Petőfi Népe, 1983. február (38. évfolyam, 26-49. szám)
1983-02-27 / 49. szám
ifi mWfm IRODALOM FINNUGOR ROKONSÁGUNK A honfoglalást követő mintegy ezer év alatt, a magyar népnek a Kárpát-medencében való letelepedését megelőző históriája teljesen elhalványult. Nyelvünkkel, hagyományainkkal egyszál magunkban álltunk Európa népei között. Amikor a XVIII—XIX. század fordulóján, az akkori divat hatására, elkezdtük eredetünket és rokonságunkat felkutatni, jóformán semmibe sem kapaszkodhattunk. A hiány pótlására, magányérzetünk enyhítésére született meg például Vörösmarty müve, a Zalán futása. Ugyancsak a magyar mitológia nyomába eredt az áltudósok serege is. Dilettáns őstörténészek és nyelvészek — olykor pusztán a hangzás hasonlóságára alapozva — nyelvünket rokonságiba hozták az indián, a latin, az etruszk, a japán és legfőképp a sumér nyelvvel. Az igazság megtalálásáig rögös úit ydzeteit. A XVIII. században Sajnovics János szerzetes norvé- glal utazásán figyelt fel arra, hogy ajáppok a magyarhoz hasonló nyelvet beszélnek. Kutatási eredményét egy kötetben közzé is tette, persze a nem túl- előkelő atyallságért nemigen lelkesedtek. A nyelvtudósak kitartása és hosszú évtizedek fáradságos munkája nyomán a finnugor nyelvtudomány mára tekintélyes tudományággá fejlődött. Nyelvcsaládunk „fáját” ma már a legapróbb részletekig ismerjük. Legközelebbi rokonaink a vogulok és az osztjákok (közös néven ugorok). A család további tagjai a zűrjének, a votjákok, a cseremiszek, a mordvlnok, az észtek, a llvek, az Inkerlk, a vep- szék, a vötök, a finnek, a karja- laiak és a lappok. Ez a csoport — egy még ősibb kapcsolat alapján — a szamojéd népekkel együtt az úgynevezett uráli közösséget alkotja. Az elsősorban nyelvészeti céllal gyűjtött szövegekben kibontakozik az elveszett világkép, ha- gyományvilág és költészet. 1042- ben Kodály Zoltán még jogosan állapította meg: „Nagy hiánya irodalmunknak, hogy a rokon népek költészetét alig Ismerteti". Mai líránkban már ltt-ott — főleg Juhász Ferenc, Nagy László, Simon István és Kormos István műveiben — felbukkannak az obiugor népköltészet motívumai. A rokonság ellenére az uráli népek költészete által közvetített világ számunkra ismeretlen, elérhetetlen messzeségekben lebeg. Ez érthető is, hiszen mi egyre távolodtunk saját hagyományainktól, kultúránkat teljesen átitatta a nyugat-európai műveltség. Szokatlan, idegenszerű a népköltészeti alkotások sajátos nyelvezete és gondolatfűzése, az ismétlések, a jelzőbokrok, a költői képek. Amit ezeken a hasábokon a finnugor népek li/teratúrájából be tudunk mutatni, csak egy csepp a tengerből. A rokon népek költészetének a medve vlssza-vissza- térő alakja, minden lény közül a legnagyobb tisztelet övezi. Az Imát — a legnemesebb áldozat, a ló feláldozásakor — a vogulok- hoz hasonlóan honfoglaló őseink Is így mondhatták. Prokopij Szalti- kov, az osztják irodalom egyik nagy ígérete, modern lírikus, költészete a szülőföldből táplálkozik, ugyanúgy, mint a nyenyec Anton Pirerka önéletrajzi kisregénye, amelyből itt egy részletet közlünk. Szólt a kantele... Medvevadászat a régieknél Majd 150 év telt el azóta, hogy a világirodalomban megjelent a finn nép nagy eposza, a Kalevala. Elias Lönnrot — egy vidéki orvos — a népköltészet csodálója és szakértője mentette meg a kincset az enyészettől. Dalgyűjtő utakat tett a Karjala rengetegeiben, s az öreg énekmondóktól több száz epikus költeményt, lírai dalt és varázsigét jegyzett fel. A meglelt változatokból és éneksorozatokból szerkesztette aztán egybe a Kalevalát. Párját, a finn irodalom hasonlóan szimbolikus és történelmi jelentőségű, lírai dalokat és balladákat tartalmazó gyűjteményét, a Kanteletárt alig ismerjük. Elias Lönnrot 1'840-ben tette közzé mintegy 650 dalt tartalmazó kötetét. A kantele a finnek nagy tisztelet övezte ősi hangszere. A monda szerint maga a híres varázsló, Vejnemöjnen készítette ezt a különös pengetőhangszert és hagyta örökül népének. A Kanteletár dalaiban változatos, sokszínű világ tárul fel, amelyben összefonódik a táj és az ember, a képzelet és a valóság. Megelevenednek a falusi élet mindennapjai: a születés, a lakodalom, a vadászatok, a halotti torok. A dalok a költészet tiszta forrásához vezetnek ... Ha ketten együtt lehetnénk... Gyere, gyere, gyöngyöm, szépem, kedves kékkapcás legényem, pirosarcú párom, rózsám, gyere gyorsan, siess hozzám! Jöjj egyedül, éjten éjjel, havas úton halkan lépdelj. Hóval hímes jégmezőn át, meg ne lássák lábad nyomát! Ha a hóban nyomot hagynál, látnák, nálam éjszakáztál: szülőanyám szörnyülködne, örogapám őrjöngene, bátyám búsan bosszankodna, néném nagyon szomorkodna. öregapám tán megölne, anyám agyba-főbe verne, bosszús bátyám vérem venné, néném nékem szemem szedne. Gyere gyorsan, gyémántocskárn, szájad százszor megcsókolnám; ha ketten együtt lehetnénk, szívünk szerint szerethetnénk. A kantele születése Balgaságokat beszélnek', hamis szóval hazudoznak, kik a regét úgy regélik, kanteléről azt kárálják: Vejnemöjnen véste volna, Ég Atyja alkotta volna, csuda csukának csontjából, vízi kutya állkapcsából. mat • Kínból készült a kantele, fájdalomfából faragták, bűvös húrját bánat szültél, fekete gyász a fogóját, kél karját a keserűség, szögeit a szomorúság. Ezért nem nevet nótája, húrja vígan sohsem hangzik, derűs dalra ritkán pendül, hiszen kínból készítették, H fájdalomfából faragták. fe Medvevadászat egykor. • „A földet teremtő anyó”. Jurák- szamojéd istenszobor. R égebben az erdő igen nagy volt, és a medve sem számított ritkaságnak. Dolgozni esténként nemigen lehetett tőlük. Megesett olykor, hogy egy- egy hazafelé tartó embert a falu széléig is elkísért a medve. A medvét a régiek nem medvének, hanem nagyapának nevezték, mivel nem szerette a medve nevet. Ha valaki véletlenül mégis medvének mondta, kárt szenvedett, vagy állatainak,' vagy neki magának ártott az erdők ura. Ha megijesztettek vagy megöltek egyet közülük, azt mindig megtudta a többi medve, s feltétlenül megtalálták azt »2 embert, aki valami rosszat tett ellenük. Ha valaki elejtett egy medvét, a fejét ott ásta el, ahol leterítette, ha éppen a barlangjában ölte meg, akkor a barlangban kellett elföldelnie. Ha pedig a szabadban, esetleg nyílt mezőn lőtte le a medvét, amikor az ott bolyongott, befedte a fejét fenyőgallyakkal, majd ugyanott el is ásta. A medvét leteritése után elej tője kiengesztelte, hogy a többi medve ne okozhasson kárt neki: — Nagyapa, ne haragudj! A fiúk tévedésből öltek meg, véletlenül lőttek rád. Nem is azért mentek, hogy téged keressenek, a kutyák zavarták meg őket, tévedés áldozata lettél — mondja ilyenkor. Ha az ember elejtett egy medvét, és hazaindult, a falu határába érve lövöldözni kezdett. A falu lakói rögtön tudták, mi történt. A medveölő a faluba érve sorra járta a házakat. Mindenütt itallal kínálták. Nagy ünnepet rendeztek a medve bőrével is. (Domokos Péter fordítása) • Fabálványok. M ég ötéves sem voltam, a húgocskám meg csak három, amikor családunkra borzalmas szerencsétlenség zúdult: édesapám megbetegedett-Már körülbelül két hete feküdt a rénszarvasbő- rökön, és betegsége napról napra súlyosabbá vált. Erősebb és hosszabb lett a köhögése. Egyszer éjjel olyan hangosan köhögött, ’hogy felébresztette húgocskámat, Evanyét, aki elsírta magát, és így kiáltott: — ‘Félek! Anyám a karjára vette, és próbálta nyugtatgatni: — Miért sírsz, Evanyko? Hiszen anyukádnál vagy. őrizzen téged a Nagy Num. De húgocskám még hangosabban kiáL tozott: — Anyám, Nileka jött el!... Nézd, ott van! Hosszúak, nagyon hosszúak a karjai. Anyám, Nileka elvitte apa kucsmáját... Ahogy meghallottam húgom kiabálását, én is megijedtem és felkiáltottam. Anyánk gyorsan meggyújtotta a mécsest, amely fókazsírból készült, mindenfelé köpdösnl kezdett és mondogatta: — Pfúj! Pfúj! Pfúj! Takarodj, átalkodott! Miért rémisztgeted a gyermekeimet? Apám megpróbált felkelni, de nem tudott. Feje engedetlenül visz- szahanyatlott a bőrökre. Nagy erőfeszítéssel sikerült odafordulnia húgocskámhoz. Arca halottsápadt volt, mintha bőre alól a vér mind egy cseppig hl szivárgott volna. Mondani akart valamit, de egy szót sem szólt — csak arca torzult el a fájdalomtól. Apám hosszasan hallgatott, közben szeméből úgy szaladtak le arcán a könnyeik, mint ahogy szánok futnak a karavánban. Soha nem gondoltam, hogy ilyen szigorú ember is tud sírni. Végre rekedten klnyögte: — Gyermekeim anyja... adj egy kis vizet utoljára ... Anyám odament a bőrrel borított réz- üsthöz, fejszével feltörte a jeget, vizet mert egy edénybe, odaadta apámnak, ő vagy kettőt hörpintett, és így szólt: — Most, hogy ittam, még a fájdalom is mintha elszállt volna. Beszélnem kell... Sok szenvedésen mentem keresztül életemben. Sokszor éreztem úgy: nem kerülöm el a halált, mégis mindent túléltem ... Most meg ... Apám elhallgatott, nyugtalanul nézett körül. — Vedo, mi van veled?! — kiáltott fel rémülten anyám. Apám mereven nézett anyámra, mintha arcáról olvasná gondolatait. Aztán folytatta: — Már nem sokáig fogok élni... Te is hamarosan követni fogsz engem. A gyerekeket sajnálom. Bátyjuk5 messze van. Ki veszi őket magához? Apa egy biccentéssel magához hívta húgomat — őt szerette legjobban. Evanye megértette, és odatipegett hozzá gyenge lábával. Apa megsimogatta kócos fejét, becézni akarta, de melléből csak rekedt hörgés szakadt ki. Anya riadtan felugrott, apához rohant, és keserűen zokogni kezdett. De apa már semmit sem hallott — elállt a szívverése. Anyám felemelte apa fejét, térdére tette, és odahajolt az arcához. Nekem hirtelen úgy tűnt, mintha apa nagyon megnyúlt volna. Nem értettem, mi történt, miért sír a mama olyan sokáig. Anya ránk nézett, és ríva mondta: — Szánni való gyermekeim, apátok nincs többé. Majdnem ugyanezeket a szavakat hallottam a múlt évben is: — Ivanko bátyátok nincs többé. Eszembe jutott, hogyan helyezték bátyámat egy hosszú, új ládába, és hogyan ásták be a földbe. Attól kezdve Ivanko nem tért vissza. Aggasztó gondolat villant fejembe: „Csak nem ezt teszik apával is?” Osszeszorult a szívem, annyira sajnáltam apát. Sírni akartam, de eszembe jutott : „Hiszen én férfi vagyok... Csak a lányok és az asszonyok potyogtathatják könnyeiket. A férfiaknak nem szabad sírniuk, apám mindig így mondta. Nem is értem, hogy történhetett, hogy apa is elsírta magát. Hiszen ő férfi, és milyen ősz haja van.” Ezalatt anya vizet melegített, és a szomszéd sátorból áthivta Pojko pásztort. 0 mosta le a vízzel apát, kezét a mellére tette, szemét pedig rézpénzzel befedte. Reggel eljött az, öreg gazda. A sátor padlózatából kimérte a deszkákat, és nekifogott, hogy egy hosszú ládát csináljon. Aztán a ládát bevitték a sátorba. Egy férfi megfogta apát a fejénél, egy másik a lábánál. Apa mintha fából lett volna, még csak meg sem hajolt. Felemelték és betették a koporsóba. — Hát ez meg hogy van? — mondta izgatottan az öreg gazda. — Hiszen többször is kimértem a koporsót, és hosszabbnak látszott, mint kellett volna. Ez rosz- szat jelent. Valaki hamarosan meghal közületek. — Biztosan engem hív — suttogta alig hallhatóan anya. Senki sem válaszolt. A koporsót bezárták, és a sátor másik oldalára tették, oda, ahol nem voltak fekhelyek. Fejjel az ajtó felé fordították — ez jelentette, hogy apa már elhagyott bennünket. Eltelt két nap. A harmadik nap reggelén a koporsót kivitték a sátorból, nem az ajtón át, hanem az ajtótól egy léccel balra, ahol általában a halottakat szokták kivinni, aztán elvitték a közeli dombhoz. Ott már ki volt ásva a gödör. A koporsót köteleken lassan a sírba eresztették, friss homokot szórtak rá. Anya hangos zokogással borult a sírhantra. Húgom Is. el* . * Risztet • szerző „Vedo kisebbik IU" című re- Kinyiből. sírta magát. Én, » „férfi” sem tudtam visszatartani könnyeimet. Sötétedni kezdett. Este sírni — bűn, de mi nem törődtünk vele. Már régen elment mindenki, csak mi hárman maradtunk ott. Sokáig sírtunk, amíg csak az őszi ég teljesen be nem sötétedett. Csak akkor mentünk a sátrunkhoz. , - Anya, akárcsak az előző napon, egy falatot sem vett a szájába, húgocskám meg én megéheztünk, és a gazda sátrához mentünk. Az öreg gazdasszony gonoszul fogadott bennünket: — Aha, megjöttetek! Üres a bendőtök, mi? Aztán szerintetek ki eteti az éhes kutyákat? Anyátok aligha keresi meg az ennivalótokat! Azt hiszitek, hogy a bácsi ingyenélőket fog tartani? Hiszen adott nektek is réneket Num, felesleges szájakat tömni nem fogunk. Megfogtam húgocskám kezét, és az ajtóhoz húztam. Ekkor a gazdasszony menye közbeszólt: — Mit kiabálsz ezekkel a kisgyerekekkel? Vétettek ők valamit? Éhesek, hát enni akarnak . Egy darab főtt húst adott nekünk. Az öregasszony ezt meglátva, a menyére támadt, mi meg rhlnt a kiskutyák, lsz- koltunk kifelé. Visszatértünk sátrunkba, megettük a húst, és lefeküdtünk. Reggel a gazda kiáltása ébresztett fel bennünket: — Bontsátok le a sátrakat! Még ma el kell hagynunk ezt a beplszkolt helyet, tiszta helyen kell sátrat vernünk. Anya összerakta a holminkat, bebugyolált, és felrakott bennünket a szánra. Körülnézek: csak a ml sátrunk áll, a másik két sátrat már lebontották. Az öreg gazdasszony veszekedett: — Te meg mit piszmogsz? Azt hiszed, várunk rád? Csak maradj itt egyedül ezen a helyen! Anya válaszul elsírta magát. Szakadatlan folytak a könnyel, egymást megelőzve hullottak arcáról. Szemei a könnyektől és az álmatlan éjszakáktól megdagadtak és kivörösödtek. Pojko pásztor felesége szaladt segíteni. Ketten szedték szét a sátrat, és kötözték a szánra. A férfiak már elhajtották a nyájat. Anya összekötözte igás rénjeinket, és befogta őket. Apa szánját a sírdombra húzta, és a szántalpak elülső részét darabokra törte. Aztán, mint a temetés napján is, a sírra vetette magát, hosszan ott feküdt mozdulatlanul. Már mindenki elment. Csak a mi szánunk maradt ott árván. Olyan sokáig álltunk ott, hogy rnAr a rének is remegtek « a hidegtől. Amikor útnak -eredtünk, én a szánon Ülve éláludfam. Csak az új szálláshelyen, a sátor tüze mellett ébredtem fel. Anya húst főzött, megetetett'bennünket, de ő maga megint nem evett. Anyát éjszaka, forróság lepte meg, így kiabált: — Vedo, Vedo, gyere közelebb. Miért mégy el tőlem? Mezítláb futkosott a sátorban, és úgy nevetett, hogy szörnyű volt hallgatni. Féltem kibújni a takaró alól. A kiabálásra a szomszédos sátorból ideszaladtak az emberek, megfogták és a bőrökre fektették anyát, de én már hajnalig nem tudtam elaludni. Egyre messzebb és messzebb vándoroltunk, de már nem anya vezette a szánjainkat, őt külön szánon vitték. Húgomat a pásztor felesége vette maga mellé, én meg Pojkóval, a béressel utaztam. Amikor megálltunk, Evanyével mindig odafutottunk anyához, de ő nem ismert meg bennünket, számára mi már nem léteztünk. Éjszakánként anya hideg, fűtetlen sátorban aludt, soha nem kért enni. Pojko felesége hozott nekünk ételt, egyszer meg a gazdasszony menye adott. Mindkét asz- szony próbálta anyát is etetni, de ő mindent visszautasított. Az ötödik éjszakán végzetes esemény történt. A sátorban csak hárman voltunk: én, a húgom és beteg anyánk. Anya feküdt az egyik oldalamon, a másikon húgocskám aludt. Anya hirtelen hörögni kezdett. Felriadtam, és ezt gondoltam: „Anyával1 valami rossz történik. Hiszen amikor apa haldoklott, ő is ugyanígy hör- gött. Nem, nem engedem meghalni, nem engedem el magamtól.” Ezt gondoltam és megöleltem anyát. A sátorban koromsötét volt. Nem tudtam, hol találom a tűzkövet, hogy tüzet gyújtsak, meg féltem is felkelni. Hangosan kiáltani akartam, de hogyan merne egy megrettent gyerek kiáltani? Sírni sem tudtam, csak anyát öleltem mind szorosabban. Anya egyre rosszabbul lett. Csókjaim nem segítettek — teste hirtelen megmerevedett, olyan lett, mint a fa, és egyre hűlt. Ahogy feküdtem, arra gondoltam: „Ha testemmel melegítem anyát, talán nem hal meg” — és egyre erősebben szorítottam magamhoz. Nem tudom, mennyi idő telt el, de anya egészen jegessé vált, én is reszketni kezdtem a hidegtől. Valaki bejött a sátorba, kezét anya homlokához érintette, és rémülten kirohant, a többi sátor felé futott. Hamarosan három ember léptei hallatszottak, a sátorba két asszony és egy férfi lépett be. — A lány itt fekszik. De hova tűnt a fiú? — kérdezte Pojko felesége. Felemelték a takarót, amely anyát borította, de csak nehezen tudtak elválasztani anya testétől. Akkor hangosan elsírtam magam, és semmi másra nem emlékszem. ' • Az új szálláshelyen tértem magamhoz. Holmink közül hiányzott az ételes láda meg anya szánja: ez felborítva ott feküdt anya sírján. Ez volt a szokás. (P. Kelemen Angéla fordítása) ANTON PIRERKA Szüleim halála* \
