Petőfi Népe, 1983. június (38. évfolyam, 128-153. szám)

1983-06-26 / 150. szám

MŰVELŐDÉS • IRODALOM • MŰVÉSZET

„Volt egy gyönyörű titkom”

KALMÁRNÉ HORÓCZI MARGIT

Kisbéren született 1933-ban. Kilenc esztendővel ezelőtt, a kecskeméti Katona József Múzeumban mutatkozott be először önálló kiállítással. Tagja a Magyar Népköztársaság Művészeti Alapjának, valamint a Magyar Képző- és Iparművészek Szövetségének. 1975-ben Székely Bertalan emlékéremmel tüntették ki. Több képzőművészeti nívó- és pályadíj nyertese. 1983-ban a Bács-Kiskun megyei Tanács művészeti ösztöndíjasa.

„Minden toll- és ecsetvonása egy önmaga és a világ előtt őszintén kitárulkozó, igazmondó művész vallomása. Képei alapvetően ábrázoló jellegűek, de sohasem a közvetlen látványélményből, hianem a lélek belső rezdüléseiből, az alkotó belső valóságából táplálkoznak” — írja' Bámszky Pál művészettörténész Kal/márné Horóczi Margitról.

MÜVÉSZPORTRÉ

M

ég egészen kicsi voltam. amikor Szegedre költöztünk. E Tisza-parti városhoz kötnek gyermekkori emlékeim, itt jártam iskolába, s ha jól emlékszem, tízéves koromban itt próbáltam először „megszelidite- ni” az ecsetet. Hogy milyen c®o_ dákait lehet produkálni e szerszámmal, azt az egyik unokatestvérem — aki festő volt — műtermében fedeztem fel, s ez a véLetlen „ismeretség" végül is egy életre szólt. Jó rajzolónak tartottak a tanáraim, a középiskola után mégis a József Attila Tudományegyetem kémia—fizika szakán folytattam tanulmányaimat. Pest elég mesze ívfarí Szegedtől, gondolni sem mertem arra, hogy a Képzőművészeti Fő-, iskolára jelentkezzem. A szüleim nem voltak olyaln módosak, hogy a fővárosban taníttathassák a Iá j nyukiat...

— Amikor férjhez meníem, Csongrádra költöztünk. Itt született a fiam és a lányom, s iitt kezdtem tanítani is. Lényegében úgy éltem, ahogy mindig is elképzeltem az életemet; egyszerűen szerényen, mint annyian. Soha nem ábrándoztam arról, hogy művész legyek. Sőt, őszintén szólva még ma is viszolygok egy kicsit a művész titulustól. Nem álszerénységből, hanem mert abban a tudatban érzem (mindig is úgy éreztem) jól ma. gam, hogy én elsősorban anya vagyok és feleséig ... Persze, valami azért mindig mocorgott bennem, valami furcsa vágy, vagy inkább kényszer ... Volt egy gyönyörű titkom. Egy titok, amibe kapaszkodtam, amit eleinte szinte kislányos félelemmel dédelgettem, hogy igenis én tudok valamit, amit mások nem tudnak rólam, tudom a formák, a papír, ra vagy vászonra vetett színek titkát, s majd egyszer mindenkinek megmutatom, ha lesz rá időm...

— Még Csongrádon éltem, amikor először részt vettem a pedagógusok nyári művésztelepének alkotó közösségében. Azután al:ig vártam, hogy nyár legyen .. j Többnyire tájképeket, utcarészleteket, fákat és virágokat festettem akkordban. Sajnos, mutatni nem tudok belőlük, mert azóta valamennyit eltüzeltem. Igen, ezt nyugodtan nevezhetjük önkritikának ... Azok a nyanak, amelyeket a művésztelepeken tölthettem, nagyon sokat jelentettek számomra szakmailag. A csiszolódás lehetőségét, hiszen nekem nem voltak soha nagyne. vű. kompetens festő tanáraim.

— Kecskeméten 1964-ben telepedtünk le. Itt már rendszeres résztvevője voltam a pedagógusok képzőművészeti kiállításainak, ahol 1968-.ban első díjat nyertem. E díjnak köszönhetem, hogy meghívtak Tokajba, a Népművelési Intézet mű vésztelepére. Azóta minden nyáron e telepen töltök két-három hetet. A hatvanas' évek végétől már a téli tárlataikon is szerepeltek a kéképeim. Rettenetesen izgultam a Katona József Múzeumban rendezett;1 éláő'- önálló kiállításom megnyitásakor. Ügy éreztem, mintha kiforgattam volna a belsőm, s azt mutogatnám, vagy mintha meztelen lennék, vagy nem is tudom ... Talán azért, mert ekkor mutattam meg évtizedeken át délelgetetí „titkomat” valójában másoknak is. Remegtem, pedig meg sem kellett szólalnom a megnyitón, csak kiáll, npm a plénum elé. Persze az izgalom hihetetlen örömmel és büszkeséggel párosult. Ma már — körülbelül harminc önálló kiállítással a hátam mögött — nagyon jód tudok „kiállni”, megszokottá, természetessé vált az egész, s mi tagadás, silányult az öröm, elpárolgott a büszkeség. Olykor kicsit lélektelennek érzem úgy a kiállítások szervezését, mint a lebnyolításukatl..

— Eleinte olajjal festettem, majd a pasztell következett. Azután megpróbálkoztam’ több grafikai eljárással, melyek közül a monotípia kínálta számomra a legtöbb lehetőséget. Később az olajpasztellhez nyúltam, ma pedig többnyire akrill-lal festek. Kezdetben rengeteget „veszekedtem” a színekkel. Hosszú évek kellettek, hogy igazán megismerhessem törvényüket, hosszú évek kellettek a „kibéküléshez”. Inkább a formák izgattak eleinte, az erősen kontúros, expresszív hatású formák.

— Ki, a példaképem? Nincs. Már gondolkodtam rajta, hogy keresni kellene egyet, mert ezt a kérdést nagyon sokszor felteszik, de még nem találtam... Sok mindenre ráébredtem ecsetforga- tás közben, ám sok mindenre csak későn, keserves ersőfeszfté—sek után. Hla a -hfbáinírl 'fcftJben felhívja a figyelmemet egy jóhiszemű szakember — egy tanár! —, kevesebbet zötytkölődtem volna mellékvágányokon. Ezért meggyőződésem, hogy az őszinte, kompetens kritika minden emberen csak segíthet, még akkor is, ha kedvezőtlen rá, illetve a mun. kádra nézve, ha- keményen és nem éppen „szívhez szólóan” bíráló. Különösen ebben a szakmában...

— Imádok pályázatokon részt venni. Szinte kényszert ébresztenek bennem munkára ösztönözve, hogy megmutathassam — ma- gammák is! —. mit tudók, mire vagyok képes, miközben megoldom az adott témát. Nincs műtermem, itthon szoktam dolgozni e panelfalak között, és persze nyaranta az alkotótelepen.

— Milyennek látom a megye képzőművészeti életét? Elenyésznek a kontaktusaim, pedig hiányoznak a többiek; jó lenne tud. ni, érezni, hogy valahová, Valakihez tartozom. Tudom, hogy voltak próbálkozások, például egy művésákluto létesítésére a megyeszékhelyen, de sikertelenül ...

— Sokáig sóvárogtam azért', hogy egyszer csak a festészetből

"éljek, s amikor 1976-ban a SZIM ösztöndíjának jóvoltából erre lehetőség nyílt, nagyon nehéz szívvel, gyötrő lelkiismeretfurdalá- sok közepette hagytam ott az is. kólát, a tanítványaimat. A gyermekek csodálatos dolgokat képesek festeni, ha olyan légkört teremtünk számukra1, hogy önként kitárulkozhassanak. Remek ösztönnel használják a színeket, a formákat, különösen 10—12 éves korig. Azután általában utánozni kezdik a felnőttekét. Ne. kém mindig lelki felüdülést jelentettek tiszta, egyszerű, konvenciótól mentes képeik. Festményeimnek ma is gyakori ihle- tője. gyakori témája a gyermekvilág. Néhány hónapja egy képzőművészeti szakkört vezetek a kecskeméti úttörőházban. OEz egy kicsit enyhít azon a nosztalgián, amellyel az iskolára, a tanítványaimra emlékezem...

— Valóban hatalmas méreteket ölt napjaink képzőművészetében az absztrakció, s bizonyos manipulativ jelenségek is megfigyelhetők. De akár nonfigura. tív képeket fest egy művész, akár nem, a lényeg szerintem az, hogy őszintén szóljon, valljon vagy kiáltson alkotásaiban. Az őszinteség a művészet ismérveinek egyike. S bármilyen stílusról, irányzatról legyen is szó, a nyíltságot, az igazság tiszta „színeit” észreveszik, megértik, megérzik a tárlatlátogatók ...

Koloh Elek

T

alán akkor szerettem meg a faragott fejfákat, amikor a temetők szűk ösvényein bóklásztam. De az is lehet, hogy a nagykőrösi múzeum folyosóján közszemlére tárt Duna— Tisza közi (köztük Bács-Kiskun- belt) fejfák ragadtak meg. Vagy a Felső-Tisza vidék, az Ormánság, Erdély falvainak kopjafái.

A néprajztudomány egyik legfontosabb kutatási ága a halott- kultusz, s egyik értő hazai vizsgálója Kunt Ernő. A Corvina Kiadó Magyar Népművészet sorozatában jelent meg a Temetők népművészete című könyve, saját felvételeivel illusztrálva.

„A temetőket igen sokféle, egymásra rétegeződött hatás alakította, ma már sokszor kibogozhatatlanul. Mivel azonban a paraszti temetőkialakítás is a népi kultúra szerves része, kevéssé értenénk meg, ha csak tárgyi világának pontos leltárát nyújtanánk, jóllehet ennek elkészítése, ismerete alapvetően fontos. A .temető, számos szállal kötődik a helyi * kultúra egészéhez. Helyének kiválasztása, fekvése, a területet borító növényzet és a benne megtalálható mesterséges formák (sír- ielek, sírok, építmények) elsősorban a falu és a természeti környezet kapcsolatáról tanúskodnak" — írja Kunt Ernő a! bevezetőben.

A továbbiakban a népi temetkezés hagyományait eleveníti fel. Tömören, csak a temetőkultúrához kapcsolódó vonások említésével. A temetkezési — és sírhelyekről hasonló rövidséggel ír a szerző. A könyvben csak a paraszti készítésű sírjelek és azok főcsoportjaival találkozunk. A fa-, kő- és vaskeresztek mellett a fejfák különféle változatait ismerteti a kötet írója, Schöberl Magda szövegközi rajzaival szemléltetve.

Külön fejezetben olvashatjuk, hogy a sírjelekhez milyen hiedelmek, babonás szokások, történetek fűződnek, s hogy kik készítik a fejfákat, a sírköveket.

Óriási gyűjtőmunka előzte meg ennek a könyvnek a megjelenését. Könnyű megállapítani: Kunt Ernő temetőjáró. Bizonyítja ezt a hetvenes és a .nyolcvanas években t készült . felvételeivel, az ország 'különféle tájain fotózott temetőkkel, sírjelekkel. S nem kis feladat volt ezeket rendszerezni, a múlt emlékeit rögzíteni az utókor számára.

B. T.

MEZEY KATALIN:

Véres szúnyogirtás

N

Hyi Iván való volt, hogy valami dombháton vannak. A vaksötétben nagy döndü- léssel kénsárga fények gyulladtak, vakítón, mintha villámlana. Távolodó sárga fénycsíkok vonalazták be az eget. Távol, körül, ott lent, mintha minden üres lett volna. Csak ez a nagy, sárgaparkettás terem volt a sötétség tetején, a dombon. A felvillanó fényekben látszott, hogy oldalai csak mellmagasságig érnék. Ablakszerű bevágások voltak rajtuk, ezekre támaszkodtak az egymás, mellett sorakozó nagy fekete gépek. Csöveiket a magasba tartották^ és bár hozzájuk hasonlókat még sosem látott, biztosan tudta, hogy rakétaelhárító ágyúk. A fények, dübörgések a kilőtt lövedékeiket kísérték.

— Csak ezek mellett lehet biztonságban az ernlher — gondolta, miközben egy sötét pillanatban, előrehajolva igyekezett a hatalmas cséplőgéphez hasonlító óriások között átfutni az együk sarokból a másikba, keresztül a termen. Hondái», hova és miért futott, azt nem tudta, de biztos, hogy ő maga nem volt katona, mert a karjába kapaszkodott a felesége. Elengedte a karját, és a kezét fogta meg jó erősen, úgy szaladtak. Észrevétlenek akartak maradni, holott senki sem figyelt rájuk. Talán, hja két-három fekete katonafigurát .rajzoltak ki a teremben a torkolattüzek. De ezek sem törődtek egyébbel, csak az ágyúikkal. Az ellenség a föld túlsó felén lehetett, onnan küldözgette azokat a láthatatlan lövedékeket, amiket a sárga fénycsíkokkal elszáguldó rakétáknak kellett megsemmisíteniük, valahol az elgörbült térben, valahol mesz- sze a világ fölött.

A szaladás szívdobogtató pillanataira ébredt föl.1 De a szoba sötétje mintha még az álombéli színhelyhez tartozott volna.

— Hol lehetnek á gyerekek? — riadt fel benne a kérdés, mikor, még mindig az álom tényeiben gondolkodva, megnyugodva (észlelte volna, hogy ők ketten együtt vannak, hiszen mintha még mindig fogná a kezét, ahogy előbb, lütás közbeni is.

Kérészit ülttört az álom utolsó hártyáján is, és erővel fölébresztette magát, hogy megkönnyebbüljön. Hogy tudja, hogy itt fekszik, megszokott helyén, az ágyában, és a szomszéd szobában alszik az asszony és a kicsik. (Mióta a második gyerek megszületett, a felesége ismét átköltözött a gyerekszobába, hogy ne kelljen minden moccanásra kiiugra- nia az ágyból és átszaladnia.)

Felkattintotta a villanyt, és hunyorogva látta, hogy még csak fél három van.

— Még legalább három órát álhatók — sóhajtott mosolyogva. Három órára még érdemes újra elaludni. Mert amilyen éberré tették az előbbi izgalmak, ha közelebb volna a reggel, már vlissza se feküdne, mára megkímélné magát a vekker otropiba hangjától, a vattás, nehéz ébredéstől.

A sötétben ismét az álom kiváltotta szorongás hatása alá került, az idegeiben még jelen voltak a nyomasztó események, Milyen valóságos volt minden, milyen kézzelfogható és közeli. Igen, csak az ilyen atomokádó szörnyek tövében érezhebné magát valamennyire is biztonságban az ember. Azt mondják, a következő háborút csak a katonák élnék túl.

— Meg kéne építeni legalább azt a nyomorult pincét — hárította el magától a baljós gondolatokat. Eszébe jutott, amit egy ismeretterjesztő füzetben a bunkerekről olvasott. Négy méter mélyen kell lennie, és vízréteg kell, hogy körülvegye, ahhoz,

hogy a neutronbombától is védjen. Ilyet úgyse tudna építeni. Vízréteg. Ki a fene tudja a pincéjét vízfallal körülvenni?

De aztán eszébe jutott, hogy meg lehetne tölteni vízzel nagy meszeszsákokat megkötni a szájukat, és falat építeni belőlük. Náluk úgyis csak földbe ásott pince jöhet szóba, mivel a ház alatt nincsen. Akkor meg nem ás olyan lehetetlen. Csak a felszín felőli részét kellene ilyen zsákokkal megrakni, arra négy méter föld és kész is. Meg persze ólomlemezek. Végső soron azt is be lehetne szerezni, ha az ember

• Németh Ágnes illusztrációja.

komolyan gondolná a dolgot. De- hát mikor? Mikor is kéne? Ha most lenne egyáltalán ideje a meló mellett ilyesmivel foglalkozni, akkor is mindenki hülyének nézné. Később meg, ha már sürget a helyzet, biztos nem lehet majd, nem is lesz rá idő. Ha szükség lesz rá, ha nem, most kellene megépítenie azt a rohadt pincét. Egyik nyáron, a szabadsága alatt kiássa és beszerez minden szükséges kelléket. Akkor legalább elmondhatja, hogy megtette, ami tőle tellett.

— Megcsinálom — gondolta, miközben elhelyezte a fejét a kispárnán, és nyákig húzta a paplant. Puha, meleg és jó szagú volt, ettől egészen megnyugodott. Lehunyta szemét és igyekezett az ágy kényelméből feltörő jóérzéssel az álom felé közelíteni.

Abban a percben, amikor már csaknem elaludt, halk, zökögő zümmögést hallott a füle mellett.

— Szúnyog — kelletlenül rántotta elő kezét a paplan alól. Csapott egyet a hang irányába. Jól fültövön vágta magát. Belehallgatott a sötétbe. Csönd volt.

— Nem jelent semmit. Lehet, hogy csak felült a falra és vár. Ha újra elhelyezkedem, újra jön. — Elrendezte ismét a kispárnáját, és lehunyta a szemét. — Talán sikerült agyonütni.

Alighogy átfutott az agyán, a szoba feketeségéből ismét közelített hozzá a finom, zizegő hang. Megfeszülve figyelte, mint a zsákmányra leső vad. Megint belecsapott a sötétbe, de most óvatosabb volt, és így eleve eltévesztette az irányt. Ahogy leeresztette a karját, újra kezdődött a szúnyogzene.

— Na várjatok csak! Mindjárt adok a pofátokra! — kiugrott az ágyból, fölkapcsolta a nagyvillanyt, és gyorsan becsukta az ablakot. — Az a nyavalyás szúnyogháló ! Föl kéne szerelni végre.

ötödik éve, mióta ideköltöztek, minden nyáron megismétlődik a szúnyogcsata. Megállt a szoba közepén, hunyorogva nézett föl a mennyezetre, amelyen volt már néhány árulkodó folt.

— Agyonütöm őket — mormogta, de még mindig nem látott a hirtelen világosságtól. Fölvette az . ágyról a kispárnát, és várta, hogy a szeme megszokja a fényt. Aztán támadásba lendült.

Guggolásból fölugorva, nagy erővel csapta a mennyezethez a kispárnát, ahol csak szúnyoghoz hasonló árnyékot látott. Volt, hogy elnézte a dolgot, de a találatok száma is egész szép volt. Három véres maszat jelezte a sikeres vadászatot a fehér mennyezeten.

— Na, most nézzük a falaikat! — Rögtön az ágya fölött, a fejénél .ült egy. Telibe találta. Aztán

az ablak mellett még kettőt. Mindegyik alaposan megszívta már magát. Végül a szemközti, falon is megpillantott egy jellegzetes, vonalnyi fekete rajzot, fle az már közeledtére, felrebbent, és szemtévesztő, cikcakkos repüléssel eltűnt. Hátrafeszített nyakkal pásztázta újra végig a falakat, a mennyezetet, de nem sikerült felfedeznie. Türelmesen rótta az újabb és újahb köröket a kis szobában, de a szúnyog nem volt sehol. Becsapkodott az asztal alá, az ágy alá isi, felemelgette a székeket. Figyelmesen végignézte az ablaküveget, de nem találta sehol.

— Rafinált vén dög. Már az ember árnyékát is ismeri. Túlélhetett egy-nkét ilyen vadászatot.

Megfájdult a nyaka. Leeresztette a fejét, egy-két fejkörzést végzett. Szinte kattogtak a nyak- csigolyái.

— Legalább nekik jót tesz. — Erősen meszesedett a gerincoszlopa. — Csak a rendszeres torna segít, mondta az orvos. Most alaposan megtomáztatta a nyakát.

Szerény vigasz volt Egyre ingerültebbé tette a hetedik szúnyog eltűnése. Milyen jókedve lett az első gyors sikerektől. Akkor kellett volna abbahagyni. Mérgében — és persze a tapasztalt szúnyogvadász ösztönével — felvágta a kispárnát a lámpa mellé. Két-három dög is kiröpült a mennyezetre szerelt kerek foglalat alól! De épp, mert többen voltak, képtelen volt követni az útjukat. Egyet elkísért tekintetével egész a sarokig, de ott a barnás tapéta és a fehér meszelés találkozásánál szem elől vesztette azt is.

Néhány újabb eredménytelen körjárat után kedvetlenül dobta le a párnát az ágyra. Elment a drága alvásidő, szúnyog meg épp elég maradt. Mintha egyet se ütött volna agyon. A lényeg semmit se változott.

Leoltotta a villanyt és fejebúb- jáig felhúzta a paplant. Tudita, hogy nem sokáig leírja így a fülledt melegben, de remélte, hogy elalszik, mielőtt még kitakarózna, és meghallaná a szúnyog zenét