Petőfi Népe, 1982. december (37. évfolyam, 282-306. szám)
1982-12-24 / 302. szám
4 • PETŐFI NÉPE 9 1982. december 24. ARCOK ÉS VALLOMÁSOK Kerényi József főépítész A Bács-Kiskun megyei Tervező Vállalat főépítésze negyven- három éves. Az általa megálmodott, tervezett épületekben és emlékművekben a megyeszékhelyen kívül Halason, Lakiteleken, Baján, Felsőszentivánon, Bácsalmáson és Nagykőrösön éppen úgy gyönyörködhetnek a szépet kedvelő emberek, mint mondjuk Bugacon és Pusztavacson. Az állandóan újat kereső, kísérletező, töprengő és kézdeményező alkotó rangos kitüntetések egész sorát érdemelte ki eddigi sokirányú, figyelmet keltő művészi tevékenységével. Többszörösen nívódíjas, megkapta a megyei művészeti díjat, a kitüntető Ybl-díjat, tulajdonosa a Munka Érdemrend ezüst fokozatának. A Magyar Építőművész Szövetség alel- nöke, országgyűlési képviselő. — Mennyiben lehet művész az építész? Hiszen köztudott, hogy az építészet nem azonos a műalkotások létrehozásával. — Egyszerű. Amennyiben az építészet, mint műfaj, művészet lőhet. Különös kettősségére jellemző, hogy egyfelől közgazdasá- gi-technikai-gazdasági vonatkozású, másfelől, viszont egyértelműen a társadalomtudományok, művészetek, a kulturális ágazatok szférájába tartozik. Ez a dialektikus kettősség azért is izgalmas, mert így szinte valamennyi művészeti ágnál teljesebben tudja az adott korszak társadalmi kultúráját tükrözni. Mivel az építészetben mutatkozik meg talán leginkább a gazdasági és társadalmi szellemi valóság. Egyébként ez volt az utóbbi évtizedekben az építészet alapdilemmája. Ha e kettősség a produktumokban egyaránt jelen van, akkor művészi értékű eredményről beszélhetünk. Ha viszont csakis a dolog gazdasági oldalát nézzük, hibát követünk el. Éppen ezért az építészet dialektikus egységének* az elfogadtatására kell törekednünk. — Az alkotói pályákon korán érő és későn befutó embereket egyaránt látunk. Hova sorolja önmagát? — Ezen még nem gondolkoztam. De nem is nekem kell eldönteni. Az ember szándékaiban, törekvéseiben sokáig lehet fiatal. — Annak idején viszonylag túl gyorsan lett széles körben ismert, népszerű, elismert. Nem zavarta ez? — Ha szabadúszó lennék, ha nem kötne munkahely, bizonyára károsan befolyásolt volna ... De „szerencsére” az építészek helyzete ma olyan nálunk, hogy emellett bármit ír róluk a sajtó, mutathat-mondhat bármit a tévé, a film, mégis: a rossz munkakörülményeken nem változtatnak. A siker? Idekívánkozik néhány mondat. Hogy mondjuk a Tudomány és Technika Háza, a Ko- dály-intézet, a Pásztormúzeum országos hírű lett, azt annak a szerencsének köszönhetem, hogy amikor idekerültem, akkoriban az ilyen jellegű feladatok az országban, sőt a világon sem voltak annyira elfogadottan jó munkák, mint amennyire ma annak tartják. öreg épületeket kellett célszerűen hasznosítani. Ez a módszer keleten és nyugaton egyaránt csak a hetvenes évek közepén kezdett kibontakozni. Tehát részünk lehetett valamiféle úttörő munkában. Hangsúlyozom, hogy ez társadalmi igényből született. S hozzáteszem: míg másutt leginkább csak beszéltek a témáról, Kecskeméten sikerült cselekedni is, közös erővel. A Pásztormúzeum esetében a helyi hagyományok, tanüTságok segítettek az új létesítmény megformálásában. — Eléggé köztudomású, hogy milyen nagy szerepet vállalt a kecskeméti városközpont újszerű kialakításában. — Ha jó eredménnyel találkozunk, hajlamosak vagyunk a túlzásokra. A városközpont szerencsére — Lestár Péter és Kada Elek nyomán — már meglévő érték volt. Erről sokáig nem vettünk tudomást. Ha sorrendben nézem végig a városközpont rehabilitációját, akkor elsőként Janáky István nevét kell megemlíteni, az Aranyhomok kapcsán. Az én szerepem? A Tudomány és Technika Házával, a Kodály-intézettel és a Kéttemp- lom köz átformálásával igyekeztem bizonyítani, hogy érdemes — és lehet — megtartani a régi épületeket. Örülök, hogy e remek és nemes törekvés egyik részese lehettem. Mert tegyük hozzá, hogy a városépítészet mindig közösségi munka. Ezért is örülök, hogy például az Űjkollégium felújítási munkáját Bahner József építész és Udvardy Lajos belső- építész kiválóan megoldotta. S ez nem csupán a lakosság öröme, hiszen még a minisztérium nívódíját is kiérdemelték. Itteni lakosként és szakemberként egyaránt drukkolok, hogy Farkas Gábor és Mayer Antal parkosítási, térburkolási terve az eredeti elképzelések szerint sikeresen valósuljon meg. Az én munkáimat illetően megemlítem, hogy nagyszerű munkatársakkal dolgozhattam együtt idáig. Elsősorban Udvardy Lajos, Letanóczki Gyula és Kiss János neve kívánkozik ide. — Mi okozza a legnagyobb örömet? — Elsősorban nem a szorosan személyhez kötött építészeti produktumok jelentik a sikert, hanem sokkal inkább az, hogy a szakmámat hivatásomat el tudtam fogadtatni, és ezáltal egy folyamat kezdeményezője lehettem. — Ez a régi értékek átmentését jelenti az újfajta környezetbe? — Pontosabban: a „régi érték”, az valamiféle nosztalgia. Szerintem az az építészet korszerű, amelyik egy adott hely kultúráját építi tovább. Lényeg, hogy megőrizzük a ránk maradt értékeket. Ehhez úgy kell hozzátenni a mi munkánkat, hogy ffiéltó legyen az elődök tevékenységéhez, méghozzá úgy, hogy ugyanakkor az utánunk jövők gazdagodását szolgálja. — Alapító tagja, kezdeményezője volt az építőművész szövetség megyei csoportjának. Ország- gyűlési képviselő is. Nem akadályozza ez a munkában? — A közéleti szereplés nem lehet akadály. Szerintem ma minden építész, aki igazán dolgozik, eredményesen megvív egy-egy harcot, az valamiképpen képviselő is. — Kik tudják a legeredményesebben képviselni választóik érdekeit? — Akik nem sajnálják a fáradságot, akik tudnak, akarnak áldozatot hozni. Számomra a munka öröme mellett egyértelműen nyereség, hogy sokat tanulok. Választóim érdekképviselete mellett a nagyobb közösség építészeti ügyét is képviselni szeretném. Még valamit: az, hogy országos fórumokon szerepelhetek, ez Bács-Kiskunban a szakmám elismerését jelenti. — Az újat kereső, kockázatot vállaló, merészen kezdeményező embereket kísérletező személyiségeket gyakran nevezik nehéz embereknek. Annáik tartja önmagát? — Ha igazán azok, az alkotó emberek mindig nehéz emberek. Tréfásan egyszer úgy hangzott el valahol, hogy ebben az országban még történelmi távlatokban is úgymond hangos fenegyerekekről beszélhetünk. Nos, a magam részéről, ha lehet azt mondani, maximum csendes fenegyerek kívánok lenni. — Sikeres embernek tartja magát? — Veres Péter írta a Szülőföldem melléke