Petőfi Népe, 1983. augusztus (38. évfolyam, 181-205. szám)

1983-08-14 / 192. szám

I

I

MŰVELŐDÉS • IRODALOM • MŰVÉSZET

Száz esztendővel ezelőtt,

1883. augusztus 15-én a horvátországi Vrpolje faluban született Iván Mestrovic, a XX. századi szobrászat kimagasló egyénisége. Hatása a század első felének egész európai, sőt amerikai művészetére is rányomta bélyegét.

A műit; század utolsó éveiben az írni- olvasni aliig tudó, fiaragvá- nyokat készítő pásztorgyerek — akinek rendkívüli tehetsége még a sze- ® Goethe-portré

gényes horvátdalmát hegyvidéki környezetben íj feltűnik — a gdottói legendára emlékeztető módon kerül Splitbe, majd 1900 őszén, tizenhét éves korában Becsbe, a Művészeti Akadémia előkészítő tanfolyamára, ahol 1904-ben fejezi 1x3 tanulmányait a szobrász és építész tanszakon.

Mestrovic, aki mondanivalóját mindenkor miagasfokú érzelmi telítettséggel ábrázolta, igyekszik kitömi a bécsi szecesszió dekoratív fcrmaköréből. Rodin plasztikusabb és kifejezőbb alkotásainak hatása vonzza Párizsba, a nagy mester közelébe, ahol még 1905-ben sikerrel állít ki a Salon D’Automne-ben. Párizsban próbálja megvalósítani az első világháborúig terjedő korai korszakának nagyszabású tervét, a Koszovo-ciklust (1907—17), amely lényegében nemzeti panteon létesítését célozta az 1389-ben elesett hősök emlékére. Eszmei mondanivalóját a művész így foglalta össze: „A népi és nemzeti eszmék fejlődésének szintézisét akartam adni, szoborban és épületben kifejezni történelmünk legnagyobb pillanatainak emlékét és jellegzetes fázisait. Ugyanakkor a jövőbe vetett reményt is kifejezni, a természetben, á szabad ég alatt... Purgátórium-féle volt ez a szabadsághoz vezető fáradságos úton.” A szobrászati alkotások tematikai ailapját népköltészeti mű, a Koszovói hősi énekek képezte. A koszovói templom, amelynek tervein és elkészült darabjain közel tíz éven árt dolgozott — sohasem épült fel. A néhány megvalósult szobor azonban méltán szerezte még számára az 1911-es római Világkiállítás nagydíját és a világhírnevet. A

népi—nemzeti eszmény, a szecessziós forma kiteljesedését és bizonyos mértékig a bizánci hagyománnyal való kapcsolatot jelentette a művész számára a Ko- szavo-öiklus.

Az első világháború alatt Géniben, Londonban, és Cannes ban él. Leniben kezdi el — a háború embertelen szenvedései elleni tiltakozásul — új szimbolikus művét, a Jézus élete relief-ciklust, amelyet azonban csak a másodul világháború után fejez be (1916—1954). Ez a különös alkotás végigkíséri Mestrovic művészi pályafutását, mert jellegénél fogva alkalmasnak mutatkozott arra, hogy életének és korának drámai sorsfordulóit egyetemes érvényességgel szimbolizálja.

A háború után hazájába visz- szátérve Zágrábban és Splitben élt. Mint a Zágrábi Képzőművészeti Akadémia rektora és vezető szobrász-professzora új művésznemzedéket nevelt fel, s az ő érdeme elsősorban, hogy a szobrászat — európai színvonalon — a legjellegzetesebb műfaja lesz az új jugoszláv képzőművészetnek.

Mestrovicot ebben az időben a legnagyobb szobrászok között emlegetik már; művei, kiállításai (New York, Chicago, London, Párizs, Berlin, München, Becs stb.) a két kontinensen egyaránt híressé teszik.

A háború utáni első évek egy monumentális megbízás teljesítésének, a cavtati Racic-mauzó- leum felépítésének és szobrászati díszítésének munkájával telnek el (1920—22). A körvetkező években bizonyos lehiggadást figyelhetünk meg szobrászatéban: bekapcsolódva a korszak európai szobrászaténak élvonalába, átmenetileg a

Mestrovic, a szobrászat óriása

V Akt

görög és reneszánsz tradícióhoz fordul. A korszak kezdetén a zenélő, pontosabban a hangszert tartó nőd figurák csoportja áll.

A háború után, 1946-ban a New York-i Syracusa Egyetem hívja meg a szobrászati 'tanszék vezetésére, majd 1955-ben az Indiana! Notre Dame Egyetem. Mit remélhetett az Újvilágban ez a hatvanon felüli, Világhírű művész? Anyagi gondtalanságot, szokvány- megbízatásakat, sikert — és gyö- kórtelenséget. Eszméinek és törekvéseinek idegensége környezete számára, a hazafi örök és kielégítetlen sóvárgásának páncélszorítása végül gúzsba köti szobrásztehetségét.

1947-ben a Metropolitan Museum reprezentatív kiállítást rendez műveiből. Ez volt az első eset a múzeum fennállása óta, hogy élő művész alkotásai kerültek bemutatásra. A legnagyobb művészeti kitüntetések birtokosa, egyetemek, művészeti akadémiák tiszteletbeli tagja lett Európában és az Egyesült Államokban, művészetét számtalan cikk, tanulmány és monográfia értékelte.

Későd korszakának legjobb szobraiban a fájdalom, egyedüllét és-rezignáció érzése jut kifejezésre. (Perszephoné, 1946; &on- templáciió, 1952; Ember és szabadság, 1953).

1962. január 17-én halt meg az indianad South Bendben, Otavi- cében temették el.

Monumentális, és századunkban szinte egyedülálló életmű lenyűgöző, tolsztoji arányai bontakoztak ki művészetében.

Dr. Bundev-Todorov Ilona

művészettörténész

„Itt-ott homokdombok emelkednek”

Bél Mátyás forrásértékű leírásai

Ismétlésre késztet a megyei levéltár: Bács-Kiskun megye

múltjából sorozatuk legújabb, hatodik kötete — Helytörténeti források és szemelvények a XVIII— XIX. századból — is gondos munka.

Igaza van Iványosi-Szabó Tibor szerkesztőnek: a helyismereti források közlésében, elemző tanulmányok publikálásában az utóbbi években felzárkóztunk a másutt kialakult gyakorlathoz. Sok azonban a pótolnivaló a művelődési intézmények, a tanácsok korábbi mulasztásai miatt. Kellő számú tudományos szakember és anyagiak hiányában meg kell elégedni „egy-egy kisebb egységet érintő vállalkozással”, olvasható a kötet előszavában.

A kiadvány minősítésének első szempontja tehát csak az lehet, hogy eléggé fontos, eddig kevéssé föltárt időszakot választott-e a szerkesztő. Válaszom igenlő, hiszen különböző okok miatt sokkal többet foglalkozott a török háborúkkal, a hódoltság korszakával históriánk, mint a dúlt tájak föl virágoztatásának, az újjászerveződésnek évtizedeivel. Szívesen hivatkozom a bevezetőre: „A korábbi nagyobbrészt értffetően forráspublikálással szemben feltétlenül tudatosabb és szélesebb körű munka eredménye ez a kiadvány. Ezt mindenekelőtt az tette lehetővé, hogy a kiváló nyelvtanár, Szőts Rudolf hajlandó volt oktató-nevelő munkája mellett jelentős meny- nydségű időt és még több energiát áldozni egyrészt a nyelvi szempontból rendkívül nehéz és igen sok buktatót magában rejtő Bél Mátyás-szövegek gondos fordítására, másrészt amíg az egészsége engedte, a lefordított, összegyűjtött szemelvényekhez hivatásos történészeknek is becsületére váló megfelelő magyarázatokat adni.”

Szaklektor jellemezhetné Szőts Rudolf fordítását; annyi bizonyos, hogy jól olvasható, hangulatot teremtő, érzékletes a magyar szöveg. Ismerve korábbi magyarításainak szakmai visszhangját, a tanár úr fölkészültségét, biztosra vehető, hogy nagyon pontosan, érdemének megfelelő gondossággal fordította Bél Mátyás XVIII. századi No- titia novae historico geographica divisa című művének, a mai Bács-Kiskun területére vonatkozó részeit.

Az első magyarországi hírlap alapító szerkesztője, részben személyes tapasztalatai, részben tanítványainak följegyzései alapján ilyennek rajzolta meg a kecskeméti járást; „Az egész sík és kietlen mező, amelyen semmiféle, vagy csak igen kis domb található. Itt-ott homokdombok emelkednek.” Bél Mátyás különösen Kalocsa és az ottani érsekség történetét taglalja részletesen. Rogyasztotta, rombolta a török („elvesztette azt az ékességét, amellyel eddig kitűnt”), pusztította a hajdúsereg („széthajigáit fáklyákkal felgyújtva felperzselték”).

A solti járás mezővárosairól és falvairól írt összefoglalás hasznos, élvezetes olvasmány ma is.

Bél Mátyás a régi Bács-Bodrog megyét érintő leírása máig kéziratban maradt. E kötet közreadóinak, szerkesztőjének és Szőts Rudolfnak köszönhető, hogy immár sokan tanulmányozhatják. Jól tette tehát a levéltár, hogy lefordíttatta az Esztergomi Főszékesegyház Könyvtárában őrzött kéziratot, noha a fordító betegsége, valamint terjedelmi okok miatt az ilyenkor szokásos értelmező, magyarázó jegyzetektől el kellett tekinteniök.

„Nemes Bács megye közgyűlése, Baja mezővárosban 1735. január 15-án... saját permijeink és aláírásaink alatt, kijavítottuk, ellenőriztük és ily módon minden pontjában és záradékában helyesnek találtuk”, olvasható az egykori jegyzőkönyvben Bél -Mátyás történélmi művének átnézéséről. Az olvasmányos forrásmű bemutatja a vidék hegyeit és mocsarait, vizeit. A föld termékenységéről szólván megemlíti, hogy a régi gyümölcsök közül a török hódoltság alatt minden feledésbe merült. „Számos ökörcsorda kóborol a hatalmas pusztaságokon folyton kint maradnak: ahol éppen meglepte őket az éjszaka, ott pihennek le.” Rendkívül gazdag vadban is a bácskai táj . A túzokok, a darvak, fajdok, szalonkák itt-ott csapatostul mutatkoznak. Ezenkívül pelikánoknak,-hattyúknak, gémeknek, vad- kacsáknak, szárcsáknak végtelen sokasága úszkál a vizeken.’ A politikai földrajz fejezet után, részletesen tájékoztatást kapunk Bács vármegye városairól, mezővárosairól, falvairól és pusztáiról is.

„A kővári terület története’ című rész nem kötődik szorosan a kötet többi fejezetéhez. Annál inkább helyeselhető „A Kiskunság száz esztendő szakirodaimában” című összefoglalás és a vonatkozó szemelvények közlése A hasznos kiadányt névmutató egészíti ki. Az ízléses borítólapot Bodr; Ferenc tervezte.

Heltai Nándor

ZALÁN TIBOR:

Sára tükreiben

Kék csalánok ringanak az éjben érik a fájdalom érik érik indulunk Sára kicsiny reményem holdút visz a teremtés szívéig Érik a fájdalom érik érik kék csalánok ringanak az éjben holdút visz a teremtés szívéig indulunk Sára kicsiny reményem Holdút visz a teremtés szívéig indulunk Sára kicsiny reményem kék csalánok ringanak az éjben érik a fájdalom érik érik Indulunk Sára kicsiny reményem holdút visz a teremtés szívéig érik a fájdalom érik érik

kék csalánok ringanak az éjben

ÁGH ISTVÁN:

Kárvallott bordal

Mitlandó'sag'itevű fogadóban dfiágftn \rrierfiii vörös boromat mennél komorabb a kurucvére kocsmát osom annál vidor ab b mennél inkább rezes ez a csapszék annál inkább otthontalanabb lenyelni az időt egy ivásra lecsapni az üres poharat józanságom botrányokozása nagy részegség iránt mutogat a mutató megáll az órában zabái a perc döglött bogarat fölfújódik mint egy ezüst bálna szétpukkan az éj csücske alatt Múlandóság nevű fogadóban drágán mérik vörös boromat.

SITKÉI BÉLA

Rövid

kitérő

— Te teljesen becsavarodtál — mérgelődik Laji és a fejére mutogat. — Ilyen hülyét!. ..

Végeztem a borotválkozással, s most komótosan rakosgatom bele a felszerelésemet az e célra szolgáló bőrtokba. Hűséges útitársam ez a neszesszer, és milyen praktikus! Külön helye van benne a borotvának, külön a pamacsnak, krémes fubusnak és természetesen a pengéknek.

Laji csapkod a hátam mögött, nyúzott, M—48 mintájú gázálarc-táskájába gyömöszöli a cuccait.

— Nekem mindegy — fújtat. — Mindenkinek joga van kedve szerint elrontani a szabadságát. De én elmegyek.

Tudom, most arra vár, hogy válaszoljak valamit. De ugyan mi újat mondhatnék neki, hiszen már tegnap este közöltem vele a szándékomat.

— Szevasz — mondja végül és furcsán néz rám.

— Szevasz — mondom az ajtónak, amely nyikorogva csukódik be a barátom mögött. De azért nem állhatom meg, hogy utána ne bámuljak, s ó is visz- szatekint a tanyaudvarról, miközben csaknem felbotlik a lábához törleszkedő kócos puliban. „Viszlát, Józsi bácsi!” — kiáltja oda az istállóból előkerülő házigazdánknak, aki szemlátomást nagyon meg van lepve. „Hát elmegy?” — olvasom le a szájáról a kérdést és látom, a tanya felé sandít, sehogyan sem érti, miért nem kísérem ki legalább a poros dűlőútig a barátomat.

— Adj’ isten, öreg — köszönt rá tegnap délután Laji, amikor a nagyanyám házához megérkeztünk, és kezet nyújtott Józsi bácsinak, aki éppen kukoricát őrölt a csibéknek az udvaron.

Fürkészve bámult az arcunkba az öreg, rajtam különösen hosz- szan pihentette a tekintetét, de aztán csak nem tudott mihez kezdem a látottakkal. így végül azt mondta:

— Hát. . . kerüljenek beljebb.

De ekkor már mégse türtőztethettem tovább magam.

— Józsi bácsi! — szóltam rá.

Az öreg már éppen megindult

volna a tanya felé, s most úgy torpant meg, mintha menni is akarna, meg nem is. Lassan újra rámnézett és akkor nevetősre futottak szét a szarkalábak a szeme sarkából.

— Gyula! — ragyogott a tekintetében a felismerés. — Hát maga az?

— Én hát, Józsi bácsi. Nagyanyám? . . .

De az öreg már lódult is fürgén a ház felé.

— Na gyöjjenek, csak gyöjje- nek. Majd odabent.

Takaros kis ház volt valaha a nagyanyám tanyája, de mostanára már jócskán megmutatkoztak rajta az öregség árulkodó jelei. A nádtető borzasán gubbasztott a falakon, a széleire és a gerincére erősített deszkák korhadtan, megereszkedve csüngtek, a kéményből pedig magával ragadott néhány kormos téglát egy ki tudja miikor volt vihar.

Az öreg észrevette, hogy a tetőt mustrálgatom.

— Hát biz’ a — sandított föl a kalapja alól. — Volna itt, mit megreperálni. Meg is hozatta már a sógorasszony a deszkákat- mi'ket. ott hever mind a fészerben. Csak hát nincs, aki megcsinálja.

Nagyanyámat sehol se láttam a fehérre meszelt konyhában, de még a szobában sem, pedig oda is bekukkantottam. Kérdő tekintetemre Józsi bácsi a lócára mutatott.

— No, üljenek már le, vagy mi ... Látom a nagyanyját keresi. Hiszen itthon lesz már nemsokára.

— Elment?

— Hát hogy elment volna e magától, azt nem tudom, de nem is igen kérdezték tüle, csak vitték. A lába törött szegénynek. Aztán most én lennék itt a ház- pásztor, meg a Gömböc — mutatott az öreg a küszöbön könyökölő, nyelvét ránköltő pulikutyára.

Laji tanácstalanul nézegetett hol rám, hol meg az öregre.

— Most mi lesz?

Elszomorodtam a Józsi bácsitól hallottak miatt. Hosszú idő óta nem láttam már a nagyanyámat. Mielőtt bevonultam, meg közben is szabadságkor, eltávozáskor megszokott vendég voltam én abban a tanyában, de miután leszereltem, messzire kerültem a szülőfalumtól. Akkor jártam utoljára a községtől néhány kilométerre fekvő tanyán, amikor nagyapámat temettük.

Laji, midőn vázoltam neki a tervemet, miszerint kéthetes szabadságunkat rövid kitérővel kezdenénk a kunsági tanyavilágban, ahol nagyanyámat látogatnánk meg, először nagy szemeket meresztett. De aztán megértette, hogy ennek így kell lennie. Hiszen nem is terveztem én huszonnégy óránál többet megtanítani széplaki nyaralásunkat, de most, ahogy1 itt ültem a nagyanyám nélkül idegen konyhában, már éreztem, nem lesz innét olyan sietős az elmenetel mégse.

— Most mi lesz? — ismételte meg a kérdést Laii, és türelmetlenséget véltem kiiérződni a hangjából. Ez a fiú már megbánta, hogy velem tartott.

— Most? ... — nyújtottam a szót. — Itt maradunk. Ha meg tetszik engedni. —Ezt már Józsi bácsinak mondtam.

— Hát persze — ugrott talpra az öreg — Készítek valami ha- rapnivalót.

— Ne tessék fáradni — intettem le. — Ebédeltünk a vasútállomáson. az étteremben.

— Akkor egy kis bort...

Azt köszönettel elfogadtuk. Még Laji is megenyhült, mikor az öreg kitöltötte a poharakba az italt, mert bizony bosszús volt az én barátom, láttam rajta, sajnálja az elvesztegetett időt. De a második koccintás után már ő vitte a szót. Előbb azonban nagyanyám felől érdeklődtem.

— Hogyan történt, Józsi bácsi?

— Hát az úgy volt — fogta kétmarokra a poharát az öreg —, hogy vizet vitt a kútról a sógor- asszony a jószágnak, oszt’ nem is csak egy csöbörrel, de mindjárt kettővel. És akkor — tőle tudom, én nem voltam itt — rosszul lépett, vagy mi, megbicsaklott a lába, valami odahagyott tégladarabon, és már kész is volt tőle. Egy pattanást érzett a térdében és nagy fájdalmat, úgyhogy többé már lábra se bírt állni, úgy csúszott-mászott be négykézláb a konyhába. Ott tanát rá a tanyaszomszéd, aki biciklire parancsolta a fiát, hogy fusson a városba orvosért. A sógorasszony meg értem küldött, hogy jöjjek mán, az isten áldjon meg, mert mi lesz a jószággal, meg a tanyával, amíg ő törött lábbal az ágyat nyomja.

Tüzelt belül a bor, és lassan érlelődni kezdett bennem valami nagy elhatározás.

— Meddig lesz oda — néztem az öregre — a nagyanyám?

Józsi bácsi előbb sorra töltötte a poharakat, aztán megvakarta a füle tövét.

— Hát. . . nem lehet azt pontosan tudni, de még néhány napba beletelik — úgy hírlik — míg kiadják.

Néhány nap — latolgattam magamban. Éppen elegendő időnek látszik ahhoz, hogy a végére járjak a tanya körüli tennivalóknak Először is a tetőt kell megreperálni, az a legfontosabb. Utána a maradék faanyagból pótolni lehetne a kerítés hiányzó lécfogait. Aztán bizonyosan akadna a ház körül néhány tégla, némi cement is a kémény javításához.

S ha mindez készen áll, neki- gyürkőzhetnék a fészer mellett terpeszkedő meglett akáctus- kóknak. Ha sikerülne őket felhasogatni, kikerekedne belőlük a nagyanyám téli tüzelője.

Laji hitetlenkedve nézett rám, amikor beavattam a tervembe. Már túl voltunk a vacsorán. Józsi bácsi a szobában szöszmötölt, fekvőhelyet készített a számunkra.

— Most mit hülyéskedsz?' — vigyorgott rám Laji.

— Nem hülyéskedek.

Barátom képéről lehervadt a

mosoly.

— Te tényleg ... — ámuldozott. — Te tényleg itt akarsz maradni?

— Itt kell maradnom, Laji. Te ezt nem értheted. A nagyanyám neun ennyit, sokkal többet érdemelne. Ki segítsen neki, ha nem én?

— Hát, ahogy gondolod — vont vállat Laji és aznap már nem is beszéltünk többet a dologról. Csak most, reggel kezdte újra.

— Te Gyula, kitaláltam valamit. Most elmegyünk, mert le van foglalva a szállás a Balcsin. Aztán ha letelt a szabadságunk, az első hétvégén vonatra ülünk és hipp-hopp itt termünk a nagyanyádnál. Két nap alatt megcsinálunk mindent, amit csak akarsz.

Reménykedve nézett rám, és nagyon sajnáltam, hogy nem tehetek a kedvére, de nem tudtam és nem is akartam hosszú magyarázkodásba fogni, hogy ezt a munkát nekem most kell elvégeznem, mert azt akarom, mire nagyanyám hazajön a kórházból . . .

— Nem, Laji — mondtam e-rn- desen. — Én itt maradok

Erre mondta azt, hogv Kéjesen becsavarodtam, és hoc h •- lye vagyak. Aztán elmen,:.

Én pedig állok a konyhában frissen borótválkozva, és nézem az ajtó üvegén át a homokos dűlőt, amely elnyelte Laji vállas, farmerruhás alakját. S eközben arra gondolok, hogy ő néhány

órával később már Széplakon lesz, én pedig ...

S akkor hirtelen elszégyellem magam. Sebbel-lobbal rendet rakok a konyhában és kilépek az udvarra. Mire Józsi bácsi az állatok etetésével végez, már a fészerben gusztálom. méregetem a frissen gyalult, fenvőilla- tot árasztó deszkákat.

— Bír majd vele? — kukkant be az öreg. No nem igazából kérdi, inkább csak úgy barátságból, falán, hogy kifejezze valamiképpen az elismerését, amiért ilyen nagy dologra vállalkoztam. Elárulja a huncutul megvillanó tekintete.

— Meglesz, Józsi bácsi! — válaszolom magabiztosan, miközben eszembe jut, mennyivel könnyebb volna mindez; ha Laji itt szorgoskodna mellettem. Mégsem neheztelek a barátomra, megértem őt, hiszen egyszer van egy évben az embernek kétheti szabadsága, jól teszi, ha igyekszik kellemesen eltölteni.

— Csinálok szódás bort az üvegbe, és ideteszem a hősre — mondja Józsi bácsi. — Akkor iszik, amikor jólesik.

— Köszönöm, Józsi bácsi — nézek az öreg után, aztán egyszeriben megszűnik számomra a külvilág. Méricskélek, rajzolga- tok, fúrok, faragok. Kisvártatva finom, aprószemű fűrészpor borítja a fészer téglapadozatát és kellemes gyantaillat úszik a levegőben. Józsi bácsi hozza az üveget, nézdegél egy ideig, hüm- mög, aztán megy a dolgára. Kis idő múlva azonban megint benyit a fészerbe. Fel sem nézek, csak húzom a fűrészt, s érzem, apró izzadtságcseppek gyöngyöznek a homlokomon. Józsi bácsi csak áll az ajtóban, nem szól semmit. Furcsállom a dolgot, hát odatekintek, és akkor meglátom Lajit. Némán, zsebredu- gott kézzel áll az ajtófélfának támaszkodva, az arcán ragyog jólismert, csibészes mosolya.

Aztán ingujira vetkezik, a markába köp, és rámförmed:

— Na add már ide azt a fűrészt! Rossz, nézni, ahogy a ke zedben áll.