Petőfi Népe, 1983. április (38. évfolyam, 77-101. szám)

1983-04-03 / 79. szám

6 © PETŐFI NÉPE • 1983. április 3.

Kilencven éve született Berkes Ferenc

Arra az emberre, aki Kecskeméten, a Tanácsköztársaság idején kormányzótanácsi biztos volt, aki a szövetkezeti mozgalomban is harcosan tevékenykedett, és mint újságíró, kritikus, novellista és közgazdász is kitűnt, szívesen emlékezünk születése kilencvenedik évfordulóján.

Berkes Ferenc 1893. április

4-én született; az egykori Braun Mór négyelemis boltos fia volt. Nagyapja régebben tiszai halászként szorgoskodott. Az.édesanyja, Kopás Regina felvilágosult, művelt, szép asszony volt, aki mint tanítónő, hívta fel magára a figyelmet. Sokan elítélték akkoriban azért, mert vállalta a cseppet sem imponáló polgári foglalkozást.

A Braun családnak négy gyermeke született, három leány és egy fiú. Ferenc a sorrendben másodikként látta meg a napvilágot 0 a névváltoztatás után kapta a Berkes Ferenc nevet. Gizella húga, akit sikerült személyesen is megismernem, elmondta, hogy Félegyházán a testvére ugyancsak jó tanuló volt, és átlagon feliül értelmes. Talpraesett fiúként ismerte meg mindenki; a kézügyessége szinte legendássá vált. Ugyanakkor a szüleit, a testvéreit — s barátait — rajongással szerette. Sokat olvasott, fiatalon megtanult németül, valamint a mai értelemben vett ezermesterré tudott válni.

A fiatal Berkes abban a félegyházi gimnáziumban tanult, amely a liberális eszmékről vált híressé. Igazgatója az a Holló László, ak;i Holló Lajosnak, az országszerte ismert függetlenségi politikusnak volt a testvére. Ebben az intézményben a nemzetiségi szellem erősen eluralkodott; mivel ide románok, szlovákok, németek, zsidók jártak.

'Később, miután a család elszegényedett, Berkes Ferenc inasnak ment. A fővárosban kapott munkát, a Shick-Nicholson Gépgyárban. Óriási hatással volt rá az akkori budapesti forgatag, az ottani elevenség.

Am nemcsak ez hatott rá; hanem egyben a Nyugat, a Galilei Kör és Ady Endre jótékony szellemi működése, a szakszervezeti mozgalom, a Népszava tömegek közötti sikere, valamint a különféle képzőművészeti és zenei törekvések.

(Miközben a fiatal Berkes ismerkedett a fővárossal, annak sokféle szellemi áramlatával, eljegyezte magát a forradalmi mozgalmakkal. Az a tény, hogy egy ideig családi okok miatt Nagyváradra kényszerült, azt eredményezte számára, hogy el- szántabbá, egyre határozottabbá vált, mint forradalmár, mint a szocialista eszmék hirdetője, terjesztője. 1

Politikailag mégis Szegeden kezdett igazán éretté válni. Akkor, amikor főként Móra Ferenc hatására, a Szegedi Naplónál fejtette ki újságírói, publicisztikai tevékenységét. Ebben az időben a szegedi hírlapírás túl volt a hőskorán. Hiszen ezt megelőzően Mikszáth Kálmán, Gárdonyi Géza, TömörJqény István már — többek között — rangot adott a város szellemi életének. Utólag tárgyilagosan elmondhatjuk, hogy a Szegedi Napló haladó szellemű, bátor újság volt. Példa enre, hogy a szerkesztőt nemegyszer becsukták, Ady bá- tonhangú cikkét közölték, valamint megjelentették többek között Tolsztoj végrendeletét is.

Miután Berkes bevonult katonának, érdekes módon először éppen Kalocsán tevékenykedett. Cikkeiben továbbra is hirdette a haladó eszméket, kiállt a szeBERKES FERENC

1893 —1919

gények ügye mellett. Sürgette a szocialista átalakulást. Egyik írásában így látta az onszágot:

„■Felzúgnak bús akkordjai milliók szenvedésének, utat italálnak az elnyomottak jajorkánjai, hogy elvegyüljenek a parr • füimös utcák illatával”. Máskor így ír:

„Ma csak elvakult, rosszakaratú politikára gondolhatunk, melynek tendenciája ellenünk irányul, és mi tehetetlenül vergődünk közben agy átkos politika nyűge alatt”. Érdemes idézni ilyen szempontból még egy jellemző mondását:

,, ... megfojtani igyekeznek a szólásszabadságot, a gyülekezési jogot, és elsimítani mindent és mindenkit, aki kritikával akarja kísérni működésüket”/

Berkes időközben novellistaként is felhívta magára a figyelmet. Sok-sok cikkében igyekezett ráirányítani a figyelmet az irodalom és a művészet legfontosabb, időszerű kérdéseire. Közben megerősödött internacionalizmusa, közgazdasági szemlélete, politikai érdeklődése. így került sor arra, hogy a Magyar Tanácsköztársaság idején úgy léphessen fel, mint a ázövetke- zeti mozgalom egyik tekintélyes harcosa.

Életének egyik legszebb, és legtartalmasabb állomása Kecskemét volt. 'Ekkor vehette át a későbbi nemzetközt hírű Sinkó Ervin írótól a beosztását, valamint ekkor került kapcsolatba Tóth Lászlóval, a világhírű sakkszakemberrel, a későbbi polgár- mesterrel, és tulajdonképpen ebben a viszonylag rövid időszakban kerülhetett nagyon közvetlen közeibe a forradalommal, a haladásért vívott harccal.

Mint kormányzótanácsi biztos, szerteágazó munkát végzett. Egyben az egyik magyar hadtest politikai, biztosa is volt. És képzeljük el: mindezt 26 évesen végezte...

A Tanácsköztársaság bukása után Budapesten sietve elfogták. A fehérterror azt hitte, hogy a hozzá hasonló. emberek, vezetők, harcosok napja leáldozott. Am nem így történt. Témánknál maradva: az a Berkes (Ferenc, aki születésénél .és rövid ideig tartó itteni munkásságánál fogva Bács-Kiskun megyeinek számít, nem távozott el teljesen közülünk. Itt vám, szinte minden nap. Ezzel kapcsolatban elég arra utalni, hogy emlékét és eszméjét iskola, kollégium, utca és — többek között — a róla elnevezett díj is őrzi.

Abban a hiszemben hívjuk fel g figyelmet e rövidéletű harcos tevékenységre;, hagy a jövőben egyre többen — főként a fiatalok — rájönraek-rádöbb ennek, hogy ami Immár múltnak számít teljesen, az életünk naponkénti tartalmas része.

Varga Mihály

Reich Károly grafikája

A forradalom győzelméért harcolt

*>*.*»* «. •*>**»»« - ttxsmnt*

toem&yw Kommtct Kpicnoro Kpefta j

wuHl RjwiUt ■ KEHEU U***n*?»»

MxiHKCxOC 07fit»C«K«.,

' í

.

.................

8| vJ® « älj» ■j&8#s***í.«SW»S Skis... f

T-.fi- * * CáiíSfc' <i

ri&uyí>*•(« .■*****»«'« t*-' ' " *■*

uu^sawjg *<*£3.38$ ■S.,*Üg*><>**** *

suémmoá sss&ííüj« '.sem**

sic W 5 *****

§f §§:

m

k

1 m

.^1

V

•V *

r m

**■

f $:Á' |

».iga

$n

mm

f ■

fi

9 Szmilkó József Csitában 1921. március 31-én orosz nyelven kiállított elbocsátó levele.

Szmilkó József nevét húsz évvel korábban Ismertem meg. Szerénysége, halkszavúsága, magányos sétái korosztályunk figyelmét nem keltetnék fel személye iránt. Mikor Kecskemét felszabadulása körülményeinek megíráséihoz anyagot gyűjtöttem, Kalász Lászlóval, korábban a helyi szociáldemokrata párt egyik volt vezetőjével folytatott beszélgetésikor merült fel a> neve. Nem is akármilyen minősítéssel. Szmiilkó József Internacionalista volt, mint megannyi magyar hadifogoly, aki a Távol- Keleten 1921-ig küzdött az ellen- forradalommal. Kapcsolatot kerestem és találtaim is vele. Beszélgetésünk egy érdekes történetté kerekedett.

A halál árnyékában

Szmilkó József, foglalkozására riézve szabó, 1914. augusztusában behívót kapott Budapestre, . a 29. honvéd ezred munkásszázadába azzal, hogy a szakmájában dolgozzon. Tizenhat éves volt akkor, de azért jelentkezett, vállalta a hadi munkát. Két hét múl via PrzemysL-ban találta magát, de varrás helyett városépítésre osztották be. A következő év márciusában, a vár feladásakor orosz fogságba esett. Előbb Szamarkand városába, majd Taiskentbe került és egy ruhagyárban dolgozott. Itt érte az orosz forradalom.

1917 őszén a Vörös Kozákok- - hoz jelentkezett szabóként dolgozni. 1918 tavaszán a török lakosság fellázadt. Sok orosz és hadifogoly vészétt oda. Parancs érkezett, hogy az orosz munkások és foglyok egyként ragadja-, nak fegyvert és verjék le a Iá-, zadást. Szmilkó József is közöttük volt. Egy hónap múltán győztesen tértek Vissza Taskent- be. Ennek utána már nem számítottak hadifogolynak.

1918 májusában, a mai Kujbi- sevben beléptek a Vörös Hadseregbe, ahol az 1-es számú szani- técvonaton kapott betegápolói beosztást. Néhány hét múltán a cseh intervenciósok támadást indítottak a város bevételére^ és a túlerő átkelt a Volgán. Hajnaltájt őrt áltt a vonat mellett, miközben észrevette, hogy hátában ott az ellenség. A vonat elfoglalása után bekísérték az állomásra, ahol már száz vör(isikatonát fogolyként tartottak. Délben általuk ismeretlen irányba indították őket. Az útszegélyen velük együtthaladó csőcselék köveket dobált rájuk és azt kiabálta: irány a Volga, ki kell végezni őlket! A menet szélén haladóknak az ütés-verésből is kijutott. A buzdításra a cseh katonák tanakodásba kezdtek, mígnem odaérkezett egy magas rangú tiszt, akinek utasítására a városházához kísérték eket. Itt minden értéktárgyukat elszedték, majd a börtönbe kísérték valamennylüket.

Az amuri partizánok

A börtönben megismerkedtek egy foglyokkal szimpatizáló őrrel, akit megkértek, hogy az állomáson keresse meg a vonatot és az ott szolgáló főorvost: segítsen rajtuk, mert éhez,nek. Az vissza üzent, hogy élelem lesz és megpróbálja kiszabadításukat is. Érkezett is élelem, de a magyarok nőm kaptak belőle. Kiszabadulásuk után hadifogoly lágerbe kerültek, s onnan • egy ügyes csempész ismét a szani- téevonatra juttatta Szmílkót. 1920-ig szolgált ott, s, ezután Ke- let-Szibériába, Blagovasenszk városába kerültek. Másnap az amuri partizánok megszállták a várost, mire az ottlevő japán csapatoknak ki kellett vonulniuk. Ezzel egyidőben lettek szabadok a japánok fogvatartotta magyar vöröskatonák is.

A szabadságukat visszakapott katonák néhány nap múlva Létrehozták az első amúrli lövész zászlóaljat, amelyben Szmilkó József szolgálatot vállalt, mint határőr. Habarovszknál a partizánok megütköztek a japánokkal, tankokat és egyéb fegyvereket zsákmányolva. A magyar csapattesteket is japán fegyverekkel szerelték föl, sőt négy tankot is kaptak.

Szolgálatukat mindig tarkította valamilyen esemény. Egy alkalommal a banknál voltak őrségben és úgy éjfél körül a város másik szálén, vad lövöldözés támadt. A fehérek az Amuron vialó átkelésére gondoltak. Hajnalra megszűnt a csatazaj, s akkor derült ki, hogy egy kilengéseket elkövető anarchista partizáncsapatot akartak lefegyverezni. Azok azonban ellenálltak. Reggelre mégis valamilyen megegyezés jött létre az ellenfelek között.

Az ellenforradalom taktikájához tartozott aíz is, hogy a különféle nemzetekből verbuválódott csapatokat egymás ellen ugrasszák. Egyfelől' azt hí fesztelték, hogy a magyarok az ottlevő orosz csapatokat le akarják szerelni, másfelől, hogy az oroszok ugyanezt akarják csinálni. 'Csaknem ellenségeskedést váltottak ki a próbálkozások, mígnem kiderüli, hogy mindez semmi más, mint a vereségét érző ellenség propagandája.

Csitából haza

1920 augusztusában kérték, hogy csapattestüket a mandzsú- riai frontra vezényeljék. Némi vonakodás után — hiszen hátul is szükség volt rájuk — mégis odakerültek. Szimonov tábornok csapatai ellen küadöttefe,, amelyet hamarosan megi i£ .semmisítettek. Eljutottak egészen a Mandzsúriái határig, Pogránic városáig, ahonnan hamarosan visszaindultak. Szmilkó József az egyik faluban megbetegedett, mire kérte a leszerelését. A kérést a hadsereg-parancsnokság méltányolta és 192:1 márciusában Qsita városában a Nemzetközi Vöröskeresztnél kellett jelentkeznie. Innen a Vlagyívosztoki gyűjtőtáborba került és szeptember 8-áni hajóra' szállva, hatvan napos utazás után érkezett Triesztbe.

1921. november 8-án a csóti leszerelőtáborba szállították, ahol

ferde szemmel vizslató különítményesek vártak rájuk. Szerencsére Triesztben kioktatták valamennyiüket, hogy az igazolványokat és minden másiratot Semmisítsenek meg. Mivél’ a „fekete könyvben” nem leltek a nevükre — végérvényesen leszereltek. Hosszú vándorlási idejéből egyetlen emléke maradt meg, a Csitában kiállított vöröskeresztes igazolványa, fényképpel együtt. A fénykép a Vörös Hadsereg egyenruhájában örökítette meg.

□ □ □

Szmilkó József, aki az elmúlt év nyarán a megyeszékhely pártbizottsága szervezte körúton magas kora ellenére nagy érdeklődéssel vett részt, és örömmel szemlélte vidékünk új alkotásait, tavaly ősszel elhunyt, magával víve egy h'arcbs élet eredményeket örökítő sok-sok emlékét.

W. D.

H

~~| ogy múlik az idő... De I hogy!

Akkor még tréfálkozva szóltam oda feleségemnek.

— Most már nem tagadhatod, hogy öregszel, haillod-e. A fiunk úgy faggat, mint egy „veteránt”. Mint mi is — nem is olyan régen a ti zeniki lenceseket, mikor megiíletődve érdeklődtünk a nagy idők még élő tanúitól: „Milyen csatákat vívott itt, a Tiszánál a Vörös Hadsereg 1919- ben 77 napon át a Magyar Tanácsköztársaság védelmében?”

S íme, eljött az idő, amikor azon vesszük észre magunkat, hogy unokáink szemében mi, negyvenötösök leszünk az „új” veteránok.. Akiktől ők kérdezősködnek: „Hogy is történt a fel- szabadulás ?”

Mondom — maholnap eltűnik az évődő szándék a mai nagyszülők egymásnak tett megjegyzéséből: „Hallod, te veterán? Most aztán mesélj... Az unokád kérdez.”

Pedig mintha tegnap nevetett volna a feleségem is, amikor hu- zakoditam vele — „ ... öregszel-, hallod-e.”

Gábor fiam dolgozatíráshoz készülődött. A házi füzet már széthajtva feküdt előtte, ő pedig azzal kezdte a szellemi összpontosításit, hogy elmerülten szopogatta a golyóstoll nyomógombos végét. Tekintete hol az asztal túlsó felével érintkező fái függőleges síkján tévelygett, _ megpihenve a sárgába és lilába szőtt, „Illés"-emblémát mutató sulbasző nyegien. Hol meg a plafonon időzött, hogy aztán kikössön a lépcsősen elhelyezett könyvespolcok, f. cigarettásdoboz-gyűjtemények tarkaságán.

Anyuka mögötte, a szoba másik oldalán levő rekamié sarkában horgolt. A délelőtti nap éppen' odasütött, jólesett arcának a téli fény meleg cirógatása.

A csendet a .gyerek kérdése törte meg.

— Anyu, mire emlékszel legjobban a felszabadulás körüli időkből?

Feleségem nem érdeklődött részletesebben. Tudta, hogy ez a házi feliadat tárnája.

— Mire? — gondolkodott hangosan egy kicsit, majd pamutot, tűt, horgolást lerakva az egyik könyvszekrényhez ment. Elhúzta a tolóajtót, s elővett egy dohánybarna kötésű könyvecskét.

— Emlékkönyv... — jegyezte meg, miközben belelapozott. — Megvan, — állt meg az egyik oldalinál, s odatartotta a gyereknek. — Ez jut eszembe először, ha a felszabadulásról hallok.

Fiam nézte a fehér lápot, amely alaposan megfakult annyi év után. Egészoldalas bejegyzést látott. A kék tintairás barnás-, fekete lett azóta.

— Hisz’ ezek cirill betűk! — vette ki a könyvet anyja kezéből, és már silabizálta is az első szót, a megszólítást: „Tamara”

— Márta... Ez te vagy, anyu, ugye? Az aláírás meg ... Várj csak ... „B. Viktor” .... Kis ez?

— révedt az anyjára, aztán folytatta az olvasást.

— Ó, hányszor emlegettük már. Emlékezz csak. Legutóbb,

amikor a „Kockázat”-ot láttuk a tévében. Nagymamád — alighogy megjelent Kloss kapitány a képernyőn, mindjárt ezt mondta:" „Nézzétek már, akárcsak Viktor!”

— Ez a Viktor volt az első szovjet ember, akit megismertünk. Olyan jóképű, barátságos férfi volit, mint Kloss. Szőke hajú, kék szemű.

— Még kislány voltam akkor. Mindjárt... Igén, egy évvel fiatalabb, mint te most. Tizenhárom éves. Pista, a nagybátyád meg egész kisfiú ... Mikor Viik- torék megérkeztek, akkor szűntek meg a bombázások.

— Hát ez? —kapott a fiam egy sárgult kis papírlap után, amely hirtelen kicsúszott az emlékkönyvből.

— A beírás hevenyészett magyar fordítása.

A fiú beleolvasott: „A német háború az egésiz világ fiatalságától áldozatot követelt... A viharos napok elmúltak, az élet virágozhat.”

— De különös, ilyet még nem láttam emlékkönyvben — emelte fel a fejét a gyerek. Szeme pár pillanatig az ablakon túlra tévedt, aztán folytatta az olvasást: „Márta! Élj, tanulj és gon-' dőlj rám. Vigyázz az életedre, mindenki életére, mert csak egyszer élhetsz a világon.... És ez az élet sokat felejt.!— Hogy

is? Ez az utolsó mandlat../Gábor szavanként olvasta újra, csak a szájaszéle mozgott. — Biztosan a fordítás nem sikerült egészen. De azért értem, mit akart kifejezni Viktor: hogy az emberek sokat felejtenek, igaz?

— Persze, — helyeselt vidáman anyuka. — Viktort mi nem felejtettük el. Szegény tatád is — míg élt — hányszor emlegette...

Gábor szemöldöke hirtelen összerándult. Nyugtalanul sürgette anyját.

— De most már mesélj róla! Szeretném inni — mozdított egyet a füzetén:.

Anyuka mesélt. Valóságos, nagy időkről.

— Emlékszel még, kis házunk

vollt a város szélén, — te is laktál még ott, mielőtt ide, a Tisza - part mellé költöztünk. Földes szoba. Nap mint nap felmázoltuk, mert nálunk mindenki kényes a tisztaságra. Egyszer a szomszédasszony egy világos hajú, mosolygós orosz katonát vezetett be hozzánk. Kérdezte, tudnánk-e szállást adni neki, mert náluk már nem fér el'. Hogyne tudtunk volna. Igaz, mi is négyen voltunk a lakásban, de akármilyen kicsi volt a szoba, még egy vaságy elfért lienine I £

|— Az orosz katona szemmel- láthatólag megörült Nevetett, a ■nevét hajtogatta: „Viktor —■ mutatott a mellére —•, ja Viktor.” — Elkérte márnától’ a felmosórongyot, körül- és lemosta vele csizmája talpát, s csak aztán lépett be. Nagymamádnak ez roppant tetszett

— Micsoda jó pajtások lettünk! ■Viktor nagyon szeretett bennünket, mint ahagy az orosz katoTÓTH ISTVÁN:

Viktor

Egy internacionalista életéből