című könyvében — nem pontosan idézem —, hogy minden élőlény, így az ember is, a könnyebb közegellenállás irányába mozog. S ugyancsak ő, amikor az emberi boldogságról meditál, azt mondja: mindenki akkor lenne boldog, ha azt csinálná, amihez a legjobban ért, azonban ez a társadalom különféle ellenállásába "ütközik. — ön minden jel szerint ezt csinálja. Gondolom, ezért sikeres. — Nem akarok kitérni a kérdés elől, háti azt mondom: én siker és boldogság helyett jobban szeretek jó közérzetről beszélni. Ám ezért naponta meg kell küzdeni. Ha ez lehetséges bárkinek is, az ilyen életet jónak tartom. Varga Mihály „Egy tányérral többet tettein az asztalra...” Egy ködös decemberi reggelen készültem Kunszállásra. De nem is így volt. Már hetek óta foglalkoztatott a gondolat, elképzeltem a találkozást, mert magam is nagy családban nevelkedtem. Féltucat- nyian — otthon. Nagyszerű dolog volt — nekünk. Anyánkat csak boldog-fáradtnak láttuk. Mosott a teknő mellett, főzött a kánikulában a forró tűzhelyen, volt ideje leckénkkel törődni, még játszani is futotta erejéből, s ha már elaludtunk, reggelre kikészítette a hat adag ételt, ruhát — s osztotta az intelmeket. Ilyen és hasonló emlékeket felidézve a kunszállási tanácselnök kíséretében jutottam el Ficsor Lászióné tanyájához. A ház vakító fehér, a kutya ugat, az udvaron tűzrevaló. Valaki félbehagyta az aprítást: friss szilánkok a tuskó mellett, a balta a következő fahasábban . .. A hosszú tornácról kilép egy fiú, majd fejkendős asszony csi- títja az ebet. — Fáradjanak be. összébbpakolok. Most végeztem az udvaron — mondja kedvesen, s egy mozdulattal letörli az asztalon a viaszos vásznat. A tűzhelyre viszateszi a lábast, odébbküldi a macskákat és hellyel kínál, ö is leül és ölbeejtett kézzel kérdőn várja, mit is akarok. Látszik rajta, a tanácselnök jövetelét még csak érti, velem azonban nem tud mit kezdeni. Kontybafonott, hátrafésült fénylő-barna haja. a sima arc, amelyen mérhetetlen nyugalom, elégedettség ül, akaratlanul kétkedővé tesz: ő lenne, aki tizenegy gyermeket szült és kilencet felnevelt? Nyolc fiút és egy lányt? Nem ilyennek képzeltem. Még a hatvan év másokon megszokott nyomait sem látom rajta. Mintha kitalálná gondolataimat, kezdi mondani: — A legidősebb fiam, László, 1944-ben született. Vecsésen lakik és a vendéglátóiparban dolgozik. Gábor Pesten parkettás, István Jakabszálláson gépkocsi- vezető. Erzsiké gyermekápoló, 31 éves, Orosházán él. Ferenc a DUTÉP-nél van, Jóska is sofőr, Balázs esztergályás. A legkisebbek az ikrek, 1958-ben születtek; Ágoston most katona, Antal, ő az — mutat a fiúra —, marós. Erzsiké néni részéről „csak” ennyi a fontos közlendő, igazolva szerénységét, mély életszeretetét. Teljesítette a nők legszebb, legnemesebb hivatását: életet adni. gyerekeket nevelni, dolgos, szorgalmas férfiakat. Nem panaszkodik, hogy néhéz volt. — Elláttam a gyerekeket. Amikor eggyel többen lettünk, egy tányérral többet tettem az asztalra. Egyik húsvétikor kocsonyát főztem és kalácsot sütöttem. Mind ott volt... Tisztelnek, szeretnek a gyerekeim. Igaz, sírtam is, ha valamelyiket katonának vitték, meg amikor leszerelt. Persze, azok örömkönnyek voltak, mert láttam, megemberesedtek a fiaim. Február 15-én a legkisebb is befejezi a katonaéletet. Így az ikrek itthon lesznek . . . Egyszer majd ők is családot alapítanak, de biztos, mindig eljön valamelyik hozzám. Tíz unokám is van. Csak az a baj, hogy egyedül kell örülnöm, mert kilenc éve meghalt a férjem — mondja, és arcára kiül a szomorúság. Közben a munkába készülődő fiát figyeli, talán az jut eszébe, nem mondott nagy szavakat, s meg sem értem. Hozzáteszi hát: — Örülök, hogy ennyi gyereknek adhattam életet és felneveltem őket úgy, hogy mindegyiknek van szakmája és valahogy mind a hazát szolgálja. Nem? — kérdezi elbizonytalanodva. * Valtibán. Ezért is ká¥>ttf‘: tíAíéié’ Ficsór Lászlóné szeptember -*vé^ gén a Haza Szolgálatáért érdem - érem arany fokozatát! Pulai Sára A pilóta karácsonya Az emberség próbája Alkonyodott. Szürkésfehér ködrongyok fonták körül a MIIG—21- es harci gépet. Csak néhol villant vissza az épületből kiáramló fény. A százados, az első osztályú pilóta, nagyot szippantott a hideg levegőiből- Könnyű overáll- ja alatt megborzongott. Csontig ható ez a párás hideg — gondolta. Bentről, a készenléti helyről, zsivaj hallatszott ki. A műszakiak, a kiskatonák ugratták egymást, heccelődtek. .Fázott már, de valahogy nem volt kedve bemenni közéjük, mint máskor. Pedig szeretett beszélgetni velük, a családjukról, a polgári életről, terveikről. Egyedül akart lenni most, karácsony estéjén . . . Amikor készenlétben volt, ha nem kötötte le a televízió, a magával hozott könyv, a beszélgetés, szívesen feküdt le az ágyra, s gondolt a családra, a két kislányra, az asszonyra. Most ezt jobban kívánta, mint a jópofa mókákat, az ugratásokat. Az órájára nézett. A világító számlapon körbe kattogó piros másodpercmutató vonta magára egy pillanatig a figyelmét, majd tárgyilagosan megállapította, pontosan fél hat van, mint... a közelmúlt emlékei tolultak fel gondolataiban. Pontosan fél hatkor szólalt meg a sziréna. Kapkodás nélkül, begyakorlott mozdulatokkal húzta fel a csizmáját, rántotta fel a magassági ruha villámzárát, s indult a géphez ... Ködös, hideg szél csapott az arcába, sisakjának ellenzője bepárásodott, de mit sem törődött vele, futott a hágcsóig. — Kigurulni! — hallotta a parancsot. A hajtómű felsivított, s a gép a kifutópályára gördült. Csupán annyit állapított meg magában, nagyon ködös az idő. Az újabb parancsra már szinte gépiesen cselekedett. Gyorsan húzott fel, szinte meredeken. A piszkos ködfoszlányok eltűntek, kitisztult az ég, ragyogtak alul is, felül is a csillagok. Higgadt volt. jól koncentrált. Pontosan hajtotta végre a parancsnok utasításait figyelte a műszereket, kereste a célt. Elérte a magasságot, irányban volt már. de az idegen betolakodó nem tűnt fel. A vadászgép ezüstösen csillogó nyílként száguldott előre, amikor a parancs egyértelműen visszairányította. Harci fordulóba döntötte a gépet, s mint sejtette, paplanszerű köd borította a földet. Csak a műszerek, döntötte el, csak azokra támaszkodhatom. A föld megszokott fényeit sehol sem látta, egyedül a rádió volt, ami vékony szállal összekötötte vele. Magabiztos, nyugodt hang adta az utasításokat. A kabintetőn keresztül már csak ködfoszlányokat látott hátracsapódni, a gép fúrta magát előre a sötét ismeretlenbe ... Akkor villant át rajta: esti repüléskor jó időben mindig szűkebben vette a fordulókat, s a város jellegzetes épülete mellett feltűnt a tízemeletes ház kivilágított ablaksora. Megtanulta pontosan számolni az apró fénypontokat, s megnyugodott, ha a nyolcadikon sötét volt, már aludt a család... A repülőtér betonjának kivilágított csíkja hirtelen bukkant elő, sebesen közeledett feléje ... Amikor kibújt a kabinból, akkor érezte, hogy csurom víz, teljesen rátapad a hátára, a mellére a trikó ... Megborzongott. Két kislányát, a hároméves Anikót, a hat éves Adrient képzelte maga elé. A kunszentmártoni nagymama most biztos odavezeti őket a fenyőfához, amely alatt ott van az ajándék, baba, a csokoládé. Mennyire tudnak örülni, biztosan tapsolnak a boldogságtól, amikor a csillagszóró ezernyi szikrája röppen széjjel a szobában. Nyugtatta magát: oda kellett adni őket a nagymamának, hiszen az asszony is szolgálatban van. Lehet, hogy éppen most egy szülésnél segédkezik, vagy kismamát készít fel, hogy új életet adjon ... Tényleg jó volna ott ülni a fenyőfa mellett, elfogyasztani közösen a vacsorát, a gyertyafénynél nézni a fruskákat, amint altatják, öltöztetik a babákat, az asszony mozdulatait figyelni, ahogy összeszedi a tányért, s amikor leül ölbe tett kézzel, gyönyörködni kipirult arcában ... Mások is így vannak, sokan, százezren, millióan — gondolta —, akik most családi körben felszabadultan örülnek a békés, boldog karácsonynak. így van ez rendjén ... Sötét volt már, de ahogy az ablakon kitekintett, látta, hogy a MÍG—21-es függőleges vezérsíkján apró jégkristályok csillannak meg a kiszűrődő fényben. Bentről kihallatszott a zsivaj, a műszakiak, a katonák vidám nevetése. A százados az órájára piF- lantott. Fél hat múlt öt perccel... A sűrűsödő ködben már nem látta, csupán sejtette a harci repülőgép körvonalait. Gémes Gábor — 1962. február elsején választották meg a kunfehértói Vörös Hajnal Termelőszövetkezet elnökének. Visszaemlékezik-e ennek az esztendőnek a karácsonyára? — Igen. Bizony összeszorult gyomorral ünnepeltem, mert éreztem, hogy nagyon gyönge a szövetkezet. Húsz forintot ha ért egy munkaegység, azt sem tudtuk pénzben kifizetni. A következő évtől kezdve — ekkor egyesültünk a Békével, s vettük fel az Előre nevet — adhattunk már valamennyi pénzt is a termény helyett. — A helybeli célgazdaság igazgatójaként ismerte a szövetkezet adottságait. Miért jött ide mégis? — A lakás miatt. Félreértés ne essék, sosem vártam el, és a fiaimnak sem engedtem meg, hogy elvárják, az állam teremtsen otthont számunkra. A házat én építettem, de közben áthelyezték Tiszántúlra. Két évig voltam ott, akkor hazahívtak. Mondani se kell, sokan azt hitték, elvesztettem a józan ítélőképességemet, mert az állami gazdaság igazgatói tisztét felcseréltem egy szövetkezeti elnökséggel! — E két évtized alatt melyik volt a legnyugodalmasabb karácsonya? — A tavalyi. Akkor már tudtam. hogy minden idők legjobb eredményét érjük el. Az évet 22 millió 780 ezer forint nyereséggel zártuk. Harnóczi Sándor, a kunfehértói Előre Tsz elnöke nem az a fajta ember, akiből magától árad a szó. Kérdezem. Felel. Lényeg- retörően, pontosan, röviden. Mégis pillanatok alatt hangulatot teremt, megvilágítja az összefüggéseket. Politikai tisztánlátásáról, agitáló készségéről legendáik keringenek. Szerényen elhárítja a dicséretet. — A szélsőségeket, az embertelenségeket sosem hajtottam végre. A lelkiismeretesség azonban nem érdem, hanem tjelső kényszer — mondja. — Milyen szélsőségekre gondol? — Nagyon sok támadás ért, mert a kitelepített, majd az 53— 54^ben visszaengedett jobb módú gazdákat felvettem dolgozni. Én nagyon szegény családból származom tehát nem tehettem kulákpárti. Dolgozni mindenkinek kell valahol, nekünk viszont szükségünk volt a munkáskézre. Nem csalódtam bennük, a szorgalmukban, ez a fontos. — ötvenhatban sem? — A gazdaságban akkor is folyamatosan termeltünk, t’ersze, nálunk is voltak megtévesztett emberek. Ha most azt mondom, hogy éppen a hajdani nincstelenek közül egy-kettő, akkor nem az agrárproletárokat minősítem, hanem azt a néhányat, aki nem gondolkodott. De éppen ezért volt könnyű dolgom. Megkérdeztem tőlük, hogy mit akarnak? Földet? Munkát? Munka van. A földet pedig, ha győzne az ellenforradalom, a régi tulajdonos vissza.- követelné ... Megértették, és dől* goztak tovább. — Minden feszült helyzetben ilyen türelemmel magyaráz? — Annak, aki nem látja az összefüggéseket, magyarázni kell, s nem mellébeszélni! A bajai tsz-szövetséghez tartozó gazdaságok közül a kunfehértói Előre termőhelyi adottságai a legkedvezőtlenebbek. Az 1900 hektáron háromszáz taggal gazdálkodó szövetkezet hatékonysági mutatói viszont országos ösz- szehasonlításban is kiemeljedőek. Tegyük hozzá, hogy egyetlen melléküzemáguk részesedése a százmillió forintos évi termelési értékből mindössze három százalék. — Létkérdés volt számunkra, hogy megoldást találjunk az átlagon felüli eredményekre. Hiszen korábban a kis szövetkezetek napjai meg voltak számlálva, hacsak nem tudtak produkálni valami igazán elismerésre méltót. Mi a baromfitermeléssel próbálkoztunk. Nagy kockázat volt, sikerült. De 1968 óta egyetlen veszteséges terméket sem állítunk elő. — Ellentmond ennek, amit én hallottam önről. Azt mondják, először azt vizsgálja meg, mire képesek az emberek, s csak utána a gazdaságosságot. — Emberek nélkül semmilyen feladatot nem lehet elvégezni. Ez nem mond ellent a gazdaságosságnak, hanem a feltétele. A cél mindig adott, de különböző irányokból közelíthetjük meg. A dolgozók létszáma, felkészültsége, teherbíró-képessége szerint kell az irányok közül válogatnunk. — Némelyek szerint a szabályozók igencsak leszűkítik a választási lehetőségeket. — Ezzel nem értek egyet. A különböző elvonásokat tudomásul kell vennünk, és számolni velük. A szabályozók más részei viszont célokra ösztönöznek. Felesleges ezeken rágódni, inkább azon kell gondolkodni, hogy mit és miként valósítsunk meg. Sokat követel — mondják róla. Fegyelmet, szigorú pontosságot. — Az idő pénz. Senkinek nincs joga másoktól elrabolni a drága perceket. — Emberség, meggyőzés, türelem, fegyelem, pontosság. Hogyan rangsorolná ezeket, melyiket tartja a legfontosabb vezetői erénynek? — Nem szabad rangsorolni, ezeknek együttesen kell jelen lenni. De még kiegészíteném néhány dologgal. A szavahihetőséggel, amire ma kimondtuk, hogy egy, az holnap sem lehet fél. Az igazságossággal és végül azzal, hogy senkitől sem követelhetünk többet, mint amennyit magunktól követelünk. Kovács Klára
