Petőfi Népe, 1983. július (38. évfolyam, 154-180. szám)

1983-07-03 / 156. szám

J Vallomások a tűzzománcról Két hete nyílt meg a IX. nemzetközi zománcművészeti alkotótábor Kecske­méten, tizenöt magyar és öt szovjet képzőművész részvételével. Táborhelyük ebben az esztendőben is a Gépipari és Automatizálási Műszaki Főiskola. Túri Endfe zcimáncművész, az alkotó­tábor egyik lelkes szervezője: — A különböző anyagoik, eljárások ki­próbálása, a művészi kísérletezések mel­lett ima is az a célunk, hogy a zománc­művészetet az ipar számára hasznossá tegyük. Meggyőződésem, hogy erre számtalan lehetőség van. Igen, közhasz­nálati cikkeink, lakókörnyezetünk eszté­tikusabbá tételének lehetőségeire gon­dolok ... Egyébként Kecskeméten mű­ködik az egyetlen gyár. amely öntött- vas-zománcozással foglalkozik. Az idén először, konkrét feladatot kaptunk, egy pályázat formájában. A Vegyipari Gépgyár budafoki gyáregysé­gének terméke a Lampart 30 tipusú gáz- konvektor, amelyet szép, ízléses „zo- máncruhába” ipróbálunk öltöztetni, vagyis pillanatnyilag e konvektor dí­szítésén kísérletezünk. Marina Mihajlovna Gyedova-Dzjádu- sinszkaja az öttagú szovjet csoport egyet­len női tagja. Moszkvából érkezett, s a Monumentális és Dekoratív Művészeti Kombinát képzőművésze. — Középületek díszítése a munkám, s eddig többnyire mozaikkal, kerámiá­val, freskóval és al seccóval foglalkoz­tam. Üj számomra ez az anyag, de rtien- nél jobban megismerem a zománcot, annál több művészeti, dekoratív lehe­tőséget látok benne, s egyre nagyobb örömöt ad .. . Ügy érzem, keramikusi képzettségemet jól hasznosíthatom a zománcművészetben is. Mielőtt Magyar- országra érkeztünk, konzultáltunk azok­kal a barátainkkal, akik az előző esz­tendőben már jártak itt, vagyis tudtuk, hogy hat héten át egy lelkes alkotókö­zösségben dolgozhatunk, s vázlatosan is­mertük a táibor céljait is. Mihail Mihajlovics Calkamanidze grúz fonmatervező, már járt egyszeT a kecs­keméti alkotótáborban, három évvel ez­előtt. — Tbilisziben élék, s körülbelül húsz esztendeje foglalkozom a zománcművé­szettel. Eddig többnyire zománcéksze­reket készítettem. Itt rengeteg új dol­got, új megoldást tanultam. Igaz, a ma­gyar zománc más, mint a miénk, telje­sen másként kell kezelni, s más, szá­momra ez ideig még ismeretlen lehető­ségek sokaságát kínálja. Ha például egy festményt akarok zománcban megvaló­sítani, azt az itteni anyagókkal nagy­szerűen megtehetem. Közben megpró­bálom átültetni otthon szerzett tapasz­talataimat; a szakmai, művészi fogáso­kat, amelyeket húsz év alatt megismer­tem. Varga Tamás a Drezdai Képzőművé­szeti Főiskola tanára, a kisplasztikák, a szoboröntés avatott mestere. — (Nálunk Drezdában nem oktatnak zománcművészetet, csak Halléban. Ta­valy voltam itt látogatóban, s nagyon tetszett ez a tábor, a törekvéseik... Egyetértek azzal, hogy a zománccal nagyszerű dekoratív felületeket lehet produkálni. Engem elsősorban az ön­töttvas zománcozása érdekel, a szob­rok felületi kezelése. Valamikor, 17 éves koromban készítettem zománcék­szereket, de azóta csak álmodoztam ró­la, hogy egyszer újra megpróbálkozhas- sam ezzel az anyaggal. Egyedül' megfej­teni a zománc titkait, iszonyú nagy munka lenne, vagyis évekig kellene kí­sérleteznem. hogy felfedezzem azt, amit itt, ebben a közösségben néhány hét alatt megtanulhatok. Kovács Erzsébet ötvös, az Iparművé­szeti Főiskola negyedéves hallgatója. — Sok hasznát veszem ötvösi tudá­somnak — hiszen a zoimánoművészet lényegében az ötvösség egyik ágazata — az itteni, munkáknál. Egyébként a tanszékvezetőm, Engelsz József egyen­gette az utamat a tűzzománc felé, ne­ki köszönhetem, hogy behatóbban meg­ismerhettem ezt a nagyszerű anyagot. Akit érdekel ez a terület, annak van alkalma arra a főiskolán, hogy fakulta­tív módon elsajátítsa a tűzzománc ké­szítésének alapvető fogásait. Itt, Kecs­keméten minden feltétel adva van a fejlődéshez, az eredményes munkához. Érdekes, sejtelmes ez az anyag. Már az ókorban használták, alkalmazták, s szin­te minden kor újra és újra felfedezte magának. Mi is ezt tesszük ... More Ili Edit festőművész Budapestről érkezett. Tíz éve foglalkozik tűzzománc­cal, és „régi lakája” a kecskeméti alko­tótábornak. — Saját műhelyem, kemencém van otthon, bár közel sem olyan jó techni­kailag, mint amilyennel ez a tábor ren­delkezik. Nagyon szimpatikusak azok a művészeti törekvések, amelyeket ebben a városban tapasztaltam, és igen ins­piráló számomra az itteni szellemi lég­kör. Itt mindig „feltöltődöm”; olyan él­ményekkel, benyomásokkal gazdagodok, amelyek hatását sokáig kamatoztatha­tom. Tűzzománc képeimet fán, falapo­kon szoktam összeállítani. Arra törek­szem elsősorban, hogy organikus ren­det mutassanak kompozícióim. Remek célnak tartóim, hogy az „elszegényedett” ipari formákat ízlésesebbé, természete­sebbé tegyük a zománoművészet segít­ségével, érzelmeket, gondolatokat éb­resztve ily módon is az emberekben . .. Az Erdei Ferenc Művelődési Köz­pontban állítják majd ki az alkotótá­borban készült munkákat. A kiállítás július 31-én nyílik. Koloh Elek O Varsa Tamás O Kovács Erzsébet O Morelli Edit O M. M. Gyédova- Dzjadusinszkaja O M. M. Calkalamanidze KURUCZ GYULA: Kétszáz méter remény Felemeli a gépet, lefényképez egy furcsán kitekeredett, arctalan halottat. A csizmájáról a sarat vakarta volna le, akkor érte a sugár. Bal kezében görcs­be szorulva a rohamkés, előtte a pisz­kos lábbeli. A fájdalom elvész az ál­arc mögött. Egy némán heverő csoportra irányít­ja a gépet: perzselt, hólyagos, elége­tett védőruhák. A zömök fegyvereken felhólyagzott a festék, ám a szerkezet éppen maradt. Fertőtlenítés és felület­kezelés után újra használhatóak, öles­re. Nehézkesen jár a súlyos védőruhá­ban. Nem sietős az útja. Fényképeket gyűjt egy archívumba. Az archívum sorsa ugyanaz lesz, mint az itt lefotog- rafált tárgyaiké. Ha beteljesedik a sor­sa, valaki lefényképezi egy másik arc­hívumnak. Az is sorra kerül. Egyszer egyetlen archívum lesz a világ. Mihelyt pontosan tudják hátul: hol, melyik ol­dalon emésztett a sugár, kiegészítik a pusztítást, aztán az elhullottakra hi­vatkozva kiterjesztik. Az első vonal egyszerű indokká válik. Alig ég a jobb válla, és éppen csak zsibbad a bal keze. Zsigereiben érezte meg a veszélyt, s míg a többiék a győ­zelemben bízva az arcvonal felőli visszasugárzástól óvták magukat, ő épp a szemköztiek felé védetlenül s saját területük felől árnyékolta magát. Ha jobban meglapul dombhátnak tá­maszkodó vackában, talán sértetlenül megússza. Nem tiltakozott, amikor a meggyőző­désével ellentétben fegyvert nyomtak a kezébe. Nem tiltakozott, nem került hadbíróság elé, börtönbe. Ügy leg­alább magához maradhatott volna hű. Nem maradt annyi vigasza sem, hogy legalább ő nem járult hozzá. Nem volt ereje tiltakozásával magára vonni a ha­talom haragját, őrizte magát a párjának es a két fiúnak. Erre hivatkozott. Hát akkor most indulás hozzájuk. Hátha eljut. Űjra kattint. A lencse érthetetlen fel­iratú konzervdobozokra irányul, fe­ketére égett bab, káposzta buggyan ki belőlük. Dokumentálni a hadtáp meg­semmisítését. Nem is undorodik ma­gától. Fáradt. Fáradtan nem tagadta meg a szolgálatot. Azt hitte, akkor kö­vetkezetes, ha a mindent elborító őrü­letben elvállalja a rá eső pusztítást. Nem akart illúziókat, elébe ment a ve­szélynek. Arra számított, hogy őket éri az első csapás. Felderítőkocsijukból fülébe csattan a felszólítás: „Felmérést befejezni, visszatérést megkezdeni! Vétel!” Álarca mögött elfintorodik. „Felmérés". Egy ponton túl már minden megengedett. „Vétel!” kiáltanak újra a fülébe. „Vet­tem”, mondja, és tudja: hiába finto­rog, neki már nincsen arca, nincs ter­mete, testalkata, ő egy védőruha, a felderítőkocsi egyik ujja a nyolc kö­zül. Négy műszaki-ujj, négy mérnök a műtárgyaikat, a kőbe, vasba, techniká­ba hatoló sugarakat, a négy orvos-ú.jj pedig az ember-műtárgyaik roncsolását „méri fel”. Megtagadhatta volna a szolgálatot — jogában állt. Ám akkor is ugyanilyen ember-maradványokat hoztak volna analizálni sebészasztalára. Otthon ma­radhatott volna hideg, szép felesége mellett, tiszta lakásukban. Otthon az a remény is kecsegtethette volna: ha elég közel ér hozzájuk a fenyegetés, a pusztítás, törvényes asszonyát a félelem űzi közelebb hozzá a rémület simítja a vállára, s ha nem is melegszik fel kényszerű ölelésük, talán langyosodik. iEljött. Nem akarta, hogy a halálfé­lelem hozza meg az életkedvét. Vajon hányap érkeztek így ide? Kegyes hozzá a sugár — megron­csolta, de érzésteleníti is. Meddig jut­hat előre két térdén és bal könyökén? Előre — azaz hátra, hiszen oda igyek­szik, hogy felfedezzék, még hátrább vigyék, és nyomorékként, de mégis él­ve kerüljön a családjához. Engedik? Kutatóintézet lesz a sorsa? Sebészek és sugárszakemberek tanulmányozzák majd, adatokat szednek le róla? Ha valamiképpen mégis viszontlátja a párját és a fiúkat, a további csapások során legalább együtt kerülnek terí­tékre. Ha visszajut, mégis megláthatja őket. Vajon számít-e, hogy sohasem emel­te volna emberre a fegyverét? Vagy a mértékadóknak és mértékszabóknak nem a másikra emelt fegyver a fontos, hanem a hivatkozási alapként odave­tett áldozatok? Pár száz métert, ha megtett. Gyen­gül, alig lát. Kilométerek tucatjait kell maga mögött hagynia, hogy élő ember­re leljen. Ez most biztonságos hely. Az ellenség — ellenség? nem lő ide többet. Az értékes anyagot inkább üze­mekre, hadicélokra és nagyvárosokra irányítják. Itt van kilátása, hogy meg­menekül. Torz vigyort érez az arcán. Bár neki nincsen arca, csak védőruhá­ja. Az egyetlen emberre emlékeztető rajta megégett válla és perzselt jobb­keze. Mindaddig, míg haza nem érke­zik, és kiértékelésre váró, személyte­len esetté válik. A párja és a gyerekek várják. Tá­masztékot kell lelnie, hogy lábraálljon, gyorsabban haladjon. Előre. Előre — ahogyan tanították. Nem tudja, miért megy tovább előre, hiszen visszahívták. Ha egy kicsit meg­sértené a védőruháját, hazaszállítanák. Jelentéktelen sérüléssel megúszná, ha­mar talpraállna, s bár nem köteleznék rá, valamelyik kollégájával gyorsan sterilizáltatná magát. Talán mégis nyíl­hatna módja arra, hogy a rémületben emberarcúvá, kedvessé váló nők vala­melyikének ölelésében felmelegedve olyan álmokat lásson, amilyeneket szép­séges felesége mellett remélt valaha. Erre hivatkozva indították egy részü­ket a frontra — s ennek hiánya miatt, örömtelenségben nem védte más ré­szük az életét? Mert nem volt mit vé­deni? Ebédkészítés közben üstre görnyedt, üstre égett katonán kapaszkodik fel két lába. „Az ember felemelkedése.” Tántorogva botorkál előre, egyelőre még a pusztulás középpontja felé. Hiába volt hát minden. Ezen a front­szakaszon ugyan nem találkozott volt tanítványaival, mégis sokuk üszkösöd- het a front mentén — vagy a túlsó ol­dalon méri fel a sugár hatását, ö is felmérheti a saját hatását. Hiába éb- resztgette a gyermekekben a kételke­dést, hiába okította őket a mérlegelés­re, a világ megosztott igazának — igaz­ságtalanságának — felfogására, nem si­került. Ha népe múltjának értékeire vonta türelmetlen figyelmüket, a fiúk harci indulót faragtak belőle. Ellenté­tükre fordultak szándékai az érzéket­len, mindent mohón kisajátító, beke­belező, rohantában vak világban. Bű­nössé vált. Ráadásul kevesebbet törő­dött az utolsó, még menthető értékek­kel: a családjával, a barátaival. Apró, szőke, párnás csípejű, renyhülő, ám neki mégis édes mellű párja sza­kad az emlékeibe. Egyre kevesebbet ölelték egymást, mert ő azt hitte, fon­tosabb dolga van. Elfeledte, hogy a másikkal nyert öröm párája nélkül nem hihetnek sentoinék. Tántorogva siet a párja felé a ro­mok, az égett, sík vidék közepén. Imbolygó alak tűnik fel előtte. A számításom ellenére mégis túlélte hát valaki! Megajándékozza mégis ez a fu­ra élet: segíthet emberen? Az alak megbotlik, elvágódik. Sietősehbre fog­ja lépteit, mellé ér, lehajol hozzá. Sú­lyos sebesült. A jobb váll a bal kézfej megégett, a védőruha nagy felületen sérült. A jobb kar ízület alatt teljesen leválasztandó, a bal szár a könyék alatt. Még akkor is halálos a fertőzés. Oldalára fordítja a testet: a védőruha kulcscsontig felrepedt, a sugár a mell­kasba hatolt. Reménytelen. Nézi, ahogy az ember két lába túrja az égett föl­det. Mintha menne. Menjen hát, ha olyan fontos dolga van. Felemeli, támogatja, míg megáll a lábán, és valami értelmetlen erőtől hajtva, vakon, cikkcakkban elindul — épp az ő vonalaik felé. Eldobja a fényképezőgépet, eldobja oldalfegyverét. Kíváncsian, fáradtan el­indul a sebesülttel ellentétes irányba. Hátha lábra segíthet még egy roncsot, utolsó száz méterére indíthatja, két­száz méter reményét adva neki. AZ ISZONYAT FÖLOLDÓ JA A százéves Kafka Negyven éve még a ne­vét sem hallottuk, csak a második világháború után ismertük meg, akkor, mi­dőn már úgy gondolhattuk, hogy az emberiség jobbik fele végre végleg leszámolt mindazzal az iszonyattal, amfct Franz Kafka életmű­ve páratlanul fejezett ki. Leszámolt a fasizmussal, amit ő mintegy élőre meg­érzem, s mikor végre elol­vashattuk, mégis aktuális­nak éreztük Kafka elbeszé­léseit és regényeit. Nem el- lenitmomdásos ez? Az addig el sem képzelhető borza­lom előrejelzése, amiért Kafkát becsültük, becsül­jük? Aligha — a jóstehet­ség nem igazán minősítő írói erény. Kafka ennél sokkal töb­bet mondott, s mond még ma is, egy-két éve éppen­séggel újból fokozott aktua­litással. Nemcsak a végső­kig vitt élembertelenedés kifejezője, hanem a polgár­ság minden dekadenciájáé, amely korántsem szűnt még — nem is fog, ameddig vam-lesz polgári osztály. Mindannak a dekadenciá­nak legnagyobb, példátlanul érzékeny kifejezője, ami ta­lán 'Heinénél jelent meg először — csakhogy ő még (a történelemben messze előrenézve) reménnyel tud­ta azt föloldani, hogy Baude- laire-rel a teljes kilátás- talanság, pontosabban az érzéki szépnek mint egyet­len vigasznak belátása kö­vetkezzék, s legyen uralko­dóvá az egész szépiroda­lomban, egészen a szocialis­ta irodalmak kialakulásáig. Máig is csak egypár zseni tud igazán meggyőzően szembeszegülni a Baude- laire-ek, Proustok, Kafkák megejtően szép haíálhangu- latával. Vajon miért? Mert nemcsak a polgár­ság dekadenciájáról, kiút­talanságáról, hiperérzé- kenységéről van szó, nem­csak a tőkés viszonyok okozta elidegenedésről, ha­nem arról is, hogy az el­idegenedés léküzdése a szo­cializmus győzelmével sem történt meg „automatiku­san”, sőt szinte a nagyipar rí termelés szükségszerű velejárójának látszik. Rá­adásul a sztálini időszak minden hurrá-optimista hi­vatalossága és irodalma el­lenére önmagában is épp elég okot adott a szoron­gásra, a második világhá­ború után pedig az addig általában tárgynélküli szo­rongást mintegy — nap­jainkig — tárgyiasította az emberiség új háborús, atom-fenyegetettsége. A ma kisemberének tehát épp elég oka van átélnie azt a létbizonytalanságot és re­ménytelenséget, amit Kafka kifejezett. Föl lehet fenni a kér­dést, hogy nem „leszere­lő-e” az efféle irodalom, amelyet azóta is zseniális (persze polgári) alkotók folytatnak, például Beckett vagy Borges, hogy csak két nevet említsék az ábécé ele­jéről ... Ez hajlam és ideo­lógiai felkészültség dolga. Ettől függetlenül azonban a (noha föl nem ismert) dol­gokkal való puszta szembe­nézés is könnyebbség — a kathantiikus hatás nem vé­letlenül esztétikai közhely: amit megmutatunk, azt félig már le is győztük. Persze a félig-legyőzés mégis csak félmunka a ko­rántsem elegendő, további szellemi—eszmei—filozófiai — tevékenységet, mi több, minden téren munkát kí­ván,. Vulgáris politizálás lenne itt, Kafka kapcsán, a békeharc következményei­re utalni. A száz éve szü­letett prágai német alkotó legfőbb példája azonban épp erre az emberi be­avatkozásra, a munkára utal. Arra, hogy hiába él­te át egész életében az ak­kor elképzelhető összes iszonyatot, hiába determi­nálta az eleve hátrányos helyzetet hozó £sidó szár­mazás, s megannyi, hagyo­mány, a szigorú gfya —, az okkal — ellenséges cseh környezetben német nyelvű, ám hatalommal élő, sőt visszaélő osztrák kultúrá­hoz és államisághoz való tartozás, a szerelmi kudarc, az írói alkotással való elé­gedetlenség, az egész embe­riséget fenyegető háború, a személyes létet megpecsé­telő tüdőbaj. a szinte pszi­chopata érzékenység — és ezt a szorongást kiváltó és szorongató listát még foly­tathatnák —. Kafkában mégis az alkotás ereje volt a legnagyobb: az elhivatott­ságé, a — noha reményte­lennek, s hiábavalónak ér­zett — kifejezés kényszere, amelyben nemcsak szimpla ambíció ösztökélte, tennem az is, hoev a kimondás ál­tal valami mégis megvál­tozhat, hogy az irodalom valamelyest segíthet az éle­ten, nemcsak az alkotónak nyújthat megkönnyebbü­lést, hanem — és ezért for; gátjuk ma is szívesen! — az olvasó számára is. Nem, Kafka nem kacsin­tott az őt majdan elismerő utókorra, nem is hitt ben­ne, mint ahogy a kortársák részéről is csak meg nem értést tapasztalt, hiszen ko­mor művein az íróbarátok is csak nevettek— de szíve mélyén tisztában volt saját, irodalmi tekintetben kor­szakalkotó nagyságával. És ennek nem mond ellent, hogy írásait meg akarta semmisíttetni. Ügy érezte, ha nem kell a világnak, miért erőltesse e be sem fejezett regények megmara­dását. Hiszen a pusztulás jön, vagy — az az Ameri­ka, melynek szabadverse-. nyes embertelenségét, az amerikanizmus tömegkorlá­toltságának teljes kibonta­kozása előtt szintén min­denkinél jobban érzékel­tette. Csakhogy a kafkai „ered­ménytelenség” itt is pozi­tívummá vált. Napjainkban, amikor a műveszet külön­féle ágaiban az olvasó ak­tív közreműködését kíván­ják, amikor a regények megoldás nélkül végződnek, mikor a képzőművészetben a „concept” került előtérbe, amikor a zenében mind több a le sem írt, a közre­működő zenészre bízott hang -r- akkor Kafka befe­jezetlen regényei épp sok­féle továbbfolytatásuk, to- vábbgondolhatásuk révén lesznek különösen hatá­sossá ! ^ Születésének századik év. fordulóján mondhatunk-e többet, mint azt, hogy ma klasszikus ő, a század leg­nagyobbjainak egyike, aki élőbb mint valaha: modem . épp nekünk, Kelet-, Közép- Európa kis népeinek, a hajdani Monarchia részesei­nek és áldozatainak erről a határhelyzetről, különösen sókat mond, s kifejezi bé­két sóvárgó mai szorongá­sunkat is. Nem is szólva arról, hogy mintegy meg­szokva szörnyű iróniáját, Iszonyat helyétt ma már hajlamosak vagyunk mű­veit — humoros oldalukról is nézni... Ütóvégre a múltat akarta leküzdeni, s nekünk is a múlt fantom­jaival kell megbirkóznunk. Ami pedig korszerűtlen — ha él is, sőt erős, mi több: még mindig fenyegető — mindenképpen nevetséges. Reméljük, lesz még Kafkái humoros író is — végülis úgy volt ő 5s társadalom, kritikus, mmt Moliére, s nem volt nálánál pesszimis­tább sem ... Kristó Nagy István (Klossy Irén grafikája) Itt és most kezdődik azzal hol mi és miikor folytatódik azzal folytatódik hogyan milyen körülmények között nem holnap es nem azután hic et nunc ne becsülj engem túl ne becsüld magad túl ne adjuk magunkat olcsón túl kezdődik • az itt és most TÁRNÁI LÁSZLÓ: Jogfolytonosság Szomorúvirággal könnyekkel elsirattak, szavaid gödörbe hulltak, nincs kertelés, törvényeid az én törvényeim már, könnyemmel gördülő .. .

Next

/
Oldalképek
Tartalom