Petőfi Népe, 1983. október (38. évfolyam, 232-257. szám)
1983-10-02 / 233. szám
} MŰVELŐDÉS • IRODALOM • MŰVÉSZET MŰVÉSZPORTRÉ PÉTER PLAKATKIÁUJtÁSA Héz.1983 február 26~mArckis 25 „Az úton, hazafelé” Szülővárosa Pécs. Itt érettségizett 1971-ben, a művészeti gimnáziumban. Az első önálló kiállítása négy évvel ezelőtt volt Kiskunmajsán; azóta fölfelé ível grafikusi pályája. A Magyar Népköztársaság Művészeti Alapjának 1980-tól tag* ja. Ekkor vették fel a Fiatal Képzőművészek Stúdiójába is, ahol jelenleg vezetőségi tagként tevékenykedik. A Magyar Képző- és Iparművészek Szövetségének tagsági igazolvá* nyát tavaly vette át. Több nívódíj és grafikai pályázat nyertese. 1982-ben az év legjobb plakátjának járó nagydíjjal jutalmazták. A bíró és a hóhér című filmhez készített munkáját. A napokban érkezett a hír: a Stúdió ’83 országos képzőművészeti kiállításon bemutatott alkotásainak egyikével elnyerte a fővárosi tanács nagydíját. Alkalmazott és képgrafikái az USA-tól Japánig, Finnországtól Kubáig, több mint egy tucat külföldi kiállításon szerepeltek eddig. Harminchárom éves. 1972 óta él Kecskeméten. Pócs Péter — A feleségemet — aki rajz- filmtervező — felvették a Pannónia Filmstúdió kecskeméti műtermébe, ezért telepedtünk le ebben a városban. Én a Bács-Kiskun megyei Lapkiadó Vállalatnál helyezkedtem el. Itt „testközelbe” kerülhettem bizonyos társadalmipolitikai nézetekkel, alternatívákkal, az emberi kapcsolatok sajátos formáival... Emellett jelentős nyomdai Ismeretekre tettem szert, amelyeknek hasznát veszem azóta is az alkalmazott, illetve a képgrafika világában. — Az 1970-es évek közepén terveztem először plakátot. Akkoriban jártam ugyanis először Lengyelországban: valósággal lenyűgözött az a sajátos, erősen karakteres elgondolás, amit az ottani ■''skátművészetben tapasztaltam, . ’einte csak fiktív „falragaszokat” készítettem, de közben a sokszorosító grafika is egyre in- káb : izgatott. Milyen a jó plakát? Amelyiket észreveszik, amelyikre felfigyelnek az emberek. Ezt csak két véglet eredményezned. vagy első látásra is szemet gyönyörködtető, érdekes, vagy éppen az ellenkezője, tehát kirívó, megbotránkoztató. Én a pla- kátm ■'-'észetet az alkalmazott gráftka királynőjének tartom; az aktualitása éppúgy vonzó, mint a mérete, a mennyisége, gondolatisága .... — Lényegében csak a kulturális témájú plakátok foglalkoztatnak; az irodalom, a színház, a zene, a film és a tánc érdekel elsődlegesen, amelyekben megany- nyi művészi megoldás rejlik és számomra a legnagyobb alkotói s sabadságot, a legtöbb asszociatív lehetőséget kínálják. Mert az igaz, hogy alkalmazott, de nem szolga módon alkalmazkodó ez a művészet... — Megítélésem szerint egyre érdekesebbek, jobbak és művészileg egyre igényesebbek a magyar plakátok. Persze itt nem a kereskedelmi vonatkozásúakra gondolok, amelyek — legyen szó autógumiról, gépalkatrészről vagy vegyi termékről — legújabban fedetlen keblű hölgyek fotóival próbálnak népszerűsíteni mindent. Igaz, a japán, a lengyel, a német és a francia plakátművészet színvonalától még messze vagyunk, de figyelmet érdemel az a fejlődési ütem, ami az utóbbi években a hazai „plakátpiacon” tapasztalható. — Az alkalmazott grafikának ez az ága csak egyik része alkotói ténykedésemnek. Négy éve lettem „szabadúszó”, s azóta a képgrafika, sőt a képzőművészet egyéb területei is foglalkoztatnak. Az viszont kétségtelen, hogy a megélhetést a plakátok garantálják ... Századunk legújabb sokszorosító grafikai eljárásaival (szita, ofszet), olyan szociogra- fikákat igyekszem alkotni, amelyek nemcsak rákiáltanak a világ visszásságaira, de továbbgondolásra is késztetnek. Fontos eleme műveimnek a fotó. Vagyis: a fénykép adta objektív valóságdarabkákra építem grafikáimat, miközben szubjektivizálom, továbbgondolom, illetve elvonatkoztatom őket, annak a technikai eljárásnak a segítségével, amelyet maga a téma és a megoldás követel. A képeim éppen ezért többnyire figurálisak, olykor tárgyiasultak. Leginkább az ember érdekel és a miliő amiben él; az emberi kapcsolatok, viszonyok, visszásságok, amelyekkel találkozva megvonaglik egy-egy ironikus fintor a grafikáimon néha, s nehéz megállni, hogy ne torzítsam cinikussá őket... — Milyennek tartom megyénk képzőművészeti életét? Azt hiszem, hasonló mint másutt. Ily- lyés Gyula mondta egyszer, nagyon érzékletesen a művészi életről, hogy olyan, akár a kétkerekű, római szekér: az egyik kerék a politika, a másik a művészet, s akkor halad legjobban a kocsi, ha a kettő egyformán forog, egyforma lendülettel. Ha az egyik elakad, a másik kerék annak a szerepét, funkcióját is átveszi. Nos, szerintem a művészet kereke akadozik egy kicsit napjainkban is ... — Jó lenne olyan környezetben élni, ahol az ember érzi, hogy figyelnek, számítanak rá, hogy bíznak benne, nagykorúnak tekintik és kikérik a véleményét... Él itt egy fiatal generáció, alkotásait már szerte a világban megcsodálták, mégis érdemtelenül keveset kap a nagy, közös kalapból. Véleményem szerint tehát jobban oda kellene figyelni a tehetséges alkotókra, vagyis érték- orientáltabban mecénáskodni. Persze tudom, hogy ezek viszonylagos dolgok. Ha azt nézem, hogy egyszer már én is kaptam egy féléves megyei ösztöndíjat, s bérelhetek a tanácstól egy kis műtermet, míg sok fiatal grafikus ennyi támogatásban sem részesült, akkor nincs okom panaszra ... — Régi álma az itt élő képzőművészeknek egy közös grafikai műhely. Egy olyan alkotói közösség, mint amilyen például a kerámia stúdió, hiszen a közös munka, az együttlétek a szakmai fejlődés, a tapasztalatcsere, a szemléletmód csiszolódásának megannyi lehetőségét kínálnák. — Számomra a művészet gondolkodásforma, amit mindig vállalok, nemcsak az alkotásaimban; a mindennaoi életben is. Négy éve, hogy csak a grafikáért és csak grafikából élek. Elég nagy utat tettem meg ez idő alatt. Közben abban reménykedtem — és reménykedem ma is —, hogy egyszer maid egyenesebb, jobban megvilágított. egyértelműbb KRESZ-táblákkal jelzett úton igyekszem hazafelé. Bács-Kiskun megyébe ... Koloh Elek ZELK ZOLTÁN-. Esik, esik Étik, esik, meg sem áll ma, földig ér a felhők Itóba. Nyakig sár os kicsi bokrok összebújnak éjszakára. Ha az ember most megállna, ha egy napig Imindig állna: füle helyén lapu •nőne, • zöld mohából a Iszakálla ... Zöld mohából a szakálla, karja, lába sássá málna, vízi-madár, mindahánycsak szárcsa, bibic reászáüna ... Szalad ü réten Borbála, sárba cuppant csókot lába, a szoknyáját ikét kezével• térdig, térde fölé rántja. Bárcsak a víz térdig állna, úgy szaladna 'szép Borbála, emelné is a szoknyáját a hasára, derekára! TAKÁTS GYULA: Áttetsző és mély szárnyakat Most lettél az, finely 1 1 1 változatlan s teljes la kegyetlen anyagban. Áttetsző és mély szárnyakat bontasz az évszakok alatt, Föléjük így állsz láthatatlan, de létező Biztos álakban átlépve 1már abba a tájba, amely mindenkinek |hazája. Lényegülve ia konok hiány > teljest ragyog, mint a ! szivárvány s nagy ív jegyeit kibontva ragyogsz ránk, fölénk ' magasodva, szinte már fogható jelekkel... Szavaim közt minek is kereslek. VÖRÖS JÓZSEF: Ősz A ifák tépett arany rongyait rázza |a iszél lemeztelenednek a völgyek érett gyümölcs után motoz ia fagy ropogtatja a csupasz földet bagolyarcú éjszakák metszik föl a <csöndet hold udvaron emberek kukoricát törnek. Kérlelte Tamás többször is, á radjanak benn jhivatal után, é papírra veti mind a száznegyvenet. Az öreg kis kékfedelű könyvecskéjében kereken ennyi bejegyzés volt. „Megannyi történet!” — fmondta. > Próbát tett egyszer. Beszélni is akkor beszéltek utoljára. Kérte, mesélje az utolsót, a száznegyvenediket. — Óbor I— imondta az öreg, s azzal ‘becsukva noteszét, az asztalra dobta. 1 ) Történeteinek kezdete egyébként valahogy ködbe vész. Meséinek indításában nem 'követett ugyanis semmiféle receptet. Hol a vasaktól váltott egy bizonyos Wágner néni házának bemutatására, hol egy éppen aktuális hivatali susmus kapcsán kezdett visszaereszkedni ia Imúltba, hogy egy ismeretlen időben, mondjuk, aztán^ lehorgonyozzon 'valahol, egy Fát környéki csőszkunyhó udvarán... Most a kutatással kezdte, beszélt arról, hogy homokos, illetve agyagos talajban miként történik. Ismertette a gyűrűk leeresztésének lehetséges változatait, megemlítve közben a (víz azon „konokul huncut szokását", miszerint, „ha teheti, megszökik". Ecse- telgette a borosán ügyetlenkedő parasztok imanővereit, amint 'egy éppen beszorult gyűrű kiszabadításán erőlködnek, s Iközben i— éppen ezen utóbbi kapcsán — kiderült, hogy kutatási élményeit nem derékaljnyi tapasztalatai mondatják, szavai fürge gyíkok, a tegnapból cikkannak elő, a tegnapi nap kövei alól. Veszprémi hegyoldal. Kedve ide hozta sétálni ezúttal a fénybe, vasárnapokon, borosgazdák pincéi elé, bebekukkantani udvarokra, „hisz, sürgés a forgás”, szüretben a nép. i Aztán egy mondat. A beígért történet talán tettenért kezdete. Asztán ne igyék annyit, kend! — reccsent egyszeresük egy éles hang. Megkésett — kommentálta az öreg. — Itt a reggel startja, páros féldeci. — Hát maga mit mézdel Ottan? — szólítottak meg aztán egyszeresük. — Keres valakit? I— iEgy kidőlt-bedőlt kerítés mögül jött a hang. A gazdája nagydarab, kö- tényes vénember volt. A pince lejáratánál állt, kifelé vizslatott. Tekintete a fejem búbján állapodott meg. Jobb kezével a pince oldalát támasztotta, göcsörtös, szeplős kezefeje a tapasztott falba simult. Kötényét szél libben- tette, aztán nyakát nyújtva újra szólt. ' i NÉMETH PÁL: r* Óbor — Magának szólok! Keres valakit? — Erősítem magam — mondtam. — Nem keresek én senkit. Csak úgy nézgelődöm! — srófoltam egyet a hangomon. — Senkit-e? i— hangját erős csalatkozás színezte. — Senkit — mondom —, csak nézgelődöm! — De, hogy azért valami ne kiválót is hallassak, hozzátettem — yszép erre a táj! — Mire is csuda bogárságomat szemügyre venni megindult a kerítés felé. Nehézkes, imbolygó járással közelített, tenyerét a kötényébe dörgölte, előre küldött egy ladjon- istent, majd a kerítésnek támaszkodva kiszólt. ' — Aztán tetszik-e? Mert ha jól látom, nem idevalósi! — Mondta is ezt az öreg, kérdezte is. — Szép, nagyon szép — futott aztán össze tekintetünk. — De mulatok is, tudja, ezt a keserveskedést, fölcicomázza magát előbb a táj is, aztán meg sóhajtozik . . hát mire jó ez?! A dolgok végére előbb-utóbb úgyis pont kerül. — Az úgy van >— hagyott igazat, bár fölvonult szemöldöke kissé furálni látszott a hallottakat. >— De ha már csak úgy mulat, beljebb is kerülhet — invitált aztán, s elindult a kapu felé. — Ahhh! Köszönöm... nem zavarkodom én! — tiltakoztam, pedig, hidd el, nem is tudom miért, de .vártam, s jólesett a hívása. Izgalmas dolog belesni egy másik öreg életébe, figyelni a járását, a szavait, olyan ez, akárha egy kiégett házban téblábolna az ember, aminek már csak a padlása ép. — Ne szabódjék mán kend, ha hijják — kaptam aztán az újabb meghívást. — Van egy 'kis idei murcim, megkóstoljuk! — is azzal megnyílt a kapu. — Hát, köszönöm! De nem vagyok én ám nagyivó! — ájtatos- kodtam. — Adjon isten! — bújt akkor elő egy asszony a nyárikonyhából. Olyan jól megtermett, duplafenekű nőszemélyt képzelj, abból a negyven év előtti, jóvérű menyecskefajtából. Sok dolga lehetett, megtudtam, hét gyereket indított világgá. Most már csak az apusra vigyáz. Visszaüdvözöltem, s aztán az ő intelmei közben, hogy mit ne vigyünk ám túlzásba, levonultunk a pincébe. A belépőben fényt csinált az öreg, aztán előre tért. — Jöjjék csak — Ibiztatott —, nyekereg ez a grádics, de ha engem tmegbír, magát is. — Jobb kezével a boltozatba kapaszkodva lépegetett előttem. Koszos volt minden, és elhanyagolt. A nedves pince megborzongatott, de kedvvel követtem az öreget. 'Nyolc lépcsőfokot haladtunk lefelé a pisla fényben. Leérve aztán egy hordóra helyezte a lámpát, majd lopót kerített elő, s gyakorlott mozdulattal megszivattyúzta az egyik hordót. A poharak öblítése, ott álltak azok egy polcon, mit mondjak, gusztusom szegte. A két poharat ugyanis csak megspriccelte félig, s meglögybölte a bennükvalót, majd a földre löttyin- tette. Ez volt a sterilizálás. Mit is gondolhat magában ilyenkor egy világéletében városi melós, a hegyigazda pincéjében? Savanyú ábrázatomat szerencsére nem láthatta, a csurdítgatással foglalatoskodott. — Na, isten éltesse! —nyomott aztán kezembe egy poharat. — Isten éltesse! — viszonoztam. — lzlík-é? — tudakolta aztán. — Jó — mondtam. — Nem rossz! — Akkor húzza meg! Aki félig issza, félember! Átkerült aztán a csöppnyi pince túlsó felibe. — Van ám itt még egy kis óbor is — kopogtatta végig a hordókat. — Az asszony nem tud róla! De nem is kell neki! — Aztán egyszercsak megállt, s megfordult. — Osztán... hogy is hijják magát? — Bayer! — mondtam. — Aha! — mormogta, kiütö- getve a keresett hordó dugóját. — Jól van — mondta, s azzal leeresztette a lopót. Ittunk még néhány pohárral abból is, aztán szíves marasztalása ellenére is búcsút vettem. Jó volt napvilágra lépni, nyomorult vaksi szemem könnyezve fogadta a fényt. S miközben a kapu felé irányultunk, az asszony is megjelent. Azt hiszem, meg lehetett elégedve Lajosával, hogy ilyen rövid pincézés után újra látja. — Hívja meg, Lajos, a vendég urat is, kész a pörkölt! — szólt utánunk a mama. Hát tudod, fejezte be a történetet az öreg, nem tudom, hány helyen áll még így a világ, de hogy ezek a Lajosok fogyóban vannak, azt hiszem, nem tévedek. Akkor, e történet napján Apafi Tamás asztalán felejtődött a notesz. Vissza már nem lett módja adni. KÖNYVESPOLC: Népmesék határainkon túlról A hegyi szellem CSF.H, SZLOVÁK. LENGYEL. NÉMET. OSZTRÁK MESÉK Móra Ferenc Könyvkiadó Huszonhat évvel ezelőtt jelent meg első kiadásban. Aki akkor hozzájutott, az most biztosan más szemmel látja. Aki pedig 1957-ben még a világon se volt, vagy netán nem tudott olvasni, most örömmel fedezheti fel szépségeit. Néhány hete a Szovjetunió népeinek meséit ajánlottuk ifjú és örökifjú olvasóinknak. Most tovább rajzoljuk a határainkon kívüli köröket: cseh, szlovák, lengyel, osztrák és német gyűjtésről szólunk. Vajha a Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó folytatná a vonalat: e kötet után az új meg új magyar mesék mellett déli szomszédaink és a távolabb élők népmesekincsével is bőkezűen örvendeztetné meg az érdeklődőkét. Mondják, hogy a zene nemzetközi. Ez igaz. Hozzáfűzzük, hogy más művészet is, a népművészet pedig különösen az. Mégpedig a hitelességért, az igazmondásért, cáfolhatatlan érveiért, amelyek nemcsak az agy táplálékai, hanem a szívé is. Lehet és szükséges országok történelmét, földrajzát, egész életét tanulmányozni. Egy nép lelkét, ősi szellemét, rítusait és félelmeit vágyait, erkölcsi ítéleteit, mozgatóerőit megsejteni, igazán megérezni azonban folklórja segítségével lehet a legbiztosabban. A népművészetet nem könnyű olvasni. Dallamai, moti- vumai nehezen adiák magukat. Szóból ért a magyar? Így van. A kötet cseh, szlovák, lengyel és osztrák meséi úgy szólnak nyelvünkön, hogy értjük, érezzük, átéljük őket. Szereplői ismerőseinkké válnak. Sok rokon és számos ismeretlen —, de nem idegen — motívumra bukkanunk a gyűjteményben. A cseh mesékben ugyanolyan ügyes a juhászlegény, mint a miénk, csak ő a citeráján játszik olyan szívhez szólóan, nem a furulyán. A sárkány is félelmetes. A fekete ember (és más vad figura is) a bátrat kéri meg, hogy szabadítsa őt meg az átoktól. De nem ám érintéssel vagy csókkal, hanem egyenesen a saját fejét véteti ahhoz, hogy megváltozzon. Csupa humor a tolvaj Honza, aki könnyedén ellop egy jól őrzött lovat, a biró alól a lepedőjét, de még a falu papját és tanítóját is. Miért olyan ostobák?! A cseh mesehősök az ördög eszén is túljárnak, és Szent Péterrel kártyáznak a felhők között. Szép és rokon a monda, amely Jánosikról szól, a szegény hegyilegényről, aki „védelmébe vette szlovákjait”. Sajátos és közeli a történet, amelyben mosónők és szimbolikus alakok a szereplők. Ebben a mesében egy fiatalasz- szony pusztítja el a sárkányt. A lengyel nép értékítélete olvasható ki abból, hogy nem a jószágot, a gazdagságot, a pénzt tartja nagyra egy kedves leányalak, hanem a Gondolatot, a Földet és a Napot. Egyéb helyen azt olvashatjuk, hogy „nem lehet boldog az ember, ha boldogságát meg nem osztja”. Vagy azt, hogy a pokolban izzó szurkot öntenek a részegek torkába, a hazugok és rágalmazók ajkán pedig gyötrő, mardosó békák bújnak ki. A német mesék sem kímélik a rosszat. Még a gyermekben sem. A hegyi szellem megjutalmazza az édesanyját szerető, bátor kislányt, de a hamis kisfiút keservesen megbünteti. Elgondolkoztató! Az osztrák történetek egyik legszebbje az, amelyikben a fiatalasszonynak nem szabad elfelejtenie jótevője nevét. Nagyon érdekes a válasz arra a kérdésre is, hogy vajon a hamis-hazudós viszi-e többre vagy az igaz ember. Akit érdekel a meggyőző válasz, a sok érdekes kaland, a cselekmények izgalma és „nyolc éven felüli”, az feltétlenül olvassa el a könyvet, a sok titkot kibontó utószót, nézegesse kedvére a kissé sötét tónusú illusztrációkat. Ágo- tha Margit kifejező rajzait. T. Üjhelyi Mária )
