Petőfi Népe, 1983. július (38. évfolyam, 154-180. szám)

1983-07-31 / 180. szám

■ , a»*- -- - .1/—I.«' MŰVELŐDÉS • IRODALOM

í

|

I

*

C

Alkotótábor a Tisza partján

Hét esztendővel ezelőtt „vert sátrat" először al. kotótábor Tiszakécskén, a nagyközség egyre gyorsabb ütemben épülő, egyre szebb és közkedveltebb üdülőkörzetében. A nagyszerű kezdeményezés azóta nagyszerű hagyománnyá vált. Az ország különböző részéről érkeznek nyaranta képzőművészek a Tisza-parti. művésztelepre, ahol egy hónapon át jó feltételek mellett, inspiráló környezetben dolgoz, hatnak.

Az idén tizenkét lakója van az alkotótábornak; kilenc festő, egy grafikus, egy szobrász és egy fotóművész.

W Kármentő András tanulmányfotókat készít műveihez a TiszaBatári László festő, a tábor művészeti vezetője, s az alapi tótagok egyike:

r— Régi barátság fűzött a kecskéi születésű Jánosi Sándorhoz, aki e művésztelep egyik élétre- keltője volt. Együtt jártunk a Derkovits Gyula Képzőművészeti Kollégiumba, majd a Képzőművészeti Főiskolára, ahol mindketten Berényi Róbert és Szőnyi István növendékei voltunk. Amikor hét esztendővel ezelőtt itt, a helyi tanács üdülőjében megalakult ez az alkotótábor, Jánosi Sándor nekem is szólt — ahogy Würtz Ádámnak, Bozsó Jánosnak és a többieknek —. hogy van egy ilyen lehetőség, s én nagyon szívesen jöttem. Már csak azért is. mert tudtam, hogy barátokkal, hasonló indíttatású pályatársak-' kai lehetek együtt. Azóta évről évre visszatérő lakója vagyok a tábornak, hiszen itt szép környezetben, jó közösségben. kitűnő körülmények között dolgozhatok. Többnyire tájképeket festek — ahogy művésztársaim többsége is —. s e Tisza menti vidék gyönyörű' titkokról ..suttog" a festőnek. Témakinálata szinte határtalan, hiszen a pusztuló tanyavilágtól a

lr nrC7Q r II m 07 rio'o 7rl n eó rfi Irtilfúróéledő) jelenségekig itt minden megtalálható.

Seres János festő Szegedről érkezett, s ugyancsak az alapítótagok egyike:

— Tiszakécskei születésű vagyok, itt éltem tizennyolc éves koromig. Zenésznek indultam, a festészet később „csábított magához” ... Bevallo.m. alig várom a nyarat, a tábornyitást. Egyrészt azért, mert ilyenkor hazajövök, a szülőfalumba, másrészt mert tudom, hogy egy kitűnő közösségben dolgozhatom, barátok között, s mindez rengeteget jelent számomra. Én szinte egész évben abból az élményözönből élek, mint festő, amit itt szerezhetek, ez alatt az egy hónap alatt.

Kármentő András, Budapesten élő festő új lakója a kécskei alkotótábornak :

— Bács-Kiskun megyében születtem. Bácsborsódon. Még bajai gimnazista voltam, amikor írtam egy levelet a Derkovits kollégium akkori titkárának, Batári Lászlónak. hogy szeretnék kollégista lenni... Később Batárival és Jánosi Sándorral együtt jártam a Képzőművészeti Főiskolára. Ennek a barátságnak köszönhetem, hogy most újra Bács-Kiskunban lehetek, ebben a valóban példásan szervezett alkotótáborban. Itt egy olyan homogén társaság gyűlt össze, ami tapasztalataim szerint nem jellemző különösebben az ország művésztelepeire, Ahogy az sem, hogy a helyi vezetők ennyire szívügyüknek tekintsék a táborlakók közérzetét, az alkotómunka feltételeinek megteremtését. Ebben a közösségben egy pillanatig sem voltak ákklimati- zálódási gondjaim. Több hozzám hasonló indíttatású, gondolkodású művészt ismerhettem meg itt.

Petőfi a képzőművészetben

„Ki meri meglátni az igaz arcát?" vágta az ellenforradalmi kurzus, a magyar közvélemény szemébe Babits Mihály Petőfi századik születésnapján. Az indulatos, vívódó, „sovány, szögarcú színtelen” költőről kialakított hamis képzetekért a szobrászok, a festők is felelősek! Szónokló, jelszavas szépfiúként trónol sok városunk főterén, hamis Petőfi-ábrázolások gyalázzák i költő emlékét. Ezért is dicsérhető a Petőfi Irodalmi Múzeum, Kiskőrös Tanácsa, a szülőváros művelődési központja és a helyi Petőfi Társaság pályázathirdetése Petőfi a képzőművészetben címmel. A beküldött művekrői készített katalógusban olvasható tanulmány értékelő szakaszának közlésévei emlékezünk a költő halálának százharmincnegyedik. évfordulójára, méltatjuk a kezdeményezést. (H. N.)

O Batári László, az alkotótábor

művészeti vezetője.

(Tóth Sándor felvételei)

Persze, ez nem azt jelenti, hogy nincs mit tanulni egymástól . ..

Pólyák Albert, a tiszakécskei Arany János Művelődési Központ — a művésztelep házigazdája — vezetője:

— A művészektől egy-egy zsűrizett alkotást kap a község minden esztendőben, a táborozás végén. Eddig hetven képet őrzőnk, amelyek összértéke csaknem 740 ezer forint. Az előző évekhez hasonlóan, ezen az őszön is rendezünk kiállítást a művelődési központban az alkotótáborban készült művekből, örvendetes tény, hogy ezeket az Őszi Tárlatokat hihetetlenül nagy érdeklődéssel várja a lakosság. Tavaly is olyan tömeg gyűlt össze, hogy be se fértek a terembe. Úgy hiszem, az alkotótáborban dolgozó művészek számára ez a legnagyszerűbb kritika. S persze a népművelő is igazán elégedett lehet...

Koloh Elek

0 Bozsó János képeinek gyakori témája a kiskunsági tanyavilág. • Seres János festményén a tanya.

» Lakatos József: Ünnep.

Joggal vetődik fel a kérdés, hogy a közel negyven festmény, szobor tükrözi-e a szándék nemességét? Abban feltétlenül, hogy valamit bővített a Petőfi- képleten és annak megoldásán. Először, ami a portré belső rezdüléseit illeti — ismert festménye után Bráda Tibor most újabb elmélyült változaítokkaiL ’jelentkezik és Szurcsik János' is hatékonyan keresi, kutatja e nagy költészet képi környezetét a zászló síkjában, virágok és paripa elő-, és háttereivel. Paál István szobra is telitalálat, hiszen megérezni tét és felmutat eddig nem jelzett finomságokait Petőfi hatal más lelkületének, szellemiségének gyülekezetéből, Wágner János textilképe is a zásziló és a költő —, az eszme és Petőfi egységében vezeti le, pergeti ezt a diadalmasan gyűrt és újjászülető szabadság-időt, szűkszavú és lényegre törő tömörséggel. Pataki Ferenc, Nádasdy János tájmotivumokkal értelmezi más-más eszközrendszerrel e halhatatlanná vált költészet pólusait, Kamámé Horó- czi Margit csipkés finomsággal elemez valami fontos részletet, a költői erő olykor magába feledkező légies tüneményét. Domonkos Béla korrekt érme mellett

tí Paál István: Petőfi-portré

(gipsz).

tarthatjuk számon Laki Ida nyomtatott áramkörre hangszerelt Petőfi-látomását, s megren- tíitóen láttamozza Lakatos József egy központba helyezett ablakkerettel — benne Petőfi-kép, magyar zászló —. hogy milyen intenzitással él O szivünkben, egy nép, nemzet tudatában. Szellemesen villantja fel Petőfi „hangját” Budahelyi Tibor kisméretű plasztikáiban, a megfontolt művel jelentkezett Kirchmayer Károly, Szabó János, Tóth Ernő és Mis- kolczi László is. Utóbbi felfedett valamit abból a Petőíi-arcból, melyet Vajda János idézett. Kétségtelen, hogy a pályázatra beküldött kollekció nemes kísérlet egyrészt a Petöfi-ikonográíia szélesítésére, másrészt költészetének vizuális megközelítése és értelmezése is megkezdődött szerény becsülettel —, ezt jelzik Ocsai Károly, Bujdosó Ernő," Pató Róza, Tóth Visó Árpád és Pálfy Gusztáv művei. A minőség és az egyetemesség is folytatható, folytatandó — hiszen Petőfi költészete végletes, végérvényes, világhatárok között mozgó érték, de nemzeti közkinccsé alakításában a képzőművészetnek is nagyobb részt kell vállalnia a jövőben a rajzi felderítés ‘találékonyságával. Nem fakul a zászló, lobogónk volt és marad Petőfi, aki a maga lótomásos realizmusával, eszméinek szabadságot, hazát építő lendületével, képeinek izzó füzével indította az alföldi festészet eszményeit, Csontváry, Ady „em- bersűrűs” tájait, — aki örökségünk és távlatunk a megisme- lésben és a haladásban. Az a tény. hogy Kiskőrös, Petőfi Sándor szülővárosa, e kiállítással kezdeményezte nemcsak a Pető- fi-gvűjtemény létrehozását, hanem költői tájainak képzőművészeti feldolgozását — a műhely szerepét vállalta abban a nemzeti, nemzetközi fontosságú helyi, országos tevékenységben, mely hozzájárul ahhoz, hogy e halhatatlan költészet a társadalom élő kincsára lehessen.

Losonczi Miklós

yors mozdulatokkal megkaparintotta felesége szatyrát.

— Adjál két főtt kukoricát, édesem.

Az öregasszony három főtt kukoricát rakott egy nylonzacskóba, s míg a meleg pára a kukoricát és a zacskót egymáshoz tapasztotta, az öregasszony arra gondolt: „Ezeket a kukoricákat egy fiatalabb nő fogja megenni”.

— Aztán ne sokáig légy nála!

Az öregember megbotránkozva

nézett rá, de az öregasszony látta rajta, hogy csak tetteti magát.

— Hol a botom?

— Ahová tetted.

A bot valóban a székhez volt támasztva, mint mindig, a szék távolabb állt az asztaltól, mint mindig. Az öregember gyöngéden visszatolta az asztalhoz a széket, mint mindig. Majd hirtelen megállt és várt. Időnként körüljártatta a szemét a konyhai szekrényen, az ablakpárkányon, az ’ asztalon. Majd megigazította kezében a botot,, amely amúgy is úgy simult a tenyeréhez, mint a gyermek az anyához.

—' A szemeden van a szemüveg — szólalt meg ismét az öregasz- szony. Besietett a szobába. Éppen meg akarta locsolni a virágokat, .mikor a férje hátulról átölelte.

■ jobb kezével, amelyikben a bo•t szorongatta. Az öregasszony lűhös lett.

— Persze, persze, tudom, «Ui- dom, észnél kell lennem, de niims uennem elég erő nélküled, hogy mindig az eszemnek engedelmes- kei jek. Na ... — próbálta meg Isnvtr megcsókolni az öregember az öregasszonyt, de az egyre idegesebben hessegette.

A konyhában megcsörrent as óra.

— Nyolc óra volna? Vagy hét? Ha.jn'1 óta épp harmadszor csöng.

Meg kell javíttatnom. Beteszem a szatyorba, fölülök a buszra, és a városban beviszem az óráshoz.

— Nem viszed be a városba az óráshoz, mert semmi baja nincs’

DÉR ENDRE:

Mi lesz

Hosszú úr után?

annak az. órának, csak éppen az ellen tiltakozik, hogy te húzzad föl csörgőre esténként.

— Igaz is. Meglehet — lihegte az öregember, nagy verejtékcsep- pek izzottak a homlokán és a hátán. Leült. Arra gondolt, legjobb lenne ma sehova se menni, ez a furcsa szorongás a mellében, izzadság a homlokán és a hátán . .. A közönséges embert arra késztetné, hogy megijedjen. De ő, Hosszú Albert, ismeri a jövőjét, még húsz éve van hátra, 93 éves korában fog meghalni. A felesége előbb; gyorsan utána a macska és a kutya, a virágok a kertben, a fák a kerítés mellett; a népek mármár azt hiszik, ő elárvult ház elárvult gazdája, amikor elmegy, virággal a kezében elmegy az újságos bódéhoz, és megkéri annak az özvegyasszonynak a kezét. Nem fognak összeházasodni, csak úgy, öregesen együttélni.

— Mi az, lázas vagy? — nyomta kezét az öregasszony a férje homlokára. — Nagyon lázas vagy, tudod? Mondtam, hogy ne fürödj meg hideg vízben, te pedig félóráig panesikoltál a kádban, pedig a víz hideg volt már.

— A láz a test ébresztőórája. Mennem kell.

Az öregasszony kivételesen ki- kísérte a férjét a kapuig, a tyúkok, kacsák szaladgáltak körülöttűk, a kutya csaholva szaladt a kapuhoz. „Ni, hogy örül, amiért elmegyek” — gondolta az öregember, és most már szívesebben maradt volna otthon. A macska is dorombolva dörgölődzött a feleségéhez, őt azonban minden állat kikerülte. Persze, mert itt van a kezében a bot.

— Ne időzz sokat az újságárusnőnél, beteg vagy, ne felejtsd el!

Az öregember bólogatott, mivel valóban beteg volt, és nagyon nehezen jutott el a község közepéig, az újságárusnő bódéjához.

— Milyen jó színben van ma, Hosszú úr.

— Jószerencsém működésbe hozta testem minden porcikáját.

Az ötven év körüli, szőkére festett, finoman barázdás arcú kövérke nő megszokott mosolyával arcán, bólogatott. Hosszú úr, aki mellékesen valóban hosszú volt és szikár, legszívesebben a magas lázról beszélt volna, amely az éjszaka kapta el, de észbe kapott. A feleségének sem árulta el, s ennek a fiatalabb nőnek se mondta meg, mi történt, csak mintegy mellékesen, mosolyogva nyugtázta, kizárólag magának: „Én a betegségbe nem egyezek bele!”

Hosszú úr a feleségére gondolt, aki ma reggel is tiszta inget készített ki neki, a nadrágját frissen vasalta, főtt kukoricát csinált, pedig tudta, kinek a részére rendelte meg tőle. Fölcsillant a szeme, megjött a mesélőkedve, és már folyt is belőle a szó, megállíthatatlanul, miközben a még mindig meleg főtt kukoricát a szőkére festett nő kezébe nyomta:

— Tessék! Szereti? Akkor egye meg gyorsan, amíg meleg. Jó, gyenge kukorica, ilyenkor, amikor még ilyen zsenge, nagyon szeretem a főtt kukoricát én is. A feleségem csinálta. Ha becsukom a szemem, megmondom, mit csinál most a feleségem. így ni: persze, hogy vasal, a szomszédasz- szonynak vasal. Esküvői ruhát vasal a feleségem, nagyon szép, fehér, esküvői ruhát a szomszédasszony lányának. Nem is tudtam, hogy már férjhez megy a kis Ilonka ...

Hosszú úr megtörölte homlokát, miközben állandóan feleségét dicsérte, milyen tiszta, micsoda rend volt körülöttük ötven éven át, az érzelmeiben is tiszta és átlátszó volt mindig az asszony, és ő sem zavarta meg soha, hogy elmondja neki az előéletét.

— És soha nem csalta meg a feleségét? — érdeklődött csak úgy, megszokásképpen a szőke, finoman ráncos, ötven év körüli, kövér elárusítónő.

— Minden éjszaka megcsaltam. Mellettem feküdt, de én tudtam, hogy énhozzám más tartozik. Én Indiában születtem réges-régen. Fiatal voltam, sárga bőrű, alacsony, és tizennyolc éves. Volt egy menyasszonyom, csodálatosan szép, akit még gyereklányként adtak hozzám, tündéri romantikus szerelem volt a miénk ... Minden éjszaka megjelenik előttem még ma is, fölhúzza csipkeszoknyáját. s aztán lányos mozdulattal siklik el előlem. Majd hozzám ér, megsimogatja a hajam, én. pedig megfogom a lány sárga combját... őhozzá mindi.: hű voltam. S ígérem, magához is az leszek, amikor a feleségem lesz.

Hosszú úr nem tudott többet mondani, úgy érezte, máris többet beszélt a kelleténél. Kezet csókolt a szőkére festett, finoman ráncolt arcú kövér nőnek és hazasietett.

Otthon egy nagy stráfkocsi szenet és fát rakott le a ház elé a kocsis.

— Adjisten. Hosszú úr! — köszönt a megérkező öregembernek. — Majd segítek én magának behordani. Egy fuvarom még hátravan, aztán jövök, ne féljen! Említette a felesége, -hogy beteg.

— Beteg vagyok?! Csak lázas! Én a betegségbe nem egyezek bele! — s már sietett is apró léptekkel átöltözni, majd még apróbb léptekkel iparkodott a lapátért és a talicskáért.

Az öregasszony, aki fehér hajú volt, és nem festette a haját, mint a férje, Hosszú úr, szintén megszaporázta lépteit, s egy köl- csönlapáttal és egy kölcsöntali- gával ő is munkához látott.

— Mit .csináltál, te, asszony, déli tizenkettőkor? Jól emlékezz vissza!

Az öregasszony megijedt férje arcától. „Mintha kifordították volna” — gondolta magában, s magából kikelve ordította: — Hagyd már abba azonnal a lapátolást, érted?!

— Mjt csináltál te déli tizenkettőkor? Ha megmondod, abbahagyom, hiszen úgyis tudod, hogy kilenovenhárom éves koromig fogok élni — nevetett göcögve az öregember.

— Akkor éppen vasaltam. A szomsiédék Ilonkájának a menyasszonyi ruháját.

— Na, látod! A szomszédasz- szony hozta át neked. Láttam, amikor hazagondoltam ... A szenet pedig behordom. A fát is. Te csak hagyd.

Hosszú úr kopaszodó, feketére festett haja egyre színtelenebb lett, és mire az utolsó taligával fordult volna, már alig-alig lépkedett, az alakja egyre kisebb lett, s amikor a felesége hozzásietett, már csak a kezébe tudott kapaszkodni.

— Ide fektessetek, a rózsák alá...

Az öregasszony töprengve nézte a halott férfit. A visszafojtott sírás nem tudott belőle kitörni.

■Majd elgondolkodott: „Igen, ez az, amiért éltünk, ötven évig én őt csak távolról láthattam, ő pedig mindig tudhatta, hogy én a kerthez tartozom. És most ő is ide fog tartozni örökké. A porait a rózsák alá teszem, és beszélgetni fogok vele mindennap. Nagy élvezet lesz, amikor elmeséli majd az álmait előző életeiből, nagy álmait, amelyekből én mindig kimaradtam; ám ő éhenhalt volna nélkülem...”

Könnyek futottak szét barázdált arcán, s meghatottan lépett ki az utcára, ahol ismeretlen volt neki minden, és ő is ismeretlen volt már a harmadik szomszéd számára. Sorra nézte a körülöttük épült házakat, a fiatal asszonyokat, és a fiatal férfiakat, a szivárványt az égen, és mindenki felé megbiccentette a fejét, akivel találkozott,

S valami varázslatos kezdődött ... Mint egy indiai mesében ... Megkezdődött a fehér hajú öregasszony Hosszú úr utáni élete.