Petőfi Népe, 1983. szeptember (38. évfolyam, 206-231. szám)

1983-09-21 / 223. szám

1983. szeptember 21. ® PETŐFI NÉPE 9 5 SZÍNHÁZRÓL SZÍNHÁZRA, ORSZÁGRÓL ORSZÁGRA Száz éve mutatták be Az ember tragédiáját HONISMERET — HELYTÖRTÉNET Jótanácsok borosgazdáknak a XIX. század elejéről A szüret nemcsak a betakarítás vidám ünnepe, hanem a borkészítéssel járó gondok kezdete is a sző­lősgazda számára. Jó bora csak a hozzáértő, gondos embernek van, a jó borásznak épp ezért sok fortélyt és titkot kell ismernie. Így volt ez másfél évszázaddal ezelőtt is. Ezt bizonyítják a megyei levéltárban ta­lálható, a múlt század 20-as éveiből való feljegy­zések, amelyek tartalma a következő: A hordók kezeléséről. Aki a bort sokáig el akar­ja tartani, az gyakran törölgesse meg a hordókat. A hordó virágját kefével szedje ki. Ha előzőleg óbor volt benne, újborral töltse meg. A téli hónapokban le kell fojtani a hordók száját. Márciusban tágabban kell hagyni, majd ismét le kell fojtani. A nyári ká­nikulában — legalább hat hétig — célszerű a hor­dókat kéthetenként friss vízzel megtölteni. Hogyan kell az ecetes és savanyú boron segíteni? Meg kell tömi egy font borkövet, egy lat szegfűsze­get, egy lat fahéjat és egy lat gyömbért. Tojásfehér­jét kell rájuk ütni, és az egészet jól össze kell ke­verni. összekeverés után bele kell önteni a sava­nyú bort tartalmazó hordóba, és fadarabbal kever- getni addig, míg a massza a borban el nem oszlik. Ettől megszűnik a bor ecetessége és savanyúsága. Más módon: A borosihordóba tiszta, zárt edény­ben porrá tört hársfaszenet kell tenni, mégpedig annyit, hogy minden két icce ecetes borra fél lat hársfaszén jusson. Ezután kevés bor hozzáadásával, a hordót bedugva, addig kell rázni, amíg a szén el nem keveredik a borral Ha ez megtörtént, tele kell tölteni a hordót, és 14 napig állni hagyni a bort. Ekkor vizahólyaggal vagy tojásfehérjével meg kell tisztítani A tisztítás után a bort át kell fejte­ni egy másik, tiszta hordóba. A poshadt ízű boron is így lehet segíteni. A borpenész ellen. Hogy a bor virágos és penészes ne legyen, boraxot kell porrá törni és a .borba ve­gyíteni. Hasonlóan jó eredményt hoz, ha három marék, tiszta serpenyőben megégetett sót tesznek a borba, és a hordót lezárják. A penészes borba ma­roknyi kék búzavirágot kell belelógatni mert ez a virág magához szívja a penészt; A borokat tisztán tartó, romlott bort megjavító kénrúd készítésének módja. Az akkori gazdák nem vásárolták a kénrudat — az ánslógot —, hanem ki- nek-kinek magának kellett elkészítenie. íme a re­cept: három font kénkövet vas serpenyőben fel kel), olvasztani, és ha megolvadt, meg kell gyújtani. Amikor a nyolcadrésze elégett, el kell oltani, és le kell fedni a serpenyőt. Az anyagot ezután desztillált borecetbe kell önteni, és ebben kihűteni. A kihűlt kénkövet még kétszer meg kell olvasztani. A har­madszori felolvasztás után egy lat híg borkőolajjal kell összekeverni, és a keveréket olyan esővízbe kell tenni, amelyben egy kevés rózsavíz is van. Ebben kell kihűlni hagyni. A kihűlt masszába papírdarab­kákat kell mártani. A kénes papírból egy latot kell számítani egy cseber borhoz. De ha a bor túlságo­san zavaros, nyúlós, büdös vagy penészes, két latot is lehet tenni egy cseberhez. A kénnel kezelt bort két hétig állni kell hagyni, csak azután szabad és kell átfejteni másik hordóba. Kemény János KÉPERNYŐ Száz évvel ezelőtt, 1883. szep­tember 21-én mutatták be elő­ször Madách remekművét, Az ember tragédiáját. Az ősbemu­tató a Nemzeti Színházban volt, Paulay Ede rendezésében, Jászai Marival Éva szerepében, Ádá- mot Nagy Imre, Lucifert Gyenes László alakította. Maga Madách Imre talán soha nem is álmodott arról, hogy műve esetleg szín­padra is kerülhetne. „Telt ház, gyönyörű közönség...” Felejthetetlen eseménye lett az ősbemutató a főváros szelle­mi életének; az újságok, folyó­iratok hasábjain még hosszú ideig elemezték a látottakat, ér­tékelték a színészek játékát, a rendező teljesítményét, és ter­mészetesen tovább folyt a vita arról is, vajon életre kelthető-e Tragédia a maga valódi szépsé­gében, ha az élő szó és a színé­szek játéka közvetíti. Megoszlot­tak a vélemények, de feltétlenül többen voltak azok, akik Paulay Ede kezdeményezését pozitívan értékelték, és a mű majdani szín­házi sorsát derűlátóan ítélték meg. Hogy mennyire nekik volt igazuk, azt a Tragédia valóságos diadalúttal bizonyította, mert alig három év alatt csak Buda­pesten ötven alkalommal ját­szották. Paulay Ede Naplójában így emlékezik meg erről a színház- történeti jelentőségű szeptembe­ri napról: „21. Péntek. 7-kor keltem. Rám virradt végre a nagy O Jászai Mari, az első Éva az 1883. évi ősbemutatón. nap. Jártam-keltem egész dél­előtt — nem volt nyugtom. Vé­gignéztem az öltözőkben az ösz- szes ruházatot. Délben Gyulai volt nálam. 2 órakor leckét ad­tam az iskolában. 3-kor végig­mentünk a színházi törvénye­ken. 5 órakor hazajöttem, de csak egy kevés szőlőt ettem, 6 és fél órakor megkezdődött a nyi­tány. Telt ház, gyönyörű közön­séggel, mindenki arcán a vára­kozás és a kíváncsiság izgatott­sága. A nyitány hosszú és fá­rasztó volt. Végre felment a füg­göny, a három előjátéki kép rop­pant hatást idézett elő. Az egész ház tapsolt és hívott, végre ki­mentem, kétszer egymásután. A siker el volt döntve, és képről képre fokozódott. A párizsi jele­nés után egy kis zavart okozott, hogy a függönyt nem eresztet­ték le. A súgó tévedése volt. De' a közönség nem vette észre, oly nagy volt a Marseillaise hatása, mely végig megmaradt ugyan, de a későbbi képek nem nyújtanak alkalmat a kitörésre oly mérték­ben, mint az előbbiek. Legszebb diadalaim legnagyobbját ünne­peltem.” Bátor bajai kezdeményezés Még a budapesti ősbemutató évében elkezdődik a Tragédia vi­déki előadásainak impozáns sora is: elsőül 1883 decemberében Ba­logh Lajos színigazgató mutatta be Baján, majd 1884-ben újabb tíz város kapcsolódik a büszke és bátor bajai kezdeményezés­hez. Kolozsvár, Miskolc, Kassa, Pápa, Komárom, Szentes, Mára- marossziget, Sepsiszentgyörgy, Kecskemét, Szeged színháza bir­kózik meg a hatalmas feladattal. 1892-ben pedig elkezdődik a Tra­gédia külföldi útja, mégpedig Bécsben, ahol a hamburgi szín- társulat június 18-án német nyelven mutatja be, nagy siker­rel. így tehát a bécsi közönség már elég jól ismeri a művet, amikor sor kerül a Nemzeti Szín­ház hatnapos vendégjátéka zá­róműsoraként a Tragédia magyar nyelvű előadására. Mindez a bé­csi színházi világkiállítás kere­tében történik, melyet még Bis­marck is megtisztel jelenlétével, és nem minden pikantéria nél­kül való, hogy éppen október 6- án, az aradi vértanúk kivégzésé­nek tragikus emlékű napján mu­tatjuk be a császárváros közön­ségének Madách gigantikus láto­mását a történelemről... A ké­sőbbiekben Prága, Hamburg, Berlin, Zágráb, Pozsony, Tartu és Varsó a legfontosabb külföldi nagyvárosok, ahol a mű színre kerül. A századik budapesti előadás­ra — még az eredeti Paulay Ede- féle rendezésben — került sor a Nemzeti Színházban, 1894-ben, • Madách Imre arcképe. újbóli műsorra tűzése pedig Tóth Imre nevéhez fűződik, 1905-ben. Ádámot fölváltva alakítja Bere­gi Oszkár és Ödry Árpád, Éva szerepében Hegyesi Mari mutat­kozik be, Lucifert Ivánfi Jenő játssza. Ódry később többször vállalta Lucifer szerepét is. He­vesi Sándor háromszor vitte szín­re a Tragédiát. 1926—27-ben olyan színészegyéniségek ver­sengenek Ádám, Éva és Lucifer szerepében, mint Lehotay, Abo- nyi, Tasnády, Tőkés, Palágyi, Ódry. 1933-ban tűzi először mű­sorára a Szegedi Szabadtéri Já­tékok, 1934-ben pedig a Nemzeti Színházban a jubileumi ötszáza­dik előadást Horváth Árpád ren­dezi meg. Ismét a Nemzetiben A felszabadulás után, a szemé­lyi kultusz éveiben, egy ideig szó sem lehetett Az ember tragédiá­ja színreviteléről, sőt tisztán iro­dalmi > értékeit is igyekeztek megkérdőjelezni. Fölülmúlhatat- lan érdemeket szerzett ezekben a zord küzdelmekben a már ak­kor nagy tekintélyű Sőtér István, aki mindvégig védelmezte Ma­dách remekművét a durva és hozzá nem értő támadásoktól. Az ő irodalompolitikái tevékenysé­gének nem kis szerepe volt ab­ban, hogy 1954-ben végre újra műsorára tűzhette a Nemzeti Színház a Tragédiát, Lukács Mar­git, Básti Lajos, Ungvári Lász­ló és Major Tamás közre­működésével. A hatvanas évek­ben újszerű, részben egziszten- cialisztikus felfogásban játszot­ta a Nemzeti Színház a jogaiba teljesen visszaállított remekmű­vet Váradi Hédivel, Sinkovits Imrével és Kálmán Györggyel a főszerepben. Legutóbb a Madách Színház, és most nyáron a Sze­gedi Szabadtéri Játékok tűzte műsorára, de az igazi kísérlet és feladat ismét az ős-otthoné, a Nemzeti Színházé kell legyen: fiatal színészekkel a főszerepek­ben, Vámos László új rendezői elképzelésében ők kelthetik élet­re színházi diadalútja századik évében Madách Imre szorongó, győztes látomását a történelem­ről. álmát a szeretethez megtérő emberiségről. B. P. A tagok pénze Tanácselnök ismerősöm tréfás- komolyán közölte: a végrehajtó bizottsági üléseken jelképesen fenntart egy helyet a televízió­nak. Tizedik tagként láthatatlanul is jelen van a tanácskozásokon, mondta. A testületben dolgozók gyakran hivatkoznak a képernyőn látott jó vagy rossz példákra, mint érvekre. Többször előfordult, hogy a friss információk hatására módosították korábbi elképzelé­seiket. Még fontosabb: megoldha­tatlannak látszó gondjaik meg­szüntetéséhez jó ösztönzéseket, mintákat kaotak tévéműsorokból. A tagok pénze a közgazdasági szemléletünket gyakorlatilag be­folyásoló riportfilmek közé tarto­zott. Hosszú ideje tanakodnak azon az illetékesek, hogy miként lehetne a lakosságnál felgyűlt pénzt az adott szocialista gazdál­kodási rend elveinek, az igények­nek, a kölcsönös érdekeknek meg­felelően „működtetni”. Az elgon­dolással mindenki egyetértett, csak a hogyanról vitatkoztak. A korlátozó rendelkezések is soka­kat visszatartottak a sürgető, a feszítő igények teljesítésétől. Mint sok más esetben — a realitások­ból következően — most is a me­zőgazdaság kezdeményezett. Elvont fejtegetések helyett egy közös gazdaság példáján mutat­ták a tévések, hogy sajnos nem elég az előremutató, az újjal járó bizonytalansági tényezőket is vál­laló elhatározás, ha a bürokrati­kus megkötöttségek, kivitelezési mizériák lassítják megvalósítását. Jó ügyet szolgált Schatz Aranka rendező, Naav László szerkesztő­riporter, Kapuvári Sándor opera­tőr! Még érdekesebb, még hatáso­sabb műsort láthattunk volna, ha erőteljesebben ütköztették volna az ismertetett véleményeket, ke­ményebben állást foglalnak az üd­vös vállalkozást nehezítő akadá­lyok leküzdése érdekében. Vetíté­se előtt feltehetően tanácskoztak az illetékes főhatóságokkal, mert a bemutatás után közölték: a kö­zeljövőben jogilag is szabályoz­zák a tagi pénzek felhasználását. Talán ezért érezzük kicsit meg­késettnek műsorra tűzését. Ha már korábban megnézhették vol­na a döntésekben érdekelt veze­tők, testületi tagok, akkor már több valóságos eredményről, konkrét tapasztalatról számolhat­nánk be. A tévében elhangzó ér­vekre hivatkozva az újra fogé­kony kezdeményezők meggyorsít­hatták volna a régóta csírázó gon­dolatok köznapi alkalmazását. Szó sincs arról természetesen, hogy a Szabadság téri intézmény helyettesíthetne tervező, kivitelező intézményeket, közvetlenül befo­lyásolná a gazdasági és egyéb dön­téseket, de — jó, ha tudják a stú­diókban — sok helyen van „sza­vazati joguk”. Kórház a város szélén A Lajosmizsére utazó diáklá­nyok mind megnézték kedden a Kórház a város szélén legújabb folytatását, mert egyikük kérdé­sére — „láttad?” — valamennyien Blazej főorvos, Hunkova és a töb­biek történetéről kezdtek beszél­getni. Egybehangzó véleményük szerint: jó volt, de azért most nem hatott annyira izgalmasnak, mint a korábbi epizódok. Ha nem szállnak le a nagyköz­ségben, megtudakoltam volna: miért érezték izgalmasabbnak a korábbi részeket. Azt hiszem azért, mert most egy szűkebb ré­teget érintő, élettapasztalat hiá­nyában a fiatalokat kevéssé fog­lalkoztató problémát feszegettek. Eltűri-e, eltűrheti-e egy vezető, hogy beosztottja valamilyen te­kintetben többre vigye? Árt-e a vezetői tekintélynek, ha — leg­alábbis látszatra — nem ő min­denben a legokosabb, a legkivá­lóbb? Vagyis jogilag és morálisan megakadályozhatja-e az ifjú Sova doktor tudományos törekvéseit? Másrészt: elfogadható-e jogos, igazságos, társadalmunk általános elveivel összhangos ügyben az etikátlan támogatás? Bevallom, én sem voltam elra­gadtatva Jaroslav Dietl forgató- könyvíró és Jaroslav Dudek ren­dező nagy sikerű sorozatának XX/15. részétől. Fanyalgásaim azonban más indítékúak. Mintha tanmesévé sápadna a milliók ál­tal megkedvelt kórháziak meséje, sorsa. Vagyis: az ilyen mindenna­pos összeütközések, mint a főnök és beosztottja alig leplezett harca a magánélet szféráiban ábrázolt eseményeknél kevésbé hitelesek. Kár. Heltai Nándor 0 ITÁLIAI KÉPESLAPOK II. Nápoly Az élet délen „Előbb Nápolyt kell látni és csak azután meghalni.” E neve­zetes mondást több-kevesebb pontossággal gyakran szoktuk idézgetni. Nem alaptalanul. Ez a képeslap eredeti nagyságában és színeiben is csak töredékesen képes visszaadni a Posilippo-fél- sziget magaslatáról elénk táruló látványt. Alattunk az elegáns Chiai-negyed, mögötte a tenger­be beugró sziklaszirten a Tojás­erőd, a középkori Hohenstaufen vár. A háttérben pedig a most békés Vezúv, melynek lankái ér­lelik a világhírű bort, a Lacrime Christit adó szőlőfürtöket. De aki a kevésbé előkelő hátsó bejáraton, az autópályák felől közelít, az is gyorsan észreveszi: Nápolyba érkezett. Már a le­hajtósávoknál megrohanják az autókat és a buszokat az itteni egyszemélyes „kisvállalkozások” képviselői, hogy csempészett vagy leginkább itt helyben hamisított Marlboro cigarettát vagy bármi egyebet tukmáljanak az utasok­ra óriási rábeszélő (és mutogató) képességük segítségével. Ez az eladási láz aztán még jócskán fel is fokozódik, ha a pályaudvar előtti Piazza Garibal­dira érünk és folytatódik egész a kikötőig vezető Corso Umber- tón. Itt már azon se csodálkoz­zunk, ha egyesek több mint kétes portékájukat ékes magyarsággal, „arany, arany” felkiáltásokkal próbálják ránksózni. És főleg ne csodálkozzunk azon, hogy az ut­cákon, tereken kószáló több ezer lumpenproletár, vagy ahogy itt évszázadok óta nevezik őket, a lazzaronik mindenáron balekot akarnak csinálni a gyanútlan tu­ristából. Ügyszintén nem tanácsos a hölgyeknek retiküljüket a jár­da utca felőli oldalán kezükben lengetve városnéző sétára indul­ni. A végeredmény ugyanis egé­szen biztos, rövidesen elrobog mellettük egy mopeden két su- hanc, és ők retikül nélkül marad­nak. Mielőtt olvasóimnak vég­képp elmenne a kedvük a nápo­lyi vizittől, szeretnék emlékeztet­ni arra, hogy a turista bárhol jár, jól teszi, ha vigyáz magára és a holmijára. Kár lenne, ha az em­lítettek bárkit is visszatartanának e szép város felkeresésétől. De miért olyan feltűnően sok itt a lézengő, az alkalmi szeren­csére leső ember? Nos, ez nem éppen vadonatúj jelenség itt és megértéséhez egy kicsit vissza kell tekintenünk Nápoly törté­nelmébe. Neapolis néven, gazdag görög gyarmatként jött létre, majd rö­videsen a rómaiak fennhatósága alá került. A római birodalom bukása a következő hódítókat hozta a szerencsétlen sorsú város nyakára: gótok, bizánciak, longo- bárdok, normannok, a német Hohenstauffok, a francia Anjouk, az Aragóniai-ház révén több, mint kétszáz évig a spanyolok. 1734-től rövid napóleoni fennha­tóság kivételévéi 1860-ig a Bour­bonok. Ekkor érkeztek meg Ga­ribaldi csapatai és azóta Nápoly az egységes olasz állam része. De mint látható, történelme, és így körülményei is alaposan el­térnek a szerencsésebb — és gaz­dagabb — észak- és középolasz városokétól. Hiszen a megannyi idegen hódító alaposan kizsák­mányolta a prédául szolgáló vá­rost és lakóit. Így aztán a sze­génység, a munkaalkalom hiánya itt történelmi tradíció csakúgy, mint innen délre bárhol. Ez ügyben túl sok változás egé­szen az 1950-es évek gazdasági fellendüléséig nem volt. Ekkor is csupán az történt, hogy az iparosodott észak több déli be­vándorlónak tudott megélhetést adni, valamint az ekkor létrejött Közös Piac révén 'megnyílt a nagyarányú külföldi munkaválla­lás lehetősége. A helyi munka- alkalom megteremtésére hozták létre a Cassa per il Mezzogiornót, a Dél fejlesztésére szolgáló pénz­ügyi alapot. Sajnos, az egyébként jó kezdeményezés felemás ered­ményt hozott. A pénz egy része a sűrű itáliai panamázások kö­zepette tűnt el, de jócskán profi­tált belőle az építési vállalkozó­kat megadóztató szervezett alvi­lág is. Ugyanakkor felépült két­ségkívül sok modern gyár, mint az Alfa-Sud, az Alfa Romeo it­teni gyára, vagy az Olivetti leányvállalata. Csakhogy ezekkel meg az volt a baj, hogy lévén korszerű üzemek, viszonylag ke­vés új munkaalkalmat teremtet­tek. Aztán jött a hetvenes évek világméretű gazdasági válsága, ami a fejletlenebb Délt sokkal in­kább érintette: nemcsak az it­teni elbocsájtások, de a munka nélkül maradt és ezért északról vagy külföldről visszaáramlók is. így a munkanélküliség itt az országos átlagot meghaladva el­éri a 15—20 százalékot is. Külö­nösen a fiatalok körében magas ez az arány. Ök aztán úgy segí­tenek magukon, ahogy tudnak. Nyilván nem véletlen, hogy Ná­poly egyike a prostituáltakkal legjobban „ellátott” európai vá­rosoknak, s hogy a szervezett al­világ számára sem okoz gondot a bandák közti konkurrenciahar- cokban elesettek pótlása. Mindebből a két-három napra idelátogató turista csak a felszínt láthatja. És valljuk be őszintén, nem is az itt élő emberek min­dennapi gondjai érdeklik. A tu­rista meg akarja nézni a világ leggazdagabb *Vori görög szo­boranyagával rendelkező Nem­zeti Múzeumot. Fel akar jutni a város felett magasodó Capodi- montéra a csodálatos kilátás és a szép képtár kedvéért. Pompei sem maradhat ki a programból, és lehetőleg mindenki látni sze­retné a híres dalból ismert Sor- rentót. Nem beszélve olyan kü­lönlegességekről, mint a ként bugyborékoló Solfatara, a ma is aktív vulkáni tevékenységéről nevezetes Égő Mezők, a Campi Flegrei. És legalább egy nap kell a világ legszebb szigetének tar­tott Caprira is. A többi szép szi­get, Ischia, Procida megtekinté­séről már fájó szívvel le kell mondani, nincs rá idő. Ennyi fér bele egy turista programjába. Ám a látnivalók emlékei mellé nem árt elraktá­rozni azt sem: az itt élő nép már régóta várja, hogy élete is olyan szép legyen, mint a Nápolyi-öböl. (Folytatjuk) Gonda Lajos ÚJ KÖNYVEK Az Állami Könyvterjesztő Vál­lalat reprint-programjának jóvol­tából két szép kiadványt vehe­tünk a kezünkbe a Balatonról. Szerelmey Miklós, a múlt század neves rajzolója tíz képben mu­tatja be a tavat, híressé vált al­bumában, mely 1848-ban és 1851- ben magyarul, 1855-ben pedig németül látott napvilágot. Sze­relmey az első balatoni gőzhajón megtett utazása alkalmából raj­zolta le a Balaton-vidék neveze­tes tájait, épületeit — 1847-ben. Az első balatoni gőzhajót, a Kisfaludyt, 1846. szeptember 21- én bocsátották vízre Széchenyi István születésnapján. A „legna­gyobb magyar” volt a lelke, me­cénása ennek is, mint annyi másnak a reformkor tettre kész évtizedeiben. Erre az alkalomra írta Széchenyi István a Balatoni gőzhajózás című művét. E kiad­vány hasonmásának közreadása is az ÁKV lelkes — jórészt an­tikváriusokból álló — gárdájának érdeme. S ha már „nem hivatásos” ki­adványokkal kezdtük, folytassuk egy hasonló gyűjteménnyel. A kiadó a Veszprém megyei Tanács, a szerző és a közreadó Nyék Sán­dor, az ízléses és jól szerkesztett kötet címe: Balatoni népdalok. Nyék gyűjteménye témák szerint csoportosítja anyagát, s számos változatot közöl a szövegben, dal­lamban egyaránt. A kötet nép­zenei értékelése a szakirodalom­ra vár, de az biztos, a népdal­kedvelők számára kincsesház e szép kötet, nemzeti hagyomány- ápolásunk szép példája.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom