Petőfi Népe, 1983. december (38. évfolyam, 283-307. szám)

1983-12-24 / 303. szám

1983. december 2«. • PETŐFI NÉPE • S Olyan ez a kollektíva, mint egy nagy család — Nálunk mindenki, a ^ betenni, tott munkástól a vezetőig ma­gáénak érzi az üzemet. Azon va­gyunk, hogy többéit és jobban dolgozzunk — mondta Kiss Gá- borné, az UNIVER ÁFÉSZ he- tényegyházi konzervüzemének csoportvezetője, pártcsoport bi_ zalmi. Sokszor hallott, kissé megszo­kottnak, elkoptatottnak tűnő sza­vak, de nagyon is igazak! Az UNIVER ÁFÉSZ hetényegyházi konzervüzeme hosszú éveken át elnyerte a Kiváló üzem címet, s termeli meg a szövetkezet nyere­ségének 50 százalékát. De mégsem ezért, illetve nemcsak ezért igaz e két mondat. Azért is, mert az egy főre jutó termelési érték — a teljes létszámra vetítve! — eb­ben az évben elérte az egymillió 285 ezer forintot. Másképpen: a 140 dolgozót foglalkoztató üzem ebben az évben, december 16-ig 180 millió forint értéket termelt a 37-féle fűszerkeverékből, a köz­kedvelt tubusos ételízesítőkből. Ez — ismerve, hogy a konzervipar­ban évente átlagosan 500 ezer fo­rint az egy munkás által előállí­tott érték — igen kiemelkedő, szinte egyedülálló teljesítmény. A hogyan, a milyen módon és módszerekkel — kérdések izgat­tak, s az a kohéziós erő. amely ezt a munkáskollektívát nemcsak összetartja, de fegyelemre neveli, munkasikerek elérésére serkenti. Az egyik munkásnő így fogalma­zott: „Itt mindenki isimeri egy­mást, idevalósiak vagyunk, sőt távoli, vagy éppen közeli roko­nok. Ismerjük egymás örömét és azt is, kinek milyen egyéni gond- ja-baja van. Marakodás helyett inkább segítünk egymáson ...” A félautomata gépek mellett 3—5 asszony, lány dolgozik, s nem is akárhogyan. Percenként 44— 50 tubust kell megtölteniük. Ha valakinek bánata van, aggódik beteg gyermekéért, megértik, tu­domásul veszik és segítenek. S az is természetes, hogy ezzel Itt senki sem él vissza, Mással sem! Az üzem vezetője, Kránicz György őszintén meglepődött, amikor rá­kérdeztem: mennyi volt az iga­zolatlan hiányzás? Nem ^tartják nyilván, annái az egyszerű oknál fogva, hogy ilyen ebben az év­ben nem volt. Késés ? Nagyon' rit­kán előfordul, de kialakult egy szokás — erre a munkásokat sen­ki sem kötelezte —: duplán rá­dolgozzák a, munkaidőre. — Ez az üzem a második ott­honom — mondta Sáfrán Lászió­né, amíg a., töltőgépet „etette”. — Szeretek itt, s az lenne a leg­nagyobb büntetés, ha nem dol­gozhatnék. Tuldja, olyan, ez a kol­lektíva, mint egy naigy család ... :Ezt a családias vonást, össze­tartozást alapvetően az őszinte­ség, az egymás iránti tisztelet és megbecsülés, az együtt, egy célért gondolkodás és tenniakarás jel­lemzi. Ahogy a jó családban, itt sincs kivétel, mindönkinek dol­gozni kell. egyformán osztják el a munkát, s szívvel-lélekkel te­szik a dolgukat. S miként a tár­sadalom legkisebb közösségében is az érdemek, az elvégzett mun. ka szerint osztják az elismerést, itt is azok keresnek többet, akik többet adnak a közösségnek. Egy másik, az igazi, jó közös­séget meghatározó jellemvonás a ragaszkodás. Egyetlen példa: a munkások nem a munkaidő kez­detekor esnek be az üzem kapu­ján, hanem — s ez már évek óta szokássá vált —, húsz perccel előtte, s nyomban előkészítik a nyersanyagot, hogy pontosan kezdhessenek. Az természetes. • Kiss Gáborné pártcsoportbi- zalmi: — Nálunk mindenki ma­gáénak érzi az üzemet. hogy az üzem vezetői is alkal­mazkodnak a munkások igényei, hez. Tudomásul veszik, munka- beosztás módosításával segítik a szüretet, a disznóvágást. Tehetik, mert biztosak abban: nem lesz lemaradás a termelésben. Pedig a * havi, a napi gyártási, töltési, szál­lítási, értékesítési ütemet tarta­niuk kell, s emiatt még egyetlen egyszer sem volt reklamáció. — Akkor viszont csörög a ka­nál, ha nem tudunk dolgozni, ha a szerelők javítják a gépeket, vagy netán késik az alapanyag — mondta a pártbizalmi. — Ez nem •komoly, amolyan családi nézetel­térés, amely nélkül nincs is igazi boldogság. Gond természetesen, akad itt is bőven, például a munkacsúcsok idején. Megoldásukat viszont megkönnyíti, hogy hallgatnak az emberek a kommunistákra, oda­figyelnek szavukra — a páctcso- port összesen kilenc tagot szám­lál —, amit péidamutatásulkikal vívtak ki maguknak Az első generációs munkásnők — az üzem dolgozóinak több mint 80 százaléka nő, s korábban ott­hon, a háztartásban, vagy a föl­dön dolgozott — nagyon becsülik a lehetőséget, a biztos megélhe­tést. a tiszta és meleg műhelye, két. a közösség alkotó, teremtő erejét. S talán azért is van, az: a munkaidő leteltekor nem hagy­ják a hatat más csészékben az alapanyagot; addig dolgoznak, míg ki nem ürül. Utána elmossák az edényeket, éppen úgy, mint otthon, vacsora után ... Gémes Gábor • A félautomata töltőgép mellett, fent Sáfrány Lászlóné: — Az üzem a második otthonom. Karácsonyok Nem olyan nagy dicsőség, ha az ember sok karácsonyt tud emlékezetébe visszaidézni: csu­pán azt jelenti, múlik az idő. Lassan negyve­net sorakoztathatok föl gondolatban, az ünne­pek tükrében az életemet. S az, hogy mégis a legelsők jutnak eszembe, nem véletlen. Hiszen a karácsony elsősorban a gyermekeké. S a Gyermeké, akinek születésén örvend a világ. Amiképpen ünnepelünk, az jellemzője éle­tünknek. * A legelső, amire emlékszem, borzalmas volt. A fa, amelyet hópehely gyanánt vattacsomók díszítettek, néhány festett dió, angyalhaj és habcsók társaságában — lángot kapott a gyer­tyától. Sisteregve, pattogva égett a fenyő, a lángok belekaptak a függönybe. Egyedül nagy­apám lába nem gyökeredzett a földbe, a fák­lyaként lobogó karácsonyfával kirohant az ud­varra, s a hóra lökte. Zokogtam. Az ijedség­től és a karácsonyfa pusztulása miatt érzett bánattól egyaránt. * A karácsonyfát mifelénk is a Jézuska hoz­ta, de karácsony böjtjén a telkemre kötötték, nézzem a szoba falán körbefutó piktorolt csí­kot. Azon halad majd végig harangszókor az aranyszekér. Ha azt meglátom, lesz ajándék is a fa alatt. Reggeltől kucorogtam a díványon, hiába. Egyre elkeseredettebb lettem. Végül már sír- tdm. Aztán a kimerültségtől álomba zuhantam. A nagyanyám ébresztett: — Elaludtad az arany szekeret! Pedig mind­annyian láttuk!... * Lehet, hogy Pesten volt az ötvenes évek ele­jén is a boltban szaloncukor, mifelénk azon­ban manufakturálisan állítottuk elő. Ez tulaj­donképpen nagyon jó játék volt. Kristálycu­korból készült a massza, valami piros festék­től lett rózsaszínű, és márványlapon kellett késsel szétdarabolni. Selyempapírba csomagol­tuk. Kemény volt és megnevezhetetlen ízű. Készült kávés is. Cikóriával. Az piszkosfeh°r színű volt. * Akkoriban kevés családnál állítottak lucfe­nyőből tát. Az Alföldön ritkaságszámba mev1 az „igazi" karácsonyfa. A legtöbb családnál egv kis borókabokrot díszítettek fel Nekem nagyon tetszettek a sublóton elhelyezett mi­niatűr fák Az aranydió alatt alig hajlott meg az aguk, az almák lehúzták a gyönge vesszőt. Ott állt a pompás fa bögrék, fényképek, szent- kepek között. Alatta a szentcsalád. Agyagból formázott, festett szobrocskák, üs sok óarany, gyufaszál-labon, a derekukat piros papírcsík fogta át. Körben állva melengették a kis Jé­zust. * A gyerekek tán egy hónappal az ünnep előtt kisinget készítettek. Ezt valójában papírból vágták ki, az ollóval cakkokat készítve az ing­formájú dupla lapra. Ha valaki jó cselekede­tet hajtott végre —, például vizet hozott, se- gítetett a házimunkában — egy-egy cakkot felhajthatott rajta. Minél csipkésebb lett az mg, annál nagyobb lehetett a (titkolt) remény, hogy szép ajándék is lesz a fa alatt. A kising is természetesen oda kerjilt. tanúsítva a gyer­mek jóságát, igyekezetét. Ha látogatóba men­tünk valahová karácsony után. azonnal a ház­béli gyerekek kisingének csipkéit számolgat­tam. Csak azután néztem meg a fát. * A rézmozsáron „bukott le" a Jézuska. Apám­mal beszélgetve lelt a délután, persze a dis­kurzusban félszívvel vettvirj. részt. A csengő­szóra vártam igazán, amely jelzi a pillanatot, itt a karácsonyfa, meghozta a „szállító”. És ekkor megcsendült a — mozsár. Kristálytisz­tán hallottam, ez nem az angyalok csengője! CSAK a mozsár! A mozsár, amelyben tegnap még a cukrot nekem kellett tömi. A felfede­zésről nem szóltam senkinek. Másnap aztán eszeveszett „csengetési ' rendeztem a mozsár­ral. Hadd tudják meg az angyalok, hogy rá­jöttem a titkukra. * Az a karácsonyom gazdag volt. A meleg al- sóholmin kívül két babát is kaptam. Egy al­vását, meg egy pályásat. Mindkettőt az édes­anyám varrta. Az alvásnak rózsaszín ágvne- műanyágból készült keze, lába, törzse. Kicsit dagadtra sikerült. De a feje, az bolti volt. Csukta és nyitotta a szemét. A pályás csipkés pólyazsákba volt bekötve, szalagok fogták ösz- sze. Nem is tudtam, melyiket szeressem. Az alvásbaba egyik szeme másnapra beesett. Hiá­ba sírtam, senki nem tudta megjavítani. * Elröpült a gyermekkor. A karácsonyfák egy­re nagyobbak, egyre csillogóbbak lettek és már villanyégők is díszítették. Nem is tudom, ma állít-e még valaki borókából fát? Szalon­cukorból is legalább húszféle kapható a bol­tokban. Lányom ajándékot rendel — tőlem —; lemezjátszót, nadrágot, kvarcórát. Legó, pén­zért vett ajándékok, garmadája, narancshal- mck mindenütt. Kisinget sem látok egyetlen fa alatt sem... Nagy Mária Az adakozó titka Az eset szokatlan. Vagy legalább is annak tűnik: egy Budapesten élő idős asszony lemondott az őt illető örökségről a bajai kórház javára. Néhány hónappal később — betétkönyvek formájában — átad még száz­ezer forintot és kijelenti: végrendeletének értel­mében fővárosi lakása is a kórházra száll, annak minden ingó értékével együtt. főbb milliós nagyságrendű adományról van szó. És egyetlen kikötésről: a kapott pénzt kizáró­lag a kórház pszichiátriai osztálya használhatja fel, s egyedül a betegeket közvetlenül szolgáló célokra. Schwabdk József osztályvezető főorvos lebeszél arról, hogy az adományozó kilétét firtassam. Csak annyit árul el róla, hogy az egyik ápoltjuk édes­testvére. S, hogy az adományozással járó közsze­replést következetesen kerüli: még az átadási ün­nepségre szóló meghívást is elhárította1. És maga a főorvos is csak akkor válik beszé­dessebbé, amikor a pénz felhasználásáról kérde­zem: — A modern pszichológia egyik allapelve — mondja —, hogy a betegeit nem szabad tétlen­ségre kárhoztatni, hiszen a társadalomba vissza­vezető utat semmi sem egyengeti számára job­ban, minit a munka adta sikerélményék sorozata: a hasznosság tudata. Éppen ezért régóta vágy­tunk már valamilyen foglalkoztató helyiségre. En­nek kialakítása az osztályunk század elején emelt, apró helyiségekre szabdalt és amúgy is túlzsúfolt épületében elképzelhetetlen lett volna. Maradt a kertünk: ennek a végébe álmodtunk egy faházat, amit azítán az ölünkbe hullott pénzből most vég­re meg is vásárolhattunk. A háromszáz négyzet- méteres alapterület egyik felében kap helyet a foglalkoztató, a másik részén pedig klubhelyisé­get rendezünk be, amihez kis konyha is tartozik majd. Felüdülésképpen főzhetnek maguknak ká­vét vagy teát, készíthetnek szendvicset vagy va­lami egyszerű ételt az ide levonulók. A megma­radó pénzből különféle berendezési tárgyakat ve­szünk, amelyek a helyiségeink esztétikumát növe­lik, másrészt az ápoltjaink kényelmét szolgálják. Ez utóbbiak sorában feltétlenül vásárolunk hűtő- szekrényeket például, merit a látogatók által ho- zett ikostólók zömét most kénytelenek vagyunk visszaküldeni: az mégsem lehet, hogy ablakaink (kolbásszal és töltöttcsirkével legyenek tele, fő­ként a melegebb hónapokban. Amíg ezt Schwabik József elmondja, körbe ve­zet a gondjaira bizott kis „birodalomban”. Jár­juk a folyosókat, amelyeket a férfi részleg ápolói festettek ki. Körülnézünk az ebédlőben, amely­nek ablakait kalocsai mintákkal díszített függö­nyök ékesítik: az ápolónők hímezték, éjszakai ügyeletben. Kikerülünk egy hintaszéket, ami szin­tén az ápolónők szerzeménye: a kávépénzből vet­ték. Átmegyünk a kerten, ami csupasz udvar volt vatarajkor: a főorvos úr ültette tele fával, virág­gal, különféle bokrokkal. Nem kérdezem már, hogy ki adta a pénzt, és mi invitálta őt e nemes gesztusra. Mindent értek: a kedvtelésből ültetett fák, az éjszaiki ügyeletben hímzett függönyök, az oda­ajándékozott milliók egymás mellé sorakoznak. Itt mindenki azt adta, amit tudott. De: itt mindenki tudott adni valamit. Tudott, mert akart! Mert, úgy tűnik: a (hasznosság tudata nélkül nemcsak a beteg — az egészséges ember sem élhet. Ez hát az adakozó titka. Káposztás János Miből telik itt gázra? • Kiss Gáborné keresztfiával a fűtött szobában. „Régi tetlek nem vén telek” — mondogatják a mélykútiak, és meggondolják, hogy hol építkez­zenek. A település központjától távoli parcellákra nem pályáznak. Tíz év, mire a vizet és a villanyt odavezetnék, amíg — a szó szo­ros értelemben — ki nem tapos­sák az utat. Ennél már jóbb, ha körülnéznek bent, a faluban — s a legjobb megoldást itt találják meg. Annyi a régi házhely, a fel­újításra, vagy íebontásra váró épület a 6970 fős nagyközségben, hogy csak győzzenek válogatni! Szomszédolás ’83-ban A Szabadkai utcában tavasszal s zétbo n toltak" égjk! Vá 1 yoghásatt! 'A helyén újat falazták. Rajta tető, akárcsak azon a huszonöt új csa. ládá házon, melyet az idén épí­tettek Mélyikúton, saját erőből. — A Lenin Tsz elhatározta, hogy utcát nyit, 50—60 házhely- lyel, építkező tagjainak — újsá­golja Tokodi János tanácselnök. Hogyne fejlődne, gyarapodna Mélykút, amikor minden eszten­dő hoz valami újat az itt lakók­nak! 1983-ban például az történt, hogy százötven család otthoná­ba, a víz és a villany mellé, be­vezették a gázt is. Sokat javult azóta a Petőfi té­ren és a Kun Béla utcában élőik helyzete. A lakásokban a tűzifa ropogását, a szén vagy az olaj lobogását a konvektorok fojtottam sziszegő lánghangja váltotta fel. Emellett melegszik munka után Kovács Mihály fűtö és felesége, Vakula Istvánná, a háromgyer­mekes Mikó Sándorék, Kiss Gá­borné áfész-dolgozó és otthon ta­nuló lánya, s a többiek, akiknek egészen új ez a fűtést mód. Oly­annyira, hogy még gázszámilát se fizettek az idén. Így aztán, szomszédoláskor ha. mar meglelik a közös beszédté­mát: — Rémesen fogy ez a gáz! — No igen, tegnap este is mí­nusz 14 fok volt az udvaron. — Maguk mennyit használ­tak el? — Hatszáznegyvennégy köbmé­tert — 'válaszolja az érdeklődők­nek Kissné. — Nálunk 514 köbméter fo­gyott. — Mdnálunk csak 340. — Ez semmi! — vágja rá va­laki. — Átellenben. abban a nagy házban, túl vannak az ezer köb­méteren ! Mindennaposak az ilyen beszél­getések. így jut idő a fejésre is Elmondják egymásnak azt is: kinek miért jó, hogy gázzal fut­hat? Hodoniczki Ferencnének, a Pe­tőfi téri OTP-s házban azért jó, mert a háztartási munka és nyolc, éves kislánya ellátása mellett jobban tud időt. szákítani a tehe­nekre. Hogyan kerülnek tehenek az emeletes épületbe? Sehogy se, tisztázzuk rögtön a dolgot: a szer­ződés szeriinit gondozott 22 állatot Hodoniczkiék egy Mélykút kör­nyéki tanyában tartják. Oda kell kimennie az asszonynak reggel és délután fejni. A kétszeri út meg. éri a fáradságot. A 22 tehénből nyolc tejelő, havonta átlagosan négyezer liter tejet adnak. Mikó Antolnét a Kun Béla ut_ ca 9. szám alatt konyhájában, fő­zés közben találom. Űj Gála tűz­helye mellett, láthatóan örömmel tesz-vesz. — Olyan jól jártam ezzel a Gálával! — mutatja a házúasz- szony. — Leértékeléskor 7800 he. lyett 5800 forintért vettem. Nem vagyunk nagy jövedelműek — fűzi hozzá —, nincs százezer fo­rintos betétkönyvünk. Férjem és én nyugdíjból élünk, meg amit erőnkből pótolni tudunk. Van egy kis kertünk. A párom portás Kiskunhalason. így megengedhet­tük magunknak, hogy nyugdíjas korunkra mi is bevezettessük a gázt. Nehézék, a határjárók — Mi amojyan egyszerű, határ­járó emberek vagyunk. Mit akar rólunk írni? — fogad eleinte kis­sé tartózkodón Nehéz Istvánná, annak a háznak a szobájában, amelyen emléktábla hirdeti: „Ebben a házban gyulladt ki elsőként a gázláng, <a tanács, a helyi lakosság és u gazdaságok összefogásából, 1983. július havá. ban.” A határjáró Nehéz Istvánná, igaz, most a meleg szobában var- rogat, a rácsos konvektorhoz kö­zel — ám férjével együtt, év köz­ben aligha lett volna erre módja. — Mi voltunk a kezdők a gáz­használók közül — mondja Ne- hézné. — A kényelemért nagyon sokat kellett dolgoznunk! A Le­nin Tsz-ben van egy kataszteri hold háztájink. Paradicsomot ter­mes ztettünik. A tsz ültette ki a palántákat. Mi gondoztuk. De a szárazság visszavetette a termést. Csak 30 mázsát szedtünk le. Ha az idén nincs az a húsz sertés, amit hizlaltunk, nem tudom, vol­na-e most gázunk . .. Családlátogatóban a Kun Béla utcában: azt tapasztaltom, hogy a kelleitnes meleg létrejöttében ré­sze van annak a szorgos gazdál­kodásnak is, amely jellemző Mély­kút lakóira. Anyagi biztonság Birkás Kálmánéknál, az 5-ös számú házban, erről sok mindent megtudok. — Mi 1949-et, házasságkötésünk évét is jól kezdtük — emlékszik Birkás Kálmán. — Nászajándék­ba egy raj mehet kaptunk. Ezt azóta. 34 év alatt, több mint 80 családdá fejlesztettük. Méheim- mel nyaranta vándorolok Zalá­ban és az ország más vidékein. — S amikor nem vándorol? — Akkor meg itthon dolgozom. Pritaminipaprikát az idén. a ház. tájiból 40 mázsát takarítottam be. Művelek 145 négyszögöl szőlőt is. Tavaly húsz, erre az_évre pedig tiz hízott sertésre szerződtem. Míg az udvaron keresztülme­gy ünk, hegyes, peckes nyakú, szürkésfehér tollú galambok sé­tálgatnak előttünk. Békésen sze­mezgetnek. Nem zavartatják ma. eukat egy pillanatra sem. Mint ahogy a gazda, Birkás Kálmán se jönne zavarba a kérdéstől, hogy tudniillik: „Miből telik itt gázra a Kun Béla utcában?” _____Knhl A nial__ W . — _ Jöjjön, nézze meg a szaporulatot! (Birkás Kálmánéknál a naszajandekba kapott méhraj jövedelmező gazdálkodásnak vetette meg az alapját. (Straszer András felvétele)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom