Petőfi Népe, 1983. március (38. évfolyam, 50-76. szám)

1983-03-13 / 61. szám

■a—é—«M—t MŰVELŐDÉS - IRODALOM • MŰVÉSZET JUHÁSZ GYULA: Március idusára Vannak napok, melyek nem szállnak el, Öe az idők végéig megmaradnak, Mint csillagok ragyognak boldogan S fényt szórnak minden születő tavasznak. Valamikor szép tüzes napok voltak, Most enyhe és derűs fénnyel ragyognak. Ilyen, nap volt az, melynek fordulója Ibolyáit ma a szívünkbe szórja. Ö, akkor, egykor ifjú Jókai ÉS lángoló Petőfi szava zengett, Kokárda lengett, zászló lobogott: A költő kérdett, és felelt a nemzet. Ma nem tördel bilincset s börtönajtót Lelkes tömeg, de munka dala harsog. Szépség, igazság lassan megy előre, Egy szebb, igazabb, boldogabb jövőbe. De azért lelkünk búsan visszanéz És emlékezve mámoros lesz tőled. Tűnt március nagy napja, szép tavasz, Mely fölráztad a szunnyadó erőket, Mely új tavaszok napját égre hoztad, Ö nagy nap, szép nap. légy örökre áldott. Hozz mindig új fényt új dalt, új virágot! (1909) . SZÉCSl MARGIT: Március 15 Zsír fogytán, bor apadtán tengtek a jobbágyfalvak. Fiisttelen tűzhelyeken főzték a forradalmat. Nemzetiszín lobogó röpült a'szemek előtt, behasadt fecskefarka verte a zöld levegőt. Félelmes tavaszidő láttatott seregeket... Gyönyörű elgondolni azt. ami nem lehetett. Negyvennyolcas honvédeink csákója Vásári ajándékként, a farsangi jelmezek kiegészítő darabjaiként még ma is fel-feltűnik a csákó, ez a jellegzetesen csúcsos, elöl szemetlenzóvel »ellátott fejfedő, amely egykor előírásos hadviseleté volt több ország katonáinak. Mi, magyarok különös szeretettel emlékezhetünk a csákóra, hiszen éppen akkor vált jelképesen szép viseletté, amikor nemzeti történel­münk egyik legemlékezetesebb korszaka érkezett el: nevezetesen az 1848—49-es forradalom és szabadságharc idején. A csákó a hegyes ma­gyar paraszt- süvegből ala­kult ki. Ere­detileg ne­mezből vagy fekete posztó­ból készült, mégpedig két főbb formá­ban. Egyrészt megtartotta összefüggő hengeres alak­ját, másrészt nyújtott 'há­romszögletű anyagból' so­dorva varrták össze. Ez utóbbinak a csücske, vagy lecsüngött vagy „csákó- san” — fer­dén — eláyt. Nos, ,: eme „ferdéség” miatt lett a csákó — csá­kó. Ismereteink szerint már az 1700-as években csá­kót hordtak többek között a Győrött ál­lomásozó ka­tonák, s azok a magyar pél­dára megala­kult huszár­ezredek is, amelyeket fjfancia, svéd, hanno­veri, porosz stb. zászlók alatt állítottak fel. A franciák shako néven is emlegették ezt a ma­gyar származású hadii ruhada­rabót. Azt, hogy a csákóból a mai értelemben vett csákó lett, szin­tén a franciáknak köszönhetjük. Mégpedig azért, mert a koráb­ban ellenző hélkül használt hen­gerféleségre őík szerkesztettek először egy kis ■ szemellenzőt. Pontosan azért, amiért az efféle kiegészítéseket máig alkalmazza a kalaposmesterség meg a sap­kaipar: védjenek az esőtől, ta­karják el a szemkápráztafó na-» £>ot. Az 1800-as évek elején még tovább egyszerűsödött a csákó. Leffentyűjét posztóból való tes­téhez szorították, a felső pere- , mén pedig erős drótot futtattak körbe, hogy felfogja a kandcsa- pásokat. Hamloki részére pedig különféle díszek kerültek — aszerint, hogy mely hadnem ka­tonái számára készült. . Ezt a formáját elnyervén, va­lóságos diadalutat járt be a csá­kó. Elsősorban azért, mert köny- nyebb yolt a korábban használt bőfsisakoknál, másodsorban meg azért, mert a maga hetykeségé­ben igen mutatós, katonás volt. A Monarchia hadseregében 1805Jtől ren­delték - el • • a .csákó viseléséi, természetesen úgy, hogy a hadnemek mindegyikében megkülönböz­tető jelzést ka­pott. A huszá­rok például fe­kete-sárga ró­zsát raktak csá­kójuk csúcsá­ra, a fejfedő jobb oldalán pedig díszes zsinór lógott le. Mindemel­lett még egy úgynevezett forgó is felma­gasodott a hu­szárcsákó leg elején, amely ékes, szép tol­iakból készült. Amikor 1848. március 15-én kitört a forra­dalom, a Habs- burg-biroda- lomhoz tartozó népek katonái­nak . túlnyomó többsége már csákót hordott. A felkelő ma­gyar seregbe tömörülő kato­nák is ezt hordták a ‘fe­jükön. Igaz, nem egészen úgy, mint koráb­ban, mert előbb magyar címer lett a csákók ékessége, később pedig egy babérkoszorún átszúrt kard. (Akkortól, hogy a császári családot megfosztották a magyar tróntól.) A szabadságharc csákói aztán megannyi különféle díszt, meg­különböztető jelzést kaptak. A nemzetőrök szemellenzője fölé például egy fölirafos bádogsza­lag került; a tüzérek szintén bá­dogszalaggal tudatták hovatar­tozásukat. A huszárok — ezre- deik szerint — más és más, kü­lönösen élénk színű csákókat hordtak. A csákó — ez a magyar szár­mazású, és a magyar történelem különösen szép napjaiban oly fontos szerepet játszó katonai viselet' — akjcor kezdett eltüne­dezni, amikor a toborzást fel­váltotta a sorozás. Az ékes fej- rervaló ugyanis egykor a hadi élet önkéntes vállalását jelké­pezte. Aztán pedig jöttek a mind nagyobb és mind gyilkosabb fegyverek, amelyeknek a keze­lőihez immár semmiképp sem illett a könnyed, legényes csá­kó. A tarka, mutatós csákók múzeumi tárgyakká nemesed­tek ... A. L. 9 48-as huszárok. Benczúr Gyu­la-festmény részlete. Arcok a múltból N éhány évvel ezelőtt szen­zációs fotók kerültek elő Plohn József egykori fényképészmester hagyatékából. Ezek a képek a századforduló után, 1903-ban készültek olyan emberekről, akik fiatal éveik­ben, daliás honvédként vettek ■részt az 1848—49-es szabadság- harcban. Honvédportrék tehát, olyan honvédeket mutatnak be, akiknek tekintetében még most is — pontosabban akkor is — ott égett az elszántság, a hon feltétlen megvédésének szent tüze, amikor pedig testük sokat vesztett a hajdani nyalkaságból. arcukat barázdákkal szántotta tele az elzúgó idő. Megható do­kumentumok ezek a képek, s nem szükséges hosszasan vizs- gálgatni egyiket sem, hogy meg­értsük, micsoda lelkesedés, mi­csoda belső tűz vezette őket a hon védelmében. re, s azok élő tanúba, részesei­re. Előkeresték a kredenc fiók­jából az egykori kitüntetést, akácfa hamujával kifényesítet­ték, s fölfűzték a kapott gúnyá­ra. Mert ünnepet jelentett nekik a hajdanvolt harcokra emlékez­ni. Azt tudni, hogy még fonto­sak, ha csupán egy bogaras fo­tográfusnak is. Az álló alakos öreg Hofivéd nem véletlenül áll, oldalán karddal, melyet reszke- teg bal kezével ügy markol, mintha az utolsó szalmaszálba kapaszkodna a fuldokló. Neki két vitézségi érem díszíti a meg­őrzött egyenruhát. Tekintetében gyanakvással vegyes büszkeség. A másik kalapos honvéd arca merő dac. Ö mindent vállalt és vállal most is, a fényképezés pil­lanatában. De ezt a dacot ott találjuk nyitott kabátú, pipát szorongató társa arcán is. A kucsmás férfi ábrázata azonban, mintha kiábrándultságot, mint­ha a történtekbe való beletörő­dést mutatna. Leginkább a hosz- szúhajú, száját keményen össze­fogó férfi fotója döbbenetes: nadrágja foltozott, jobb keze. mintha nyomorék lenne, arca kettősséget mutat. Bal ökle pe­dig — még ha véletlenül is ma­radt így — mindent elárul: fi­tyiszt mutat. Nem nekünk ter­mészetesen, nem a késői, ámde értő utódoknak, nem is Plohn mesternek ... Arcok a múltból. Elmúlt ar­cok, nemlétező emberek. Elvitte őket is az idő. Testük megtöre­tett és elenyészett, annak a hon­nak a földjével yált eggyé, ame­lyet védtek. De a tekintetükből áradó tűz halhatatlan éppen úgy, mint a népek, nemzetek szabad- ságszomja és honszeretete. ♦ Itt'csupán öt portrét mutatunk be a gazdag anyagból. De ma délelőtt fél tizenegykor Császártöltésen, a mű­velődési házban ünnepélyesen meg­nyitják azt a kiállítást, ahol Plohn József fényképész honvéd portréit sokkal nagyobb számban tekinthetik meg az érdeklődök. A kiállítás már­cius 23-ig lesz nyitva. Gál Farkas Talán róluk is szólhatott Pe­tőfi, amikor 1848 október—no­vemberében Debrecenben meg­írta a Tiszteljétek a közkatoná­kat! című versét: „Nincsen lap a történet könyvében Ahol ne-. vök följegyezve lenne. Ki is győzné mind fölírni, akik Tö­megestül el-elvérezének ... ? Tiszteljétek a közkatonákat Nagyabbak ők. mint a hadvezé­rek ...” p Nincs följegyezve a képeken látható agg honvédek neve sem a „történet könyvében”, de ar- cukrőry'r u ház at üík ró 1. kezükről, s íaz:- egy-egy kitüntetésről sok mindent leolvashatunk. Azt pél­dául, hogy bizony ők azok, akik­ről Arany János írta: „Az isten­adta nép ...” Ök azok. akik erő­sen kopott kabátban ültek Plohn József masinája elé, s bizonyá­ra a legjobb ruhájukat vették fel, meghatódva készültek a fényképezkedésre. Meghatód­va, mert lám van itt egy ember, valami fotográfus, aki emlékszik, sőt emlékezni bátor a nagy idők­Balázs József tánciskola (12.) — Már azt hittem, hogy a rend­őrség van itt — mondta fáradtan Lili. Egyáltalán nem sértődött meg. — Mit akarsz? — ásított egyet. A fiú nem szállt le a bi­cikliről, csak úgy a nyeregből tá­masztotta a kaput. — Megmondjam? — kérdezte. — Ahh — legyintett Lili, és a fiú nem érthette félre; ha ilyen gyerekesen viselkedik, otthagyja. — Nincs senki a házban? — óvakodott be a kapun a fiú, és megállt Lili előtt. — Alszanak — intett Lili a ház felé. — Te is a legrosszabb pilla­natban tudsz jönni, ennek van a legtöbb pénze, te kis buta — már-már szótagolva korholta a fiút. — Most aztán várhatom, amíg. újra eljön hozzám ... — Ez a kis cirkuszos — intett a fiú a kert felé, amerre a kis ember az imént elfutott. — Milyen cirkuszos? — csattant fel Lili. — Akkora, mint egy törpe — vigyorodott el Neviczky. — Ilyet láttam a cirkuszban. Ahol a jojót árulták... — Na jó. Mit akarsz? — Bemennék hozzád, ha a bi­ciklit is vihetném magammal... — nyelt egy nagyot Neviczky. — Mit bánom én! — és Lili már indulni akart. De a fiú csak nem mozdult. Lili nem értette, hogy mire vár. Ide­gesen, mintha fájna a feje, a homlokához nyomtá a kezefejét. Mintha megnyúlt volna az arca, az álla remegett, homlokához szo­rított ujjái is. Csapzott haját most nem kötötte át fehér szalaggal. Unottan, de mégis bármelyik pil­lanatban kirobanni kész dühvei összébbhúzta magán a pongyolá­ját. A fiú. úgy gondolta, talán leg­jobb lenne most bocsánatot kérni tőle, ahogyan azt a moziban olyan sokszor látta. Bocsánatot kér és elmegy. Mert mi lesz, ha tényleg behívja magához, és most is ugyanolyan tehetetlen lesz, mint a múltkor az árpában. Hiába tette szét Lili a lábát, neki elfogyott az ereje és a bátorsága, éppen csak egy mozdulat, az az egyetlen moz­dulat hiányzott, hogy megcsinálja vele azt, amit a terményfelvá­sárló a cigányasszonnyal. Ha most bemennek a szobába, bezárják az ajtót, megint minden úgy történik, hogy szégyellnie kell majd magát. Lili lekezelve megborzolja a ha­ját, kineveti de azt is el tudta képzelni, hogy most elzavarja, hi­szen azt a kis embert is ő űzte el a villanylámpájával... Egyre za- vartabban topogott, mert mégis­csak azt kívánta, hogy egymás mellett feküdjenek azon az agyon, Lili szobájában. Az előbb még Li­li teste ott fehérlett a férfi felett végig azon a hatalmas ágyon. Em­lékezett rá, hogy a villanylámpa 'fényében mozgott-hullámzott ez a test, de az is lehet, hogy csak a meglepetéstől, az ijedtségtől vo- naglott meg, hogy rájuk villantott a zseblámpával. „Rajtam is végig­nyújtózkodik majd, mint azon a kis törpén”, gondolta, s már hem törődött vele, hogy ott érezni a nő nyakán, a haja tövében, a bőrén annak a férfinak az izzadságát is, aki olyan peckesen vonult ki az udvarról. Persze, hogy azért jött ő is, hogy maga alá gyűrje, hogy ha kell erőszakkal is megte­gye vele azt, amire már a réten hajlandó lett volna. Az utca felé eső szobában vala­ki lámpát gyújtott. A kiszűrődő fényben Lili elfordította a fejét, verejtéktől összecsomósodott hajá­ba túrt, várt valamire. Neviczky még közelebb lépett hozzá, nem tudta, hogy most mit csináljon: meneküljön-e el, vagy gyorsan szaladjon be Lili szobájába. — Maradj — legyintett Lili, megérezve nyugtalanságát. A tágas udvarra is jutott még valamennyi a benti világosságból. A színek átrendeződtek körülöt­tük, sötétlila .és szürke foltok hömpölyögtek előtte, majd bele­olvadtak a sötétbe, aztán a feke­teség erősödött fel. A kert felől az udvarra vetülő sötétség kiszo­rította a gyorsan születő színeket, amelyekről a fiú nem tudta, hogy az éjszaka titokzatos erőinek a játékai-e, vagy csak egy káprá- zat, a félelem alábukkanó és el- foszló képei. — Maradj — súgta kedvesen Lili, és megpaskolta a fiú arcát. — Hallod? — fordította arcát az ég felé. Neviczky csak annyit hallott, hogy valahol a víz mellett moto­ros fűrészt indítottak be, de az is lehet, hogy még messzebb egy ma­lomban zúgnak a gépek — Jön az apám — közölte Lili. Nyílt az ablak. Magas, hango­san szuszogó ősz hajú férfi hajolt ki rajta, előredőlt az ablakpárká­nyon, és körülményesen, küszköd­ve kipréselte magát a tornácra. Nehézkesen feltápászkodott a föld­ről, a térdéről, hosszú klottgatyá- járól leverte- a rátapadt homokot, aztán kilépett az udvarra. Magasszárú cipőben, klottga- tyában és ingben .végigmasíro­zott az udvaron. —- Támadás szemből! Célzást igazíts! — vezényelt a láthatat­lan katonáinak, miközben elsé­tált a kertkapuiig, majd Nevicz- kyéktől alig pár lépésre vissza­fordult és megállt. Hallgatózott, i aztán újra ismételte a vezény­szavakat. . ■ — Az eltévedt tankot hallja — magyarázta meg Lili apja külö­nös viselkedését. Neviczky is a felerősödő hang irányába fordult. A Lili apja tel­jesen megzavarta, mert nem tud­ta eldönteni, hogy honnan szár­mazik ez a dübörgés, milyen gé­pektől. Lehetséges lenne, hogy eltévedt egy tank? Vagy csak egyszerűen bolond az öreg ezre­des, mert Neviczky emlékezett ■Lili szavaira, hogy az ő apja ez­redes volt a háborúbán. Libus, a szaxofonos is, az ő példaképe, akinek az ismeretségére olyan büszke, az is csak nevetett, ami­kor az eltévedt tankról kérdez­te. Inkább a Vak Légióssal vicce­lődött. Lehetséges, hogy itt gya­korlatozik ja Tiszán, vagy a Sza­moson az a lánctalpas ördögi ma­sina, iitt riogatja az embereket? — És ez így megy minden éj- • jel — legyintett Lili a vezénysza­vakat pattogó öregre. Neviczky hirtelen elhatározás­sal maga mellé húzta a kerék­párját, és eldöntötte, hogy ami­lyen gyorsan csak tud, hazaro­han. Először az állomásra hajt, hogy a zseblámpát meg a bicik­lit visszaadhassa a barátjának. Majd — mert oly régen tervezték ■már — zsákot vesznek maguk­hoz, és a szomszéd falu határából disznótököt lapnak. — Kellene egy kis liszt, pár to­jás, meg ami van, bármilyen tész­ta, tarhonya ... — vetette oda csak úgy mellékesen Lili, még mindig az udvaron keringő ap­ját báupulva, aztán lassan az in­duló fiú után lépett. Pongyolája övével játszott,- amikor a fiú a kerítéshez " tá­masztotta a biciklijét Ügy állt ■meg mellette, mintha felkínálná magát, hogy ölelje csak át nyu­godtan. A fiú átkapta, Öli hagy­ta, hadd szorítsa csak magához, hagyta, hogy a derekánál gyűrö- gesse a pongyolát, hogy alányúl­jon a ruhájának, hogy megérint­se a bőrét. Most már ezzel is megelégedett nem akart már Lili szobájába menni. Olyan ez, mintha már tényleg azt csinál­nák, az ujjai már elöl csúszkál­tak a combok tövénél, ott ahol ■azt a puhaságot érezte a múlt­kor. Lili lustán mozgatta a csípő-, jét, egyre jobban hozzátapadt a fiúhoz, hagyta, hogy tapogassa, simogassa csak, közben átölelte a nyakát (Folytatjuk)

Next

/
Oldalképek
Tartalom