Petőfi Népe, 1983. július (38. évfolyam, 154-180. szám)

1983-07-17 / 168. szám

MŰVELŐDÉS • IRODALOM • MŰVÉSZET VÉLEMÉNYEK, VÁLTOZÁSOK, KÉRDŐJELEK... Hajósi alkotótábor ’83 Hatodik alkalommal „vert sátrat” kép­zőművészeti alkotótábor Hajóson — amint arról nemrég olvasóinkat már tájékoztat­tuk. Harmincöt művész érkezett a Bács- Kiskun megyei településre az idén. Az előző esztendőkhöz hasonlóan, több szem. pont szerint is csoportosíthatnánk a tá­borlakókat: hivatásosok, amatőrök és naiv művészek, tanárok és diákok, ma­gyar és német anyanyelvűek ... — Festők, grafikusok, szobrászok, ke­ramikusok jöttek el hozzánk ezen a nyá­ron — tájékoztatott Alföldi Albert, a he­lyi művelődési ház (mely a művésztelep gazdája) igazgatója. — Többségük a me­gyében él, de jöttek más vidékekről is, sőt két grafikus az NSZK-ból utazott ide, az egyik festő pedig Svédországból. A tű. bingeni műhellyel három esztendeje tart­juk a kapcsolatot. — Kölcsönösek a meghívások? — Igen, s jó alkalom arra, hogy az al­kotók megismerjék egymás művészi tö­rekvéseit, hogy tapasztalatokat, inspirá­ciókat gyűjtsenek. Arról nem beszélve, hogy igen sok német anyanyelvű lakosa van községünknek, s persze a tábornak is ... — Jelent meg már olyan kritika is a ha­jósi telepről, amely ugyancsak megkérdő­jelezte az itt készült alkotások művészi értékét, s hiányolta „sajátos profilját”. Történtek változások az idén, s ha igen, milyen értelemben? — Az év első napjaiban tartottunk egy ta­nácskozást, s az elmúlt öt esztendő ta­pasztalatait mérlegelve megbeszéltük, mi az, amin sürgősen változtatni, módosítani kell a fejlődés, a jövő érdekében. így az idén már nem egy személy kezében van a művé­szeti vezetés, hanem különböző — mű­fajok szerinti — szekciók alakultak, a legavatottabbak irányításával. Korábban minden vendég egy alkotást hagyott köz­ségünkben a táborozás fejében. A tanács­kozáson úgy határoztunk, hogy ezentúl az amatőröktől ötezer, a hivatásosoktól tíz­ezer forint értékű zsűrizett munkát ké­rünk. Ezek a konkrét értékhatárok ugyan­csak a minőség javulását, javítását sür­getik A tábor időtartamát kettőről há­rom hétre hosszabbítottuk. Megszüntet­tük a résztvevők penzbeni jutalmazását. Jobb eszközellátásról gondoskodunk, s igyekszünk megteremteni a klasszikus kép­zőművész-technikák gyakorlásának feltétele­it. Reprezentatív kiállítást csak hároméven­ként rendezünk, amelyen a legjobb, legérté­kesebb alkotások szerepelhetnek . .. Tizenöt pontba sűrítettük a legsürgetőbb tenniva­lókat, Módosult a tábor szervezeti és mű­ködési szabályzata. Ahogyan valamennyi alkotótábornak, a hajósinak is vannak „őslakói” és mindig vannak új „sátorverői” (nyaranta tíz­tizenöt). Hogy látják az évek óta ide lá­togatók a lehetőségeket? — Egész esztendőben rajzpedagógiával, tanítással foglalkozom, kevés idő jut a festésre — magyarázta Szalontay György. — Így én jó alkalomnak tekintem ezt a tábort, ahol kedvező feltételek mellett al­kothatok. Emellett kollégákkal, művész­társakkal találkozhatom, módom van meghallgatni hat-hét előadást, amit ne­ves művészettörténészek tartanak, vagyis megannyi lehetőség kínálkozik a tájéko­zódásra, véleménycserékre. S maga a vi­dék is inspiráló ... — Szerintem most kezdi igazán „kifut­ni” magát ez a tábor — vélte Vass Csaba szobrászművész. — Fejlődik, évről évre jobb, vagyis van perspektívája. Itt min­den alkalommal az az érzésem, mintha mély vízbe pottyantam volna. Vagyis olyan szituációt teremt az alkotótelep, hogy nem sok időm van az „úszás moz­dulatain’1’ meditálni; gyorsan, szinte ösz- tönszerűen kell cselekedni, dolgozni. Így a lappangó tudását aktív tudássá változtat­hatja az ember . . . — Én „ablaknak” szoktam titulálni ezt az alkotótábort a kollégáim és a hallga­tóim előtt — közölte Weintrager Adolf festőművész. — Olyan ablaknak, amelyen keresztül kitekinthetünk a képzőművé­szet változásaira, sokféleségére épp úgy, mint az egyszerű mindennapokra. Sze­rintem a megítélésnél figyelmet érdemel­nek azok a közművelődési és pedagógiai célok is, amelyeket — az alkotómunka vetületeként — ez a közösség évek óta felvállal. Jelenleg például tizenöt olyan művész van közöttünk, aki pedagógus, továbbá hét rajzszakos főiskolai hallga­tó. Vagyis huszonegy táborlakónak ez nyári továbbképzést is jelent. Hajósi alkotótábor. — Kényes ügy. Van­nak szakemberek, akik így ítélik meg, van­nak akik úgy, az itt folyó munkát. Van, aki középszerűnek minősíti, van aki jónak, különös figyelmet szentelve közművelő­dési és pedagógiai céljaiknak, „megúju­lási” törekvéseiknek. Néhány kérdés, anélkül, hogy polemizál­ni kezdenék magam is: Az alkotótábor szót hogyan lehet, egy­általán lehet-e definiálni? Mi az, amit várunk, s mi az amit várhatunk egy ilyen közösségtől? Egyáltalán műhely-e a tábor, közösséget alkotnak-e a művészek? Mi az a plusz, művész és műélvező számára egy­aránt jelentős többlet, ami indokolja lét- jogosultságát? Azért nevezik alkotótábor­nak, mert itt az alkotók táboroznak, vagy azért, mert az itt táborozok alkotnak? Esetleg is-is? — S a telep munkája kizá­rólag csak az itt készült művek alapján ítélendő meg? Vagy figyelmet szentelhe­tünk olyan „apróságoknak” is, hogy egy szakmai közösség, s az itt szerzett tapasz­talatok, a táj, a sajátos hangulatú vidék intuícióinak jóvoltából úgy feltöltődhet egy-egy művész, hogy a későbbiekben még sokáig kamatoztatni tudja majd eze­ket az „ajándékokat”? Egy megjegyzés: a szakmai-szellemi kö­zösséget talán a képzőművészek hiányol­ják leginkább napjainkban. Az olyan cso­portosulást, amelyben rendszeresen meg­vitathatják dilemmáikat, véleményt cserél­hetnek, tapasztalatokat gyűjthetnek, szak­mai kontaktust teremthetnek. Minderre jó lehetőséget kínálnak az alkotótáborok. Mint a hajósi is, egyre inkább. Koloh Elek ® Horváth Attila szobrász JEVGENYIJ JEVTUSENKO ÖTVENEDIK SZÜLETÉSNAPJÁRA A hatvanas évek elején, nagyjából egyidőben egy újfajta költői szó jelentkezésének lehettünk tanúi. A magyar költők közül ekkor váltak is­mertté Váci Mihály, Garai Gábor, La­dányi Mihály, s a többiek, akik ismét régi jogába emelték az őszinte ember­séget, akik oldották a bajt, egyszóval újra visszaadták a vers hitelét. S ek­kor érkeztek el hozzánk Vinokurov, Rozsgyesztvenszkij, Allen Ginsberg al­kotásai is, s Jevgenyij Jevtusenko nyers és érzelmes költeményei: Váci Mihály fordításában a „Tartsatok kommunis­tának!”, Illyés Gyuláéban a Bűvölő, Áp- rily Lajoséban az Ablak nyílik a fehér fák sorára. Jevgenyij Jevtusenko akkor harmin­cas éveinek elején járt. S az idén — jú­lius 18-án — ötvenedik esztendejét töl­ti be. A mai szovjet költészet egyik meg­határozó alakjának jubileumáról em­lékezünk meg. Szibériában, Zimában, egy kis falusi állomáson született pa­rasztgyerekként. Tizennyolc éves korá­ban bekerült a moszkvai Gorkij Irodal­mi Főiskolára, s mire 1955-ben elvégez­te, már két verseskötete látott napvi­lágot. A legkeményebb hidegháborús idők után bontakozott ki költészete. Mint annyi más társa, ő is Majakovsz­kijhoz nyúlt vissza, Majakovszkij köl­tészetének lényegéhez: a kíméletlen őszinteséghez, a sűrítő publicitáshoz, a szikrázó vitakedvhez, a rímek, a képek virtuozitásához. Amikor amerikai kör­útra indult, előtte — éppen a Maja­kovszkijról elnevezett téren — a föl­jegyzések szerint vagy tízezer ember hallgatta meg Majakovszkij-módon dek- lamált verseit. A deklamációt jó érte­lemben kell vennünk: a moszkvaiak, s a Moszkvába zarándoklók legbensőbb érzelmeiket hallották tőle: új szavakat. Persze, voltak társai; Jevtusenko tit­ka az, hogy pontosan és gyorsan talált rá a gondokra, mindarra, ami a legége­tőbben foglalkoztatta nemcsak orosz olvasóit, hanem az emberiséget is. Azonban olykor túlságosan is magára vállalta azt, amit ő a költészet dolgá­nak vélt, ám igazából a politika gond­ja. Mindjárt hozzá kell tennünk: min­dig a hozzátartozó, a családtag aggo­dalmával. Sokat jáht külföldön, Fran­ciaországban, Spanyolországban, az NSZK-ban, az Egyesült Államokban. Nagy vitaesteket tartott. Ha provokál­ták, szikrázó élccel verte vissza; mert más az, ha a költő szatírát ír otthon a visszásságokról, s megint más, ha ugyan­azokat a visszásságokat hazája ellen akarják fordítani. Több versében is megemlékezik arról, hogy milyen volt, amikor igencsak fiatalosan ágált — Az ismerős ismeretlen nem Párizsban, otthon: kötekedő, het- venkedő, szájhős, bolondos, hírhedt szi­bériai Villon, azonban igazi lényege a mély hazafiasság (egyik versében azt írja például, hogyha nem volna orosz, akkor is szíven ütné az orosz népdalok fájdalma), az érzelmek, a család, a sze­relem, az emberiesség el nem múló tisztelete. Amikor Elbert János Az új szovjet irodaiam című tanulmánykötetében ér­tekezést írt róla, az volt az első mon­data: „Lehét-e még újat mondani Jev- tusenkóról?” Utolsó mondata pedig: „Ismerjük-e Jevtusenkót?” : Első verseskönyve 1951-ben, har­minckét esztendővel ezelőtt jelent meg; önállóan magyarul éppen húsz éve ju­tottunk hozzá, akkor adták ki Raké­ták és szekerek címen válogatott költe­ményeit. Azóta még kettő volt, de a harmadik, a Ballada a nekifutásról is csak válogatás, alig van benne új for­dítás. Jevtusenkót még most sem ismer­jük igazán. Tudniillik mi, magyarok, hiszen otthon változatlanul az egyik legnépszerűbb, legismertebb költő: évenként-kétévenként újabb és újabb könyvvel jelentkezik. A legutóbbi hír­adás: Övöd a címmel filmet ír és ren­dez a Nagy Honvédő Háború idejéből. („A forgatókönyv egyes részeit egysze­rűen. lemásolom abból a filmből, amely bennem él. Himnusz lesz azokhoz a gye­rekekhez, akik a Nagy Honvédő Hábo­rú idején a hátországban éltek”.) Jevtusenko ma, ötvenévesen ugyan­azt folytatja, amit elkezdett, hiszen a Nagy Honvédő Háború a legnagyobb élménye, gyerekkoráé. De a ma gond­jai is éppen úgy izgatják, mint ahogy azt 1978-ban írta egy szófiai pályaud­vari képkiállítás után, és amely most is emberiiköltői gond, vállalni való: „Nem látszólagos fegyverszünetre, tartós, elvi békére van > szüksé­günk — minden nép ezt akarja. S van olyan elv, amely egyesíteni tud­ja az egész emberiséget. Ez az elv — maga az ember. Nincs magasztosabb vallás, nincs magasztosabb politikai meggyőződés, nincs magasztosabb ál­lam, mint az ember. Minden ember — szuperhatalom”. S azt, amit ezután ír, vallásra, poli­tikai meggyőződésre, államra való' té­V =» •* kintet nélkül — hogy megismételjük Jevtusenko felsorolását —, valameny- nyi ötvenéves és minden éves költő, író elfogadhatja: „S mi, földkerekségünk írói e szuperhatalom, az emberiség kö­vetei vagyunk”. Győri László JEVGENYIJ JEVTUSENKO: Élet, érzem trükkjeid Élet, érzem trükkjeid: fojtogatsz, leversz. ... Hetvenhárom évemig földre nem tepersz! Addig harminchárom év — kozák, türelem! Nem lesz édes lét a rév, de savanyú sem. Harminchét éves leszel, Pjotr, örökösöm. Ősöd? Bár ősz atya-fej, tvdja, mi öröm! / Pohár fenekére néz — lányokéra is! Hamar dühös kedvre kész, \ ha bármi hamis! Pár év — s más lesz, ami más; dolgok — változók! Ki kit győz le: nem vitás, nem marad titok. Utcán, rue.n egy éj pihen, egy hajnal hasad. Rágyújtok Mitiscsiben, Chile új csomag. Vészharangok zúgnak ott: végítéletük tarják televíziók — ahogy érdemük. Nem lesz „érrendszeri”, rák, bomba, telefon. S ha lesznek is ostobák — nem felső fokon. Zeng-zúg dob, szíj, tárcsa: im, átfordul a tér! S az időgép szárnyain Puskin visszatér. Tandori Dezső fordítása ■ó JsétUiUiJ J19 — A szocialista átalakulás jellemzői falun Az országos tanácskozásról körül­ményeinkhez képest gyorsan megjelent kötetet olvasgatva elégedetten állapít­hattam meg, hogy a tavaly november­ben Kecskeméten rendezett konferen­ciát indokoltan méltatták jelentős ese­ményként a tudósítások. A lehető legjobbkor rendezte meg a Magyar Szocialista Munkáspárt Köz­ponti Bizottsága Agitációs és Propagan­da Osztálya, a Magyar Tudományos Akadémia, a Termelőszövetkezetek Or­szágos Tanácsa és a megyei pártbizott­ság a most már nyomtatásban is tanul­mányozható tanácskozást. Vélemé­nyük ismertetésére, ütköztetésére ak­kor kaptak alkalmat tudományos igény­nyel dolgozó politikusok, gazdasági ve­zetőik, közvéleményformálók és gyakor­lati kérdésekben is jártas kutatók, ami­kor világszerte el kell dönteni: falvak, hogyan tovább? Témájából következően a falu szocia­lista átalakulásának áttekintésére föl­kért Romány Pál elemezte a legalapo­sabban az elmúlt évtizedek falutörténe­tét. Meggyőzően bizonyította: az oly­kor a földimádó parasztembert a föld­től is elrúgó politikai és gazdaságpoli­tikai hibák, tragikus tévedések ellené­re népünk egyik nagy vívmánya a falu szocialista átalakulása. Minél előbbre haladunk az időben, annál inkább ki­rajzolódik az 1945-ös földreform és a két agrárforradalmi átalakulás jelen­tősége. A megyei pártbizottság első tit­kára hangsúlyozta: „az agrártermelés föllendülésében számon kell tartani, hogy nálunk szervesen összetalálkozott a tudományos és technikai forradalom eredményeinek alkalmazása a szocia­lista agrárforradalom eredményeivel”. Politika és termelékenység, társadalmi rend és életszínvonal kölcsönhatására utalt azzal: míg a régi nagybirtok szi­gorúan a gazdaság keretei között tar­totta termelési újításait, eredményeit, addig a mai nagyüzem segíti, bizonyos értelemben kiszolgálja a kisgazdaságo­kat. Így még nyilvánvalóbb a nagybir­toknak Huszár Tibor által is leírt kon­zerváló hatása. A jeles szociológus új szempontokkal elemezte a mezőgazda­ságban régóta általános tőkés áruter­melés és a létviszonyokban, a telepü­lésszerkezetben szinte napjainkig érzé­kelhető rendi alárendeltséget, a me­rev szokásviszonyok ellentmondásait. Csizmadia Ernő előadásában rámu­tatott a falusi infrastruktúra gyorsabb fejlesztésének parancsoló követelményé­re. Orbán Sándor a „tegnapi” és a „mai” paraszti elnevezés és minőség eltéré­seit vizsgálta. Eleki János a mezőgazda- sági szövetkezeti tagok életkörülmé­nyeinek alakulásáról szólt, míg Engedi György A magyar falvak helyzete, és jövő fejlődése címmel foglalta össze a Magyar Tudományos Akadémia Föld­rajztudományi Kutató Intézete által az elmúlt évtizedben szervezett vizsgá­latok tapasztalatait. Igen szemléletes példákkal és a Lázár Istvánra jellemző problémaérzékenységgel beszélt ismert közírónk a területfejlesztés és a falu önkormányzata közti esetenkénti el­lentmondásokról. A tagozatok üléseit is összefoglaló kö­tetet Debreczeni Ágnes szerkesztette. H. N. TARDI GÁBOR: Űtközben Ha olyan szerencsés vagy, hogy „fiatal” író lé­tedre gépkocsid lehet, púpos Warszawa, esetleg Zaporozsec, el kell viselned, ha az országút köze­pén megáll a négy kerék és nem mozdul többé. Üticélodra gondolsz, egy sosem látott falura, ahol egykori házastársad él, immár újra kettesben kis­lányoddal, akivel évek óta nem találkoztál, szte­reotip élethelyzetekből összetevődött okok miatt. Kimászol a kocsidból, megrugdalod a gumikat, felnyitod, majd lecsapod a motorháztetőt — mint­ha számítana valamit. Mikor felhangzik a rendőr­autó szirénája, elhelyezed az elakadásjelző három­szöget az út megfelelő pontján. Ballagsz a legközelebbi falu felé. Az autószere­lő udvarán feltornyozott roncsokat látsz, a Mes­ter a ház mögött tevékenykedik: öntözi a konyha­kertet. Klottgatyában van, lábaujján olajos a kö­röm. Üdvözlőd, ahogy illik; látszólag önfeledten ön­töz tovább. Hol a beteg? — kérdezi váratlanul. — Beteg? — Hát a zápor Józsi. — A beteg, kérem szépen — mondod illedelme- se5, .. ’ három kilométerre várakozik az országúton. Csönd; a vízsugár elől menekülő szitakötők züm­mögését véled hallani. Egyre nyugtalanabb leszel. — A baj az, hogy fáj a derekam — sóhajt a Mester. Biztosítod, hogy tőled telhetőén honorálni fogod a szolgálatait. Hamarosan egy nyitott dzsipen ro­bogtok a helyszín felé. Hadvezérnek érezhetnéd magad, de a nadrágod szárára ügyelned kell: kis híján beleér a kocsi alján ringatózó moslékba. Közeledvén a járművedhez észleled, hogy az elakadásjelző háromszög eltűnt. Közlöd. — Az emberek lopnak — mondja a Mester tár­gyilagosan. — Nem egészen így van, hiba az általánosítás. — Akkor légneművé vált — vonogatja a vállát a Mester. — írja meg az Élettudománynak. Körbejárja a kocsit. Taszigálja. — Nem forog a kerék. — Valóban? — kérded kerek szemmel; a hib­bant ember bizalmat kelt. A Mester nagy levegőt vesz, s mondja a diagnó­zist: — Kiment a váltó! — Hová sietett? — A mennyországba. Vagy a pokolba. — Tehát elromlott. — Méghozzá örökre. És nincs feltámadás. Lehajtott fejjel álltok. — Mennyibe kerül az új? — kérdezed. — Üj? — kacag a Mester. — Hol kap ebbe a matuzsálembe újat? — Hát a használt? — Háromezer magyar forintba. S egy másik ez­resbe, amiért beszerelem. Ha beszerelem. Az a baj, hogy fáj a derekam. Elbizonytalanodsz. — Mindenesetre bevontatom a műhelybe. — Műhelybe?! — szólsz, ezúttal kevésbé ügyel­vén a hangsúlyra. — Igaz, hogy ledaráljuk a fogaskerekeket — folytatja a Mester zavartalanul —, hiszen mint mondottam volt, nem forog a kerék. További vesz­teség a négy gumi lesz. Nem kell magyaráznom, miért. — Akkor inkább ott rothadjon szét, ahol van — határozol, némi önmarcangolás után. — Ahogy akarja. Háromszáz forintot kérek! Végighallgatod, hogy ingyen még a szocializmus­ban sem dolgoznak, majd másodszor is elindulsz a falu felé. Nyeled a port. Ha igazán szerencsés vagy, másik autószerelő is van a környéken. Mester II. egy felbakolt kocsi alatt fekszik. Amikor meglátja a cipőd orrát — emelkedik, ereszkedik, a szív mind szaporább dobbanásainak ütemére —, rádkiabál: — A tizenkilences kulcsot kérem! A lába előtt van, ha nem venné észre; ez is inkább beletapossa a szerszámot a földbe, ahelyett, hogy lehajolna érte. Tanácsára leveted az ingedet, hogy ne legyen olajos, amíg a hengerfejet tartod. A kipufogódob felszerelése közben a kocsi alatt hasalsz. Elmon­dod, miért jöttél. — A kolléga dilettáns — legyint Mester II. — Marad a régi váltó, s ezer forintból kiszorítjuk a költségeket. Feltéve, ha hajlandó megfogni a mun­ka végét. Egyelőre rendberakjuk a szerelőműhelyt. — Sietnék — csúszik ki a szádon. Volt házastársad hangját véled hallani: „Kés­tél, megbízhatatlan vagy, mint régen. Továbbra sem tudsz gazdálkodni rengeteg szabad időddel”.— És ott folytatódik majd minden, ahol valamikor abbamaradt, hiába az önmagadnak sem vallott szándék: újrakezdeni, tiszta, értelmes gondolatok­kal. — Nem bánom, elmehet a segédfiúval kiszerelni a motort — ébreszt a jelenre Mester II. határozott hangja —, aztán idetolják a masinát. Munkára! A segédfiú letaposott sarkú tornacipőben kóvá­lyog melletted, kezében véső, vállán súlyosnak tű­nő kalapács. Időnként feléd fordítja busa fejét, s nagy, értetlen szemmel néz feléd. — Mióta dolgozol a szakmában, fiam? — puha­tolózol. — Pár napja — mondja a fiú. — De ősszel ipari tanuló leszek! — Azelőtt mivel foglalkoztál? — Jegyszedő voltam a moziban. — Akkor hogyan tudsz kiszerelni egy motort? — Majd a hidegvágás segít! Még a végzetes csapások előtt megáll melletted egy hasonlóan öreg autó, volánnál a sorstárssal — vörösképű parasztember, bőrét vékony vörös vo­nalak hálózzák be, mint egy sűrű vasúthálózattal rendelkező ország gazdasági térképét. — Mi van a rosszasággal? — érdeklődik. Hangjában jótékony ostobaságot érzel, hát el­mondod a tényeket. — Lehűlt már?! — bőgi némi felsőbbrendűség­gel. — Biztos. — Akkor be kell indítani. Meggyőződésed ellenére elfordítod a gyújtáskap­csolót. Sebességet váltasz, elindulsz. Gurulsz előre, tovább és tovább, mint annyi­szor: majdnem értelmetlenül.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom