Petőfi Népe, 1982. november (37. évfolyam, 257-281. szám)
1982-11-14 / 268. szám
MŰVELŐDÉS • IRODALOM • MŰVÉSZET N em vezettem naplót a háborúban, ám azt az 1418 lángoló nappalt és éjszakát nem felejtettem el. És voltak olyan epizódok, találkozások, harcok, voltak olyan percek, amelyekre — mint minden frontot járt ember — örökké emlékezni fogok. Most a háborúnak viszonylag kis területéről szeretnék beszélni: arról, amelyet a katonák és a tengerészek Kis Földnek neveztek el. Valóban kicsiny ez a föld, harminc négyzetkilométer sincs. Mégis nagy, ahogy egy talpalatnyi föld is nagy lehet, ha önfeláldozó hősök vére öntözi. Hogy az olvasó értékelhesse a helyzetet, elmondom: a partraszállás napjaiban mindenki érdemrendet kapott, aki átkelt az öblön, és a Kis Földre lépett. A fasiszták tüzétől minden átkeléskor embereink százai estek el, vagy fulladtak a vízbe. És az ellenségtől elragadott hídfőálláson mégis állandóan 12—15 000 szovjet harcos tartózkodott. 1943. április 17-én újból a Kis Földre kellett jutnom. Az időpont emlékezetes számomra, és azt hiszem, egyetlen „kisföldi” sem felejti el: ezen a napon indították meg a hitleristák a „Neptun”- hadműveletet. Már maga az elnevezés is arról a tervükről árulkodott, hogy a tengerbe akarnak szorítani bennünket. A felderítés adatai alapján tudtunk erről. Tudtuk, hogy nem szokványos, hanem általános, döntő támadásra készülnek. És az én helyem ott volt az első vonalban, Novorosszijszk elővárosában, a Cemeszi-öbölbe nyúló földnyelven, a Kis Föld keskeny hídfőjében. Éppen áprilisban neveztek ki a 18. hadsereg politikai osztályának vezetőjévé. Ezt a hadsereget, tekintettel az elkövetkezendő harcokra, deszánthadsereggé alakították át, megerősítették két lövészhadtesttel, két hadosztállyal, néhány ezreddel, valamint egy harckocsidandárral, és hadműveleti vonatkozásban alája rendelték a fekete-tengeri flotta novorosz- szijszki haditengerészeti bázisát. A háborúban senki sem választhatja meg, hol harcoljon, de bevallom, örültem a kinevezésnek. A 18. hadsereget mindig nehéz terepszakaszokra küldték, különös figyelmet kellett fordítani rá, így hát én, ahogy mondani szokták, éjjel-nappal ott tanyáztam. Régóta jól megértettük egymást K. N. Leszelidze hadseregparancsnokkal és Sz. I. Kolonyin- nal, a haditanács tagjával, úgyhogy amikor a front politikai csoportfőnökségétől ehhez a hadsereghez vezényeltek, ez csupán a tényleges helyzet törvényesítése volt. * Kis Föld, Űjjászületés, Szűzföld — e három önéletrajzi írásában Leonyíd Iljics Brezsnyev életpályájának döntő fontosságú szakaszai rajzolódnak ki. A trilógiáért a szerzőt Lenin-díjjal jutalmazták — a szovjet írók legutóbbi kongresszusán pedig példaként idézték az alkotók elé. A részlet közlésével az író Brezsnyevre emlékezünk. Átkeléseket csak éjjel hajtottunk végre. Amikor megérkeztem a gelendzsiki városi kikötőbe, vagy ahogy még nevezték, az Ősz. vodovszkajára, a kikötőhelyeknél minden hely foglalt volt, összeszorultak itt a -különféle típusú hajók, az emberek és a rakomány már a fedélzeten volt. Felmentem a Rica nevű halászhajóra. Ebbe az öreg bárkába örökre beléivó- dott a halszag, nyikorogtak a lépcsőfokok, ütött-kopott volt a mellvéd meg a korlát, szilánkok és golyók tépte sebhelyek lyuggatták össze a fedélzetet. Bizonyára már eleget szolgált a háború előtt, és most is jócskán kijutott neki. Friss szél fújt a tenger felől. Fáztunk. Délen a hideg általában nehezebben viselhető el, mint északon. Nem tudnám megmagyarázni, hogy miért, de így van. A hajón a szemem láttára rendezkedtek be a harcosok: különféle helyeken és szinteken géppuskákat és páncéltörő puskákat állítottak fel. Mindegyikük minél kényelmesebb zugot keresett; nem baj, ha azt csak egy keskeny deszka válaszfal védi is, csak elzárja a tenger felől. Nemsokára a fedélzetre lépett a katonai révkalauz is, és minden mozgásba jött. Valahogy különös látvány volt ez, mintha egy egész tömeg egyszerre indult volna meg. Ám csak az első percekben volt így. Mindegyik hajó pontosan tudta a helyét. Elsőként a Rica indult el, mögötte a 7. és a 9. számú motorcsónak pöfögött — mi neveztük el őket motorcsónakoknak. A halászhajó vontatókötélre vette őket, a többi hajó pedig karavánná húzódott szét; négy-ötszáz méterre követték egymást. Elindultunk a Kis Föld felé. „Tengeri vadászok” fedezték utunkat. Az volt a tervem, hogy a háromórás úton elbeszélgetek az utánpótlásul küldött harcosokkal, igyekszem minél jobban megismerni őket. A közös beszélgetésből semmi sem lett. A harcosok már elfoglalták helyüket a fedélzeten, nem akartam zavarni őket. Elhatároztam, hogy sorra járom a csoportokat. Némelyeknek kérdéseket tettem fel, másokkal csak néhány rövid szót váltottam, de le is ültem a harcosok közé és elbeszélgettünk. Láttam, hogy harcedzett emberek, elszánt hangulatban vannak. Tudtam jól, hogy szükség van ilyen beszélgetésekre a katonákkal, de mást is tudtam: néha a beszélgetésnél is fontosabb számukra az a tudat, hogy a politikai vezető együtt van velük, osztozik velük a nehézségekben és a veszélyekben. És ez annál fontosabb volt, minél feszültebbé vált a hadihelyzet. Messze előttünk, Novorosszijszk felett pirosán fénylett az égbolt. Hallani lehetett a már megszokott, tompa ágyúdörejt. Jóval balra tőlünk tengeri csata zajlott. Mint később hallottam, torpedónaszádjaink ütköztek meg a németekéivel. Én a parancsnoki híd jobb oldali nyitott szárnyán álltam a révkalauz mellett; úgy emlékszem, Szokolovnak hívták. — A harcosok — mondta — egyszer hajtanak végre partraszállást, a naszádosok viszont minden éjszaka. És minden éjszaka csata van. Megszokták. Mi, révkalauzok, különös felelősséget érzünk mindenkiért. Gyakran — mint mondják — tapogatózva kell irányítanunk a hajót. Szárazföldön az utászok felderítik az aknamezőt, átjárókat csinálnak benne, és magabiztosan vezetik az embereket. A mi utunkat viszont újra meg újra elaknásítják a németek — repülőgépekről is, hajókról is. Ahol tegnap még nyugodtan jártunk, ott ma már aknára futhatunk. Minél közelebb értünk a Ceme- szi-öbölhöz, annál erősebben hallatszott a harci zaj. Éjjel ritkán bombázták a hídfőállást, de most a tenger felől hullámokban követték egymást az ellenséges bombázók. Zúgásukat elnyelte a robbanások döreje, s ezért úgy tetszett, ■d mintha zajtalanul suhannának. Zuhanórepülésbe mentek át, aztán rögtön felemelkedtek és elszálltak. Embereinken érződött, hogy ugrásra készen várnak, arcuk megkeményedett. Nemsokára már mi is világosban találtuk magunkat. Az éjszakai sötétség az átkelések idején különben is viszonylagos fogalom volt. A partról német fényszórók világítottak, fejünk felett is állandóan „lámpások” — repülőgépekről ledobott világító- rakéták — lebegtek. Valahonnan jobbról két ellenséges torpedónaszád tört elő, „tengeri vadászaink” heves tűzzel ’fogadták őket. Ráadásul a fasiszta légierő bombázta a parthoz vezető utakat. Hol messzebb, hol közelebb hullottak a bombák, hatalmas víztömeget dobtak a magasba, a víz pedig a szivárvány minden színében ragyogott a fényszórók és a különböző színű nyomjelző lövedékek fényétől. Bármely pillanatban várhattuk a becsapódást, és mégis váratlanul ért bennünket. Sőt, nem is fogtam fel mindjárt, mi történt. Elől valami feldübör- gött, lángoszlop szökött a magasba; olyan benyomásom támadt, mintha szétrobbant volna a hajó. Valóban ez történt: halászhajónk aknára futott. Egymás mellett álltunk a révkalauzzal, együtt dobott fel bennünket a robbanás is. Fájdalmat nem éreztem. Annyi bizonyos, hogy nem gondoltam a halálra. A halál semmilyen forLEONYÍD BREZSNYEV: Kis Föld (Részlet*) májának a látványa nem volt már újdonság számomra, s bár normális ember nem szokhat hozzá, a háború arra készteti, hogy maga is állandóan számoljon ezzel az eshetőséggel. Néha azt írják, hogy ilyenkor az ember a szeretteire gondol, hogy lelki szemei előtt lepereg az egész élete, hogy sikerül valami lényegeset megértenie önmagáról. Lehet, hogy ilyen is előfordul, de énrajtam abban a pillanatban csak egy gondolat villant át: nehogy a fedélzetre zuhanjak vissza. Szerencsére a vízbe estem, eléggé messzire a halászhajótól. Miután felszínre bukkantam, láttam, hogy a hajó már süllyed. Sok embert, akár engem, a robbanás lökött ki, mások maguktól ugrottak a vízbe. Gyermekkorom óta jól úszom — elvégre a Dnyepernél nőttem fel —, így hát biztosan tartottam magam a vízen. Kifújtam magam, körülnéztem, és láttam, hogy mind a két motorcsónak eloldotta a vontatókötelet, és lassan felénk igyekszik. Én, a 9. számú motoros mellett voltam, Szokolov révkalauz is odaúszott. Fél kézzel az ütközőgerendába kapaszkodva segítettünk felmászni a fedélzetre azoknak, akik a vállukon levő lőszer terhe alatt nehezen tartották magukat a vízen. A motorosról pedig felfelé húzták őket. Azt hiszem, egyikük sem dobta el a fegyverét. A fényszórók már pásztáztak bennünket, szorosan ránk akasz- kodtak, úgyhogy a Miszhakótól nyugatra fekvő Széles Szárazér körzetéből tüzérség kezdett lőni. Nem lőttek pontosan, de a motorcsónak erősen hánykolódott a robbanásoktól. A dörej nem csitult, de egyszer csak megszűnt körülöttünk a gránátzápor. Lövegeink nyilván tűz alá vették az ellenséges ütegeket. És ebben a zajban dühös kiáltást hallottam: — Mi az, megsüketültél? Add már a kezed! Később kiderült, hogy a kezét felém nyújtogatva ki ripakodott rám: Zimoda, 2. osztályú tiszthelyettes. A vízben nem látta a váll- lapot, de ez abban a pillanatban nem is volt érdekes. A deszánt- motorosok, mint ismeretes, sekély merülésűek, és alacsonyan fekszenek a vízen. Megragadtam az üt- közőgerendát, felhúzódzkodtam, és ekkor erős kezek felkaptak. > Csak ekkor éreztem borzongást: az április még a Fekete-tengeren sem a legalkalmasabb idő a fürdésre. A halászhajó már elmerült. A harcosok az egyenruhájukat fa- csargatták, és halkan szitkozódtak: „Átkozott fritze, ördögfajzat- ja!” Lassan lecsendesedtek, miközben elhelyezkedtek a ládák és a bálák mögött. Összegörnyedve vagy hasmánt feküdtek, mintha ez megóvná őket. Pedig még hátravolt a neheze: tudtuk, hogy rögtön harcba kell bocsátkoznunk. S ebben a tragikus helyzetben, a robbanások és a tűzcsóvák fényében hirtelen felhangzott egy dal. Emlékszem, egy jól megtermett matróz énekelte; a Kis Földön született dal az olyan harcosok törhetetlen akaraterejéről szólt, amilyenek itt voltak a motoroson. Ismertem e dalt, de most úgy tetszik mintha akkor hallottam volna először. Emlékezetembe vésődött a sor: „Ezek a faladikok vasembereket visznek.” KISKUNHALASI TALÁLKOZÓ UTÁN Érdekekről — őszintén Igazán széles választékot kínál a Kossuth Könyvkiadó az idei politikai könyvnapokra. Ebben is kiemelkedő helyet foglal el a Politikatudományi tanulmányok című kötet. A szerkesztő, Polgár Tibor legifjabb társadalomtudományunk művelőinek gondolatait gyűjtötte antológiába. Lényegesen átdolgozott és bővített kiadás látott napvilágot másodjára, az első változat néhány nap alatt elfogyott tavaly. Politikatudományi tanulmányok Fontossá vált az újrakiadás, hiszen a politika átszövi egész életünket: olyan természetes, nyilvánvaló az életünkben, mint az, hogy „prózában beszélünk”. Természetesen nem mindegy, hogy miről és miképp, a lényegről szólunk vagy épp mellébeszélünk-e. Csakhát nem mindig emlegetjük a politikát, vagy a politológiát. Nem mindig használunk hagyományos kifejezéseket akkor, ha valamit mondani akarunk. Miért is tennénk ? Az elvonatkoztatott fogalmak helyett érzékletesen gondolkodik a köznapi tudat. Épp a köznapokban nő meg a politika szerepe: például a munkahelyen, településeken jelentkező érdekek megfogalmazásában, képviseletében. Észre sem vesszük szinte, s már azt a témát feszegetjük tantestületi vagy termelési tanácskozáson, amelyet a szocialista demokratizmus fejlesztéseként fogalmaznak meg különféle határozatok. Mindezzel nyíltan, őszintén és bátran foglalkozik a Politikatudományi tanulmányok című könyv. Az egyik fontos írás szerzőjével, Lakos Sándorral, a Pártélet című folyóirat főszerkesztőjével személyesen is találkozhattak az olvasók, propagandisták a héten. A kiskunhalasi rendezvény vendége szakértőként érkezett. Már 1966-ban megjelent tanulmánya a gazdasági mechanizmus reformjának, tökéletesítésének kéndéseiről, megvizsgálta a párt politikai és szervező munkáját, a gazdaságban, foglalkozott a szocializmus alapjainak lerakásával, a tanácsok helyével és szerepével, s összegezte tizenöt év társadalmi, gazdasági változásait. A könyvnapi antológiában a politikai rendszer fejlesztéséről fejti ki gondolatait. Ebben a rendszerben központi helyet foglal el a párt, gyakorolja vezető szerepét, ami „döntően az eltérő érdekek egyeztetésének, integrálásának, rangsorolásának alapján a lehetséges cselekvési alternatívák közül a társadalmi szempontból legoptimálisabb megoldások kiválasztására a fejlődés főbb irányainak megfogalmazására, a célok megértetésére, a megvalósítás ösztönzésére és a folyamatok összességének politikai ellenőrzésére vonatkozik”. Ugye milyen egyértelmű és világos a képlet? A gyakorlatot nézve mégsem árt hangsúlyozni, hogy az elvi-orientáló tevékenység a meghatározó jelentőségű. Ennek érvényesüléséhez hozzátartozik az érdekképviseleti, választási rendszer megfelelőbb, lehetőségeit jobban kihasználó működése is. Átfogó jellegű, s nem csak egy területre érvényes kulcskövetelmény a munkastílus javítása, mindenféle formalizmusok csökkentése. A kötet tanulmányai továbbviszik, kiegészítik az okfejtést. Pozsgay Imre egyebek közt az érdekeket tükröző társadalmi tudatnak arra a tulajdonságára figyel föl, hogy „a különböző csoportok saját részérdekeiket össztársadalmi érdekként élik át. Ezért vari az, hogy a legkülönbözőbb érdekeket és törekvéseket kifejező csoportok a munkásosztály, a nép érdekeinek képviselőiként tüntetik fel magukat.” A politikai és közéletből is jól ismert szerzők avatnak be gondolatvilágukba,' fejtik ki véleményüket az elméletben és a gyakorlatban egyaránt fontos kérdésekről. Alighanem a leginkább lényeges következtetések közé tartozik: az érdekek feltárása, képviselete és ütköztetése, ellentéteik feloldása nélkülözhetetlen ahhoz, hogy a szükségleteket minél elérhetőbb, rövidebb és zök- kenőmentesebb társadalmi-gazdasági utakon lehessen kielégíteni. Meg kell menteni belőlük mindazt ami pótolhatatlanul hasznos hajtóerő. Halász Ferenc A NEMZETKÖZI KERÁMIA KÍSÉRLETI STÚDIÓBAN Új kiállítóterem Kecskeméten A Nemzetközi Kerámia Kísérleti Stúdiónak jó éve 1982. A négy év alatt a határainkon túl is ismertté vált kecskeméti művészeti műhely munkájáról felsőfokú je'zőkkel zsúfolt nyilatkozatokat tettek a Nemzetközi Kerámia Akadémia idei (első ízben szocialista országban tartott) közgyűlésének világhírű művészei. Tovább emelte az itteni alkotás presztízsét, hogy Geszler Mária, aki a stúdiónak az alapítás óta gyakori vendége, a franciaországi Vallaurisban rendezett kiállításon — ez a világ legismertebb tárlata! — második díjat kapott. A nemrég zárt szilikátipari kiállításon ismét első helyezett lett a kecskeméti műhely vezetőjének, a kollekciója — Probstner János hamarosan Oslóban is bemutatkozik. Egy szó mint száz: a legfőbb ideje annak, hogy végre kiállítóterem-múzeum is kapcsolódjék a stúdióhoz. Az itt készült alkotások egy része — az ösztöndíj fejében — Kecskeméten maradt, és marad — de eddig nem volt hol bemutatni őket. A nemrég kialakított, a stúdióhoz szorosan kapcsolódó kiállítóterem minderre jó alkalmat teremt. Néhány hét tapasztalata alapján az is nyilvánvaló, hogy az első tárlat rendezője, Jerger Krisztina jól válogatta az anyagot: a stúdió négy esztendős működéséről is pontos tükröt nyújt. Szoros kapcsolatot alakítottak ki a hazai porcelángyárakkal — szó van arról, hogy különleges termékeivel bemutatkozik Kecskeméten a pécsi Zsolnay, a herendi és ä hódmezővásárhelyi gyár. Egy korábban kötött megállapodást bővitve megegyeztek a Veszprém megyei Múzeumok Igazgatóságával: továbbra is évente rendezinek kiállítást Tihanyban, viszonzásul az ottani anyag Kecskemétre is elkerül. A péntektől vasárnapig rendszerint, egyébként csoportok előzetes bejelentésére bármikor látogatható kiállítóterem tehát a stúdió tevékenységének művészi dokumentálásán túl is vállal szerepet. Ide tartozik az a sokakat érdeklő jó hír, hogy hamarosan árusítási jogot kap a stúdió. Azokat a lektorátus által zsűrizett kerámiákat kínálják majd, amelyek nem tartoznak a múzeumi törzsanyaghoz, s amelyeket egyre nehezebb volt biztonságosan tárolni. A várható árak jutányosnak látszanak, s bizonyos, hogy legjobban a vevők járnak ... í KRÍMI KÖLTŐK November 7-i számunkban is. akárcsak mai összeállításunkban, két-" két szovjet költőtől válogattunk verset. Külön öröm számunkra, hogy testvérlapunk, a Krimszkaja Pravda hasábjain jelentek meg első alkalommal e költemények, amelyeket Bács-Kiskun megyei — * fiatal — költők fordítottak magyarra. VJ A CSESZ LA V KA CS URIN: Frontdal Vannak örök igék, hiszem, Fejemet tenyerembe hajtom; S hangzik ez a frontdal Egyre a magnetofonról. A küszöbön — Oly egyenes — Ül a mama Arca merev. Milyen a katona útja — A mama az éneket hallgatja. Dobol a vér a halántékán, Szemei elhomályosulva; A mama most egy úrra gondol, Ott arra, Az útelágazásnál Hol fut az ösvény, Sok levélke rajta, S két sor csupán A deszkatáblán. A mama arcán, csendes folyón Megremeg a ránc, örvénylik... „A benőtt utat kitaposom A szülői ház küszöbéig ..." S szalad az út, Fut a dallal Keskeny ösvény — o magnószalag. (Virágh József fordítása) JEKATYERINA GOLUBKOVA: Mesterek A hajók dicsérik mestereik! Evek, évszázadok óta szorgos és avatott kezeik által teremtődik a csoda. A formátlan fém mire volna? Teremtve szívvel-lélekkel, kemény kézzel kovácsolva töltitek meg élettel. Ez a mindennapok sora, — s homlokot törölni sincs idő — de a hajóépítő sorsa Senkivel nem cserélhető. Fennséges jogotok ennyi; dicsőségetek konokon, hajók ezre és ezre zengi szerte az óceánokon. Míg úszik tengeren hajó, azt jelenti: kell lenni, azt jelenti: kell tenni, a hajóknak menni kell! (Hideg Antal fordítása) • Néhány hét alatt sok érdeklődő nézte meg Kecskemét új kiállítótermét. (Walter Péter felvétele)
