Petőfi Népe, 1983. április (38. évfolyam, 77-101. szám)

1983-04-24 / 96. szám

IIImOVELŐDES - IRODALOM - MŰVÉSZET

Bagi Béla festményei

• Czollner tér.

Az irodalmi és a művészeti alkotások megközelítésekor középponti kérdés: a stílus. Ha egy vers, regény, festmény, szobor jellegtelen, vagy egy művész több alkotása valamiféleképpen nincs maradandó hatással ránk, ha nem érezzük mögötte az alkotót, azt mondjuk, nincs stílusa. Azt hiszem, igazunk van, ha egy művész stílusát keressük, hiszen mint Buffon közismert megállapítása hangzik, „A stílus maga az ember”. A sajátos írói és művészi kifejezőeszközök együttese jelzi, hogy az alkotónak eredeti stílusa, egyénisége van. Buffon azután így folytatja: „A stílus nem más, mint a rend és a lendület, melyet az ember gondolataiba belevisz.”

Most, Bagi Béla kiállításán, az Erdei Ferenc Művelődési Központban a képei előtt meg-meg- állva ez legyen kiindulópontunk, ez legyen legfontosabb irányító szempontunk.

Bagi Béla alkotásainak jellegzetes stílusa van, művei másokétól határozottan elkülöníthetők. 5 ez az igazi művészet sajátossága. Ezt Illyés Gyula így fogalmazza meg: „Nem írásmű az, amelynek a fölszíne, mondhatnánk a bőre alól nem villog k-i alkotójának homlokráncolása, szemszűkítése, de még karlendítése, lépésrakása is. Vagyis a személyes hitele: a jelleme. Ügy van valóban: nem stílus az, amely mögött nincs ember”. Ez vonatkozik a művészetre is. '

Bagi Béla művei jellegzetes stílusúak\ Határozott mértani formákban látja a világot. Műveiben mindig rend van, képein és azok mögött érezzük a fegyelmezett művészt. Amikor a minket körülvevő kis- és nagyvilág állandóan felborzolja idegeinket a háborúk és a katasztrófák rossz híreivel, jó érzés eltűnődnünk a világ szépen elrendezett formáin Bagi Béla képein.

Legtöbbször meghitt városi utcarészleteket alkot, ahol különös háztetők, félve elzárkózó belső udvarok és felénk néző kedves ablakok láthatók. A tornyok, házak, kerítések, ablakok, tűzfalak, utcák rendezett világa — nem hideg, idegen tőlünk, mert a művész is szereti őket —, mint hajdan Tóth Árpád, a költő vonzódott a látszólag élettelen világ tárgyaihoz, élettel telítve azokat. Bagi Béla modern és hagyomány- őrző egyszerre.

Modemnek érzem a mértani rendezettség elvét festészetében, és hagyományőrzőnek is, aki ma már elfelejtett kecskeméti utcák, házak képét őrizte meg nekünk — a lebontás, a végső pusztulás előtt. Őrzi képein Kecskemét, Tihany, Nagymaros, Kőszeg, Ócsa, Nagycenk, Késmárk és más városok, falvak utcáit, tereit. Üjabb kiállításán érdekesen gazdagodik művészete különös tájképeivel, melyek stílusának elemzése a művészettörténészek feladata lesz. Azt vizsgálni, hogy miként változtak a formák és a színek a tájképeken.

Krúdy Gyula álomvilágára gondoltam, amikor Bagi Béla képeit néztem. Krúdy regényeiben megáll az idő, elmosódik a határ a múlt és a jelen közt. Bagi Béla nem álomvilágot épít, de valahogy az ő képein is az elmúlt idő pillanatai maradnak meg. De nem a Krűdynál ismert impresz- szionista stílusban. Bagi a mértani rendezettség elvontabb formáit tudja ' különös egységbe hozni a pasztellek lágyabb, oldottabb színeivel.

Nem kell bemutatni Bagi Bélát Kecskeméten, hisz szerencsére évtizedek óta az itt élő, s távolabb levő barátok veszik körül. De a fiatalabbaknak el kell mondani, hogy munkássága azért is eredeti, mert a mindennapok munkája mellett dolgozva, festve csak viszonylag idősebb korában vált igazán művésszé ez az örökifjú festő. Szekér Endre

Jékely Zoltán hetven éve

Jékely Zoltánnal 1982. január 28-án ; találkoztam utoljára. A pontos dátumot az Angyalfia című prózakötetébe* írt dedikációja jelzi. „... a nagy télből való feltámadás reményében ...” — írta ajánlásként, s szóban hozzáfűzte: nagyon ólálkodik körülötte a halál. Még álmában se hagy nyugtot neki. A múlt éjszaka például egy régen elhunyt barátja invitálta meg. Egy föld alatti folyón ringó ládába kellett be- szálliiia, amelynek egyik fele üres volt. Egymás mellett feküdtek; így úszott velük a kettős koporsóladik. „Én azonban nyugodt voltam — fűzte hozzá sietve Jékely Zoltán —; tudtam, hogy visszatérek az evilági életbe.” Ekkor villant eszembe először, hogy elveszíthetjük őt, akit addig halhatatlannak hittem élet- szeretete miatt. Néhány hét múlva meghalt: nem élte meg a .tavasz beköszöntését...

De mégis mintha az álombéli verőfényes barlangcsarnokon át visszatért volna közénk — őt ünnepeljük, őt köszöntjük hetvenedik születésnapján. Tudatosan fogalmazok így: köszöntjük. Akire emlékezünk. azt mintha föltámasztani (vagy .éppen temetni) akarnánk — szellemileg. Jékely Zoltánt nem kell feltámasztani, de életműsorozatát ki kellene adni. Az ugyanis tény: mintha nem az pt megillető helyet foglalná el a magyar irodalmi köztudatban ...

1913. április 24-én született Nagyenyeden. A Bethlen Gábor fejedelem által alapított híres kollégium szellemi erőiterében nevelkedett.

Jékely Zoltán Enyedről előbb Kolozsvárra, majd 1929-ben Budapestre költözött a családdal. A frissen végzett Eötvös-kollégista diáknak Éjszakák címmel itt jelent meg első verseskötete 1936-ban. A költőként bemutatkozó 1 .Tökélyről hamarosan kiderült, hogy bravúros művelője a szépprózának, az esszének és a műfordításnak is. Kitűnően tudott románul, németül. franciául és olaszul. De hogy mennyire varázslatosan birtokában volt a magyar nyelvnek, arról novellái és elbeszélései mellett éppen a műfordításai győzhetnek meg leginkább.

(Hány meg nem írt verset és prózai munkát temethettek a nagy műgonddal és felelősséggel magyarul életre keltett idegen nyelvű szövegek!) Kötegnyit tesz ki a lefordított munkák katalóguscédulája. Dante Új élete, Goethe Faustja, Thomas Mann Kiválasztottja, Jarry drámái, Jules Barbey D’Aure- villy kisregényei a magyar nyelv más-más forrásait buzogtatják föl. Külön emeljük ki legkedvesebb fordítói munkáját, Széchenyi Naplóját, amelynek első felét ő ültette át magyarra.

Az elmúlt években megjelent prózakötetei, az Angyal, fia és az Édes tenger prózaírói művészetéből adtak ízelítőt. A mégcsúfolt vendégbarátság vagy a Szemtől szembe az ötödik macedón légióval című elbeszélések maradandó részeit képezhetik majcT egy XX. századi magyar prózai antológiának.

K. I.

JÉKELY ZOLTÁN:

Verseink emléke

Ügy születtek, úgy múltak el a versek, mint pásztorórák játszi percei.

(Olykor kudarcainknak szalmazsákján a győzelem búzavirágja kéklett.)

Titkolhatatlan foganások hányszor ejtettek rémületbe!

S a kockázattól megriadva, gyáván vállaltuk inkább a vetélést.

Időből, térből visszakanyarodva egy-egy vers, érten, mégis ránk-talál s ránk mosolyog fanyarkás-szemrehányón, mint a lelenc a megtalált apára.

Gondolatok a nyelvről

„Szólj! s ki vagy, elmondom. Ne tovább! ismerlek egészen. Nékem üres fecsegőt fest az üres fecsegés”. (Kazinczy Ferenc)

„Szépen az ír és beszél, akinek sikerül még a bonyolult gondolatait is egyszerűen és világosan előadni. A művészet pedig ott kezdődik, ahol az ember az ilyen előadással még élvezetet is szerez hallgatóinak". (Illyés Gyula)

„A nyelviség szerepe olyan, mint a levegőé: enél- kül biológiai, anélkül társadalmi élet nincsen. Any- nyira nélkülözhetetlen, hogy létét természetesnek látjuk, és észre sem vesszük, csak ha problémánk van vele. A levegőét akkor, ha fuldoklunk a hiányától, a nyelviséget akkor, ha kikerülünk természetes közegünkből, és „érintkezésképtelenné” süllyedünk. A nyelviség a társadalmi ember társadalmi levegője: észrevétlen, de nélkülözhetetlen közege az emberi szintű létnek”. (Deme László)

„A nyelvet jól és szépen használni egyike a legnagyobb örömnek”. (Sánta Ferenc)

„A nyelvkincs egyúttal gondolatkincs. Akinek több szava van, több nyelvismerete van. Akinek több szava van egy dologra, több gondolata van róla". (Babits Mihály)

„A beszéd azért adatott az embereknek, hogy kifejezzék gondolataikat”. (Moliere)

„A stílus: a kellcr szó. Minden más mellékes... A rossz stílus: tökéletlen gondolat”. (Jules Renard)

„Amit játszva írunk, azt mások feszültséggel és szenvedéllyel olvassák. Amit feszültséggel és szenvedéllyel írunk, azt mások játsszva olvassák. (Paul Valery)

„Van, akikben a stílus a gondolatokból születik, s vannak, akikben a gondolatok a stflusból születnek”. (Joubert)

„Az ember sokfajta közösségben él, s van olyan közösség is, amelynek alakja a nyelv, tartalma a nemzet”. (József Attila)

„A szó is tett”. (Hzrzen)

„Nemzeti életet nemzeti nyelv nélkül gondolni lehetetlen". (Kölcsey Ferenc)

„A nyelvművelés harc a nyelv értékeiért, szépségéért, jövőjéért, s mint semmilyen harcban, úgy ebben sincsen megengedve a kishitűség". (Bárczi Géza)

összeállította: Kovács István

• Klossy Irén: Táj.

CSATŐ KÁROLY:

A függöny

Hős? Áldozat? Még áldozat sem!

Nem érdemli meg, hogy esetét fölfúj. juk, magatartásának bármiféle jelentőséget tulajdonítsunk. Ezt vallom én is, ha lakótársaimmal beszélgetnem kell, mert néha elkerülhetetlen. Ilyenkor mi másról válthatnánk szót, mint a botrányról. Arról a botrányról, amelynek főszereplőjét mi sem hősnek, sem áldozatnák nem minősíthetjük, .mert nincs rá jogalapunk. Fölöttébb törvénytisztelő, egymás között a kellő távolságot megtartani tudó állampolgárként felelőtlenül nem nyilatkozunk! Történelmi példa is akad nem egy, hogy milyen torzulásokkal járhat a szubjektivizmus, mi pedig nem fogunk torzultak lenni csak azért, hogy utálkozzunk egymás torzulásain. Nem!...

Í

Mi, akik olyan szerencsésnek mondhatjuk magunkat, hogy a modern városrész legbelvárpsibb központjának lakói lehetünk, igazán hálásaik vagyunk a sorsnak és sorsunk hivatott eligazítóinak: téhát, a leghalványabb .gyanú árnyéka sem vetődhet reánk, mert ez a legkevesebb, amivel a bizalmat, a jó szándékot, a megértést, a segítő támo- I gatást meghálálhatjuk. Mi nem minő- I sítgetjük, hogy mi ő? Elítéljük. Ebben nem lehet szolidaritás, meg titkos össze- kaesintás. Kimondatott a kimondott, és mi tudjuk mennyire árnyalt, mennyire megfontolt és mennyire .megfelel az érdekeinknek csak azt mondani, hogy botrány! Jogosan használjuk, teljesen | jogszerű ez a sző.

1 Nem hazardírozunk a szavakkal. Nagyon jól. tudjuk azt a régi igazságot, hogyha nem beszélünk, abból nem lehet semmilyen félreértés. Ha mégis beszélnénk, akkor azt mondjuk, amit a másik hallani szeretne, és jogosan el- I vár tőlünk, mert mi sem természetesebb annál, hogy tiszteljük egymást. A történtek után főként így áll a helyzet! Nyugodtan kijelentem, erősödött ben- I nünk az összetartás, ami nem lehet köII

zömbös a házmesternek, de az egész kollektívának sem. A kettes lépcsőház összetart. Olyan érték ez, aminek a birtokában még a szemetet is másként öntjük ki, mint ott, ahol nincs ez az összetartás.

Ennek az ellenkezőjére eléggé elrettentő .példa a hármas, négyes meg a hetes lépcsőház esete, ahol keresztül kasul összejárnak egymással a szomszédok, aztán kipletykálják a másikat, veszekszenek. Pokol. Ilyen pokolban hangozhat el mások füle hallatára, hogy „nem tudom melyikünk a nagyobb kurva, amikor te is mindig a Zsoltot hívod ki, ha valami baj van a lakásban!" Ezekből a viszonyokból érthető, j hogy miért nem mondhatok én sem mást, mint a lépcsőházunkbeliek, s miért nem kockáztatom meg, amit megkockáztathatnék, hogy például ő hős, vagy ha másként nézzük, akkor áldozat is. Csúnyán befeketítenénk magunkat. Márpedig, az ember nem ellensége önmagának, hisz mindig azon kell igyekeznie, hogy a legjobb színben tűnjön fel mások előtt. Természetes, hogy a kulturált magatartás záloga az, ha nem hagyjuk el a járt utat a járatlanért.

Mi egymással nem is beszélgetünk, ha nem nagyon muszáj. A mi lépcsőházunkban nem is fordulnak elő olyan partik, mint a hetesben például. Mi egyszerűen csak megállunk a liftnél, köszönünk, s bemondjuk az emeletet, még ha tudjuk is, ki hányadikon lakik, és jónapot! Szépen bemegyünk a lakásba, csendben intézzük dolgainkat. Szépen, normálisan élünk.

Nálunk nem fordulhatna elő, hogy a szomszéd felesége beront, kikapja férje kezéből a pálinkáspoharat, és elmondja mindenféle stricinek, mert nem vásárolt be, vagy nem mosott ki, pedig reggel megígérte. Ilyen hazaeb- rudálás nálunk nem fordulhatna elő,

mert nálunk igenis erős az az összetartás, hogy tartjuk egymással a távolságot. Nagyon szépen élünk.

Már a költözéskor láttam, hogy történni fog itt egy és más. Csak meg kellett nézni, hogy ki mivel hurcolkodik, milyen a holmija; a szakszerűtlen és szemérmetlen csomagolásról nem is szólva. Sokan úgy hánytak le mindent a koszos teherautókról, és részeg haverokkal cipeltették a bútorokat, akik röhögtek, kiabáltak, mintha valamilyen népünnepélyen lennének. Ezeknek az egész életvitelére jellemző az, ahogyan mellőzték ilyen kitüntetett alkalommal is a. szakszerű és kellően diszkrét szállítószolgálat közreműködését. Mi, a kettes lépcsőház leendő lakói ebben is ősz. szét ártottunk; mert a kulcs átadása után azt mondtuk, kellő formában, tehát kellő tekintéllyel költözünk lakásainkba;. Pucéran nem bocsátjuk közszemlére családi bútorainkat, személyes holmijainkat, hogy ne bámulják akármilyen járókelők. Nincs annál ízléstelenebb, mint amikor az ember kiteszi magát a közszemlélődésnek, Mondanom sem kell talán, hogy ez az erkölcsi érzés a többi lépcsőház lakóiból teljesen kiveszett.

ö? Ö nemhogy büszkélkedett, hogy kézikocsival, egy rozoga tragaccsal tolta ide az ingóságait, amit kívüle senki sem tett, hanem még azt is természetesnek tartotta, hogy vadidegen embereket leszólítson: „Pajtás, vigyük föl ezt a cuccot,'aztán iszunk rá egyet”. Az egész botrányos költözködése alatt ivott.

Többen észrevettük, hogy ez nem más, mint orcátlan tüntetés a mi költözködésünk ellen, sanda gúnyolódás. Kigúnyolása a mi pontosan megtervezett, percről percre kidolgozott módszerünknek és gyakorlatunknak, amivel kellően irányítani tudtuk a szállítószolgálat munkáját. Nálunk szép sorjában, mindenki az előre megjelölt időpontban foglalhatta el új otthonát. Ö? Mint egy háborús menekült. Ftítyörészve feltolja rozzant kézikocsiját a járdára, ráveti magát a kétes tisztaságú paplanokra meg párnákra, és nem ám pohárból, hanem csak úgy az üvegből italozásba kezd, ami köztudottan tilos minden közterületen.

Nem kerülte el a figyelmünket, hogy az ilyen magatartásnak a célja csakis

a kihívás lehet. Természetes fölháboro. dósunknak egymás között nem adtunk hangot, de mindannyiunk számára tiszta és világos volt, hogy cselekedeteivel kizárta magát azok közül, akik egy normális lakóközösség számára figyelembe vehetők. Nem is akart számítani ránk, mert minket úgyszólván észre sem vett. Az is milyen antiszociális magatartás, hagy fölkiált az utcáról a feleségének a másodikra, hogy engedje le a kötelet, majd azzal húzzák fel a párnákat. Amikor beemelték a batyut, tudni lehetett, hogy ráfeküdtek, ittak és célzatos vihogás meg harsány röhögés volt hallható. Sőt, el is csendesedtek egy időre, és könnyen elképzelhető, hogy miért?

Kezdeti felháborodásunkat még azzal is tetézte, hogy az egyik kedves és igen népszerű slágerünket a felismerhetet- lenségig eltorzítva harsogta a nyitott ablakban. Azt énekelte: „Ha ó, milliomos lennék, egy keddieket vennék, azzal mennék hozzád, leesne a hátad”. Pontosan így! Már ez is mindent elárult arról, hogy itt nemsokára valami történni fog. Ügyeletestársamat, aki pontban fél háromkor megérkezett átvenni a felügyeletet, mindenről pontosan tájékoztattam. Kimondatlanul is tudtuk, nem fogunk megfeledkezni a történtekről. Mint kitűnő jogász, a jelekből ő is egyértelműen megállapította, lépcsőházunk érdekeinek leendő veszélyeztetőjével állunk szemben. Nem ráztunk kezet az egyetértés örömére, mert tudtuk, beigazolódik minden előzetes gyanúnk.

Szót sem érdemelnének az utána történtek, mert a kettes lépcsőház lakókol- lektívája úgyszólván teljes győzelmet aratott, de a tényhez magyarázatul szolgálnak maguk az események. Triviálisak. Nem szorulnak semmiféle kommentálásra megfigyeléseink, de az ő viselkedéséből levont konzekvenciáink sem, mert a beköltözés módozatával gyakorolt kihívás után valamennyiünk számára egyértelmű volt, hogy a szemközti lépcsőház rendetlen és fegyelmezetlen lakói közül ránk nézve ő a legveszélyesebb. Olyan elem, aki fölött nem nézhetünk csak úgy át, mert magatartása nem felejthető el, $ éppen ezért érdekeink védelme az ő irányába megköveteli az éberséget Tudtuk az első pillanattól, hogy életvitelének egyetlen mozzanata sem fogja elkerülni a figyelmünket.

Szilárd összetartozásunknak legszebb bizonyítéka, hogy minden külön felhívás, vagy bizalmas megállapodás nélkül is a legtöbben ugyanazt tettük. Nem nagy szavakat használok, ha azt mondom, ugyanaz az eszmei erő indított bennünket jogos és teljesen törvényes ellenlépéseink megtételére. Mindenkép. pen vállalnunk kellett az orcátlan költözködés kihívásából következő harcot, s meg voltunk győződve, hogy erőfeszítéseink idővel eredménnyel járnak.

Áldozatokat hoztunk; mert nagy fegyelmet, komoly figyelmet, és sok időt követelt a családoktól ez a harc. Nem sajnáltuk a pénzt sem; többen teleob- jektíves fényképezőgépeket, nélkülözhetetlen távcsöveket kölcsönöztünk vagy vásároltunk, mert eltökéltük, hogy dokumentumokkal leplezzük le, és kényszerítjük a feltétel nélküli megadásra. Ez is azt példázza, hogy milyen egységes lett bennünk az elszántság arra, hogy megváltoztassuk; olyan magatartásra és életvitelre kényszeresük, ami a mi lépcsőházunk egyetemleges és külön érdekeinek is a legjobban megfelel. Lakásaink ugyanis, amelyeket a mi hivatalunk dolgozóinak utaltak ki a kettesben, szemköztiek az övével, tehát, semmiképpen sem lehettünk közömbösek. Mi azonnal fölraktuk a csipkefüggönyöket a lakással járó úgynevezett sötétítőfüggönyök elé, hogy megakadályozzuk az illetéktelen belátást.- Erre nemhogy ő is feltette volna a függönyt, ahogy ilyenkor illik, hanem még a meglévőt is levette, s mint kitudódott, azzal a szándékkal, hogy minek neki a függöny, amikor szemközt mindenki elfüggönyözte magát. Ez a legtorzabb logika, amivel valaha is találkoztam. Gondoskodóink néhány retorzióról, miután azt tapasztaltuk, hogy az ablaknál alsónadrágban festi a rozzant szövőszékükön dolgozó nagyhasú feleségét. Á teljes győzelmünk abban a pillanatban vált valósággá, amikor az alsót is letolta és ... Nem kell magyarázni, hogy fél év útán miért költözött el egy tanyára lakótelepünk impozáns központjából, ahol kellemesen nagyvárosias a környezet, könnyen elérhető minden szolgáltatás.

Szó sem lehet róla, hogy hős volt, vagy áldozat, akármikor beszélnénk is róla.

N.