Petőfi Népe, 1983. február (38. évfolyam, 26-49. szám)

1983-02-10 / 34. szám

1983. február 10. • PETŐFI NEPE • S TANULMÁNYKÖTET Kodály-szemináriumok AZ ÍRÓ ÉS A RENDEZŐ A VENDÉGSÉG NYOLCADIK BEMUTATÓJÁRÓL • „így gondoltam". Beke Sándor, Gyovai István fővilágosító. Bálák Margit, a rendező asszisztense és Páskándi Géza. (Méhesi Éva (elvétele) A hitvalló drámája A Kálmán király szegedi előadása után be­szélgettem utoljára Páskándi Gézával? A veszp- rémi tévés-találkozón elmélkedtünk az új ma­gyar drámáról? A kecskeméti népzenei tanács­kozáson hallgattam terveit? Csak abban vagyok biztos, hogy mindig szóba került a színház. „Ta­lán azért kezdtem színműveket is írni, mert mindig szerettem vitatkozni”, olvastam a sok­érdeklődésű íróval megbeszélt interjúra készül­ve Rejtekhely című drámájának kecskeméti mű­sorfüzetében. Így folytatta: ..Nincs kizárva, hogy a reformáció korának hitvitázó irodalma (amelyet diákkoromban különösen kedveltem) indította képzeletemet a színpad felé.” A centenárium évében. Érdei- né Szeles Ida Szerkesztésében megjelent könyv az 1970—1980 között Kecskeméten megrende­zett nyári tanfolyamok előadá­saiból közöl 'válogatást. A négy témakörbe rendezett tizenöt írás ízelítőt ad egyrészt a program sokszínűségéből, egybegjüjt és közkinccsé ítész másrészt néhány olyan gondolat- és információ- gazdag előadást, amelyek túlmu­tatnak az egyszeri elhangzás al­kalomszerű ségán. A teljességet nem szabad szá- monkérnünk: ez a kötet nem tan­könyv és nem is afféle „katekiz­mus”, inkább sokszínű mozaik­kép, mely az egyes előadók kü­lönféle szemszögéből ismertet meg Kodály nevelési rendszeré­nek elméletével és gyakorlatával, valamint néhány, ezzel összefüg­gő kérdéssel. Tájékoztat a kodá- lyl pedagógia elvi alapjairól, gyakorlati megvalósulásának út­jairól, hatásáról. Kodály pedagó­giai céllal írt szerzeményeinek népzenei, illetve műzenei kapcso­latairól, valamint a népzenekuta­tás mai helyzetéről és módszerei­ről éppúgy, mint a kodályi esz­méken alapuló egyes komplex kísérletekről és ezek eredményei­ről, Az már az olvasó saját felada­ta, hogy az így nyert ismereteket összesít se, magában rangsorolja, esetleg itt-ott vitába szálljon ve­lük. Nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy az összegyűjtött elő­adások más-más évek különböző összetételű — magyar és külföl­di — hallgatói számára készül­tek, s maguk az előadók is a ze­nei élet és a .pedagógia különfé­le területeiről hozták gondolatai­kat, tapasztalataikat. Erdei Péter, a Kodály Zoltán Zenepedagógiai Intézet igazgatója előszavában arra is figyelmeztet, hogy az évek során „ ... a szemináriumok (...) fő célkitűzésüket tekintve sok .szempontból lényegesen át­alakultak”. ' Nincs helyünk arra, hogy a kö­tetben közölt valamennyi . írást egyenként áttekintsük. (Szerzőik a közlés sorrendjében: Nádasdy Kálmán, Legány Dezső, Eősze László, Nemesszeghyné Szentki­rályi Márta, Dobszay László, Gá­bor Lilla, Vikiimé Forrai Kata­lin, Kálmán Lajos, Ittzés Mihály, Köcsárhé ~ Herboly Ildikó, Borsai Üj, önálló és végleges otthoná­ba költözött ia Pécsi Nyári Szín­ház igazgatósága. A belváros egyik csendes utcájában álló négyszintes épület egyszersmind Pécs új .színháza lesz, felújítják, s benne színháztermet alakítanak ki, ahol ősztől tavaszig tovább játsszák azokat a kamaraméretű előadásokat, amelyek a város nyári szabadtéri színpadán csak kevés alkalommal kerülhetnek színre. A Pécsi Nyári Színház 1981-ben lett önálló művészeti intézmény, és hamarosan kinőtte a városhá­za épületében levő kicsiny he­lyiségeit. Ezért határozott úgy , a tanács végrehajtó bizottsága, hogy rendelkezésére bocsátja a Ilona, Paksa Katalin, Székácsáé Vida Mária, Rajz Is,tvánné, dr. Kokas Klára.) Emeljünk ki ezért közülük kettőt, mint a recenzens véleménye szerint legértékesebbe­ket és legmaradandóbb érvényűe­ket. Az egyik eredetileg nem sze­mináriumon hangzott el, hanem a kecskeméti Kodály-emlékmű 1975. évi avatásán, mégis itt a helye a kötet élén. Nádasdy Kál­mán az egykori tanítvány tisz­telő szeretetével és a tudós böl­csességével vázolja föl a kodályi életmű magyar és egyetemes mű­velődéstörténeti hátterét. Többek között összefüggésekre mutat rá Kodály pedagógiája ég a XVII. században élt Comenius nevelési gondolatai között. Veretesen meg­formált mondatait gyakran éke­síti a múlt szellemi nagyjai — elsősorban Ady Endre — művei­ből vett Idézetekkel. „Élni segítő zene” című írása a Kodály-íroda- lom klasszikus darabja. „Á Kodály-módszer és zenei alapjai" című előadás nem vélet­lenül keltette már az 1970. évi első szemináriumon azt a benyo­mást. hogy szerzője. Dobszay László hatolt a legmélyebbre Ko­dály zenepedagógiai koncepciójá­nak megértésében ás korszerű alkalmazásában: az azóta eltelt idő csak igazolta gondolatait. Lé­legzetelállítóan aktuális például, amit a kodályi nevelésrendszer „egészséges demokratizmusáról" mond: „Arról‘van itt szó. hogy a legmagasabbrendű értékek (igaz. szép. jó) vonzáskörébe kell min­denkit eljuttatni; s amivel ösz- szetéveszjtik: az értékek Leszállí­tása, a „rpssz zene pestisének", s minden másféle pestisnek ter­jesztése vagy megtörése demok­ratizmus, itömegigény ürügyén". S ez csak egy kiragadott idézet a logikusan felépített egészből. Dobszay írását nemcsak a „szak­ma” iránt érdeklődőknek ajánl­hatjuk, hanem mindazoknak is. akik a művelődésügy különféle területein dolgoznak vágy azok­kal valamilyen módon kapcsolat­ban állnak. Elmélet és gyakorlat állandó kölcsönhatásában a magyar ze­nei nevelés ügyének valamiféle „műhelye” jött létre tíz év fo­lyamán a kecskeméti Kodály-sze- mináriumokon — ezt tükrözi ösz- szességében a Tankönyvkiadó gondozásában nemrég megjelent kötet. Körber Tivadar korábban is közösségi célokat szolgáló Anna utcai házat. Ta­vasszal megkezdődik a patinás épület rekonstrukciója, ami több évig tart. Elsőként a nyári szín­házat közvetlenül kiszolgáló rész készül el, hogy az idei, június 24. és július 24. között megrendezés­re kerülő programot zavartala­nul lebonyolíthassák. Az épületben kapott helyet a Pécsi Műsor szerkesztősége, s itt lesz a színháztörténeti dokumen­tációs gyűjtemény is, amely a Pécsi Nemzeti Színház és a Pécsi Nyári Színház, s általában a ba­ranyai színjátszás történeti do­kumentumait gyűjti össze és dol­gozza fel. Az immár — vagy a termé­keny, dús életmű láttán: csak még — ötvenéves írót tehát régóta foglalkoztatja Dávid Fe­renc, Apáczai Csere János kora. Évtizedek óta tudatában van an­nak: valóságos példatára eszme és hatalom, a cél és eszköz, élet­elv és ■ napi érdek, egyén és kö­zösség újra ás újra jelentkező viszályának. Gyorsan hozzáte­szem: a történelmi hasonlóságok kevéssé érdeklik. Azt vizsgálja, hogy a történelem forgószeleiben, a vallató időkben miként vizs­gáznak eszmék, hitek, emberek. Ezt teszi legújabb, az Alföld márciusi és áprilisi számában megjelenő drámájában, amelyről a pénteki próba után tájékozta­tott a kecskeméti színház tár­salgójában. — Ez, a szombatos Pécsi Simon drámáját megrajzoló színdarab teszi teljessé a reformáció kibon­takozásával, térhódításával, ha­talommá válásával foglalkozó drámaciklusomat. A három mű — a Vendégség, a Szekértől el­futott lovag és a Tornyot válasz­tok — Triptichon című drámakö­tetemben még ez évben olvasható lesz. — Ha jól emlékszem 1970-ben, a Korunk hasábjain jelent meg a nagyhatású Vendégség, a kecs­keméti színház soron következő bemutatója. — Igen. Itt Miszlay Tstván mu­tatta be a csabai társulattal. Azóta Kolozsváron, a Pesti Szín­házban, Lengyelországban és Győrben is játszották. Előadta a rádió és a televízió. — Ma is így írná meg Dávid Ferenc püspök és a titkainak ki- lesésére hozzá beszállásolt Socino Fausto unitárius, a mindig kér­dező, a lelkiismeretet folyton folyvást nyugtalanító emberektől hatalmát féltő püspök és a feje­delem drámáját? — A darabnak egy módosított változatát láthatják a kecske­métiek. Saját színházi tapaszta­lataim alapján jöttem rá; erre a vázra még fér gondolatmatéria, anélkül, hogy a lényeg változna. Sokkal több történelmi és embe­ri igazság fejezhető ki az adott szituációkban. Szeretem a színé­szeket, legyen minél több játsza- nivalójuk, ezt akarom. Például az eredeti szöveg sejtelmesen ér­zékeltette, hogy az áruló, a föl- jelentgető Socino végül is kit öl meg. Most jó értelemben eldur­vítottam ezt a jelenetet, még­pedig olyan irányban, hogy tel­jesen fordított képletet hoztam létre. Tudni fogjuk: ez az ember gyilkolni fog, csak azt nem tud­juk, hogy kit. önmagát? Máso­kat? — Két próbát látott, mit vár az előadástól? Az ilyenkor már- már kötelező udvariaskodástól mentes választ kérek. — Sikerült minden sze­repre alkatilag is megfelelő, jó színészt találni, ami egy kis létszámú társulat esetében ritka öröm. Volt már néhány színház­zal kapcsolatom, a kecskeméti­vel is, ezért felelősséggel mond­hatom, hogy a szokottnál is na­gyobb intenzitással, hangulati fűtöttséggel készülnek a premier­re és az utána következő előadá­sokra. Abban a szerencsés hely­zetben vagyok, hogy egyetérthe- tek Beke Sándor rendező elkép­zeléseivel, fölfogásával. Persze, részletkérdésekben vitáztunk, ke­restük a jobb megoldások közül a legjobbat, de ismétlem: jó, iz­galmas előadást várok. Helyeslőén bólint az utolsó részprób^ után szokásos megbe­szélést befejezve társaságunkhoz csatlakozó Beke Sándor. Régóta készülődött a Vendégség megren­dezésére. — Először a Kálmán király színpadra állítását terveztem, de Páskándi már elígérte a darabot. A Vendégség problematikájának a kortalansága izgat. Nem hang­súlyozzuk különösen a magyar kötődéseket. Játszódhatna Ang­liában, Írországban, bárhol a vi­lágon. Ezért választottuk Honti Györggyel Britten modern, kor- talanító zenéjét. Páskándi Gézától kérdezem a főszereplők nevét. — Fekete Tibor Érdemes mű­vész, Szély Imre, Major Pál, Hoíl Zsuzsa. A díszleteket és* a jelmezeket Rátkai Erzsébet tervezte. H. N. A Pécsi Nyári Színház új otthona F ogta a „lapátot, a ke verőt, I s maga keverte meg a habarcsot, csak aztán lök­te oda a fiú kezébe a szerszá­mot. — így! — mondta. — Ke­vés víz, sok keverés, amíg fok­hagymaszaga nem lesz. — Föl­húzta az ínyét. Talán nevetni készült. De még idejében észbe lopott, és abbahagyta. ' A keverőbői a habarcsot a fiú már egyedül merte ki egy ütött- kopott vödörbe, s vitte az eme­letre. A létra előtt megálltak. A mester elvette a vödröt, s a lét­rán függő kampóra akasztotta. Hozzálátott a munkához. Mindenféle mendemondák ter- jengenek az építkezésen, hogy a mester a párttitkár rokona, hogy egy fél hízót adott az üzemi or­vosnak, s az írta föl neki ezt a munkát, hogy szőlője van, és minden évben egy teli hordó móri ezerjót gurít be az építés- vezető pincéjébe, de hát mindeb­ből csak az volt biztos, hogy senki nem tud semmit, vaktában irigylik tőle a könnyű munkát. A munka tényleg könnyű volt, és teljesen értelmetlen: a beton­oszlopok apró pattogásait simí­totta be habarccsal reggel héttől este ötig, és nem is akármilyen órabérért. _ A mesternél csak a fiúnak volt jobb dolga: naponta háromí- négy vödör habarcsot fölvitt az emeletre, ezen kívül szinte sem­mit sem kellett csinálnia, tt Fe­lőlem úgy ütöd agyon az időt, ahogy akarod — mondta a mes­ter —, akár le is fekhetsz, de amikor füttyentek, akkor aztán lódulj! Ha más dolgod nincs, föl­szeded a rozsdás szögeket, ne­hogy azt higgye a művezető, hogy lógunk, és a nyakunkba sózzon valamit. Fő a lázas semmittevés. Na, érted már? A lényeg az, hogy órabéresek vagyunk — mondta, és egy sokat mondó ka­csintással tetézte meg a tanítást. ’Fizetésnap volt, zsebükben a borítékkal éppen elszéledőben voltak, amikor valaki nevén szó­lította a fiút. A művezető volt az. B etessékelte az irodába. A nagy, barna íróasztal mögött egy idegen férfi ült. A művezető, miközben a fiút leültette a fal mellé tolt rozoga székek egyikére, maga állva ma­radt. — Mind itt vannak? — kér­dezte az idegen. A művezető bó­lintott. A fiú ekkor vette csak észre, nincs egyedül, negyedma­gával hallgatja az idegent, aki úgy beszél, mintha ném is hoz­zájuk, a puszta levegőhöz intéz­né a szavait. — Maguk fiatalok — mondta, s gúnyos mosoly vil­lant meg a szája szögletében. — Akarnak-e többet keresni? S Itt rövid hatásszünetet tartott. — Helyes. Ügy látszik, jól választot­tunk, amikor magukra gondol­tunk. Az új helyen többet kell majd dolgozniuk, de jóval többet is kereshetnek, akár a dupláját az eddiginek. Kérdés van? Nincs. Akkor hétfőn már az új helyen •kezdenek. Jó munkát! — szede­lőzködni kezdett, úgy, hogy min­denki értsen belőle. Az új munkahely a födémké­szítő telep volt. A fiú megállt a telepvezető előtt: — Tiszteletem — mondta. — Mi lesz a munkánk? — Nem kell elkapkodni — mondta a telepvezető, s barátsá­gosan hátbavágta a fiút. — Azt kell — mutatott a kapu előtt vá­rakozó pótkocsis teherautóra, ami tele volt cementeszsákokkal — behordaniok oda... a raktárba. — S mindjárt mutatta is a telep közepén düledező fészert. , — Nem lehetne megkérni a so­főrt, hogy álljon közelebb-? — kérdezte a fiú. A telepvezető vá­lasz gyanánt hátat fordított, s bevette magát az irodába, egy zsaluzódeszkákból összerótt ba­rakkba. Félretolta* az egyik desz­kát, úgy figyelte, mire jutnak az áldozatai. A mikor végeztek, már dél- I után lehetett, a fáradtság­tól támolyogva indultak el a barakk felé. — Na, meg­szolgáltátok a pihenést — mond­ta a telepvezető —, mehettek udvart söpörni. — Föl se nézett a kártyából. A szállítómunkások nem bírták tovább, kirobbant be­lőlük a röhögés. Féktelen jóked­vükben a földre állított boros­üveget is fölrúgták. A por szom­jasan itta be a kiörftlő folyadékot. Ettől némileg alábbhagyott a vidámság. A fiú lehajtott fejjel, megszégyenülten lépett ki a ba­rakkból. Nem nézett föl, nem akarta látni a többieket. — Dögöljetek meg — mondta már a söprűvel bajlódva valaki, és kiköpött a barakk felé. — Sose törődj velük, a lényeg az, hogy megfizetnek — vigasz­talta a másik. Mintha szándékosan intézték volna így, fizetéskor a barakk teli volt emberekkel, nem volt egy nyugodt zug, ahol megszá­molhattad volna, rendben van-e a boríték. A fiú azonban már a fogásáról megérezte, hogy baj van. A kabátja szárnya alatt bontotta ki, számolta a pénzt, negyedannyi se volt, mint ameny- nyit várt, amikor a mester le­csapott rá. — Na, mi van, hova szöktél gyerek, hogy még elköszönni se volt időd? Olyah jó az új he­lyed? — Ügy beszélt, mint aki mindent tud. Fölöslégesnek lát­szott hazudni, de a fiú ellene szegült, csakazértis. — Jó — mondta. — Nagyon is jó — mintha attól, hogy egy­más után többször is kimondja, nagyobb hitele lehetne az állí­tásának. A mester lassan, meg­fontoltan fölemelte a tekintetét, és belenézett a fiú szemébe. A kék tekintet, mért volt ilyen valószínűtlenül kék, szinte kény­szerítette, hogy, tovább beszéljen, hogy egészen belebonyolódjék a hazugságba. — Na, meló az van, dé megfizetik,. Ilyen borítékot viszek haza, ni! — és mutatta, hogy ujjnyi vastagot. A mester fölhúzta a szemöldökét. — Nem hiszi? — ijedt meg a kételkedés első, nem is egészen bizonyos je­létől a fiú. — Kérdezze meg ... — megakadt egy pillanatra, érezte, ide igázán szavahihető tanú neve kívánkoznék, s ilyen nem jutott eszébe, ugyanakkor azt is érezte, ha elveszíti a lendületét, az vég­zetes lehet. Bemondta a telep­vezető nevét. S ettől a bennfentesen hang­zó névtől, amit mintha valami makacs jóakarójá­nak, atyai barátjának a neve lett volna, olyan bizalmaskodva, már- már sértő közvetlenséggel a hangjában ejtett ki, igazzá kez­dett volna válni,' ami nyilván­valóan hazugság volt. Csábító le-1 hetőség volt ez. Maga is hinni kezdett benne. S annyira belefe­ledkezett, észre se vette, hogy a mester eltűnt mellőle; nem’hall­gatja senki, a lévegőbe beszél. OLÁH JÁNOS:_ A mester Effel, a karikaturista Hetvenöt éve, 1908. február 12-én született Francois Lejeune, mű­vésznevén Jean Effel francia karikaturista, Európa legnépszerűbb rajzolóinak egyike. A ka­rikatúra századunkban, ha veszített is a XIX. században betöltött köz­életi szerepéből, az újsá­gok és folyóiratok révén a tömegek felvilágosítá­sának és hangulati befo­lyásolásának fontos esz­köze maradt. Az autodidakta J. Effel sajátos ízű, kissé naiv, de rendkívül szellemes és ta­láló gúnyrajzaival, ame­lyek haladó szemléletéhez híven a francia baloldali lapokban jelentek meg év­tizedeken keresztül, hat­hatósan hozzájárult a francia polgárok világnézeti neveléséhez. Több mint tízezer rajza közül — amelyek először a France Sodr-ban, á L’Ex- pressben, a L’Humanité- ben, a Francia Kommunis­ta Párt lapjában és a Les Lettres Francaises-ben lát­táik napvilágot — sok önál­ló kötetben is megjelent — világszerte ismertté tette nevét. Mesekönyveket is illusztrált realista, a naiv művészek elbeszélő modo­rához közelálló felfogásban. Rajzalbumainak csatta- nós humorú szövegét is maga írta. A csúfondáros. szkeptikus, mégis lírai elő­adásmód a velős képalá­írással feledhetetlenné te­szi munkáit, köztük a ná­lunk is több kiadásban megjelent Az ember te­remtése (1956), Ádám és Éva (1956), A kis angyal (1957), Amikor az állatok beszéltek (1957), Ádám és Éva szerelme című köny­veit. melyekben korunk minden hagyományt kétke­— Tökfilkó! Hagyod ma­gad kifúrni egy ilyen re­mek helyről! déssel fogadó embere szá­mára írta át a Biblia tör­téneteit megértő humorral, feledhetetlen kedvesség­gel. Kifigurázta a világ te­remtését iS; Az Isten nagy- szakállú öregember képé­ben tudálékosan mondja a két bámészkodó kis angyal­nak: A levegő két rész hid­rogén és egy rész oxigén. Ebből közkedvelt koktél lesz, meglátjátok. Az eső- teremtéséhez ezt írta: „Ah­hoz, hogy a vízből felhőket gyárthassunk, szükségelte­tik egy habverő”. A bányák úgy jöttek létre, hogy egy földgömbibe vájt feneketlen lyuk előtt az angyalokra ráparancsolt: „A szenet hordjuk le a pincébe gye­rekek” ! A francia történelmet is átköltötlte az 1971-es Képes francia történelem című ■müvében. A fasizmus elle­ni karikatúrasorozata a De la Rocque ezredes (1953). Politikai karikatúrái napjaink eseményeit ma­gyarázzák pártos állásfog­lalással, Munkásságáért a Béke-világtanács 1953-ban aranyéremmel tüntette ki, 1964-ben megkapta a nem­zetközi Lendn-békedijat. 'Effel lá82-ben hunyt el. B. I.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom