Petőfi Népe, 1983. február (38. évfolyam, 26-49. szám)
1983-02-06 / 31. szám
IRODALOM SZÁZ ÉVE SZÜLETETT NAGY LAJOS (1883—1983) NAGY LÁSZLÓ: Halálig tiszta Csöndet parancsoltak rád is a kínok s jelesek sorába lefeküdtél. Becsaptál bennünket: érzem, a sírod nekem a nehezebb, aki fönt él. Többé nem ijeszt a jégfehér-színű klinika s a magány már sose bánt. Eldajkál már téged, te kisded-szívü, e föld, a holtunkban kedves anyánk. Bizony, az érzékek: az ötös szentség jegyében vetettél igaz betűt. Hallottad döngeni törtetők lelkét dobokon, hogy a fül megsiketült. Tudtad, az atléta-termet, a szív is elromlik idővel s jön a halál. Miért hát a kincsek, minek a hír isi Halálig árva és tiszta valál. Ez volt a te sorsod. Növendékeknek, vért amíg bírnak pumpálni a szívek nekünk is bajos, mert visszük igád, s nem jegesednek az artériák. Bölcs öreg, elmentél, nem tudtál élni. Ne tudj már sírni a virág alatt. Emléked gyönyörű birtokunk s védi vashűség, álkulcsra néma lakat. LÁTOMÁS írástudókat hajt s megítél késsel az idő és nagy a kaszabolás. Tégedet nem ér el, — hátratett kézzel, kigombolt lódenbatn előtte jársz. LÁZADÓ A TABÁN1TELEKRŐL Apostagi vallomások Alighanem minden kívülről megírt és utólagos életrajznál hitelesebben avat be ’gyermekkorába és társadalmi indulataiba maga Nagy Lajos. A lázadó ember című önéletrajzi regény első fejezete Apostag határában kezdődik, ahol a nagyapa béres volt a Tabánitelek nevű pusztán. Itt rögződik a reflexekbe sok későbbi lázadás, tiltakozás alapélménye is. A kiszolgáltatottságé, legyen szó egy idősebb pajtás erejéről vagy az egyszer gyöngéd, máskor rideg nagyapa igazságtalan fenyegetéséről: „Néha szinte elszorult a szivem, különösen amikor az elnyomó túlságosan féktelen kacagással élvezte diadalát. Talán a szabadulás vágyával is álltam meg időnként a tanyai kútnál, áthajoltam alacsony káváján és belenéztem a mélységben csillogó vízbe. Már akkor tudtam, hogy az öngyilkosság lehetséges. Hallottam, hogy egy is- rherös asszony a kútba ölte magát." Nagy Lajos, a feszítő tehetetlenséggel teli kis emberke azért nem veti magát a vízbe, mert ott fenn, a mélyben béka 1— a borzalmak teteje — tanyázott. A visszarettenés oka később ironikus megközelítés tárgya lesz. S az író Nagy Lajos tárgyilagos meg humoros-szatirikus feldolgozásaival hozzájárul a félelmek meg- zabolázásához: „A békák közt leggyakoribb a tavi vagy kecskebéka, a zöldbéka és a varangy. A varangy igen undok állat, bár az én felfogásom szerint ez gusztus dolga. A hím varangynak például egy nőstényvarangy jobban tetszik a legszebb kolibrinél is, és ha egy szép nőnek az az ötlete támadna, hogy ő szerelmes legyen egy varangyba, azt hiszem szerelme reménytelen lenne, a varangy soha nem viszonozná." (A béka.) Hány nemzedék jött és ment, követte egymást azóta Apostagon? A legjobb tárgyi körülmények minden bizonnyal a mostani hatéveseket veszik körül. Ennyi idős korában hagyta el a tanyát Nagy Lajos, akiről viszonylag sokat tudnak a község mai iskolásai. (Hála a pedagógusoknak, a szülői többre-jobbra törekvéseknek, a közművelődési rendezvényeknek meg a helytörténeti gyűjteménynek, emlékszoba-látogatásoknak. Bővebben minderről — és még sok másról — a 'Forrás februári összeállítása számol be. Az egyik cikk adatközlőiként kérdőíveket töltöttek ki a helybeli nyolcadikosok. Több mint harminc gyerek válaszolt a kérdésekre: hogy él otthon, vannak-e testvérei, külön szobában alszik-e. A legtöbben igen. Saját szoba van, testvér nincs — hangzott néhány válasz. A folytatás: testvérem van, kettő, három, két öcsémmel élek együtt. Mígnem az egyik tanuló így felelt: 14 testvérem van. A fiú Dunaújvárosban született 1969-ben, öt évé költözött a család ebbe a Bács-Kiskun megyei kis községbe. Az apa agro- nómus az édesanya otthon dolgozik. Legkedvesebb tantárgy a matematika, az irodalomból Petőfi és Ady költészetét szereti legjobban, önvallomása szerint a falu híreg szülöttéről tudja, hogy 11863. februárjában látta meg a napvilágot Tabánitelken, • Az író szobra szülőfalujában, Apostagon. ismeri a fontosabb életrajzi adatokat, címeket: A 'Kiskunhalmot, A lázadó embert és társait. Van, ami — szerencsére — végleg elmúlt a régi Apostag jellemzőiből. Ezeket- térképezte fel egy alkalommal a Petőfi Népe riportsorozata is, újrapásztázva a Kiskunhalom című szociográfia eredeti helyszíneit. De van, ami változatlan maradt. Bárha ezek közé tartozna még nagyon-nagyon sokáig a játékosságnak és szabadságnak az a sokféle forrása, amelyből szocialista prózairodalmunk egyik legnagyobbja ott kortyolt életében először akkora mohósággal, hogy „szinte támolyogtam, részeg voltam a boldogságtól" Ez is hozzátartozott a „lázadó ember” indulásához, az ihlető apostagi élményekhez. Halász Ferenc Varázsdobozba zárta érzelmeit Nagy Lajos a húszas évek végére érik nagy íróvá, s a harmincas éveik elején megjelenő kötetei (Lecke, Bérház, Utcai baleset) biztosítják számára a klasszikusnak kijáró helyet a magyar irodalomban. A szó szoros értelmében igazolni látszik Shaftesbury ismert megállapítását: „... a zsarnokság fejleszti a gúnyolódó hajlamot.” A húszas évek végére a bethleni konszolidáció stabilizálta a rendszert. A megelégedett megnyugvás és a tehetetlen beletörődés egyensúlya olyan látszólagos harmóniát teremtett, amelynek valós tartalmát nehéz volt felismerni, feloldhatatlan ellentmondásokra épült világának „törvényerőre” emelt hazugságai ellen csak kevesek tiltakoztak. A forradalmak elzúgtak Európa fölött, s az egyes ember elől egyre inkább eltűntek a választási lehetőségek, csak a körülmények meglovaglásával, vagy az adott keretek között berendezett jobb-rosz- szabb, esetleg nyomorúságos élet elfogadásával oldhatta meg fennmaradását. A viszonyok egyre kuszábbak, az egyén helye egyre meghatározhatatla- nahb, elégedetlenségének okai és a megoldási lehetőségek felfoghatatlan távolságba kerültek. A szatíra ilyen korban való előtérbe kerülésének oka nemcsak a megnyirbált írói szabadság, azaz nemcsak az, hogy a nevetségesre torzítással lehet csupán a íorradalmiságot ébren tartani, hanem az is, hogy a válság-szituáció megszűntével a tragikus konfliktusok művészi ábrázolásának igénye is lecsökken. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a húszas évek Magyarországán a tragikumra épített művészi módszerrel nem lehetett a valósághoz közelíteni, csupán azt, hogy megnő a nevetséges hatásra törekvés objektív, — társadalmi igény követelte — lehetősége. Nagy Lajost lelki alkata és a korviszonyok is az irónia, szatíra felé sodorták. Érzékenység. Ez az önmagában semmitmondó fogalom Nagy Lajosra olyannyira jellemző, hogy ennek .pszichikai magyarázata nélkül az író művészetének emberi indítékai érthetetlenek lennének. Minden barátja, ismerője először is erre figyelmeztet, ez Nagy Lajos egyéniségében a legszembetűnőbb, talán azért, mert ez az érzékenység sokszor már túlzottá, az idegbetegségig fokozódik.- „Szégyelltem alacsonyrendű származásomat, félparaszti mivoltomat, az anyám foglalkozását, hogy néha még ö-vel mondom a szavakat, úgy, hogy szeretőm, vagy hogy ezör, szégyelltem a szeplőket az arcomon, az esetlen anyámcsinálta ruhákat, mindent, de mindent szégyelltem, azt is, hogy vagyok.” — írja gyermekkoráról A lázadó ember című művében. Ez a szegénységből, törvénytelen származásból eredő szégyen, szorongás később tovább .bővült a nőkkel szembeni ifélszegséggel. Gyermekkorának egyik szörnyű emlékéből (eredendően gyenge idegzetére mutat az, hogy más gyermek számára ez semmit nem jelentett volna, tudniillik az történt, hogy nagyapja bezárta büntetésből egy szobába) eredeztethető klausztrafóbiája (a 'bezártságtól való irtózás), és az ezekre válaszként adott, — minden helyzetben és mindenkivel szemben gyakorolt — önmentő, sokszor túlzásba vitt önérzetessége. Osváth-hoz így állított be a kezdő, fiatal író novelláival: „Hoztam két novellát Egy hét múlva eljövök a válaszért. De már most megmondom, hogy csak az érdekel, kellenek-e vagy sem. Indokolást nem óhajtok, mert senkinek a véleményére nem vagyok 'kíváncsi. Azt tartom, hogy az irodalomhoz csak én értek.” Az érzékenység, amely nemcsak önmagával, hanem a világ problémáival, más emberek szenvedéseivel szemben is ugyanolyan intenzitással megnyilvánult, törvényszerűen vezet az érzelmességhez. Az érzelmek szabad kinyilvánítása, a személyiség nyitottsága azonban fokozza azt az alárendelt szerepet, amelyet Nagy Lajos egyébként is tűrhetetlennek érez, megsokszorozhatja a vélt vagy valós sérelmeket. írói pályájának kezdetén valóban a könnyfacsaró érzelmesség, szentimentalizmus volt legjellegzetesebb vonása. Ezt első novellái, különösen versei igazolják. Az írás során olyan varázsdobozba kell tehát zárni az áradó érzelmeket, fékevesztett indulatokat, amely ugyanolyan értékben, de látszólag emocionális töltés nélkül továbbítja az érzelmek követelte ítéleteket az olvasó, az emberek felé. Ilyen varázsdoboz lehet például a matematika, amit Nagy Lajos fiatal korában hivatásává készült választani. • Nagy Lajos (középen) 1934-ben Moszkvában, szovjet írók társaságában. „Matematikussá lenni — ez úgy tűnt föl nekem, mint elfordulni az élet színeitől, magától az embertől, elnyomni az érzelmeket, menekülni a lélektől: az elvont mennyiségekkel való értelmi játék birodalmába.” Az irodalomban hasonló szerepet játszhat a komikumra épülő valamilyen módszer, különösen a legradikálisabbak, az irónia, és a szatíra. Nagy Lajos tehát személyiségének gátlásait akarta tudatosan, vagy a komikum kézenfekvőn adódó lehetőségét választva meghaladni. Nemcsak az embereket, hanem önmagát is nagyon ismerte, és saját gyengeségeit ezáltal szabályozni, vagy kiküszöbölni tudta. Szabó Lőrinc írja róla: „A szégyenérzetet igen korán kiirthatta magából; az öncsalás egyik fő motorját sejtette benne, amely útjában van az egyetlen tisztelni és megfejteni valónak, az igazságnak, a valóság megismerésének.” Ugyanígy az érzelmeket is a tiszta igazság megismerésének útjába állított sorompónak vélte, s ez eltiltotta a szépítéstől, érzelmileg motivált rokon- szenvtől, idealizáló szeretettől. Nagy Lajos a társadalmi igazságtalanságokat deríti fel, a képmutatást leplezi le, mindig az elnyomottak pártjára állva, ám teljesen elfogulatlanul. Azokkal szemben sem elnéző, akiknek igazságait kutatja, érdekeit védi, emberi hibáikkal, gyarlóságaikkal nemegyszer gonoszságukkal együtt mu. tatja be őket, nem enged meg magának semmilyen elnézésre csábító rokonszenvet, derűs korholást, esetleg valóságot hamisító idealizálást. Indulataiban éppolyan kegyetlenül szigorú hozzájuk is, mint elnyomóikhoz, ők sem különb emberek, csak éppen övék a szenvedés, a nyomor, az alázat, — egyszóval ők a gyengébbek. Az író pártfogását hem kiváló emberi tulajdonságaikkal vívták ki, hanem alávetett társadalmi helyzetükkel. Felvetődhet a kérdés, hogy Nagy Lajos szereti-e egyáltalán az embereket. Azonban rögtön kiderül, hogy a kérdés rossz, mert 'ha minden embert hibái felől közelít meg, akkor senkit nem szerethet. Ez azonban nem igaz. Minden írása, novellája, regénye vagy cikke mögött a bírálatok, gúnyolódások irányát (egy irányát) figyelve felfedezhetünk egy olyan embereszményt, közösség- és társadalomeszményt, amelyet Nagy Lajos mindennél jobban szeret. A szatíra, irónia nemcsak felszabadít, hanem „rá is szabadít” valamire; Hámori Zoltán NAGY LAJOS: Farkas és bárány farkasok az erdöszélen csörtettek. Szomjúság gyötörte őket, káromkodtak, valamiféle zsivány népséget szidtak, amikor az egyik megpillantotta a fürge patakot. Odarohantak a patakhoz, fölébe hajoltak, és elkezdtek mohón inni. Ki bádogedénnyel, ki meg csak a tenyerével meritgette a tiszta vizet. Egyszer csak felüti fejét az egyik farkas, a szeme kidülled, az orrcimpája karikásra tágul, mint amikor a farkas bárányszagot érez, mert észrevette, hogy nem messzire tőlük valami jámbor birka iszik a patakból. Az észlelő figyelmeztette közeli társait, s nyomban jelentést tett Farkasnak is. Mindnyájan fölegyenesedtek, a birka felé irányították tekintetüket, az arcuk ■Jölragyogott. Az egyik farkas elkiáltotta magát: — Héj! Mint a nyíl süvítése, zúgott -el a hangja a birka füle mellett. A nyavalyás birka megfemegett. Értette a szót, de nem mozdult,- úgy tett, mintha nem hallotta volna, vagy mintha nem venné magára. Nem is 'volt nehéz mozdulatlanul maradnia, mert a hirtelen ijedségtől egy percre megdermedt. — Héj! — süvített újra az éles hang. — Héj, te jómadár. A birka most gépies engedelmességgel, ahogy életében megszokta, fölegyenesedett, és a farkasok felé nézett. — Hozd csak közelebb az irhád! ,— Zu mir! ■ ' BJ A birka nemigen akart mozdulni. Bizony, jobb lenne szépen, belefordulnia a patak vizébe, és -többé föl sem buknia. A szive nagyon nehéz volt. Most Farkas sióit feléje megint, finoman, szinte barátsággal: — NOj Jöjjön csak ide! ■ A birka most már elindult. Valami enyhe remény ömlött el mellében, hiszen csaknem jóindulatú volt a hivó'szó. Elindult és lassan meüt a farkasok felé. A farkasok szeme szikrázott, és nyelték a nyálukat. Farkas, ahogy a birka elébe érkezett, és illedelmesen, kalaple-, véve megállt, mosolyogva kérdezte: , ■ — Miért zavarja ön a vizet, amikor mi iszunk?’ A birká bajról feledkezve, csaknem bátran felelt: • — Én zavartam a vizet? Nem is zavarhattam, hisz önök állnak fölül', én pedig alul: ' — AH, .igen! SuperíxrrStabat: lupus. Nagy ön Helyes:: • És Farkas elnevette - magát. - Nevetését rekedt, röhögő kórus kísérte. — No de ön tavaly rágalmazott bennünket! A birka szaporán védekezett: — Ó, dehogy... isten ments! Hogy is rágalmaztam volna önöket, hisz önök tavaly még nem is léteztek. Farkas újra nevetett, csengő, irgalmatlan nevetéssel: — Helyes. Tavaly még csakugyan valahol a fenében voltunk. De hát... üsse kő, ha nem tavaly rágalmaztál, akkor az idén! Az idé-één! Ha pedig te nem, akkor az apád. Vagy az anyád vagy a testvéred, vagy akármelyik pere- puttyod. Te vagy ti, a cinkostársaid, mindegy! Farkas arca már sápadt volt, szeme iHllogott, csengő, szabályos hangja már eltorzult. A birka, aki sok történetet hallott a farkasokról, szeretett volna most fölsikoltani, és térdre rogyva, zokogva és jajveszékelve könyörögni. De tehetetlen. volt. Csak állt, és hallgatott. A farkasok közelebb -húzódtak hoizá, egészen körülvették, némelyik felhördült vágyainak ostorcsapásai alatt, izmaik meg-megrándúltak, egyik a fogóit csattogtatta, valamennyinek száján és orrán zöld fényű, kéngőzös lehelet lobbant ki. A birka dermedten hallgatott. Az egyik’farkas rábődült. — Talán beragadt a szád? Majd mindjárt kinyitjuk! „Majd mindjárt kinyitjuk!’-’ —. kopogtatta a birka agyát, s a könnyei megeredtek, és. sűrűn potyogtak. Sírástól meg-megsza- kítva mekegte: — Nincs is nekem ap-á-ám. A- árva gyermek vagyok. Az anyá- ám ré-égen meghalt. Egy testvérem volt, az elesett a háború-, ban. — Elesett? — ismételte valaki vérfagyasztó gúnnyal. — Szóval: te nem zavartad a vizet, neked nincs apád, anyád sincsen, testvéred sincsen, neked semmid sincsen, te semmit nem csináltál, te olyan vagy, mint a ma született bárány. — Igenis, kezét csókolom — mekegte a birka föltámadó reménységgel. — Hm. Nincs. Te nem, és neked nincs. Te tagadsz. Tehát... én hazudokü A birka megdöbbent. Ekkor az egyik farkas iszonyú csapással sújtott az arcába. A birka bal szeme rögtön kifordult. A farkas fel- üvöltött a gyönyörtől. — Hát ugye, hazudik a nagyságos úr? Az anyád keserves ... — Hazudik, vagy nem hazudik? Rettentő csapás; a birka kifordult szeme szétpattant. A farkasok kórusban üvöltöttek. — Nem hazudik — lihegte a birka. — Nem hazudik? Hiszen akkor igazat mond! — üvöltött egy másik farkas, és hévvel ütött a birka fejére. A birka koponyacsontja megrepedt. — Igazat mond. — Akkor hát te hazudsz! Ütés. Reped a koponya. — Hazudsz, vagy nem hazudsz? Ütés. Szakad a bőr, törik a csont. — Én hazudok. — Ű-úgy? Hazudsz, kutya? Hazudni mersz? Vágás. Csurgott a vér. — Hát hazudtál, griff madár? Ugye, hogy van apád is! . Szúrás. — Van apám is. - . — Ugye, két apád. is van? : Rúgás. — Jaj, két apám van. Törés. — Ugye, három apád is van? Égetés. — Jaj, három apám van. Ütés. — Ugye, annyi apád van, ahányat akarunk? Reszelés. — juj jaj, száz apám van! Ütés. — Ugye, gyilkoltál? — Igen, gyilkoltam. Rúgás. — Ugye, raboltál? Sok, sole ütés, törés. — Igen, raboltam. Szúrás. ' — No, ugye, hogy rágalmaztál bennünket? . . Égetés. — igen. Törés. — No, ugye, hogy zavartad a vizet, amikor ittunk? Zuhogó ütések. — Zavartam. Ütés, vágás, szúrás, égetés. A birka már mozdulatlanul fekszik, gyöngén pihen. A farkasok kórusban üvöltenek. Farkas áll, és ■ komor. Cigarettára gyújt, a keze fehér, a körmei ragyognak. Lábszárvédője tündöklik a napfényben. A farkasok körülállják és . türelmetlen várakozásukban vo- nitanak. Int nekik. A farkasok elvitték a birkát az erdőbe. r A szél zúgott, zúgatta, nyügette a fákat, és lóbálta erős ágaik sok, sok terhét.
