Petőfi Népe, 1983. március (38. évfolyam, 50-76. szám)

1983-03-23 / 69. szám

1983. március 23. • PETŐFI NEPE • 5 7 / A PADTÁRLATTÓL A KISZ-DÍJIG Kitüntetett bajai fotósok ÚJ VILÁG ÚJ MŰVÉSZÉTÉÉRT Könyvek a színházról Szebben nem is kezdődhetne a jubileumi év! Az alapításának negyedszázados évfordulóját ün­neplő Bajai Fotóklub Ifjúsági Alkotócsoportja múlt pénteken KlSZ-idíjat kaipott. Az ifjúsági szövetség központi bizottsága a legszínvonalasabb, a fiatalok körében leghatásosabb művészi teljesítményt ismeri el e rangos kitüntetéssel. iNégyen vannak a díjazottak. Alföldi János — szakmunkáéiból lett üzemmérnök, a MÁV-nál dolgozik —, Tamás József — fa­ipari technikus, szakoktató, dr. Pazár László, a mezőgazdasági kombinát jogásza és Gyulavári József, az Alsó-dunavölgyi. Víz­ügyi Igazgatóság technikusa, a csoport vezetője, akivel a kitün­tetés átvétele előtt, a KISZ KB székházában rendezett bemutat­kozó tárlat összeállításakor si­került szót váltanunk. — A fotóklubon belül 1976- ban hoztuk létre az Ifjúsági Al­kotócsoportot. A szakma már erre a tényre fölfigyelt: klub a klubban? A fotókluboik megszo­kott tevékenységén túl akartunk valamit csinálni, nem eléged­tünk meg annyival, hogy a ne­künk tetsző pályázatokra képet küldünk, önmagát nevelő közös­ség létrehozására szervezked­tünk, azzal a művészi céllal, hogy a tartalom a fontos: egy­fajta koncepcionális fotográfiát láttunk magunk előtt, »mint megoldandó feladatot. — Már az első kiállítás is han­gos visszhangot keltett. — így igaz: három és fél ez­ren írták be nevüket a vendég­könyvbe — s ezután országos bemutatkozó körút következett, a szakma elismerte törekvésein­ket. — Hogyan nevelték önmagu­kat?« — Egy sereg akkortájt még igencsak vitatott kiállítást — és persze fotóst — hívtunk meg, előadásra kértük fel a legneve­sebb esztétát és a világhírű mű­vészt. Volt aztán, hogy mi küld­tünk anyagot máshová — Szom­bathelytől Esztergomig — s el­mentünk bezsebelni a megjegy­zéseket. — Sikerük volt? — Bár a iKISZ-díj elismeré­sünket bizonyítja, nem mondhat­0 Dr. Pazár László: Elevenek és nám, hogy mindig és mindenki tapsolt annak, amit csináltunk. Azt 6em mondom persze, hogy mi mindig illedelmesek voltunk, de azt igen, hogy mindig azt mu­tattuk be, és úgy mutattuk be, ahogy azt legalkalmasabbnak tartottuk. -Lehetséges, hogy ma nagyobb a füstje, mint a láng­ja, de annak idején nem volt osztatlan elismerése annak a háromszor négy méteres plaká­tunknak, amire egy söprűvel fes­tettük rá kiállításunk címét. — Ez azévt mégiscsak a for­ma ... — Ami nagyon is kellett a tartalomhoz. Egy másik példa talán jobban igazolja ezt. Ké­szítettem agy sorozatot a csöve­sekről, volt vagy huszonöt te­kercs film. A negatívról — egy filmen 36 kocka van — 24x36 milliméteres, tehát eredeti mé­retű másolatokat csináltam, fo­tós nyelven kontaktot. A csíko­kat kiragasztottuk a bajai főtér­re, a padok támlájára: akkora közönsége azóta sem volt fotók­' nak, mint akkor. — Ebből az is kiderül, hogy fontosnak tartják a nézőt is. — Igen, és ma már ezt gon­)»iÄ®?atrrakr'az holtak. esztétikai nevelést, mint magát a fotózást. ; — Tehát nem is csinálnak ké­peket? — De igen. Másra utaltam az előbb: arra például, hogy a mai napig' nincs igazi fotósképzés (Magyarországon, s hogy mi ebbe nem nyugodtunk bele. Minden iskolában van felszerelés — nem is a legrosszabb — és az embe­rek többsége úgy van a fényké­pezéssel: ez kattintás dolga, az­az, báiki tud jó fotót csinálni. iHát nem tud! De, hogy minél többen tudhassanak, mi magunk jelentkeztünk az iskolákban: fo- tószakkör-vezetőnek. Szeretnénk továbbadni, amit már tudunk. — Mihez kezdenek a KlSZ-díjjal kapott pénzzel? — Szétosztjuk, s úgy gondo­lom, fölszerelésünk bővítésére költjük. □ □ □ 1976-ban Vörös János, Ligeti László, Pálma István és dr. Pá­ter György is az Ifjúsági Alkotó- csoport alapítói között volt. Pál­ma István Szekszárdra, dr. Pá­ter György Miskolcra költözött, Ligeti Károly abbahagyta a fotó­zást, Vörös János versenybicik­lista létt. Tamás József, dr. Pa­zar László,“ Alföldi Jártófe ‘ és Gyulavári József a csoport ötö­dik, nem-fotós tagjaként emle­geti Agócs Imrét, állandó kiállí­tás-rendezőjüket. Bács-iKiskun megyében még nem volt KISZ- díjas, a kitüntetés tehát első íz­ben jutalmazott magas1 színvo­nalú itteni művészi- alkotómun­kát. Külön öröm, hogy éppen fo­tósok az első díjazottak: fiatal művészeti ág új úton járó alko­tói részesültek a rangos elisme­résben, ami mindenképpen szól a szociofotós örökség mai válla­lásának, megújításának is. Ballai József Színházi emberek írásai általában kelendő portékák. A rivaldafény kirakatában élők magánügyeit is köz­ügyekké ámítja a kíváncsi­ság. Szívesen hiszik, hogy a nagy szenvedélyek közvetí­tői maguk is olyan viharo­san változatos életet élnek, mint szerepeik. Különben is: a színházi világ csupa titok, izgalmas rejtély, szeszély és bódulat, a látványok kaval-' kádja, a szórakozás miszté­riuma. így hiszik sokan! Nem alaptalanul. Mindig akadt bőven „tag”, havibé­res hivatalnok, művészt ját­szó pitiáner. Helyenként ma is az ügyeskedők paradicso­ma, a felületesség piaca. Pedig az igazi színház a kultú­rának egyik pillére, az élet szol­gálója és kifejeződése, a közösség kovásza. Mondom, a jó színház. Pontosabban: a színház. Csak fe­lelősséggel érdemes és szabad szólni róla, mint Horváth Árpád, Major Tamás és Gobbi Hilda tet­te a mostanában kezembe került könyvében. Összetartozó, majd- majd egymást föltételező művek, pedig csak a véletlen pakolta egyszerre íróasztalomra. Az 1899 novemberében szüle­tett rendező régen meghalt, a sokoldalú színész, rendező, főis­kolai tanár vezető pozíciókban is megpróbálkozhatott elvei érvé­nyesítésével, a Nemzeti Zenede hajdani igazgatójának az unoká­ja, az emlékőrző művésznő nevét mindenekelőtt nagy szerepei tart­ják fenn. Köteteik formában, szerkezetben különböznek, mind­egyiket más kiadó jelentette meg. Vékonyka kötet Antal Gábor Ma­jor Tamásról készített portréja, Gobbi Hilda háromszázvalameny- nyi nagyalakú oldalon tudatja, hogy mi mindent élt meg, Hor­váth Árpád tanulmányait félezer oldalon olvashatjuk. Mégis, még­is összetartoznak ezek az életmű­vek: kiegészítik egymást. Mindhárman azt hirdették,«hogy csak egy demokratikus, közösségi társadalomban bontakozhat ki az új színházművészet. Mindhárman újra és újra hangsúlyozták: csak az emberek gazdagítását, szellemi gyarapítását szolgáló, a világ ügyeit felelősen vizsgáló színház töltheti be gyönyörű hivatását a megújult társadalomban. Mindhár­man a tehetség és a munka elis­merését követelték. Egyforma el­szántsággal hadakoztak a polgári színiház ürességével, léhaságává! és a honi színjátszás elmaradott­ságával. A sztárkultusz helyett az együttesre szavaztak, a színészi Horváth Árpád MODERNSÉG és teljesítmény problémáival foglal­koztak egész életükben._ Nemzeti, politikai ügynek te­kintették az ősi művészetet. Min­denáron tágítani akarták kereteit, erősítették fórum-jellegét. Hor­váth Árpád dédelgetett álma a munkásszínpad volt. Major Ta­más, ez a nyugtalan kereső, már a harmincas években antifasisz­ta tüntetésekké változtatta vers- mondóestjeit, betiltották Gobbi Hilda önálló műsorát. Éppen ők, akik tisztában voltak e művészet agitatív erejével, akik az időszerűséget tekintették mun­kásságuk korparancsának, akik szocialista elveikért minden le­hetséges módon harcoltak, fi­gyelmeztették a túllihegőket, a dilettánsokat: egy színház első­sorban színház, és ez azt jelenti, hogy közönséget kell vonzania. Horváth Árpád egyenesen közön­ségteremtésről beszélt, mert „csak egy jól menő, állandó közönséget biztosító, hitelképes és sikerszagú színház az, amely ezt a már meg­levő, de facto a színházban a színházzal élő közönséget elkezd­heti nevelni, s művészeti táplá­lékban ráviheti az erőteljes és kultúrájában is nemzeti erdtudat útjára ... nem utólag számol (vagy nem számol) a közönséggel mint a költő, a muzsikus, a kép­zőművész”. Napjainkban is idő­szerű az a megállapítása, amely szerint „A Nemzeti Színház akkor lesz .nemzeti’, ha igazi .színház’ is lesz ..., ha művészi teljesítménye Európára világító eredményeket mutat majd fel”. Szívesen ajánlom Horváth Ár­pád tanulmányait, Gobbi Hilda olvasmánynak is kitűnő memoár­ját és Major Tamás darabelemzé­seit az érdeklődőknek. Heltai Nándor A Füttyös M agányos vagány volt Füty- I työs abban az alföldi kis- * városban, ahol átléptek fe­lettünk a középiskolás évek. Hogy ki nevezte el Füttyösnek, örökre titok marad. Tény viszont, hogy illőbben és találóbban nem lehe­tőit volna őt elkeresztelni. Füttyös mindig egyedül járta a várost. Ügy hozzátartozott, mint az őrt álló templomtorony, mint az utcá­kon álldogáló akácfák, vagy mint a várost ketté szelő pöfögő kisvo­nat. Hosszú, kissé rogyadozó lép­tekkel, zsebredugott kézzel rótta az utcákat és fáradhatatlanul fü­tyült. Nagyon szépen tudott fü­tyülni. Füttyével elénk varázsolta a megzenésített képeket, és olyan szépnek ..láttuk a világot is mint ahogy azt Füttyös fütyülte. Jóvá- gású legény volt. Arisztokratikus feje, acélkék szeme, fnagas, kar­csú termete miatt azt beszélték róla, hogy az apját nem az István- gödör környékén kell keresni. Füttyös rakodómunkás volt az állomáson. Fején micisapkát hor­dott, aminek a szemellenzője majdnem derékszöget zárt be, olyan büszkén ágaskodott az ég felé. Régen berozsdásodott a pa­tent, amivel a fejfedő részéhez kapcsolták egykor. Füttyösnek egy ruhája volt, aminek a színe asze­rint változott, hogy aznap mit ra­kodtak ki a vagonokból. Lisztet, szenet, téglát vagy cementet. Eb­ben az egy ruhájában járt ő té­len, nyáron. A tél beálltát Füty- työs azzal jelezte, hogy hajdan kockás inge és a zakó közé egy kopott barnás sálat illesztett, amely arra volt hivatott, hogy megvédje őt a hideg szél gonosz­ságától. A nyár forrósága ellen Füttyös egyszerűen védekezett» A zakó alatt nem viselte az ingét, és kő­kéményre edződött cipőjét fuszek- li nélkül hordta. Ahogy ment, fe­jével mértéktartón bólogatott a dallamra, és széles, izmos vállát lassan táncoltatta hozzá. Melegszívű, békeszerető ember volt. Soha nem bántott senkit, és azt sem tűrte, hogy minket bánt­sanak, ha elkódorogtunk a kisvá­rosi éjszakába. Mert Füttyös a ha­verunk volt. Bennünket, vidékről bejárókat különösen kedvelt. Ta­lán azért, mert lezserebbek vol­tunk a többieknél, vagy talán azért, mert időnként az esti vo­natra várva a füstös restiben őszinte megértéssel hallgattuk bá­natát. Füttyös ugyanis nagyon bá­natos volt. Én már ilyen bánatos­nak ismertem meg első gimna­zista koromban, és még vigasztal­tam őt ugyanabban a füstös resti­ben egyetemistaként is. Mert Füttyös^hűséges maradt a bánatá­hoz élete végéig. Füttyös e nagy bánata kapcsán igazi osztályharcos proletár volt. Izzott benne az osztálygyűlölet. Maradéktalanul fel tudta sorolni a kisvárosi nagypolgár családokat, elmondta vagyonosodásuk bűnös útját, mert ő is annak a filozófiá­nak volt a híve, amely szerint a tulajdon lopás. Mi hallgattuk Füttyöst és igazat adtunk neki abban az időben, amikor hetünkre egy lódenkabát jutott, amit húsvétkor felváltva viseltünk, aszerint, hogy kinek a kedvese következett a locsolásban. Még ebben a tökéletes önzetlen­ségben is volt igazságtalanság, mert pl.: M. Zoli egy fejjel ala­csonyabb volt nálunk, és rá nem volt jó a lódenkabát, pedig az ő szívének is volt választottja. Hogy­ne lett volna égbekiáltó igazság­talanság mindaz, ami Füttyöst ér­te a szegénységben, a megalázta­tásban, a reménytelenségben. Füttyösnek minden oka megvolt arra, hogy bánatos legyen. Füty- työs bánata »nagyon szép volt. Az osztályharc éleződése ellenére is jómódú. Különösen Füttyöshöz vi­szonyítva. Kihívó volt és vérlází- tó. A gimnazista lányoknak kijá­ró fekete klottköpenye a testére tapadt, úgy ment, suhant benne, mintha kizárólag azért járt volna iskolába, hogy az álmodozó kama­szok álmát elrabolja. Köpenyének fehér gallérja úgy ragyogott, hogy nincs az a nyakék, drágakő, amely utánozni tudná. Ott járt-kelt Kö­zöttünk elérhetetlen messzeség­ben, loboncos barna hajával, fo­gait villogtatva narancsszelet ajkai alól. Meglehet, azóta sem láttam olyan bájos szív alakú arcot mint az Övé. A szemei feketék voltak, mint a boszorkányok éjszakája. A neve valósággal csilingelt. Ili. Ta­vaszi Ili. És szegény Füttyös Tavaszi Ili­be volt szerelmes. Nem is akárho­gyan. Az ember élete során jó né­hány szerelem keletkezésének, vi­rágzásának és elmúlásának, nem egyszer rombadőlésének lesz aka­ratlan tanúja. Sok szerelem kívül­ről legalábbis egyforma. Mennek az egymásra talált párok egymás­ba csimpaszkodva, később kissé mértéktartóbban kézenfogva, ka­rolva, aztán úgy, ahogy illik, fel­tűnés nélkül, csak mennek. Sok esetben egymás elől át a túloldal­ra. Füttyös szerelme más volt. Lo­bogott, égett a szenvedélyben, a reménytelenségben. Füttyös min­den délben ott állt a gimnázium előtt zsebredugott kézzel és várta Tavaszi Ilit. Ott állt, hátát neki­támasztotta a falnak, szemét le nem vette a gimnázium kapujáról, állt és fütyülte a szebbnél szebb nótákat. Füttye behallatszott az osztálytermekbe és megszépítette az életet, nyomtalanul eltüntette az ötödik órával járó földi kíno­kat. Ez így ment esőben, hóesés­ben, napsütésben. Füttyös soha nem késett. Ami­kor Tavaszi Ili osztálya kirajzott az utcára, Ili táskáját lóbálva in­dult hazafelé, keresztül a városon. Füttyös vele ment. A túloldalon. Nem volt tolakodó, nem szólította meg Ilit, csak ment vele szigorú párhuzamban és fütyült. Vigyá­zott Ilire. Óvta még a kisvárosi nyugalomtól is. Aztán mikor Ili hazaért, Füttyös egy ideig bámul­ta a kegyetlenül becsukódott ka­put, leste a függöny lebbenését, még egyszer teleszívta tüdejét ab­ból a levegőből, amit Ili kiléleg­zett és indult vissza az állomásra. A restibe. Vagy bolyongott fárad­hatatlanul az utcákon, hogy füty- tyével a szépre emlékeztesse az embereket. Ha diákbál volt, Füttyös mindig megjelent. Szép szerényen meg­állt az ajtónál, félrehúzódott, hogy ne zavarja a forgalmat, csendben fütyülte azt, amit a zenekar ép­pen játszott és nézte a boldog tán- colókat. Füttyös ebben is boldog­talan volt, nem «tudott táncolni. Én többször biztattam, de ered­ménytelenül. Pedig biztosan ' tu­dom, nem utasították volna őt vissza a lányok, különösen a be­járók nem. De Füttyös csak állt, és nézett minket.. Irigységet soha nem láttam a szemében. Amikor vége volt a bálnak és Tavaszi Iliék*is indultak haza, Füttyös ment utánuk mint az árnyék. Ugyanúgy mint nappal. Vigyázott Tavaszi Ilire. A restiben még utol­ért minket, panaszával könnyített a lelkén, átkozta a sorsot, amiért egy városszéli putrit adott neki otthonul, és szidta a gazdagokat, amiért egy más világban élnek, és sürgette, kegyetlenül sürgette a társadalmi egyenlőség megterem­tését. Így ment ez egy darabig. Egy­szer híre járta — akkor Tavaszi Ili már negyedikes volt —, hogy Ilinek komoly udvarlója van. Ä hír természetesen eljutott Füttyös­höz is. Iszonyatos hatása volt. Füttyös magába zárkózott. Fejét leszegte amikor fütyült, úgy ment az utcán, nem nézett se jobbra,'se balra. Sokszor hiába szólítottuk, nem válaszolt, csak nézett és sze­méből szinte szüntelenül csorog­tak a könnyek. Pedig akkor még senki nem látta Ili udvarlóját. De a hír egyre erősebben tartotta ma­gát. Füttyös már nyíltan beszélt róla leírhatatlan keserűséggel. Rajtunk diákokon kívül ellenséget látott mindenkiben. A gimnázium igazgatójában, a tanárokban, Ili szüleiben, és mindenkiben, aki képtelenségnek tartotta szerelmét. Mert mi, nem tartottuk annak. Őszintén hittünk Füttyösben, hogy egyszer legyőzi az ármányt és sze­relme diadalmaskodik. Eljött a tél. Kemény hideg, sze­les hónapok jöttek. Mint a fazós verebek úgy húzódtunk egymás­hoz a gyakran fűtetlen váróterem­ben a vonatra várva. Füttyös időnként odajött hozzánk és mi megértésünkkel gyógyírt hintet­tünk egyre tátongóbb sebére. Mert akkor már ténnyé vált a hír. Ta­vaszi Ili menyasszony lett. Füttyös most már akkor is a házuk körül kószált egyre erősödő konokság- gal, ha nem kísérte haza Ilit az is­kolából a túloldalról. Sokszor be­szélték, hogy éjszakákat ott fü­tyült Ili ablaka alatt arra várva, hogy hűsége elnyeri jutalmát, egy szál gyufácska lángját. De szere­nádját Tavaszi Ili nem fogadta. Akkoriban az volt a szokás, ha szívesen vették az éjjeli zenét, gyufát gyújtottak. Örömteli érzés volt ez. Csak Füttyös nem érez­hette soha. Farsang idején volt a gimnazis­tabál. Ennek felül kellett múlnia a gazdászok és a keristák bálját. Nagy esemény volt ez az életünk­ben. A bál estéjén izgatottan száll­tunk le a vonatról és buzgón iga­zítottuk egymás nyakkendőjét a várótermi félhomályban. Ott állt Füttyös is. Harsányan üdvözöltük őt és hívtuk magunkkal. Csak né­mán ingatta a fejét. Majd később, mondta. Ráhagytuk. A bál igen jól indult, emelke­dett hangulatban kezdődött. A lá­nyok kettőt nem tudtak lépni a fiúval, olyan keletjük volt. Senki nem gondolt Füttyösre. Minek is. És megtörtént a baj. A szörnyű­séges eset, amely véget vetett a híres gimnazistabálnak. Valame­lyik rendező tanár nem engedte be Füttyöst. Érthetetlen módon megtagadta tőle szerény jussát. Füttyös agyát elöntötte a keserű­ség, a megaláztatás, a kirekesz­tettség. Szép kis téglahalmot hor-' dott össze az ablakok alatt, és vé­leményének kiabálása mellett sor­ra beverte azokat. Kitört a pánik. Senki nem mert a dühöngő Füty- työs közelébe menni, hogy megfé­kezze. Csak mi, a bejárók. Soha nem felejtem el agyonkínzott ar­cát, azt a rövidke pillanatot, ami­kor a váltamra borult. Könnyei esőcseppekként patakzottak, talál­tak utat maguknak arca mély ba­rázdáiban. Hatalmas mellkasát évek óta hordott fájdalom tépáz­ta. Karonfogtuk és kiballagtunk vele a restibe. Vele voltunk egész éjszaka. Sok évvel ezelőtt átutazóban ke­restem Füttyöst a restiben. A fia­tal pincér kissé csodálkozva né­zett rám és szenvtelenül mondta: meghalt a télen tüdőgyulladásban. Árvay Árpád ® Gyula­vári József: Ha...

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom