen os­toba? A megközelíthetetlen! És barna. Mit érdekel engem, hogy barna? Nem szégyelled magad? Csend lett, megint mozdulatlanul álltak. Miért nem mozdul meg valamelyik, miért nem tesz egy lépést a férfi, ha ártatlan, miért nem rohan oda az asszony, hogy testközelbe kerüljenek? Szerettem volna kikényszeríteni belőlük egy társasjátékot, mely feloldja ezt az elviselhetetlen feszültséget. De ma­gam is olyan kábulatban úsztam, besüppedtem a takarók közé, kezemről csurgott a verejték. — A félözvegy! A hadiasszony! A férje hősi har­cot vív az orosz hómezőkön! Uramisten! Az a bánat az arcon! Vigasztalni kell, csak azt mondd meg, vigasztalni kell? A gyerekének csomagot kell vin­ni? Hogy ne érezzék egyedül magukat? És én mit csináljak? Itthon ütögessem a zongorát, félrebillen­tett fejjel nézzek el a sűrűsödő semmibe? Kiáltoz­zak? A két alak csak állt, szinte fájt a levegő, mint egy végsőkig kifeszített rugó — nem közeledtek egy­máshoz. A szoba* fokozatosan sötétedett. A beeső fényben már jóformán csak a csillogó tárgyak lát­szottak, meg a zongora fölnyitott fogsora. — Aljasság, csak annyit mondhatok. Mélypont. Bárki lehetne az. Még nem is szép. Miért? Talán szebb nálam? De lehetne egy utcanő, egy bolti el­adólány, bárki. De... míg a férjét kiviszik a front­ra ... ez borzalmas. A magára maradt hadiasz- szony . .. persze ... Már nem bírja ... — Anna, csak nem gondolod... — A férfi hang­ja mintha üvegbúra alól jött volna. — Nem gondolom? És mi ez a rúzsfolt ezen a zseb­kendőn? Megismerem, ilyen rúzst használ őnagysá- ga! Megismerem! Legalább egy kurváé volna, akár­milyen kurváé! — Most meglódult a szőke nő, a levegő rugója a férfihoz rántotta, az csak állt, az asszony ököllel verni kezdte a férfi mellkasát, az csak állt, mint egy mellszobor, püfölte finom kis öklével az asszony. Kezéből fehér férfizsebkendő hullott a parkettra, azon valami vérpiros folt de­rengett. A szőke nő tiporta, tiporta a zsebkendőt, mintha a lábával akarta volna elrongyolni. Aztán a kredencen lévő fényképtartóhoz ugrott, melyben a férfi fiatalkori, első világháborús kölyökképe állt, azt akarta a földhöz vágni, de ekkor már a férfi is megmozdult, a csuklójánál elkapta a nő karját, és úgy tartotta magasra. Valami dulakodás kezdődött. Kivehetetlen. Az átjáróajtó miatt, vagy emlékek függönye miatt. Dulakodás volt, ilyesmi. Mint egy sohasem tisztáz­ható igazság, soha ki nem deríthető nyomozat. Pon­tosan elő nem hívható filmjelenet. Talán a díványra huppantak? Most már nem is kiáltoztak. Legin­kább nagy japán borzalomjelenetekre emlékeztettek a mozdulatok — ölés, ölelés? Aztán valami kibír­hatatlan csend. Régi röntgenleieteken lát ilyen tömény képet az ember. Aránylag minden látható, de a diagnózist már sohasem lehet megállapítani az időben. Később a gyönyörű szőke nő megint az ablakban állt. Orra félig látszott, finom, pikáns szemöldöke pihés, élénkszőke. Karácsonyelő volt, a kertben mintha egy poroló is állt volna, talán barackfa is. A nő megemelte a kezét, és kisimított egy szőke fürtöt a homlokából. Azt hiszem, az anyám volt.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom