Petőfi Népe, 1983. augusztus (38. évfolyam, 181-205. szám)

1983-08-28 / 203. szám

MŰVELŐDÉS • IRODALOM • MŰVÉSZET

Becsengetés előtt

Vége a vakációnak, a jói megérdemelt pihenés, a kikapcsolódás után ismét a tanulás, a tanítás napjai következnek: kezdődik az iskolaév. Ez adta az apropót, hogy interjút kérjünk Krajcsovicz Mihálytól, a Bács-Kiskun megyei Tanács művelődési osztályának vezetőjétől.

— A gyerekek számának örvendetes növekedése évek óta nehéz leiadat elé állítja az illetékeseket ...

— ... az idén is. Végleges adatunk még nincs, de körülbelül ezerrel többen ülnek taz általános iskolai padokba, mint egy esztendeje. S bár az elsősök száma nem nő itovább, a gondok fokozódnak, mert már néhány éve tart a demográfiai „dagály”: a ballagó nyolcadikosok kevesebben vannak, mint az elsősök.

— Jut-e hely mindenkinek?

— Kell, hogy jusison: az általános iskolai oktatás kötelező, tehát fej.ételeinek megteremtése állami feladat. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy — az erőfeszítések ellenére — ne lennének zsúfolt iskolák. Különösen Kecskeméten súlyos a helyzet, mert a megyeszékhelyen hatszázzal több diák kezdi az új tanévet. S bár a városban három év alatt százhárom új tanterem épült — pénteken nyílt meg a Hunyadivárosban a Mátyás király körúti Általános Iskola, szombaton avatták fel a katona- telepi iskola új szárnyát — ez csak arra volt elegendő, hogy a korábbi állapot megmaradjon. De még Kecskeméten sem egyformák a nehézségek: a feszültség elsősorban a negyedszázezres lakosú széchenyivárosi lakótelepen okoz gondot.

— Hogyan befolyásolja ez az oktatás-nevelés hatékonyságát?

— Semmiképpen sem előnyösen ... A váltakozó tanítás, a magas osztálylétszám nem mondható optimálisnak. Növekszik a nevelők terhelése is, hiszen nagyobb csoporttal nehezebb jól dolgozni.

— A megyében másutt is a tanteremhiány a jellemző?

— Örömömre szolgál, hogy kijelenthetem: nem csökken az ellátottság színvonala — ezt elősegíti, hogy ahol kellett, ott új iskolák épültek. Kiskunfélegyházán a KUNÉP határidő előtt készítette el a tíztantermes móra- városi intézményt és tizenkét teremmel a Darvas téri iskolát is bővítették. A városok közül Kiskőrös van még nehéz helyzetben. Bács-Kiskunról általában elég sokat mond az, hogy csak a tanulók 14 százalékának kell váltakozó tanításban részt vennie. Baján és Kalocsán — és e két járásban — egyáltalán nincs délutáni oktatás.

— De van-e napközi?

— Az elmúlt tanévben a gyerekek 35,8 százalékának jutott hely a napköziben, 1100 igénylőt el kellett utasítanunk — főképp felső tagozatost. Izsákon 200- ról 1000 adagosra bővítették a konyha kapacitását, Jászszent- lászlón és Lakd teleken 300, illetve 600 adagos új konyha épült —

összességében tehát tovább javul a helyzet.

— A gondot eddig sem a vidéki napközihiány okozta, hanem a városi, elsősorban Kecskeméten, a lakótelepen. Mindkét szülő dolgozik, az otthonok alkalmatlanok arra, hogy a nagyszülők is ott lakjanak. Egyfelől látjuk veszélyét annak, ha a tízéves gyereket az utca neveli, másfelől egész egyszerűen nincs hely számukra az iskolában.

— Nem vitás, hogy ez súlyos gond, amelyet csak tovább fokoz, hogy' a növekvő létszám megkövetelte az eredetileg napközis célra épült termek oktatás céljára történő felhasználását is. Jelenleg mindössze annyit mondhatok: az iskolák keresni fogják annak lehetőségét, hogy legalább az ebédeltetést megoldják: tavaly 5700-an vehették részt az önköltséges étkeztetésben. A tanács minden illetékese a megoldáson töri a fejét, s teljesen természetes, hogy minden új napközis csoport indításának anyagi feltételeit megteremtettük, még akkor is, ha az eredeti terveikben nem szerepelt.

— Az iskolákban a második ötnapos rendszerű tanév kezdődik. Zökkenő nélkül?

— Igen, nagyon kedvező tapasztalatokat szereztünk — a vártnál is kevesebb problémával járt az ötnapos tanítás bevezetése. Ez annál is inkább figyelemre méltó, mert komoly szervezési munkát igényelt: megfelelő órarendemet, Itantárgyíelosztást. Elsősorban a pedagógiai elvek érvényesítése volt nehéz, a tanulók arányos terhelésének biztosítása — s ami azt illeti, a tanórán kívüli foglalkoztatás megoldása nem is mindig sikerült. Tapasztalataink ’szerint tovább nőtt a gyerekek leterheltsége, ritka volt az a nap, amikor nem volt 6. óra, s ezért délután már a legvonzóbb program sem volt igazán hívogató. A közművelődési intézmények — a jelek szerint — még akikor sem teltek meg szombat délelőtt, ha na- gyon-nagyon jó programot kínáltak: a gyerekek ilyenkor pótolták a hét közben kényszerűségből elhagyott alvást. Nem volt könnyebb a pedagógusok helyzete sem, különösen, hogy több mint nyolcvan százalékuk nő, s a családi terheket is viselik. A középfokú intézményekben továbbra is ott számítunk inehézsé- gékre, ahol szakképesítést is adnak — itt eleve magasabb az óraszám — mert már tavaly is szinte általános volt a „nulladik” és a „hetedik” óra, sőt, néhol délutánra is áthúzódott a tanítás, Az ötnapos tanítás ellentmondása — minden előnye mellett —, hogy a tantervekét, a követelményeket hat napra tervezték.

— A középiskolákban nyilván azért is érzékelhetőbb mindez, mert az oktatás gondjai mellett a helyhiány nehézségeivel is meg kell küzdeni. Az ellátottság — hivatalos nyelven szólva: — sem

Bács-Kiskun „összesenben”, sem pedig a városokban (Kalocsa és Baja kivételével) nem éri el az oiszágos átlagot, Kecskemét pedig egyenesen az utolsó. A megyeszékhelyen nemhogy a felzárkózáshoz, hanem még a szinten- maradáshoz is félszáz középiskolai tanterem kellene. Számíthatunk-e rá?

— Szembe kell néznünk a ténnyel: nem. A VI. ötéves tervidőszakban az egyébként is szolidan tervezett fejlesztéseink sem valósulnak meg. Terveink, elképzeléseink vannak, de realitásukról — érdemben — nem tudok mit mondani. Mindenesetre jó volna a VII. ötéves tervciklus első éveiben középiskolákat építeni, hiszen 1945 óta a Bányain kívül nem épült új intézmény a városban.

— Az új tanév kezdetén mi az, amit éppúgy kívánna a pedagógusok, a diákok és saját maga számára?

— Remélem, hogy a gondok ellenére folyamatos lesz az oktatás feltételeinek és módszerének korszerűsítése, megszilárdul a rend és a fegyelem az iskolákban, s mindezek következtében hatékonyabbá válik a nevelő-oktató munka. Azt várom az új tanévben, hogy az általános iskolákban tovább szilárdítják az alapkészségeket, a tanulókkal mindinkább egyénileg foglalkoznak, s az átlagosnál több figyelem jut részint a hátrányos helyzetű, a veszélyeztetett, részint pedig a tehetséges gyerekekre. E munkában továbbra is a pedagógusoké a kulcsszerep, a családdal szorosan ’ együttműködő tanítóé, tanáré. Jó — jobb — eredményeket akkor érhetünk el, sikeres tanévet abban az eset- bn zárhatunk jövőre, ha ezeket tartjuk szem előtt.

Ballal József

BISZTRAY ÁDÁM:

Égi biciklista

A kapa élét megfényezték a szíjas agyagban szikrázó kövek, egy másik éberségben csak öt kerestem, de éneklő, halk és sejtelmes hangja soha nem szólított.

Túl a sövényen fürj vezette csibéit,

föld-színű szárnyuk rebbent,

s én tudtam,

sátoros haját ölelte kendő

lebeg s virrad egy juharfa-ágon

Füst-homályú hegyek hullámzottak körül,

s megérinthetetlenül hátráltak a messziségbe, .

elfutó árok mentén

a katáng kék szemében egymagám.

égi biciklista lobogtam a fehér ingben,

karba tett kézzel vitt a foltozott kerék.

A Nap lebukott, még fecskék forogtak fejemnél, szelet támasztó puha tollak, fekete-fehér glória.

Hajnal reménye mindig megcsalt, alkonyé biztatott.

VALKÓ ANTAL:

Végeredmény

Kiszűrt minden kiszűrhetőt maradt a tiszta párlat kezébe fogta s ült a tűz előtt míg szemébe hullott az idő

BÖRÖCZK1 MIHÁLY:

Por és sár

Egy nagy-nagy eső kellene, egy irgalmatlan zápor, hogy megtisztuljak éveim savanyodó porától,

hogy lélegzetem friss

legyen,

s pórusos a bőröm, kinyitnék minden ablakot, hogy testem levegözzön.

S a hórihorgas tett után, egy új záporra szántan, lelkesen, s istentelenül megmártóznék a sárban.

Tanulmány Kécskéről

Az egykori tiszakécskei tanító, Emmer Gábor írta 1938-han az Ojkécske

nagyközség múltja és jelene című tanulmányt. Az értékes dokumentum nemrégiben kertüit elő; és egy lelkes kécskei lokálpatrióta hozta be a szerkesztőségiünkbe. Már a kis könyvecske előszava is felcsigázza az érdeklődő olvasó figyelmét. Íme egy részlet a lelkesítő szövegből:

„Mindnyájunkat érdekelhet az a történelmi múlt, mely rávilágít, hogyan, miképpen keletkezett ez a község, milyen viszontagságok érték eddigi életében. S mindezekre a kérdésekre a kincseket érő szájhagyományok és régi el- sárgult. halvány betűs papirosok feljegyzései adnak némi választ, melyek a történelmi valószínűség ténybeli patináját annál jobban hordják magukon, minél régibb keletűek”.

Az egykori Üjkécske nagyközség Pest vármegye keleti felében a kiskunfélegyházi járásban terült el. A szerző ezt a Tisza menti települést némileg romantikus tálalásban mutatja be a mai olvasónak. Ám mindenképpen, érdekes mindaz, amit leír ; különösen ami a folyóparti népélettel kapcsolatos. Sokan nem tudják, hogy Kécske már az Árpád-házi királyok alatt is létezett, s azt különösen nem, hogy lakói többségükben a nagykőrösi lakosokból verbuválódtak.

A kötetből a többi között az is kiderül, hogy a török hódoltság idejében mennyit szenvedett az itt élő nép. Több olyan törökkori forrásmunka bizonyltja az e tájon élő emberek nehéz sorsát, mely a ’történészek és a történelem iránt érdeklődő emberek számára egyaránt becsesnek számit ima is.

[AAlA'JUUMMJUOAá

14 j

U3KÉCSKE£

5t8«?fiÖZS2e

IHI&TSfi ti 3ELEGE

ECIZS eláss

4

J

A helytörténeti kiadványban szó esik még a helybeliek településéről, gazdálkodásáról! és kulturális törekvéseiről. Különösen érdekes számunkra mindaz, amit a Rákóczi-szabadságharccai és az 1948-as forradalom, illetve szabadságharc eseményeivel kapcsolatban megtudunk. A mai kutatók és érdeklődők számára az is külön figyelmet érdemel, hogy a reformáció miként hatott e település lakóinak az életére.

Örömmel üdvözöljük azt a törekvést, hogy a mai, fejlődő Titszakécske vezetősége, őrizve a haliadé hagyományokat, ezt az értékes — és ma már ritkaság- számba ’menő — kiadványt ismét köz- kinccsé kívánja tenni, vagyis hasonmás kiadásban meg akadja jelentetni. Minden bizonnyal hozzájárul majd ez is a kécskei emberek lokálpatriotizmusának az erősítéséhez.

• KARAMAZOV (SZALAY LAJOS GRAFIKÁJA).

A

zon a nyári reggelen éppen úgy indult minden, ahogyan szokott. A tejes végi’gkocogott az utcán, isizamárfcordéján fázósan csörreratek össze a kannák, aztán a jeges érkezett, toehemót stájer lovai alatt dübörög a föld, imajd a szemetes járta végig a kapualjakat, s csak ezután következett a sintér.

Rácsos szekerét vörös szőrű öszvér vontatta, s a sintér ott lépdelt, kezében a hosszú nyelű dróthurok, rnely- lyel kóbor kutyákat, s olykor, bár ez nagyon ritkán fordult elő, macskát is fogott, melyek számára külön kis rekesz volt a kutyás rész fölött.

A kisfiú a kerítésnél állít, vödrében már ujjnyi vizet eresztett a jég, s nem tudta levenni szemét a sin térről, aki oly nyugodt léptékkel haladt szekere előtt, mintha nem is lenne szörnyűséges gyilkos.

A kisfiú már látta, hogy fogják el a kóbor kutyákat, s a tavaszi vakációban ő is kergette azokat a korcsokat, melyek még nem vették észre a vész közeledtét, s amikor sikerült bekergetniük egy kapu aló azt a kis fehér kutyáit, imelyet titokban azóta is a kertvégi ’málnabokrok mögött tart, akkor úgy érezte, hogy valamilyen hőstettet hajtott végire, s egy délután miikor mindenki aludt, kipróbálta milyen érzés lehet egy ilyen hurok.

A fás,színiben talált drótot, s egy harapófogóval addig hajjiította, míg sikerült gyűrűt csavarnia, melyen a drót szabad szárát átdugva megvolt a hurok, csak nyakára kellett volna erősítenie, de olyan félelem fogta el, hogy nem mert a kamrában maradni. Dl kellett szaladnia, kockáztatva ezzel a csavargással. hogy vasárnap nem engedik el a bélyegszakkörbe, pedig már megszerezte azt a Belga-Kongó-sorozatot, melyért megígérték neki azt a japán közlekedési somt, melyet karácsonyra kért, de a fa alatt a boríték helyett ismét i ng és pizsama volt.

Ott állt a kisfiú a kapuban, már régen be kellett volna sóznia a jeget, de nem tudott elmozdulni. Arra gondolt, amit a nagyfiúiktól hallott, hogy a háború alatt elsüllyedt egy csónak, mely- lyel a túlsó partra akartak lőszert szállítani, s a szennyvíztelep háta mögötti részen annyi a fegyver, mint a fene, csak le kell ereszkedni, s máris megvan a jó öreg parabeUum... s ha lesz egyszer fegyvere, akkor az utcasarkán lelövi a sintert, és szabadon engedi az összes kutyát, melyek most nem a fogságot gyűlölve vonítottak, hanem azért, mert a szekér döccenéseá, meg a macskától őket elválasztó rács miatt nem téphették szét a felborzolt szőrű tigriscsíkos cicát, s a kisfiú nem értette, miért acsarognak még így összezárva is, a dögtelep felé kocsizvia azok az állatok, amelyek közös erővel ki tudnák nyitni a kocsi ajtatját.

„Ha az a nagy komondor és a korcs németjuhász nekiszaladna a dróttal biztosított, lakat nélküli ajtónak, akkor úgy ki tudnának tömi, mint a sicc” — gondolta a kisfiú, aztán minit akinek sürgős dolga van, fölkapta a vedret, a súlytól! jobbra dőlve futott a ház felé, mintha ezzel a szaladással akarná bepótolni a jeges távozása és a sinitér megérkezése közti időt.

— Behozom a szemetes vedret — mondta nagyanyjának, s a kapu fellé menet azon gondolkodott, mit is találjon ki, hogy elimehessen, ha csak egy órára is.

Kiszámította, tíz percre van szüksége ahhoz, hogy eljusson & szennyvíztisztító

telepig, s ha negyven percig kell búvárkodnia, akkor .pontosan egv óra alatt hazaér.

„Ez nem jó. Észreveszik, hogy vizes a hajiam. Csák félórát szabad búvárkodnom, s akkor még arra is lesz időm, hogy elrejtsem a pisztolyt” — gondolta, s amit soha. sem szokott tenni, kisúrolta a szemetes vedret, melynek még a szaga is hányingert ébresztett benne.

— Milyen szorgalmas vallaki — mondta csúfondárosan nagyanyja, s ő úgy érezte, mi06t kell valamit hazudnia, most talán elhiszi az öregasszony, aki, mint mondani szokta „a gyermeknevelés nem dlisamóhizüiailás, hogy enni adjunk neki, s aizzail vége a gondnak”.

— Nem is vagyok szorgalmas. Látod nagyi, most is elfelejtettem, hogy segítenem kell a Jeniednek ... tudod, annak, a i megbukott magyarból, és én megígértem, hogy a javítóvizsga1 előtt segítek neki,

— Most hallom először — mondta gyanakodva az öregasszony. — Miért nem ő jön ide? Kiülhetnétek a kertbe, vagy a te szobádba. Jobban szeretem, ha nem lófrálsz.

— De őt sem engedik, mert a javító miatt otthon kell ülnie, tudod, nagyi, szobafogságra ítélték.

— Jótl tették — mondta az öregasz- szoiny. — Majd írok Jenemének egy levelet. hogy engedje csak, mert én kikérdezem a fiút, és mindig beírom a

füzetébe, hogy hány órakor ment el tőlünk.

— Ez jó lesz — mondta a kisfiú, aki mindenbe beleegyezett volna, csak már kívül láthassa magát a kapun.

Az öregasszony bement, megírni azt a levelet, s a kisfiú közben arra gondolt, hogy gépzsírt kellene szereznie valahonnan, mint ahogy a moziban is látta, hogy á partizánok bezsírozták a fegyvereket, mielőtt elásták volna. „De nekem talán nincs is szükségem rá, ha olyan sOkáig volt a viz alatt, és még jó, akkor aiz azt jelenti, hogy a németek még nem is használták, és rajta van a gyári védőréteg”» — gondolta a kisfiú.

— De nekem húsz percen belül itt légy — mondta az öregasszony. — És föl ne bontsd a levelet.. .

A kisfiú szaladt, de a vasúti átjárónál nem balra, hanem jobbra fordult, a folyó félé. Már útközben gombolta az ingét, ne kelljen időt veszítenie azzal sem, és sajnálta, hogy nem repülhet át a házak felett, vagy nem ugonhatja át a kerítéseket, nnert akkor talán még három perc sem kellett vodna, hogy odaérjen, ahol a szomszéd fiú találta a pisztolyt.

A vízparton ledobta a nadrágját i6, átmászott a megrongált szögesdrót kerítés fegyi’k embernagysáigra tágított résén, s már ott is volt a cölöpnél, melyről a nagyok azt mondták, hogy régen halálfejes zászló volt kitűzve rá de most olyan volt, mint az újtelepi tJe- lekkarók, csak kicsit szürkésebb talán.

Beugrott a vízbe, aztán újra és újra alámerült, míg az iszap alatt ki nem tapintott valamit, ami nem hasonlított kavicshoz, de kő sem lehetett, mert

ázabályos volt és hengeres, amilyen az

ágyúcső diehet.

Újra lebukott, annyi levegőt szívott magába, hogy már fájt is, s a fenéken, ahol az előbb a hengert érezte, most egy láda sarkát tapintotta ki, s a ládában egy,más mellett a hengereket „Ágyúgolyók” — gondolta, mert már látott ágyúgolyót is.

Ki akart venni egyet, érezte, hogy nem lesz könnyű dolog, hirtelen átviü- lant agyán, hogy ezért cserébe megkaphatja a szomszéd fiú pisztolyát, s erőlködött, hogy legalább egyet ki tud- ijon szabadi tani.

A hatalmas dörrenéstől ösz- szekoccantak a konyhában az evőeszközök, poharak, kinyílt a jégszekrény ajtaja, s a málna bokrok mögött vonítani kezdett az elrejtett fehér kiskutya.

Az öregasszony dermed ten hallgatta a robbanás utáni csendben még mindig csilingelő poharak furcsa zenéjét

— Vajon mi történhetett?— kérdezte, mert egyedül is mindig hangosan beszélt. — Vajon mi történhetett?

De senki sem válaszolt, senki sem mondhatta akkor még meg neki, hogy férje és veje után, a ’háború harmadik jeltelen’ sírt ásott neki. Mindig síró lányának, aki még tíz év után is reménykedik, s neki, az öregasszonynak, akit már csak ez a jóeszű gyermek tartott életben, aki helyett iszappal, döglött halakkal kevert vértócsát sodort a folyó a távoli híd felé, melyben ebben a pillanatban leállt a forgalom, s mindenki azt találgatta, ml történt?

Ml történhetett?

""****""*“ * >— ~~i rr«' nn rr~ %—!■ n— i >i ^

VÁRI ATTlL'A:

Jeltelenek