Petőfi Népe, 1983. szeptember (38. évfolyam, 206-231. szám)

1983-09-04 / 209. szám

MŰVELŐDÉS • IRODALOM • MŰVÉSZET sí!í", Az életöröm "S" lírai festője Munkácsy Mihály (tehát a műit század) óta nem volt talán még egy olyan magyar festő, akit Pá­rizs, a világ képzőművészeti fő­városa, annyira elismert volna, mint a most száz éve született Czóbel Bélát; és aki mégis, hosz- szú életén át mindvégig ragasz­kodott hozzá, hogy hű fiának tart­sa szűkebb hona. Életrajza bővel­kedik ugyan külhoni vándorlások­ban, utolsó évtizedeiben azonban mindig idehaza (1939-től Szent­endrén) találja meg erőre és mun­kára ihlető igazi otthonát. Nagybányán kezdte tanulóéveit, s a századeleji Münchenben foly­tatta (1902—1903), de egy évre rá már az új művészet Mekkájába, Párizsba megy, ahol kisvártatva kiállításokon is szereoel. Ugyan­akkor első munkái magyar tárla­tokon is megjelennek. 1905-től a leghíresebb francia művészcso­port, a „Vadak” (Fauve-ok) tár­saságában találjuk: Matisse, De­rain, Vlaminck, Braque van Don- gen körében. Itthon pedig a „Nyolcak” néven ismert csoporto­sulás előkészítésében vesz részt Kemstok Károly nyergesújfalui műhelyében. 1914—1919 között Hollandiában dolgozik (és e kor­szakból való például a megindí- lóan vallomásos Labdát tartó fiú képe, melyen talán honvágyát fe­dezhetjük fel: a kisfiú hóna alatt a labdán mindenesetre piros-fe- hér-zöld villan elő). Berlin követ­kezik ezután, majd újra Párizs, ahol több évtizedet tölt. most már megérlelve a maga külön — sajátos — művészetét, melyet egyaránt csodál Budapest és New York (ez utóbbi két kiállításon is 1927-ben és 1936-ban). Az első könyv úgyszintén ekkortájt jele­nik meg róla, nálunk. A második világháború előestjétől, 1939-től Szentendre lesz mégis igazi telep­helye, hogy szellemiségével, jóke­délyével, s mindenekfelett művé-. szí tekintélyével akár még kilenc­ven évesen is biztos vonatkozási pont legyen a felbolydult képző­művészet térképén: az értéké, a költészeté. Most Szentendrén szobra áll, és állandó múzeum az 1976-ban el­hunyt nagy mester élő emlékére. Ez a méltatás, melyet kezében tart a tisztelt olvasó, nyilvánva­lóan nem pótolhatja azt az él­ményt, melyet Czóbel képei nyújt­hatnak, meg sem kísérli hát, hogy bármiféle leírással próbálkozzék. Melegen tanácsolja inkább a szentendrei kirándulást. És leg­feljebb, ezenkívül, csak arra szo- rítkozhatik, hogy egv-két tanul­ságra még felhívja a figyelmet. Érdemes megfigyelni például, mi­lyen élő és termékeny kölcsönha­tás jelképe lehet Czóbel egész életútja, hogy igazából mennyire a magyar festészet európaiságá­nak szimbóluma ő, mennyire egy kapcsolatrendé, melyben egyszer­re szolgálja minden a honit, és tőle elválaszthatatlanul az egye­temeset. Mert tehetsége — Nagy­bányán és Párizsban — tüstént felismeri az alkatához, mondan­dójához, lírájához illő korszerűt, a leghaladóbbat, s egyike lesz azoknak a zseniknek, akik a lát­ványelemek szuverén felhaszná­lása révén (és mindig az elvonat­koztatásnak csak azon pontjáig merészkedve, ahol a tárgy még felismerhető, s értelmezhető) olyan művészi nyelvet alakíta­nak ki, mely képes a kor tartal­mainak esztétikai közlésére. Az impresszionisták aprólékos látványmásoló igyekezetét olyan­nal váltja fel, amelyben (elsősor­ban a színek segítségével) maga a kép, ez a kétdimenziós csoda lesz öntörvényű új valóság. Nem látványt másol tehát, bármilyen magas fokon is, hanem új lát­ványt teremt. Különösen a har­mincas évektől, amikor saját tech­nikája végképp kifejlődött, látha­tó ennek meggyőző eredménye. Czóbel képein nincs szavakkal el­mondható történés, nincs az a sokat emlegetett „irodalmiasság”, nem életepizódok vannak megfest­ve, hanem életesszenciák, életlé­nyegek, mindig a létezés komoly öröméből. Minden tárgynak és foltnak, akár az előtérben, akár hátrébb áll, a vásznon egyenlő súlya és szerepe van: a szépség érdekében átrendezett realitást találjuk így (akárcsak, s ebben rokon vele, barátjánál, Picassó- nál). Ennek következménye, hogy — egyik monográfusát idézve — nála „a képfelület optikai egysé­ge” teremtődik meg. Mégpedig, s talán ez Czóbel leginkább utolér­hetetlen, . varázsos sajátja, olyan belső tűzzel, olyan sejtelmesen áradó gyöngyházfénnyel, hogy a képek vallomásosságához kétség sem férhet. Egy következetes, ma­ga útját járó, halk és szemérmes művész lírája sejlik elő a csend és a nyugalom érzelmeivel, tar­tózkodón. Emiatt képei nem adják meg magukat könnyen, de ha a megismerés tiszta szándékával, s elmélyülten közeledünk hozzájuk, kimeríthetetlen életörömükből boldogan juttatnak nekünk is. Szabó György • Czóbel Béla: Legyezős lány. KÖNYVESPOLC Iván, a kedves, jóindulatú legény híven , teljesíti apja kérését, ezért aranysörényű, bölcs lovat ikap ajándékba. Viharpejkó se­gít a gazdájának, aki jól állija meg a pró­bákat, el is nyeri Szépek Szépét. Jó szí­véért, kötelességtudásáért, családszerete- téért a leggyönyörűbb cárleány a jutalma. Szépek Szépe gazdagságánál talán csiak a varázsereje a nagyobb. Pecsétje, amit Iván homílolkáina üt,, az egész szobát, az ud­vart, az országot is beragyogja ... Tiiszta forrásból olthatja szomját az, aki az ilyen, igazán szép mesékből merít. A Magyar Népköztársaság és a Csehszlovák Szocialista Köztársaság közös könyvkiadá­si egyezménye alapján, nálunk a Móra, Fe­renc Ifjúsági Könyvkiadó gondozásában jelent meg a szép kiállítású, több miint húsz színes képpel díszített Szépek Szépe című népmese gyűjtemény. A kötetben, az oroisz, a Ibjelorusz, az uk­rán, ,a idagesztáin,, a tadzsiik, a kirgiz és még sok-sok nép .gyűjteményéből! kapunk válo­gatást. Olyanokéból ás, amelyekről igen ritkán hallunk (komi, csuvas, burját, avar). A válogatást végző Maria Durickova szép előszavával Indítja el a gyermeket az ol­vasásban, kedvesen kelti fel érdeklődésü­ket: A könyv, amelyet a kezedben tartasz, a csodák világába röpít, ahol a kismadár szépséges leányzóvá, a fekete kígyó da­liás ifjúvá változik, ahol a tyúk egy-egy aranytojást tojik naponta, s öreg aipóika vanrogatja a forró .naptól agyonrepedezett utat.. A címek is sokat ígérnek: A Bátor Só­lyom, A piros dolmányé, aranyszőrű dalos madár, A gyémánthegy, A csodálatos bun­da. Harminckét cím, harminckét izgalmas történet, bánat, szomorúság megpróbálta­tás, kibontakozás, osüggedés és feloldódás. Éls olyan mély emberi bölcsesség, «mit csak ellesni, érlelni lehet, könnyen megszerez­ni, megvásárolni soha. Nem tanítanak, ha­nem nevelnek ezek a történetek. Nevelik a gyermeket, az iffjat és bennünket felnőt­teket is. Nyugodtan elfogadhatjuk: népek ős'i tapasztalatait, tanácsait kínálják. A cár és a leánya című ukrán mese egy igen lusita lány ímegváltoztatásáról szél,. Amikor az apa imiáir semmit se tud tenni haszontalan gyermekével, elmegy mások­hoz tanulni. Vándorútján, igen megtetszik neki, ahogy egy szántó,gáté legény az ök­reivel bánik: a restnek nem ád enni. — „Aki nem dolgozik, ne is egyék!" A cár Okos, tudj,a, hogy itt jó helye lesz a leá­nyának, férjhez adja hát az ügyes fiatal­emberhez. Az anyós azután úgy megszé­gyeníti a dologtalant, hogy elmegy a ked­ve ,a semmittevéstől, minden tennivalót megtanul, szorgalmas, munkaszerető asz- szony válik belőle. Az apa kincse című moldován mese is siúlyos mondanivalót hordoz: a munka te­szi gazdaggá az embert. Az édesapa ebben a mesében is dolgos. Három fiia azonban naigyon, lusta. Csak az utolsó kívánságával tudja gyermekeit mun­kára ösztökélni: nagy titokban elárulja nekik, hogy kincset ásott el az udvariban, de elfelejtette, hogy hol. A fiúkat az éh­ség ráveszi arra, hogy keressék az aranyat. ^Kétszer is felássák a kertet, de nem lelik. Ám, ha már ekkora munkát végeztek, be­telepítik a földet szőlővel, s így nyerik el méltó jutalmukat; a munkával szerzett bő termést, a kincset | Megrázó és feloldó Az arany serleg című burját mese is. Okos a kígyó és tanácsa a Sivár ímeg a kígyó címűben. Ügyes A cso­dá,latos bunda főszereplője, szép a Bátor Sólyoim, hősnőjének állhatatos hűsége, igaz szerelme. A kötetet az óvoda fejlettebb nagycso­portosainak, a kisiskolásoknak és az idő­sebbeknek is ajánljuk. Dicsérjük Ivanics István műfordítót, hogy imagyarul is hozzáférhetővé tette szá­munkra ezt a nemesen szép olvasmányt. T. Újhelyi Mária SIMÁI MIHÁLY: A szőlősgazda nem szól az utolsó szőlőszemek anyám azok az utolsó szőlőszemek sohasem fogynak el — csak a. kórházi ágy süllyed csak a vérföttos lepedő — s mi — fönn egy fellegen ülünk egy fellegen s szőlőfürt az idő s szőlőszem a szemed szőlőszem a szemem — s a Szőlősgazda nem szól csak néz néz csöndesen B AKT AI FARAGÓ JÓZSEF: Tengerbe zuhant madár Nyaraidban egyedül, pányvázott szíved — viharba szédül. Tajtékzol, s áradsz, — akár a tenger, mélyéből felszökő ár a tested. Kövekkel dobál sajgó némaságod. B^léd halt madár énekét várom. VÖRÖS JÓZSEF: Csontfiúk és csontleányok Komoly szép homlokát homlokomhoz dönti bőre bársony suttogás alvó tó lehunyt szeme haja barna suhogás ajka gyönyörűség kapuja benne harminckét fehér csontleány mind engem szólongat az ábécé valamennyi hangján mind őt szólítom — harminckét fehér csontfiú kiált. PÁKOLITZ ISTVÁN: Találkozás A takarón kékeres, szárnyaszegett kéz mozdul fojtott sóhajként, tétován. Megreszket félúton, jaj, iszonyúan hosszú az álomtailan, vaksüket éj; és lehet, hogy holnap már nem találja a másik kezet. HORVÁTH PÉTER: Látogatás A füzekkel szegélyezett kavicsét hur­kot vetett a pádon gubbasztó öregúr köré. Sovány, borostás arca homorú tükörként fordult a kapu irányába, amerről terefe­rélő, ingujjas emberek szállingóztak befe­lé. A napfény felszikráztatta a színeket, és fellazította a formák kontúrjait. Az öreg­úr hunyorgott. Az idegosztály szürke, rácsos ablakú épületéből ötven év körüli, kövérkés férfi lépett a kavicsútra. Körülnézett, belesza­golt a levegőbe, csettintett, aztán odament az öregúrhoz. — Zavarok, mi? — huhogott elégedetten, és lehuppant mellé a padra. — Ad egy kis tüzet? Az öregúr nem változtatott tekintete irányán, nem is felelt. Takarékos mozdu­lattal emelte szájához a cigarettáját, ni­kotinsárga ujjai megremegtek, ahogy le­szívta a füstöt. — Nem baj, nem baj! — kuncogott a másik ravasz mosollyal. — Van gyufám nekem is! Üjabb csapatnyi látogató érkezett, ösz- szegyűltek a kavicsát elején felállított el­igazító táblánál, átböngészték a kórház térképét, majd lendületesen indultak to­vább a meglelt irányba. — A Rácz doktor azt mondta, hamaro­san hazamehetek! Magam fogok borotvál­kozni! Az ember megnedvesíti az arcát, pamacsol... Jó hosszan kell pamacsol- ni. Tudja, én mindig tégelyes borotvakré­met használok, és késsel borotválkozom, nem pedig pengével. És timsót használok utána. A kövér jóízűen pöfékelt, simára borot­vált képe majd kicsattant az elégedettség­től. — A timsó aranyat ér — jelentette ki, és rábólintott. — Na, persze, magának be­szélhet az ember ... Az öregúr elnyomta a cigarettáját, le- ütögette róla a maradék parazsat, és zseb­re tette a csikket. — Jellemző! — húzta el a száját a kö­vér. — A zseb nem heveder, és a lélek nem köpőcsésze. A fiatalember strandpapucsban, rövid­nadrágban és színes trikóban érkezett. A vállán könnyű sportszatyor himbálózott, a haja szőke volt és rövid. Amint belépett a kapun, az öregúr mindjárt észrevette. — A Rácz doktor azt mondta, jót tesz, ha beszélgetek — mondta a kövér —, de magával nem lehet szót érteni. Pedig mi a maga baja? Egy nagy semmi. Hipochond- ria! Az is betegség? Ha a felesége nem pénzeli le a Rácz doktor urat, magát az el­ső héten hazapaterolták volna. De én úgy érkeztem ide, mint egy emberi roncs! Kér­dezzen meg akárkit az osztályon, mind azt mondják. Mint egy emberi roncs! — Csókolom, nagyapa! — A fiatalember leguggolt az öregúr elé. — Hogy van? — Hiába kérdi — legyintett a kövér —, úgyse válaszol. Egy hónapja nem ejtett ki egyetlen hangot se! Mit hozott neki? A fiatalember kicsomagolta a sütemé­nyeket. — A nagymama küldi. Ischler és fran- ciakrémes. Amit szeret. Az öregúr a fiú arcát bámulta. — Kanala van? — kérdezte a kövér, és elvette a padra tett süteményeket. — Egy hete nem eszik. Ez is csak megromlana itt — magyarázta csámcsogva. — Hiába friss. — A nagymama nem tud jönni, fájnak az ízületei — mondta a fiatalember, és egy cseppet elpirult. — De csókoltatja, és várja haza. — Ugyan! — huhogott a kövér, és meg­törölte a szája szélét. — Az Ischlert is megeszem, mielőtt elolvad. A fiatalember igyekezett kerülni a nagy­apja tekintetét. — Fél órám van — mond­ta. — Még szeretnék kimenni a strandra, amíg így süt a nap. — Helyes! — cuppantott közbe a kövér. — Nem is tudtam, hogy magának ilyen stramm unokája van! Maga sokáig fog élni, fiatalember! De ennek — biccentett az öregúr felé —, már nem sok van hátra. Egész nap csak itt ül, bámulja a kaput, pedig a Rácz doktor neki is megmondta, hogy nem szabad visszagondolni. Mert akkor úgy látná az ember, hogy kalap szart nem ér az egész. Az ember jól-rosszul át­vergődik az életen, dolgozik három he­lyett, aztán egyszercsak itt találja magát ezen a pádon, kétnaponta borotválja a borbély, mert ezek itt nem adnak kést a kezünkbe, az ajtókról leszerelik a kilincset, kimérik a séta idejét, ránkoltjáik a vil­lanyt, és ha az ember véletlenül benyúl egy nővér szoknyája alá, feljelentik a fő­orvosnál. — Nem szabad így nézni a dolgokat, nagyapa — mosolygott az öregúrra a fia­talember kedves, személytelen mosollyal. — Itt mindenki jót akar magárnak. — Ez az! — vihogott a kövér. — Oda­kint meg csak útban volna. — Ez azért nem egészen igy van — pró­bálkozott egy félszeg ellenvetéssel a fia­talember. — Nem? — krákogott gúnyosan a kö­vér. — Az ember egyszercsak arra ébred, hogy rossz ágyban fekszik, nem stimmel se az utcanév, se a nyakbőség, se a cipő- méret. Én, kérem, bevettem félkiló alta­tót, de kimosták a gyomromat, és azóta itt vagyok. A maga nagyapja meg addig járt a körzeti orvos nyakára a nemlétező panaszaival, csakhogy végre valaki szóba álljon vele, míg ide nem paterolták. Gyü­mölcslét nem hozott neki? Kiszáradt a torkom. A fiatalember előhalászott a sportszaty­rából egy,narancsleves flakont és egy pa­pírpoharat. A kövér töltött magának, ivott, aztán felállt a pádról, és kinyújtóztatta a tagjait. — Megyek, járok e£yet. A Rácz doktor szerint a séta jót tesz nekem. — Néhány lépés után visszafordult. — Az élet re­ménytelen, tehát nem szabad reményked­ni, akikor baj nélkül jnegy a bolt. És ha megvágná magát, okvetlenül használjon timsót. A timsó remek dolog! — Kaca- rászva szökell.t ki a kavicsát hurkából, és elkacsázott a belosztály felé. A nap feljebb kúszott az égen, az öreg­úr makacsul hallgatott. A fiatalember le­telepedett mellé, felszedegette a sütemény morzsáit a pádról, összehajtogatta a se­lyempapírt. Nem tudott mit mondani. Nem kellett volna idejönnie. Már amikor a tér­képtábla mellől megpillantotta^ a nagyap­ját, érezte, hiába igyekszik, nem tudja többé elfelejteni azt a hajlott hátú, frot- tírköpenyes alakot, a homorú,, várakozás­teli arcát, amely mint egy napraforgó fordult feléje, ahogy közeledett. — Én semmiről nem tehetek, nagyapa — mondta védekezőn, és galacsinná gyűr­te a selyempapírt. — Persze — bólintott a nagyapja, és a térdére tette erekkel telerajzolt, súlytalan kezét. — Ne haragudj. A fiatalember, mint akit rajtakaptak, ismét elpirult: — Én? Ugyan már, nagyapa, miért? — Nem is tudod, mennyire örülök, hogy legalább te eljöttél. Hogy éppen te. Na­gyon örülök. Komolyan. És mondd meg a nagyanyádnak, hogy égettessen el. Az ur­na helye biztosan olcsóbb, mint egy sír­parcella. És mondd meg neki, hogy csókol- tatom. Szegénynek mindig baj volt az ízü­leteivel, igaz? Az öregember pislogva, behúzott nyak­kal várta a választ. — Lassan mennem kell, nagyapa. A kapuból visszanézve a fiatalembernek úgy tűnt, mintha a kavicsul hurka mind jobban és jobban összehúzódnék az öreg­úr körül. — Mi van, él még? — kérdezte a kór­házkapu előtt a nagyanyja. — Felhívtam a Rácz doktort, azt mondja, sokáig már nem tudja bent tartani, kell a hely. Pe­dig ha hazajön, én felkötöm magam. Nem fogok egész nap körülötte ugrálni, főzni rá, tisztába rakni, és hallgatni a marha­ságait. Hogy. ilyen szépen éltünk, meg olyan jó volt. Te nem tudod, fiam, mit álltam én ki vele ötven év alatt. Minden­nek 6 az oka'. Jössz ebédelni? A fiatalember rámosolygott a nagyany­jára, akinek kék foltokkal teli, rózsaszín bőrét vizes vattacsomókkal bélelte ki az idő, és arra gondolt, kis szerencsével talán születhetett volna olyan családba Is, ame­lyet nem a gyűlölet tart össze elnyűhetet- len kötelékeivel, hanem a jótékony kö­zöny, amelyet ő olyan féltve dédelgetett a szíve mélyén, minit valami felbecsülhetet­len zálogházi értéktárgyat. Mi köze az öregek félévszázados acsarkodásá’hoz, a szülei örökös veszekedéseihez, egy otthon­nak becézett telephely még mindig ..'d- vező, régi sebeihez? Miért van az, hogy bármerre jár, arcok fordulnak utána, szá monkérő tekintetek kikérik könnyed moz­dulatait? Mit várnak tőle? Miért akarják mindenáron megfosztani attól a kellemes, hűvös érzéstől, amely erőssé és sebezhe- tetlenná teszi? — Menj csak egyejdül, nagyiként — mondta a dagadt lábaih ringó öregasszony­nak. — Én kiugróm al strandra, és úszom egyet. Azt hiszem, ma nagyon jó lehet a víz. Varga Imre Czóbel-szobra Szentendrén, 7 Szépek Szépe

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom