Petőfi Népe, 1983. április (38. évfolyam, 77-101. szám)
1983-04-20 / 92. szám
1983. április 20. • PETŐFI NÉPE • 5 Kiállítási körkép Múlt heti összeállításunk a verseké volt, így köszön- töltök a költészet napját. Ma a grafika, a festmény, a központi témánk: figyelemre méltó kiállítások láthatók Bajától Klskunmajaán és Kiskőrösön át Kecskemétig. Fiatal grafikusok Kiskufimajsán Megizmosodott a grafika — állítják hivatalos beszámolókban és magánbeszélgetéseken, ha Bács- Kiskun művészeti élete kerül szóba. A kiállításokon — sajnos — nem mindig igazolható ez a vélemény, mert a különböző szempontok szerint válogatott anyag többnyire inkább mennyiséget, mintsem minőséget reprezentál. A kiskunmajsai Jonathán Termelőszövetkezet helytörténeti gyűjteményében a hónap végéig fiatal kecskeméti grafikusok tárlata bizonyítja, hogy valóban felnőtt egy új művész« nemzedék Bács-iKiskunban. Jól érzékelhető a megye fiatal alkotóinak közös vonása is: az erős gondolati töltés. Balanyi Károly, Csáky Lajos, Horváth Mária, Lörincz László, Molnár Péter, Pócs Péter, Probstrier János és Zalatnay Pál kiállításának jelentőségét fokozza, hogy Bánszky Pál művészettörténész, megyei múzeumigazgató fontosnak tartotta személyesen megnyitni. Értesüléseink szerint nemcsak a „szakma” fogadta lelkesedéssel a tárlatot, hanem a 0 Zalatnay Pál: Künn a szabadban. nagyközönség is: a vendégkönyvbe egyre másra elismerő sorok kerülnek. A legnagyobb meglepetés a tárlaton Probstner János grafikusként való bemutatkozása: rajzai kivételes tehetségről tanúskodnak. Nem láthatták eddig Molnár Péter több munkáját egyszerre, most megnézhetik. A tavalyi ottawai rajzfilm-világfesztivál második helyezettje. Horváth Mária önálló képgrafikával jelentkezett. Pócs Péter kitalált tárgyai erős társadalmi érdeklődését, szatirizáló kedvét mutatják. Zalatnay Pál Künn a szabadban szitanyomata szépen archaizáló címével kontrasztban mutat fügét a tájat, a természetet a nyitott autóablakon élvezőkről, s Balanyi Károly Magánrezervátuma is gondolatébresztő alkotás. A legfiatalabb a kiállítók közül Lőrincz László — egyelőre még nem is Alap-tag — de. önarcképével különösen, jogosan kér helyet a tárlaton. Hasonlóan 'a többi, — talán a gondolati-kollázs meghatározással jelemezhető — grafikához, Csáky Lajos rajzai is igazolják a beszámolókban, egymás közti beszélgetésekben gyakran elhangzó kijelentést: megizmosodott a grafika. Magángyűjtemény közszemlén Kiskőrösön, a Petőfi Sándor Városi-Járási Művelődési Központban állították ki dr. Kováts László kiskunmajsai körzeti orvp| |ypj^fiményé- ből XIX. és” XX. Ätez^f^ Tfad^at^ restok néhány alkotását. Barabás Miklós, Benczúr Gyula, Borsos József, Liezen-Mayer Sándor, Lotz Károly, Mednyánszky László, Mészöly Géza, Schoefft Ágoston, Székely Bertalan, Szi- nyei Merse Pál munkái reprezentálják a múlt századot, míg Boldizsár István, Czóbel Béla, Csók István, Hollósy Simon, Koszta József, Réti István, Rippl-Rónai József, Rudnay Gyula, Szőnyi István és Thorma János a XX. századi magyar! festészetet képviselik. 0 Szőnyi István: Zebegényi malom. Szociofotók Baján 1932-ben érdekes kiállításra készülődtek a Magántisztviselők Szolnoki Csoportjának tagjai: a múzeumban fényképeket tettek közszemlére. Nem rajtuk, hanem a Magyar Királyi Rendőrség politikai rendészeti osztályán múlt, hogy a tárlatot megnyitása előtt betiltották. Dr. Vajda m. kir. detektív ugyanis arra 'a megállapításra jutott, hogy „a fényképfelvételek kizárólag azt a célt szolgálják, hogy az ... elégedetlenséget felébresszék, a jelenlegi állami és társadalmi rend elleni gyűlöletet felkeltsék". A képeket elkobozták, legtöbbjük megsemmisült. Az akkori, 1932-es szocio- fotókat az 1966 őszi bemutatás után tavaly állították ki újra Szolnokon, a mát reprezentáló 1982-es felvételekkel együtt. A két tárlat megyénkben látható e hetekben: a bajai Tanítóképző Főiskola galériájában. Albertini Béla, a fotóművészeiből doktorált esztéta még a tavalyi kiállításhoz írt előszavában így fogalmazott: „Az (1932-es) örökség folytatása mai gondjainkkal való szembenézés." A képek? Elintézhetnénk egy széles, elégedett mosollyal, lám-lám, ma már nincsenek olyan gondjaink. Urban Tamás: ABORTUSZ Csökken a csecsemőhalandóság, van munka, nem éhezik senki. Vannak viszont másfajta bajok — mutatják Kerekes Gábor, Horváth Dávid, Bállá András, Tóth György, Urbán Tamás fotói. Ur- bán hat képből álló riportját tartják sokan a legfélelmetesebb hatásúnak. Címe egyetlen szó: Abortusz. De többet mond a kérdésről, mint egy vastag kötet... Kanadai Kanada-kép Hudson-öböl, Labrador-áram- lat. Winnipeg, Yukon és Ontario, indiánok. Montreál — olimpia — elsőként ennyi „ugrott” be Kanadáról. Benne a lexikonokban, hányán élnek e kontinensnyi országban, de ezek az adatok — önmagukban — épp annyira címszerű közhelyképet adnak, mintha valaki Magyarországot próbálná jellemezni az obiigát gulyásch —tschi'kósch—csárdásch hármassal. Kanada ? Nézzük meg a Calgary-i Fotókör kiállítását Kecskeméten, az Erdei Ferenc Művelődési Központ emeleti előcsarnokában. Több mint százötven képet helyeztek el a paravánokon, körülbelül annyit, mint ahánnyal ezelőtt hét esztendeje bemutatkoztak. A különbség: 1977-ben technikai kísérletek kerültek falra, 1983-ban a természet-képek vannak túlsúlyban. Siessünk leszögezni: a magyar- országi fotótárlatok látogatója elámul a Calgaryból érkezett felvételek láttán — már csak. azért is, mert technikai kidolgozásuk hihetetlenül igényes. (Bárha egy0 Colin Allistair Michie: Tükröződés. szer honi kiállításról írhatnánk ugyanezt.) Belföldi fotómustrán örül a zsűri, ha nem-túl-rossz színes képpel pályázik valaki — a kanadaiak erejéből színtanulmányra is futja. A technikai különbség azonban ne ragadtasson bennünket merész és mélyen- szántó következtetésekre. Fontos ugyan, hogy éles, megfelelő fokozatú papírra nagyított kép kerüljön a falra, de van ennél fontosabb is: a tartalom. Ez az a pont, ahol illő udvariassággal meg kell jegyeznünk: feleennyi fotó talán hangsúlyosabb képet adott volna — a fotókörről is, Kanadáról is. Mert gyönyörű ugyan Coliin Allistair Michie Tükrözés-e (a kiállítás nyitó képe), de nem több, noha kétségtelen, hogy a képeslapkéken meredő hegycsúcs, a komoran magasodó fenyő, a kikorhadt fa poszterre kívánkozik, s hamisítatlan kanadai tájat sejtet. Ez a — látványosan csodálatos —: magazinstílus uralja a szerző többi képét is, csakúgy, mint Bob Green Békességét, Tom Harwood őszét. Nyári estéjét. Még Mark Laurie gondosan beállított aktjai is inkább illenének egy reklámnaptár lapjaira, most is kétszer aláhúzva a brilliáns technikát. A fejlett ipari ország dr. Dac Q. Dang Pihenőhelyén jelenik meg. Az előtérben egy kibelezett T-Ford — látható, hogy itt már időtlen idők óta használati tárgyként kezelik az autót. Dr. Dac Q. Dang máskülönben is figyelmet keltő kollekcióval jelentkezett: Séta a hóviharban. Megérkezés, Hideg fogadtatás című fotói egyszerre bizonyítják formaérzékenységét és hangulatteremtő képességét, s a Csöveken még tanulmányra is futja tehetségéből. A már említett Bob Green Daruk című képét is meg kell említeni, egyszerre színdinamikai tanulmány és korkép. Igazságtalan volna persze azt számon-, kérni a Calgary-i fotósok inunkéin, amit talán ők maguk sem tartottak' hangsúlyosnak, de azért érdemes megjegyezni: kár, hogy kevés emberábrázolással jelentkeztek. Annál ís fájóbb ez, mert több kép bizonyítja: lett volna erre tehetségük. A Pionírok ereje, az Olajfák Albertában, a Búzatárolók, a High Rivertől keletre című kép igazolja az állítást. Innen és túl az esztétikai mé- céken: nagyon jó, hogy kanadai fotókat láthatunk Kecskeméten. Példás a két alkotókör együttműködése, szívesen vennénk, ha gyakrabban jelentkeznének. B. J. JEGYZET El Rómeó, és él Júlia Szombat délután választhattam: vagy a Fradi-meccset nézem meg a Népstadionban, vagy a Nemzeti Színházban Shakespeare Rómeó és Júliáját. Noha nem vagyok sem futballdrukker, sem színházrajongó, a „Nemzeti” mellett döntöttem. Annak idején Shakespeare örökbecsű darabját Ruttkai Évával és Latinovits Zoltánnal láttam, s szoktam mondani, nekem azóta nem tudnak „színházat mutatni” ... Lássuk hát az előadást! A színházba igyekvők közé vegyülve informálódhattam: a premier pénteken volt, s miután kettős szerep- osztással játsszák a darabot, a mai előadás is bemutató. S ez érződött a közönség hangulatában is. Hét óra már jócskán elmúlt, s a közönség semmihez nem hasonlítható zsongással várta az előadás' kezdetét. Kevesen tudták, hogy veszélyben a mai este, öze Lajos, Lőrinc barát alakítója kór. házban van! Végül is Sinkovits Imre vállalta, hogy felolvassa!!) a szerepet. Komor üstdobszólóra vette kezdetét a játék, s a szemlére tett színpadkép pillanatok alatt benépesült, a veronai hétköznapok forgatagának főszereplőivel, a járókelőkkel, s a Montagu és Ca- pulet család békétlenségben élő egyenes- és oldalági rokonaival. Rómeót (Mácsai Pál főiskolai hallgató) — első pillanatban — dán királyfinak vélhettük, de Júlia (Peremartoni Krisztina) megjelenése után bizonyossá vált, hogy az „olaszságnak” nem meghatározója a kreol bőr, s a fekete hajszín. A történet kibontakozásának első csomópontján Mercutius és Thibald párbajánál már elbűvölten figyelt a közönség, a Pintér Tamás által megtervezett vívójelenet humora, ötletei magával ragadták a nézőket. Jnnen már nem volt megállás, szinte azonos feszültséggel, izgalommal zajlott a mindenki előtt ismert, mégis érdekfeszítő történet. Sinkovits Imre úgy játszotta (a szöveget rejtő imakönyvvel a kezében) Lőrinc barátot, mintha ez rendezői fogás lett volna. S még egy példa a színészi helytállásról: az első felvonásban Peremartoni Krisztina a több mint 2 méter magas díszletről kilépve a színpadról, lezuhant. Ennek ellenére végig lebegte-libbente szerepének hatalmas ívét: tökéletesen. A bemutató közönsége önfeledt tapssal, élénk bravózással köszöntötte a színészeket. Színművészeti főiskolások, pályatársak tekintették meg Sík Ferenc rendező Rómeó és Júliáját. Gobbi Hildát az előadás után, a ruhatárnál kérdeztem: — Mikor volt utoljára ekkora taps a Nemzetiben? A művésznő válasza: — Nem tudom, már nem játszom a Nemzetiben... — Tetszett az előadás? — Igen. Peremartoni Krisztina könnyed, bájos, gyönyörű Júlia, és ez a fiú! Ki is? — nézett a szereposztásra nevét keresve Rómeó alakítójának. De a biankótáblán már a következő előadás szereplői sorakoztak. A főiskolás Mácsai Pál így csak „névtelenül” kapta Gobbi Hilda elismerését. Aligha mondhatnánk e bemutató után sommásaibb véleményt: a nemzet színházában újra él Rómeó, és él Júlia ... Nagy Mária ÁTALAKUL A FALU, A VÁROS Tetszik nekem ez a szakma A lakiteleki Madari István nyolcadik lett a Szakma Kiváló Tanulója országos versenyen. A zsűri elnöke kijelentette, sok versenyt látott, már pályafutása során, de ilyen szoros;, fej fej melletti küzdelemre még nem volt példa. A döntőbe jutott 23 kőművestanuló kitett magáért. Ti- zedpontokon múlott, hogy valaki dobogós, avagy hetedik-nyolcadik lett. Madari Pistának nem sikerült beverekednie magát az első hat közé, mégsem bánatos. Igaz. azok a szerencsések immár szakmunkások, de két-két és fél hónap múlva ő is az lesz: kőműves. — Kecskeméten, a Bányai Júlia Gimnáziumban érettségiztél, 1981- ben. Ezt követően szakmunkás- tanulónak jelentkeztél a 607-es Ipari Szakmunkásképző Intézetbe. Miért döntöttél így? — Ügy történt, hogy jelentkeztem az Ybl Miklós Építőipari Műszaki Főiskolára. A felvételi vizsgán a matematika sikerült, a fizika kevésbé. Nem jutottam be. Azután, még abban az évben megismerkedtem Parádi Jenő kerekdombi kőművesmesterrel. Nálunk dolgoztak: a hétvégi házunkat építették Tőserdőn. Megtetszett, amit csináltak és ahogyan csinálták, ö meg úgy nyilatkozott, úgy látja, lehet még belőlem valami... — 1981 őszén tehát elkezdted a szakmunkásképzőt. — Igen. Az érettségizettek számára úgynevezett beszámoltató oktatást szerveznek, ami hasonlít a levelező oktatáshoz, csak a félévi és év végi vizsgák kötelezőek. Egyébként meg akkor megy be az ember az iskolába, ha valamit nem ért, miközben a szak- ismereti tárgyakat tanulja. Az időm java részét én is a mesterem mellett, munkával töltöttem. Jó néhány családi házat felépítettünk ez alatt a másfél év alatt Lakiteleken, Tiszakécskén, Kerekdombon, Nyárlőrincep. — Bejutottál a Szakma Kiváló Tanulója verseny országos döntőjébe. Hogyan? — A megyei selejtezőt februárban tartották: tizenöten indultunk a kőműves szakmában. Az első napon tesztlapokat töltöttünk ki: szakismeretből, anyagismeretből, szaknajzból vizsgáztunk. A gyakorlati vizsga másnap következett, 10 centiméter vastagságú válaszfalat kellett emelnünk, és egy ajtót beállítanunk. A selejtezőn az első lettem, a mögöttem végző fiúval ketten utaztunk Békéscsabára. az országos döntőre, ahol nagyjából ugyanez ismétlődött meg, csupán a feladatok voltak nehezebbek. — Ügy választottad ezt a szakmát, hogy láttad miként dolgoznak a kőművesek, megtetszett a munkájuk. Most, hogy már magad is csinálod egy ideje, még mindig kedvedre való ez a pálya? — Ahogy jobban megismerem, ahogy belejövök a munkába, egyre inkább. A kőműves dolga ma már nem olyan nehéz, mint régen. Mi is betonkeverővel, szállítószalaggal. daruval dolgozunk. Az eredményt mindenki láthatja: szép, új házak épülnek, átalakul a falu, a város. — Két hónap múlva szakmunkás-vizsgát teszel. Hogyan tovább? — Ugyanezt szeretném csinálni. A mesterem számít rám, igényt tart a munkámra. Azután, ha majd lesz már néhány éves gyakorlatom, magam is mester- vizsgát teszek, vagy technikusi oklevelet szerzek. De az is lehet, hogy mégis csak megpróbálkozom a főiskolával. S. B. „Elégetett könyvek, harcoló írók” Ezzel a címmel rendeztek kiállítást a nácizmus idején betiltott könyvekről Berlinben. A kiállítás dokumentumai azoknak az íróknak az antifasiszta tevékenységéről tanúskodnak, akiknek műveit 1933. május. 10-én Berlinben és más német városokban máglyára vetették. A gyűjteményben jelentős helyet foglalnak el Johannes R. Becher, Anna Seghers, Bertolt Brecht, Heinrich Mann, Erich Kästner és Lion Feuchtwanger művei.