Petőfi Népe, 1983. március (38. évfolyam, 50-76. szám)

1983-03-20 / 67. szám

• IRODALOM • MŰVÉSZET NEMZETKÖZI MÉRCE Fél évtized a világhírig O Furcsa alakúak: lehetnek edények, de faldiszek is. (Fotó: Straszer András) • Orbán Katalin harmadszorra volt a stúdió vendége. viselik a magyar kerámiái. Orbán Katalin, Geszler Mária, Kun Éva, Lőrincz Győző, Pagony Rita, Ben. kő Ilona, Tóvölgyi Katalin, Túri Levente alkotásai Peteris Martin- són, Denis Parks, Marija Lipska Zworska kerámiáival együtt utaz­tak Prágába. A stúdió alapítója, művészeti vezetője, Probstner Já­nos egyéni svédországi kiállításra készül. Ha a Kerámia Stúdió dolga't más irányból indulva próbálnánk feltérképezni, egy sereg egyéb hír­re lelnénk. Technikai újításuk az a- tavaly, az amerikai Denis Parks- tól tanult eljárás, amely lehetővé tette, hogy fáradtolaj és víz keve­rékével fűthessék a kemencét. A nemzetközi vonatkozású híreket idei terveik egészítik ki: spanyol, szovjet, angol, osztrák, romániai magyar művész pályázik kecske­méti alkotólehetőségért. Belgrád- ba a Jugoszláv Kerámia Művésze­ti Triennáléra is gondolnak, tech­nikai-technológiai kísérletekkel vesznek részt a kiállításon. Az év végére befejeződnek a fo­lyamatban levő átalakítások, ame­lyek eredménye a többi közt az lesz,-hogy maguk'látják "eí saját- magukat porcelán- és kőedény­masszával. A stúdió megvitatás alatt levő új szervezeti szabályza­ta — elfogadása után — lehetősé­get ad arra, hogy itt készült, zsű­rizett kerámiát árusíthassanak. A kölcsönös előnyök alapján vonják szorosabbra az együttműködést az Iparművészeti Főiskolával. A stú­dió természetesen Kecskemét szé­pítését is feladatának vallja. Elké­szült Probstner János díszkútjá­nak terve, megvolt a zsűrizés is, a kivitelezés a város anyagi hely­zetétől függ. A hivatalosan 1978-ban alapított stúdió fél évtized alatt világhírű­vé vált, munkáit nemzetközi mér­ce minősíti magas színvonalúnak. Helye van a kecskeméti alkotó­műhelynek a művészettörténet­ben. Ballai József A Kerámia Kísérleti Stúdióban A holland Keramiek folyóirat címlapján a kecskeméti Nemzet­közi Kerámia Kísérleti Stúdió fo­tója. A világmércét maga is meg­szabó londoni Ceramic Review friss száma a tavalyi Nemzetközi Kerámia Akadémiáról tudósítva felsőfokban fogalmazott monda­tokban mutatja be a szakma krémjének az AIC kecskeméti, Kerámia Stúdióbeli programját, utalva a művészeti műhely céljai­ra is. Ilia Beldeán román művész magyarul köszönte meg a kecske­méti lehetőségeket: „boldog va­gyok, hogy itt dolgozhattam, re­mélem, hogy újból nyílik majd rá alkalmam". Egyetlen szürke keddi napon Japánból, Szíriából, Spa­nyolországból és Kanadából hp- zott levelet a posta. Mind-mind alátámasztja, új színnel hangsú­lyozza azt,' amit a Művészet leg­utóbbi számában Pogány Gábor „Az 1982-es esztendő a magyar kerámia nagy éve volt” nyitó­mondatba foglalt. A kiegészítés természetes: ugyanakkor a kecs­keméti Nemzetközi Kerámia Kí­sérleti Stúdió is sikeres évet zárt. Korábban mi is beszámoltunk ar­ról, hogy itt készült alkotásával a Vallauris-ban megrendezett vi­lágkiállításon nyert második he­lyezést Geszler Mária, s arról is hírt adtunk, hogy a nagyközönség felé is nyitott a stúdió: nagyon so­kan megnézték az AIC alkalmá­ból felavatott kiállítótermet. Nem mondhatni, hogy a tél vé­gén csendes volt az élet U Lo- sonczy utcai alkotóműhely­ben. Az év első két hónapjából Orbán Katalin, Soós László, Fusz György, Lőrincz Győző volt a stú­dió vendége. Azt talán felesleges hangsúlyoz­ni, hogy valamennyien elismerően beszéltek a lehetőségekről. Orbán Katalin harmadszorra tölthetett itt néhány hónapot: funkcionális kerámiával és mázkísérletekkel foglalkozott. Érdekesen bizarr Soós László munkája: olyan ke­rámiaformákat készít, amelyek falburkolatként és étkészletként 9 Fusz György kerámiaplaszti­kával foglalkozott. egyaránt megfelelnek. Különös al­kotásai is azt bizonyítják, hogy napjainkban talán a kerámia a legtöbbet ígérő művészeti ág —, amint arra jó néhány szakcikk is felhívja a figyelmet. Fusz György plasztikái más oldalról mondják ugyanezt. A fiatal, három éve dip­lomázott szekszárdi művésznek van saját műhelye, de szívesen él a kecskeméti lehetőségekkel. Vé­leménye szerint a kerámia újítja meg a hagyományos szobrászától — ő meg is tesz mindent ezért a maga, részéről. Siklóson kiállított munkáiról írta a Művészet leg­utóbbi számában Pogány Gábor: „Elementáris hatású, szinte apo­kaliptikus mellszobrok. Ezeket ké­szítőjük nem mintázta, hanem elevenről vett negatívba öntötte, s a még puha samottot deformálta”. A siklósi alkotótelep szimpózicn- díjáról itt, Kecskeméten értesült. A Nemzetközi Kerámia Stúdió újabb jelentős nemzetközi elisme­résben részesült: a prágai Nem­zetközi Kerámia Művészeti Bien- nálén az Itt készült munkák kép­PINTÉR LAJOS. Kettős tükör: szállsz is, zuhansz is Az utaik teste kitakart már, kívánják kövek a szerelmet. Szikes, csalános földek szoknyáját emeled: mint illatos selymet. Allkonyi lejtőn végigfekszem, pántolom cipőm, kabátom. Madárnak képzelné magát, de meg ül a sárban égy lábnyom. Tudom a törvényit: talpalatnyi földek summázata az ország, tenyérnyi kekiségét az égnek látók megosztják, sokszorozzák. Vet a köd merítőihiálát, lubickolnak a halak, házak — évszázadunkon, nullától százig halászik csónakból a látszat. Kettős tükör, szálilsz ás zuhansz is — hullsz: XXiI. század szájából tejfog. Üj és új 'húsok rá'gója nem lehetsz; a hiány csapdája: elfog a fájás — Szállsz is, lánytesteit karcolsz a légre, álombéli kéz inged kibontja. Kettős tükörben: szállsz is, zuhansz is — leülsz az úton, em'ber a dombra. ZELK ZOLTÁN: Varázsló* őriz a tél még, börtönében állasz merengve. S mint egy lepke válladra törpe szellő röppen és súgja is a hírt füledbe1: kitavaszodik már maholnap ... a fák még szélütötten állnak, de jő egy hajnal és lekében táncba-rlngó szüzekké válnak. Pókok kinyitják holtjukat majd, két ág közt fürkésznek lebegve, nekik születik, hasuk teljen, lárvából bogár, kék legyecske. 'Mint nyitott kapun, úgy ömölnek / bújdosó fecskék e tájra, halászó csőrrel elmerülnek a szélkavart légóceánba. S ha majd a. fűszálak hegyére lila tetőt kötöz az eiste, tücsök próbálgatja a nótát, a tavalyit, még nem feledte? A fehérujjiú, gyilkos télről mesélnek rémeiket a cinkék — a szarvasbogár útnak indul, keresi fába ásott kincsét. Ez a tavasz. Lásd, ezt ígértem tenéked, édes. Ezt, vigasznak. Nézzél körül hát, nem hazudtam, temérdek kinccsel vágyók gazdag. E tájlat adom most tenéked ... s ha győzöm eztán is varázzsal: megajándékozlak kövérebb, dúsabb Vidékkel is, a nyárral. • A költő kötetben még meg nem jelent verse. KÖNYVESPOLC Ami a szívedet nyomja A magyar klasszikus költők az érzések kifejezé­sére, emberi tulajdonságok értékelésére Vagy elí­télésére, a táj befogadására, szép szóra, esztéti­kai fogékonyságra n eveink -tan ítják olvasóikat. Ez a szellemi örökség határozza meg a mi gyermek- költészetünket. Weöres Sándor, Zelk Zoltán, Ne­mes Nagy Ágnes, Csanádi Imre és még sokan, úgy dolgoznak, ahogy magyar írónak keik értően és áhítat os an, használva a költészet eszközeit, irodal­mi remekműveket alkotnak, szépet,' jót, okosat vagy éppen meséset, játékosat mondanak. Nálunk a költészet szelni. Talán egy kicsit maga a költő is. Három svéd költőnő — Ingrid Sjöstrand,' Sdv Widerberg és Britt G. Hallqvist — „Ami a szí­vedet nyomja” című gyermekverskötete teljesen köznapi és egyszerű. A miagyar fül számára in­kább prózai hatású, mint lírai. Kevésbé hat érzel­meinkre. Más mint a mieink és mégse idegen. Sőt, tematikai, formai újszerűségével is vonz. Azok ennyire természetesek, lényegretapintóak, kevés vonallal, néhány színnel is sokatmondók. A kötet versed négy csokorba fogVa jelennek •meg. A címeikből a témákra is következtethetünk: „Holnap leszek nyolcéves”, „Barátság, szerelem”, „Ami a szívedet nyomja” és ,A felnőttek furcsák néha”. A versek minden gondolatát elmondhatná egy nyolc- vagy tizenéves. A születésnapi ajándékvá- rás, a mások kertjének irigylése, a kerékpárver­seny, a szokatlan üitáni vágy, az álmok faggatása, a gyermekség levetni akarása, a barátság és sze­relem, az unatkozás, a családi élet, a humor, a fel­nőttek furcsaságai, gyengeségei mind-mind fog­lalkoztatják az ilyen korú gyermekeket. Mintha ő*1 maguk szólalnának meg a versekben, jót nevetve vagy mosolyogva saját magukon és rajtunk. Ennyi szól a fiatalabb korosztálynak. A mély­ben azonban több van. Talán éppen az teszi a köznapi panaszokat művészetté, hogy általános ér­vényű és mélységesen igaz mondanivaló fogalma­zódok meg bennük. Minél többször olvassuk el a verseket, annál súlyosabb „üzenetet” találunk bennük. Idézzük a legrövidebbet. BÉLYEG Bélyeget gyűjtöttem. Papa hozott egyszer egy kilót. Azóta nem gyűjtök bélyeget. Ha egy gyermek vagy fiatal elolvassa eat a há­rom mondatot, mulat rajta egy kicsit. Mi is. Az­után elgondolkozunk. Hogyan is ajándékozzuk .meg gyermekeinkét? Kedvvel, kellő figyelemmel? Miiilyenek vagyunk mi, felnőttek? Nekünk kell az, amiből sók van.? Nem az vonz1 bennünket is, ami elérhétetlen? Nem tudnánk okosabban élni? A „Mamának este nincs ideje” című vers azt féjezi ki, hogy kevesen .törődnék igazán a gyer­mekkel. Mindenkinek van valami kifogása. Jó csat­tanóval zárul, lehet rajta neveitni. Vagy nem is olyan mulatságos az egész? Inkább elborongunk azon, mennyire kellenének az emberi kapcsola­tok? És ázati, hogy másként kellene élnünk? Tótfalusi István fordítása magyarrá avatja a verseket, Szecskó Tamás rajzai pedig még ál gon­Balázs József tánciskola (18.) — Nagytestű ' szamár, nehéz szamár — ismételgették, amíg felhúzták-vonták az árok egy kevésbé meredek pontján. — Ho­moki szamár ez, nyolc mázsát is elhúz — tette hozzá az egyik bálozó nagy szakértelemmel. — Ömbölyi szamár,, ismerem a faj­táját — mondta valaki, amikor végre megpihenhettek. — Mi az, hogy ömbölyi sza­már? — nézett .körül Holocsák. •>— Omboly egy falu, túl a nyír­bátori homokon — siettek vála­szolni többen is Holöcsáknak, aki vasutas létére nem hallott erről a faluról. Hakli befogta a kordé elé az ál­latot, majdnem kopaszra nyírt fe­jét az állat hátához törölgette, majd kézfejével leseperte a hom­lokáról a verejtéket. — Háát — hüledezett örvendez­ve, hogy ilyen szerencsésen végző­dött a dolog a szamárral. Végre nyugodtan nézhet Ottilia asszony szemébe, aki éppen Libusnak ma­gyarázott : — Meg kell tudni, hogy ki csi­nálta ezt a viccet velünk — utasí­totta Libust. Hakli befogta a kordé elé az állatot, felült a szalmával tömött zsákra,'a kordé ülésére, s akik felfértek még, mind felugráltak mellé. Mire visszaértek a faluba már teljesen kivilágosodott. A kultúr- ház felé igyekeztek. A Vak Légiós jött a sorban leghátul, néhány embernek még cincogtatta is a hegedűjét, éppen azoknak, akik segítették kihúzni a szamarat az árokból. Már a kultúrház előtt jártak, amikor egy fekete kocsi fékezett mellettük. Végigmorajlott a kis csapat, azt hitték, hogy megint a rendőrök jöttek a faluba —, bár inkább éjszaka vagy napközben jártak, ilyen kora reggeli ólrák­ban még eddig sohasem jöttek. A kocsiból először Lili szállt ki, majd nemsokára utána az apja is. — Ezredes úr? — nézett nagyot Libus. — Mi történt? — Hazamegyünk' — mutatott az öreg katona a lányára. — Nem volt maradása — tette még hozza. — Éppen most mennek el? — hitetlenkedett Libus. — Eleget vártam, és semmi sem .történt... Be is csaptál, így hát el kell mennünk... — az ezredes már nem törődött Libussal, úgy. gondolta, hogy megmagyarázta már neki elmenetelük okát, in­kább Ottilia asszonytól búcsúzott el. — Bárónő, csókolom a kezeit — mondta az ezredes, aztán meg is tette. — Mindenki azt hitte, hogy há engem kitelepítenek a város­ból falura, akkor összeroppa­nok ... összeroppanunk — muta­tott indulni kész, türelmetlen lá­nyára. — De nem! Mindig is vágy­tam falusi emberek közé, és most egyáltalán hem örülök, hogy el kell mennem. . Holocsák elnevette magát, mert az ezredes fehér kesztyűben uta­zott, s amíg Ottilia asszonnyal be­szélgetett. az egyik kesztyű leesett a poros útra, Neviczky nyúlt érte. — Ahh, te vagy az a kis szeren­csétlen — lépett hozzá Lili. — Én! Miért? — hebegett Ne­viczky. Lili először összeborzolta a ha­ját, majd megragadta a fülcimpá­ját, és húzta egyre feljebb. — Te kis élhetetlenség! Ellop­játok a határt, de nekem nem hoztál semmit, pedig megígér­ted .. Legalább egy zacskó tar­honyát hozhattál volna. Legalább egy koszos csirkét, valamit... De semmit — a fiú lábujjhegyre ágaskodva tipegett Lili körül, aki az orrát is megcsavarta, majd fel akarta lökni. — Ezek itt mind ad­tak valamit — mutatott a bámész­kodókra, de azok nem jöttek za­varba. Holocsák például kifújta az orrát, s odaszólt Lilinek: — Hagyd már azt a fiút. Nem adhatott neked káposztaföldet, amikor nekik sincs. — De annyit nem lopott össze senki a környéken, mint ő... Meg ti is. Wm m Lilit mégiscsak a káposztaföld említése ingerelte a legjobban, amiatt nézte úgy a vasutast, hogy szinte ölt a tekintete, látszott, hogy mindjárt olyan megsemmisí­tő csapást mér rá, hogy örökre emlékezni fognak rá a faluban. — Nincs igazam? — törte meg a csendet Holocsák. — Mit akar­hatsz ettől a fiútól? Neviczky ekkorra már megpró­bált elvegyülni, felfedezhetetlenné válni a többi bámészkodó között, legszívesebben elfutott volna, de mégis visszatartotta a kíváncsi­ság, hogy mi történik a követke­ző percekben, visszatartotta az is, hogy Lili mégsem így fog elmen­ni legalább egy pillantást vet rá, ami csak neki szól, esetleg vala­mi mást fog csinálni, olyasfélét, amire csak ő képes, hiszen ismer­te már annyira, hogy tudja róla: Lili úgy is elbúcsúzhat tőlük — még azok után is, hogy őt lehord­ta —, hogy mindegyikőjüket meg­csókolja, de ha ennyire mégsem változna meg egyetlen' pillanat alatt, azért még megenyhülhet... Most mégis rosszul ítélte meg a helyzetet! Liliben égett a bosszú­vágy, s amint a káposztaföldet az állomásfőnök megemlítette, csak az járt a fejében, hogyan bántsa meg minél jobban Holoosákot. Lili búzakék ruháját fehér öv­vel kötötte át, a nyakában vékony fehér sál volt s magas sarkú cipő­jében oly magabiztosan állt kö­zöttük, mint egy királynő. Ne­viczky tudta, hogy ezt a nőt töb­bé az életben nem látja, s azt is tudta, hogy akik ott bámészkod­nak körülötte, mindnyájan Lilibe szerelmesek. — Gyere velem az állomásra, annyi krumpl't adok, hogy eltö­rik a kocsiban a kardántengely — hívta Holocsák Lilit. — Veled menjek? — nézett rá elképedve, gyűlölettel. — Inkább nézd csak a cipőd, ott virít rajta a gatyamadzagod. Egy állomás­főnök hosszúszárú gatyában. Ilyen meleg nyárban. És éppen veled menjek krumpliért? — De amikor ideszállítottak benneteket, jő voltam neked meg az apádnak is — védekezett há­pogva Holocsák. — Mennyit lop­tam nektek, hogy éhen ne halja­tok? — Nem mert a cipőjére néz­ni, mert attól félt hogy valóban a gatyamadzagja, mert alul is, a bo­kája fölött át szokta kötni a ga­tya alsó szárát. A bálban meg a nagy járkálásban a bokája fölött kioldódhatott a kötés. De már a többiek hamarabb észrevették, mint ő. Talán nem is a földig csüngő fehér madzag lát­ványától kezdtek oly éktelenül nevetni, hanem attól, hogy még a gatyaszár is teljesen lecsúszott .az állomásfőnök cipőjére. Nem volt mit tenni, Holocsák lehajolt, hogy eltüntesse a virító fehér csíkot, meg hogy begyűrje a nadrágja szárába lecsúszott alsó­neműjét. — Ha loptál, nem a magadét loptad — juttatta Holocsák eszé­be az igazságot Lili, s ezután, mert a megsemmisítő csapást ki- mértg rá, nem foglalkozott vele többet. Neviczky' most már azt látta jónak, ha eloldalog, s otthon egyedül gondolkodik el erről az éjszakáról és a Lilivel való talál­kozásról. Mint oly sokszor, most is elképzeli magának a nőt, leül valahová az udvarba, egyébként is a Lilivel kapcsolatos képzelgése- % két legalább annyira szerette, mint Libusék muzsikáját. Az imént Lili megismerte őt, s ez már éppen elég ahhoz, hogy a többiek tudják: ő ugyanúgy együtt volt Lilivel, mint bárki a bálozók közül. De Libus kérdése még marasz­talta: — Miben csalódott, ezredes uram? — Benned fiam — bólogatott az ezredes, és beszállt a kocsiba. — Az a bizonyos eltévedt tank nem volt más, mint egy rozsdás szélkakas. Hallgasd csak — biz­tatta Libust. Mindnyájan füleltek. Valahon­nan a falu végéből valamelyik háztetőről egészen idáig elhaliat- szott egy bád#g szélkakas mono­ton zörgése. Libus nagysokára szólalt meg: — Én sosem mondtam, hogy ez lenne a tank ... — De mégis\ felültettél engem, és én beleéltem magam — kelt ki magából az ezredes. — Sok mindent megcsináltam már, ezredes uram, tanúm a falu, de tankot honnan szerezhettem volna? Ámbár — nyújtotta meg az á-kat Libus — Micsoda ámbár? — Ámbár egy tank, kétségtelen, sosem lehet rossz... — válaszolt gyorsan Libus. — Ne higgyen neki— szólt köz­be Lili is. (Folytatjuk.)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom