Petőfi Népe, 1983. június (38. évfolyam, 128-153. szám)

1983-06-05 / 132. szám

I9) Fél lábbal mindig e földön... MÜVÉSZPORTRÉ • Diószegi Balázs: önarckép — Szülőfalumban jártam gimnáziumba. Emlék­szem, a Toldit tanultuk, .s engem teljesen lenyűgö­zött ez az olvasmány. Gondoltam egyet, és megraj- zoltam azt a jelenetét, amikor a nagyerejű magyar összeroppantja a cseh vitéz kezét. Megmutattam a tanáromnak, aki megkérdezte, hogy honnan kopí- roztam. Mondtam neki, hogy nem másoltam, hanem elképzeltem. Rámripakodott, hogy ne hazudozzak, s lekevert két jókora pofont. No, gondoltam magam­ban, ha ez a rajz már pofont ér, nem is lehet olyan rossz .. . Egyre többet forgattam ezután a ceruzát, majd az ecsetet. Idővel intelligensebb tanárok mel­lé kerültem, akik nem nyaklevessel mérték a kéz­ügyességet. Biztattak, segítettek, és más tantár­gyakból szinte csak a minimumot követelték, hogy mennél többet foglalkozhassak festéssel. — Érettségi után felvettek a képzőművészeti fő­DIÓSZEGI BALÁZS Kunszehtmiklóson született, 1914-ben. Rud- nay Gyula és Szőnyi István növendékeként, 1938-ban végezte el a képzőművészeti főisko­lát. Eddig mintegy negyven kiállítása volt. 1971-ben Széícely Bertalan-, három évvel ez­előtt pedig Munkácsy-díjat kapott. Évtizedek óta Kiskunhalason él — olvashatjuk külön­böző képzőművészeti katalógusok tömör út­mutatásaiban Diószegi Balázsról. A Művész­életrajzok című kötet például így ír a ma­holnap hetvenéves festőről: „Egyszerű, drá­mai tömörségű kompozícióiban az alföldi em­ber küzdelmes életét, s az itteni táj szépsé­geit festi meg szikár, férfias lírával.” Nem mindennapi ember, ez puszta ráné­zésre is megállapítható. Kicsit robusztus ter­met, fehér haj, deres szakáll. .. Valami fur­csa fény — olykor huncut mosoly — bujkál a szemében. S ha beszél, csöndes merengésre, szájtátó csodálkozásra vagy harsány neve­tésre ingerli hallgatóját. iskolára. Az Üllői úton laktam, a Mária Terézia- laktahyából elrekesztett, úgynevezett „szegény kol­légiumban”. A tanulás mellett villamost vezettem (elvégeztem a tanfolyamot), színházakban statisztál­tam. cigarettát árultam, télen havat lapátoltam ... Apám meghalt a háborúban, egyedül nevelt anyám, s csak hébe-hóba tudott küldeni egy kis pénzt. A technikai csiszolódás, a kísérletezések egyik nagy­szerű időszaka volt számomra a főiskolán töltött néhány év. Már akkor is igyekeztem egyedül meg­oldani a „paletta tarka dilemmáit”, a festészet min­duntalan újrasarjadó problémáit, önmagamat ke­restem, mint bizonyára minden művészpalánta. Egyszer, ha jól emlékszem egy női alakot festettünk, amikor Rudnay megállt a vásznam előtt, azután el­vörösödött és rám kiáltott: Diószegi, maga lenéz en­gem! Ez nem volt igaz, csak éppenséggel mást akar­tam, másként kifejezni magamat, mint ahogy ő ta­nította ... Néhány perc múlva, amikor elszállt a mérge, újra odajött hozzám, a vállamra tette a ke­zét és azt mondta: ne 'haragudjon, lehet, hogy ma­gának van igaza ... — Egy nap két festőbarátommal, Tóth Menyhért­tel és Rézmari Jancsival sétáltunk a Városligetben. Jött velünk szembe egy nagyon csinos, fiatal lány. Amikor elhaladt mellettünk, Rézman rácsapott a fenekére. A lány megpördült, és vad, szikrázó, ég­színkék szemekkel meredt a barátomra. „Kisasszony, maga engem soha nem fog elfelejteni”, mondta a hölgynek Rézman. „Mert aki ilyen tekintettel néz valakire, valamire, egy életre az emlékezetébe ége­ti ...” — Sokat tűnődtem ezen az eseten, s titkon mindig azt szerettem volna, ha ilyen szemekkel néz­nek a képeimre ... — A főiskola után Debrecenbe, egy évvel ké­sőbb Szentendrére kerültem rajztanárnak. E Duna- parti városkában — amely akkoriban is a képző­művészek egyik fellegvára volt — ismerkedtem meg Barcsay Jenővel, Kántor Andorral, Ónodi Bélával, Paizs-Gőbei Jenővel és a többiekkel; az akkori „szakmával”. A környezet, a város dekoratív épüle­tei nagy hatással voltak rám. Nagyon keveset ke­restem, de fiatal voltam, tele ambícióval, álmokkal, bohém vidámsággal... — Szentendréről Miskolcra kerültem tanítani, majd Űjvidékre. Nagyon unatkoztam eleinte Üjvi- déken. Azután támadt egy ötletem; bementem az egyik szerkesztőségbe, és blindre feladtam egy hir­detést, amiben az állt, hogy október 11-én tartja alakuló gyűlését a Délvidéki Szépművészeti Céh, amelyre minden érdeklődőt szeretettel várnak az illetékesek. Ez utóbbiakat én képviseltem ugyebár, egyedül. A jelzett időpontban meg is jelent vagy húsz képzőművész. Mint kiderült, alig várták már, hogy végre létrejöjjön egy ilyen szervezet. Baranyi Károly lett az elnök, én meg a titkár. Felkerestük a város kulturális tanácsát, amely biztosított bennün­ket anyagi támogatásáról, fgy hamarosan létrehoz­hattunk egy internacionalista művésztelepet a vá­rosban, kedvezőbb feltételeket teremtve munkánk­hoz. Nagyszerű két esztendőt töltöttem ebben a közösségben... — Nyíregyházára 1943-ban költöztem, elvállalva a tanítóképző kínálta rajztanári állást. Három évvel később, a helyi tanács támogatásával, sikerült ki­alakítani egy szabadiskolát, ahol Berki Nándor ta­nította a szobrászatot, én meg a festészetet. Diá­kom volt többek között Váczi Mihály (a költő). Czi­ne Mihály (az irodalomtörténész), Nagy Sándor (a szobrász) ... Az ötvenes évek végén tértem vissza a megyé­be, s azóta Kiskunhalason élek. Eléggé szűz terü­let volt ez akkoriban, ami a képzőművészetet illeti. Kétségtelen, hogy Halas művészeti életén jelentősét lendített tíz évvel ezelőtt Szemerédy László, amikor kezdeményezésére létrejött a városban a Szilády Galéria. Az ország és a megye legkiválóbb képző­művészei kapnak itt azóta kiállítási lehetőséget. Persze ez a vidék sem mentes á féltékenységi har­coktól, a protekcionizmustól, a skatulyázástól, ame­lyek e szakma legnagyobb rákfenéi manapság is, viszont országos tekintetben jobbnak, kedvezőbbnek ítélem Bács-Kiskunban a feltételeket, mint az álta­lam ismert többi megyében. A hatvanas évek ele­jén. lettem tagja a Művészeti Alapnak, másfél évti­zeddel később pedig a Magyar Képző- és Iparmű­vészek Szövetségének. — Mindig igyekeztem új formákat, új megoldáso­kat keresni, de az én művészetem modernsége min­dig a magyar tradíciókra építkezett. Soha nem tud­tam — nem is akartam — megtagadni gyökereimet; a Kiskunság adta élményeimet, életérzéseimet... Fiatal koromban, bolyongásaim során, még nem is annyira a téma érdekelt, hanem a ,hogyan”. Itt e homokon ébredtem rá. micsoda egzotikum sugár­zik szülőföldem parasztjaiból, munkanyűtte embe­reiből. S az évtizedeken át csiszolt festői technikát, az új utak keresése közben szerzett tapasztalataimat már e szűkebb világ ábrázolásánál kamatoztattam. Először mindig a felületi problémák ötlenek a mű­vész elé. s miközben ezeket sikerül megoldania, egy­re mélyebb szférákba jut. De véleményem szerint fél lábbal e földön kell maradnia; minduntalan visszatérni a tiszta valósághoz, az egyszerű mezte­len igazságokhoz ... Sok nebulót tanítottam életem­ben a festészet titkaira, ám ugyancsak az igazság­hoz tartozik, hogy én is sokat tanultam tőlük ... Tiszta egyszerűséget, merész látásmódot, természe­tes mozdulatokat, ahogy egy képhez hozzányúl­— Milyen a közérzetem? Kicsit megöregedtem, de ennek ellenére kiegyensúlyozott, boldog embernek tartom magam. Van tisztességes nyugdíjam, mun­kakedvem ... Vannak barátaim, csudaszép emlé­keim .:. Sokat olvasok, többnyire angol nyelvű könyveket, pszichológiai tanulmányokat, emellett fil- mezgetek, fotózok... És persze, festek, rajzolok. Ez az életem. Én szépnek, tartalmasnak érzem... Koloh Elek színészház olyan hely, ahol mindent lehet csinálni, csak lakni nem. Tóföldi legalábbis ilyen következtetésre jutott, és bizonyára nem csupán ő vélekedik így a lakók közül. Erős kivételnek talán csak Csu- torjai, a szobatársa számít, aki füldugót használ, és lefekvés után még egy nagyobb összegért fém hajlandó kiszedni. Ilyenkor megszűnik számára a világ, és Tóföldi esetleges közlendőit a szájmozgásáról olvassa le. — Vegyél te is — mondja Tó­földinek, és meglásd, rögtön egy szanatóriumban érzed majd ma­gad. No igen, ez is megoldás — töp- reng el ezen Tóföldi, de i azért mégsem vásárol füldugót. Csu- torjai az más, ö már megteheti. Tíz éve ténfereg a pályán, egyik színészházból ki, a másikba be, ő már eleget hallott ahhoz, hogy akár egész életében füldugót használjon. De egy induló szí­nésznek még nem lehetnek ri­golyái, elterjed, rossz fényt vei rá ... stb. Neki még mindent hal­lania kell, akár akarja, akár nem. — Tudod — mondja Csutorjai -—, rólam már annyira elterjedt ez a füldugózás, hogy sokan azt hiszik, nappal is használom. Ezért nekem nem mondanak semmit, előttem nem reszelnek, fúrnak senkit, békén hagynak. Azt is észrevettem, hogy kedve­sebbek hozzám, mintha csak­ugyan süket lennék. Tóföldi bólint, megérti Csutor. jait. Nem éppen erős tulajdon­sága a tehetség, így azzal pótol­ja, ami inkább megadatott neki. Udvariassággal például. Ilyen udvarias emberrel még nem ta­lálkozott, talán nincs is. Csutor­jai úgy udvarias, ahogy más le­vegőt vesz. Nem lehet megelőzni a köszönésben, nem lehet utána bemenni egy ajtón, nem lehet... egyáltalán felsorolni is lehetet­len, mit nem , lehet még, hogy Csutorjai legalább egyszer ki­zökkenjen az udvariasságból. Ha nekimegy egy széknek, még at­tól is bocsánatot kér, megköveti az almát, mielőtt beleharap, szó­val a képtelenségig udvarias. Es ha valaki kicsit is ismeri a szí­nészvilágot, az tudja, hogy eb­ből, ha nem is valami fényesen, de azért el lehet tengődni a nyugdíjig. — Bocsáss meg, ha horkolok — mondta mindjárt az első nap Tóföldinek —, és költs fel'nyu­godtan, kérlek. Tóföldi megfogadta a tanácsot, és felköltötte, mert nem hogy horkolt, de szirénázott. — Ne haragudj — motyogta félálomban —, igazán nem aka­rattal ... És jellemző Csutorjai udvari­asságára, hogy a tizedik felrázás után is elnézést kér. Tóföldi et­től annyira elröstellte magát, hegy a további éjszakákon in­kább nem aludt, de nem zavarta Csutorjait. Egyébként is — mint később kiderült —, mi az ő horkolása a kinti zajokhoz képest! Egy tüntetési menet maga a lábujj­hegyen osonó suttogás némelyik színészházi éjszakához viszonyít­va. Az ajtók dörejszerű csapko­dása már megszokottá vált, egy­rót, a párnát a fülére nyomja, és amit világéletében utált, szá­molni kezd. Dekát mi az a sem­mi párna, a színészház csak most kezd élni. Valahonnan he­gedűszó. „Hej, deládé, de Iádé .. Kurjongatások, dübörgések. Az ablakok rezegnek, a plafon tán­col, a padló, mint kiöregedett cirkuszi unterman, nagyokat TÓTH-MÁTHÉ MIKLÓS A színészházban egy alkalmi „házaspár" cívódása is elviselhetővé langyult, hanem a tehetség italtól nehezen forgó nyelvvel, mindazonáltal üvöltve hangoztatott bizonygatása — már több a soknál. Különösen hajna­li kettőkor, amikor már egy tisztes polgár virágos rétről és döngicsélö méhekről álmodik. — Atombomba vagyak sőré­tek között! — üvölti egy hang, történetesen a Lányaié, és Tóföl­di szívét, bár felriad rá, mégis melegség járja át. A mondás ugyanis tőle ered, ő jelentette ki ezt nemrégen, ugyancsak kissé felajzott állapotban, és lám, máris átment a köztudatba. Akár valamely népi (népszínészi) szó­lás terjed majd, és így anonim módra bár, de mégis csak begya­logol a színházi világ halhatat­lanjai közé. Ez eddig rendben is van, a szerzői büszkeség legyűri a zaj okozta felgerjedést, de Lányai nem elégszik meg ennyivel. Sa­ját szöveggel is kibővíti. — Nekem mondja Zselatin, hogy merev vagyok, én úgy moz­gok a színpadon, mint egy hir­detőoszlop?! Nekem, akinek a mozgását megirigyelheti egy ba­lett-táncos? Az aljas! Már régen bíróság elé kellett volna állíta­ni! Mert aki ilyet merészel mon­dani egy Lányaira, az liliomtip- ró, betörő, gyilkos! Ide nézze­tek, hogy mozgok?! Na, ezt fi­gyeljétek meg! Valami robajlik, dűl, csdttan, üvegcsörömpölés. — Kuss! — csendül valahon­nan egy karikás hang. — Hát már dögleni sem lehet ebben a rohadt házban?! — Csendet kérek! Főpróba! — üvölti vissza Lányai. — Ki tehet arról, hogy itt civilek is szállást kaptak?! — Civil az a holdkóros, beteg lelked — így ismét a karikás hang —, ne éjjel jusson eszedbe a szakma, hanem nappal! — Az igazi színésznél nincse­nek napszakok — vonít újfent Lányai. — Mert a művészete mindig éber. Ha nem tetszik, ke­ress magadnak egy lakatlan szi­getet. De mielőtt odahurcol- kodsz, add meg az ötvenesem! Tóföldi magára húzza a taka­reccsen, nyög belé. És ebben a „lagziban" még a legcsendesebb sarok az udvarias Csutorjai és az ő egetverő hortyogása. Aztán mégis valamiféle szen- dergés, talán álom is, sziklákat görgető elefántokkal... De mi ez? Máris itt lennének az elefán­tok? A szikla dörgött az ajtó­nak? — Tóföldi! Mi az? Alszol? Tóföldi nem válaszol, össze­húzódik a paplan alatt, akár a magzat az anyaméhben, és meg­próbál ■ visszatérni a sziklákat görgető elefántokhoz. Hanem Lá­nyai — ki is lehetne más? — nem hagyja abba. — Tóföldi! — bömböl, míg a bezárt ajtó kilincsét rázogatja. — Mi van? Csakugyan alszol? Tóföldi felnyög, majd a fülé­hez ragadt párnát az ajtóhoz su­hintja. — Mi a fenét akarsz?! — Szóval mégsem alszol — így diadalmasan Lányai —, csak imitálod az alvást. Jellemző, ezt megjegyzem magamnak. Kenye­red van? — Micsoda? — Kenyér! Érted? Adj egy fa­last. Azt akarod, hogy itt dögöl­jek éhen az ajtód előtt? Tóföldi kimászik az ágyból, megkeresi a kenyeret, kinyitja az ajtót, kidugja. — Fogd... — mondja, és csukná vissza az ajtót, ha Lá­nyai lába engedné. — Szalonnád is van? — Nincs! — Semmid? — Semmim. — Kenyeret zabáljaik magá­ban? — Zabáid! — hörgi Tóföldi, aztán valami eszébe jut. — Ser- cegi csomagot kapott, de el ne pofázd, hogy tőlem tudod. — Sercégi? — Igen. Disznósajtot evett az este. Láttam. — Kösz, Tóföldi, rendes vagy. A láb Lányaival együtt el­megy, Tóföldi bezárja az ajtót, visszatántorog az ágyba. Amíg Sercegi megérteti Lányaival, hogy nem kapott csomagot, ad­dig majdcsatk reggel lesz. És reg­gel sokkal elviselhetőbb a szí­nészházban, akkor már félájul- tan alszik mindenki. KÖNYVESPOLC Szép versek 1982 Pusztán véletlen, hogy a Szép versek 1982-es gyűjteményében nyolcvankét költő szerepel — 473 verssel. Erről az antológiáról szólva, mintegy szá­monkérésként szokás fölemlegetni, hogy kik, mely költők maradtak ki a válogatásból. Azt viszont már alig-alig kérdezi meg egy-egy kritikus, recenzens hogy a könyvben szereplő költők közül néhányan miért és hogyan kerülhettek az ünnepi kirakatba. Mindezek azonban csupán szónoki kérdések voltak és maradnak, hiszen nem hallottam, nem olvastam soha még arról, hogy Bata Imre, a Szép versek szer­kesztője akár egyetlen szóval is magyarázta volna a „bizonyítványát”. Erre nincs is szükség. Helyette beszél a könyv, beszélnek a költők, a versék. Ha tehát írunk a kiad­ványról, akkor annak tartalmát vegyük szemügyre, ne pedig az összeállítás, válogatás előttünk ismeret­len körülményeit kutassuk. Ez utóbbiról csupán kérdéseket tehetünk fel. Szónoki kérdéseket. Meg­győződésünk ugyanis, hogy Bata Imre legjobb tu­dásával a magyar költészet múlt évi állapotát, hogy úgy mondjam „helyzetét” igyekezett megragadni és fölmutatni. Régen tudjuk, hogy ez az állapot, ez a kép nagyon sokszínű — a költői tehetségek mértéke szerint. Ez a sokszínűség természetesen válogatásra készteti az olvasót Ízlése, műveltsége szerint. S ha most, mint olvasó veszem szemügyre a kötetet, ha mint olyan valaki, akinek tulajdonképpen a könyv készült, ak­kor már rangsorolnom kell. Ilyen természetes és érthető megközelítéssel lapozva az 1982-es Szép ver­seket, már láthatjuk a buktatókat, látjuk a csúcsot és a lankát, stílusosan szólva: a magas színvonalat s a középszerűséget is. Végig olvasva a 473 verset, az ember első gondo­lata, hogy mennyire hiányzik, mennyire csak nyo­mokban van jelen, amihez legutóbb Nagy László szoktatott bennünket: a méltó gondolat és a szép szó egységéből fölszikrázó, nagybetűs Költészet. Tu­dom, az efféle antológiákban felsorakoztatott szer­zők között jobb esetben is két-három ha található, akinek szavait majd visszazengik „az időnek bér­cei, a századok ...” Úgy gondolom azonban, hogy ezt az összeállítást helytelen volna ilyen magas mércé­vel mérni. A szerkesztő célja — mint már említet­tük — a mai magyar költészetről készíthető tabló felmutatása volt. Ezt a célt 'Bata Imre még akkor is elérte ha jó néhány nem is éppen alacsony színvo­nalat képviselő költő kimaradt a kötetből. Említettük a méltó gondolatot és a szép szó igé­nyét. Sajnos, azt kell mondanunk, hogy bár mind­kettő tetten érhető a Szép versekben, de legtöbb esetben csak külön-külön, s leginkább csakis a szép szó zeng .(ami már önmagában is magas költészet!), vagy az sem. Érvényesnek érzem ide másolni Nagy Gáspár Tanúvallomás című versének két sorát: „Annyi, de annyi versről kiderült / hogy csaik a pa­pírnak voltak bőviben ...” , A kötetet végigolvasva második gondolatként merül föl az arányok kérdése. Még akkor is szólök erről, ha korábban azt írtam, mindez a szerkesztő kizárólagos joga. A kérdés azonban mégis idekíván­kozik: szükséges-e, .hogy egy-egy költőtől tíz, tizen­hat, huszonöt verset közöljön az antológia? Külö­nösen olyanoktól, akiknek költészetét nem innen is­meri meg az olvasó. A sok véré ugyanis nem mond arányaiban többet. Kérdéses az is, hogy például Csanádi Imrétől muszáj volt-e huszonöt verset „hozni”, különösen olyanokat, amelyeket legalább harminc évvel ezelőtt írt a szerző s csupán egy szü­letett 1981-ben? Természetesen nem a versek ellen van kifogásom és különösen nem a költő ellen. De egy 1982-es antológiába nem illenek az 1938-ban, 1940-ben írott versek. Csupán a kérdésekig juthat el az ember akkor is, ha arra keresi a választ, hogy vagon a kötet megfe­lelően reprezentálja-e a magyar költészetet, annak sokszínűségét? Ha ugyanis erre igennel válaszol­nánk, azonnal jogosnak és érvényesnek Ítélnénk mindazoknak a hiányát akik kimaradtak a kötetből. Ha viszont nemmel felelnénk, azt sugalmaznánk, hogy csakis akkor adhatott volna teljes és hiteles képet az antológia, ha a kimaradottak bekerülnek s a benne szereplők közül (jó)néhányan kimaradnak az összeállításból. Olyan ördögi kör ez. amelyet bi­zonyára Bata Imre végigjárt-gondolt, amikor a szerkesztés dolgaiban döntenie kellett. Ügy gondolom, az igazságot akkor közelítjük meg legjobban, ha a Szép versek 1982-es kötetét (is) pil­lanatfelvételnek tekintjük. Márpedig egy ilyen „fel­vétel” csakis egyetlen pillanatot képes'kimerevite- ni, megállítani a folyamatból. Éppen ezért veszélyes volna megítélni a hazai költészetet egy pillanatfel­vétel alapján, azt nézegetve. Arra van inkább szük­ség, hogy mondjuk az utóbbi tíz év ilyen antológiá­it összehasonlítva válaszoljunk azokra a kérdésekre, amelyek a versértő, vggy a költészethez csupán von­zódó olvasók ezreiben bolyonganak — egyelőre vá­lasz nélkül. Ez viszont már a kritikusok, a művé­szek dolga. (Magvető Könyvkiadó 1983.) Gál Farkas

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom