Petőfi Népe, 1982. november (37. évfolyam, 257-281. szám)

1982-11-02 / 257. szám

1988. november 2. • PETŐFI NEPE # g „Szórakozni kulturáltan is lehet” Azt hiszem, azzal az alapvető kérdéssel kell kezdeni, hogy köz­művelődési intézményeinkben — így a művelődési házakban, könyvtárakban, filmszínházak­ban — nem külön feladat a mű­velődési és a szórakozási lehető­ség megteremtése. A kettőt azon­ban nem lehet és nem is szabad elválasztani egymástól, még ak­kor sem, ha egyes esetekben az előbbi vagy az utóbbi hangsúlyo­sabb. Helyesebb tehát így fogal­mazói a művelődési házak fel­adatát: szórakozva művelni, illet­ve művelten — kulturáltan — szórakoztatni, a szó nemes értel­mében. Rendezvényeink megszer­vezésénél ezt tartjuk szem előtt még akkor is, ‘ha ez a kölcsönös­ség nem minden esetben érvénye­sül. Mi segítheti elő. vagy gátolhat­ja e törekvés megvalósulását? Általában az adott rendezvény vagy előadás maga megválogatja a közönségét, ami természetes is. A különböző táncos rendezvé­nyek — diszkók, pop-, rockkon­certek — az ifjúságot vonzzák. A műsoros estekre — táncdal, nép­dal — az érdeklődők zöme a középkorúakból áll. A színházi előadásoknak, kiállításoknak, elő­adóesteknek is megvan a maguk spontán érdeklődő, vagy szerve­zett közönsége. Mindegyik esetben úgy hiszem, elsődleges feladata az illető in­tézménynek az emberek művelő­dését, szórakozását kulturált kö­rülmények között lehetővé tenni, illetőleg ahhoz a megfelelő felté­teleket megteremteni. A körülmé­nyek az esetek többségében meg­határozhatják — és meg is hatá­vozzák — a résztvevők megjele­nését. magatartását is. Igaz. itt a komoly műfaj előny­ben vain, lehet az színházi, zenei, képzőművészeti rendezvény vagy éppen tudományos előadás. Ha a rendezvények tartalma is megfe­lel az elvárásnak, úgy gondolom, nem vitathatja senki sem. hogy a művelődési igény kielégítésével együtt kulturált szórakozásról is gondoskodtunk. A táncos rendezvények eseté­ben már ..síkosabb a pálya”. Ha­marabb el lehet csúszni. Ennek egyik fő oka a szesz, pontosabban az ittas állapot. Oszlassuk azon­ban szét azt a tévhiedelmet. hogy a szórakozást a mértéktelen sze­szesital-fogyasztás jelenti. Van­nak. akik ezt hiszik: ők a rendü­letlen pulttámogatók, mintha at­tól félnének, 'hogy eldől. Hozzá­tehetjük azt is, hogy nem min­denben a rendezvény helyszínén működő büfé a ludas, mert a má­sutt „tankolt” nagyérdemű oda már eleve jllurriinált állapotban jön. (Tudvalevő, hogy színházaink büféiben is árusítanak szesíes italt, ám ott mégsem látunk ittas egyéneket.) Ezek után kérdés: fegyen-e szeszesital-árusítás a mű­velődési házakban? A másik fő ok: sokszor a fellé­pő együttesek szítják fel — rossz értelemben — a közönség hangu­latát. amely nemegyszer a néző­tér berendezéseinek rongálásához vezet. Hallottunk már olyan eset­ről/ ahol a koncert mérlege: húsz. ezer forint bevétel, és egy sor né­zőtéri szék tönkretétele. Megéri-e ezt az árát ez a típusú rendez­vény. Miért kell ezeket az együt­teseket fogadni? ivéért kaphatnak egyáltalán működési engedélyi? S ha már itt tartunk: miért ké­szülhet egy egyébként jó hírű együttesről olyan színes plakát, amely a tagokat valódi vadnyuga­ti öltözékben, külhoni kellékek­kel körítve — skót whisky, Ca­mel cigaretta, dollár — ábrázol­ja? Mit akarunk reklámozni ez- zél? Az együttest? Vagy ezt az életmódot? Csodálkozunk aztán azon, hogy erre fel jó pár fiatal őket utá­nozva még kirívóbb „szerelésben” jelenik meg a rendezvényeiken? Sajnos, némelyek még ápolatlan külsővel tetézik ezt is. Mindezek láttán aztán jogosan sóhajthat fel a népművelő: „Anyám, én nem ilyen lovat akartam”. Mindig örömmel olvasom az alábbi szöveget az egyetemi és középiskolai táncos rendezvények, gólyabálak meghívóin: „Megjele­nés férfiaknak öltönyben. höl­gyeknek alkalmi ruhában”. Pe­dig ezek a rendezvények is a mai fiatalsághoz szólnak, és nem századeleji garde-öálákra invitál­ják őket. Mert ismételten hang­súlyozni kívánom: Művelődni, szórakozni kulturáltan is lehet. A kérdés: de vajon lehet-e valóban? Nos. miért van az, hogy ugyan­abban a művelődési házban egy átlagos táncos rendezvényen vö­dörszámra gyűlik össze a külön­böző eredetű szemét — a ciga­rettavégektől az eltört sörösüve­gekig —, ugyanakkor egy képző- művészeti kiállítás, vagy irodalmi est után két eldobott gyufaszálat sem talál a takarító? Pedig ott is volt közönség, néha nem is ke­vés. Az elmondottak is igazolják, hogy napjainkban valóban élő probléma az ifjúság kulturált szó­rakozásának kérdése. Mindany. nyian érezzük: tenni kell vala­mit. De ehhez a közművelődési intézmények nyújtotta szerény lehetőségek és a népművelők szorgos erőfeszítései nem elegen­dőek. Angeli Mátyás művelődésiház-igazgató. Császártöltés KÖNYVESPOLC Gergely Agnes: Huszonegy Köztudomású a drámai hatás lényege: azonnal és közvetlenül tapasztalható a nézőtéren. A szín. háznak természetében rejlik va­lamilyen föltételezett mozzanat, valamilyen egyezség a nézővel. Ez nem történhet másként csak a színművész közvetítésével, aki­nek csaknem egyetlen viszonyí­tási alapja, önértékelésének for­rása a szakmai közvélemény és a közönség. Ha ez nincs, akkor bi­zonytalanná válhat a színész, de az igazán nagyoknál továbbra is szilárd az emberi jellem. A szín­házművészek életében fontos a mai siker, az elismertség, de ez nem ível át a holnapba. Ezért van némi igazságtalanság abban, hogy a tájékozottsághoz hozzá­tartozik bizonyos művek, alkotá­sok és irányzatok.ismerete: a fés'- tők, zeneszerzők, írók életét, munkásságát a múltból is fel­idézzük, de nem, vagy csak elvét­ve tartjuk fontosnak a jelentős színházművészekét. ,.A bugyrok bugyra: hogy a szí. nész művének maradandósága, akár a buborék és vízfodor, amit a hajó hagy maga után a végte­len vizen. Az életmű az emléke­zését.” — írta a sok vitát kiváltó esszéjében Popper Péter. Csak részben érthetünk vele egyet. Az életmű nem az emlékezésé, ha nem a máé. ha olyan érzékeny tollú író örökíti meg, mint Ger­gely Ágnes. Huszonegy, művészportrét adott közre egy kötetben a Magvető Könyvkiadó. Művész! Nagyon ne­héz meghatározni, mit jelent ez a kifejezés. Hiába próbálnánk a fogalmat lényegi értelemben, vagy akár csupán gyakorlati ol­dalról meghatározni, mindenkép- pén kudarcot vallanánk, amint azt esztéták nemzedékeinek hosz- szú sora is tanúsítja. Gergely Ág­nes sem ezt kutatja, hanem olyan embereket mutat be, akiknek kö­zös vonása „a játék föltétien tisz­telete. más szavaikkal a művészi munkaerkölcs”. Tanulságosak ezek a vallomá­sok. Cáfolják a bohém művész­ember sztereotip képzetével kap­csolatos — még ma is élő — vé­leményeket. Olyan személyiségek vallanak magukról, akik több­nyire megalkották saját benső eszményeiket, amelyeket önnön parancsolataiként vállaltak Is. Ugyanakkor él.ni tudtak a világ­ban anélkül, hogy szakadatlanul összeütközésbe kerültek volna ve­le. De az ő életük sem volt konf­liktusmentes, hiszen a történe­lem szele és vihara éppen úgy érintette őket is, mint a „civile­ket”, és ebben a században nem mindig volt a művészetnek meg­felelő szellemi éghajlat. „Olyan színházat szeretek, ahol a fizetség a vastaps, és nem a pénz. A taps a színész egyetlen fizetsége” — olvasom az egyik vallomásban. „A taps nem szabadi, hogy fontos legyen. Néha a taps kifejezetten árt” — mondta a má­sik színész. Van, aki a szép be­szédet. míg más a mozgáskultú­rát tartja fontosnak. Az egyiknek az a rendező imponál, aki min­dent megmond, a másik azt ked­veli, aki nem szól bele a szerep­formálásba. Színes világot és színes egyéni­ségeket ismerhetünk meg ezek­ből' a művészarcokbó.l. Személyes ismerősünkké válnak a kötet sze­replői. Gergely Ágnessel együtt köszönet jár nekik, „mert modell­ként is leckét adtak alkotáslélek­tanból. élettapasztalatból, a port. ré műfajának stiláris. s az igaz­mondás határainak etikai lehe­tőségeiből”. Komáromi Attila Országos . bélyegtárlat A Magyar Bélyeggyűjtők Országos Szövetsége modern székházában tájékoztatott Kmetty Ottó osztályvezető a kecskeméti I. országos politikaibélyeg-kiállításról. — Szövetségünk szívesen választ vidéki városokat na­gyobb kiállítások színhe­lyéül. Többnyire olyan tele­püléseken rendezünk bemu­tatókat; ahol aktívak a helyi bélyeggyűjtők, ahol nagyobb érdeklődésre számíthatunk. Kecskemét már bizonyí­tott. Ezért is örülünk annak, hogy november 5-én ott nyí­lik meg az I. országos poli- tikaibélyeg-kiállítás az Er­dei Ferenc Művelődési Köz­ponttal közös szervezésben. Joggal állítható: szakmai körökben országos jelentő- ' ségűnek tekintik ezt a kiál­lítást. Meggyőződésünk sze­rint közvetve, közvetlenül érzékelteti a Nagy Októberi Szocialista Forradalom ha­tását, felszabadult hazánk fejlődését is. Politikai bélyegen termé­szetesen nemcsak direkt po­litikai eseményeket, állam­férfiakat, munkásmozgalmi személyiségeket ábrázoló bélyegeket értünk. Nyilván: Lenin élete és munkássága, a hatvanéves Szovjetunió történelme hangsúlyosan szerepel, de bemutatjuk a szocialista országok kultu­rális, gazdasági gyarapodá­sát. A bélyegek tükrözik a szocializmus építésének eredményeit, az erőfeszíté­seket. Beletartoznak — pél­dául — az ötéves tervek, a népi tulajdonba vett gyógy­üdülőhelyek is. Gondos előkészületek után mintegy 40 gyűjte­ményt mutatunk be, 250 ki­állítási keretben. Túlnyomó­részt a legjelentősebb hazai gyűjtemények reprezentál­ják a politikailag is elkötele­zett témájú bélyeggyűjtés szinvonalát. Bolgár, cseh­szlovák, szovjet és NDK-be- li filatelisták részvétele-'ki­tekintést ad baráti országok életébe. A november 14-ig az Er­dei Ferenc Művelődési Köz­pontban megtekinthető ki­állítás rangját az is növeli, hogy ez időben itt tartja el­nökségi ülését a Magyar Bélyeggyűjtők Országos Szövetsége. A Magyar Posta bélyeget bocsát ki ez alkalommal, a Május 1. téri intézményben pedig alkalmi postahivatal működik. H. N. Gy. Szabó Béla kiállítása Kiskunmajsán Aki igazán művésznek szegő-' dik, az a másik embert szolgálja élete fogytáig. Gy. Szabó Béla ezt a szolgálatot tölti be már fél év­százada megrendületlenül. Hosz- szú időn keresztül keveseknek mondott valamit a név. Gyér tá­bor tudta, hogy mögötte a mű­vész-életpálya egyik legszerényebb nagy egyénisége dolgozik — nem a hírért, nem a dicsőségért. Leg­először itt a kunsági határban láthatták — akik észrevették — a csöndes diákot, hogy tart va­lahová keresni a táj lelkét. Ki a határba. Vadvizek szikpadjai kö­zé, szélfútta buckák halmaira. Pedig nem is innen való. Jött a hegyek közül, ahol még vadabb a föld, s sziklák közt nem terem búza. Ahol élesebben, kaparób- ban zúdul le a szél, ahol gyökö- sebb és fukarabb a szó. Abból a Szabó-ágból való, amely katonát, hazát őrizőt adott, vagy jó pász­torokat, meg olykor Jézus-faragó embereket, öt már a technika mozdította ki az ősi falufészek­ből, hiszen a vasutasélet vitte vo­natát Gyulafehérvárra, ahol meg­született, ahol gyerekeskedett. De az a gőzös járt vele Szabadkára még a szülőkkel, aztán már a maga kenyerén Budapest egyete­mére jutott, majd a főiskolás évek alatt egyszerre idáig döcög- tette keskenyebb vágányon, elég szűkös diákkenyéren. Ügy nőtt föl, hogy életfegyelmét a szigorú rendi iskola szabta ki Gyulafe­hérváron, és az ott tanultakból az ragadt meg benne, hogy az életért mindig dolgozni és tenni kell. Másra nem szorulhat csak ma­gára, és ugyan választhat hiva­tást sajátmagának, a világban való helyét csak önmaga talál­hatja föl, úgy, hogy meglelte ér­telmét az életnek. A mérnöki ok­levél mellett még ott szorongott a kötelességtudat, hogy hiszen ezért kínlódott, hogy ez végre meglegyen. De amikor kikopott a kenyér a kezéből, és nem maradt csak a tiszta üres papír meg a szénrúd, akkor már eltökélte: csak napjában egyszer ehessen, de rajzolhasson. Művésznek sze­gődött bizony szikkadt kenyérre, látszatra ugyan szabadabb élet­re, de. lemondásokkal megrakott sorsra. Jól benne járt a férfikorban, mire az első elismerések elér­keztek hozzá. „Előszoba-művészet” — legyint, gettek eleinte némelyek famet­szeteire, csak amikor hangosabb lett a világ elismerése, akkor gondolkodtak el a mindenkit le­szólók. Gy. Szabó Béla fametsze­teiben új iskolát teremtett. A legnagyobb öröm akkor töltötte el, amikor kínai útja során az ősi technikát legjobban ismerő fa­metszőművészek a legnagyobb eu­rópai mesternek kijáró tisztelet­tel köszöntötték. Hosszú időn át szinte rejtőz­ködtek a színes pasztellek, mert a fametszetekről már ugyan töb­bet tudott a világ, színekben fo­galmazott alkotásait alig ismer­ték. Pedig itt a kezdet! És egy­szerre kilépünk a tegnapi kis­kunsági tájba. Gy. Szabó Béla ve­zet minket a nagy ég alá, a szan- ki utcákra, az egykori homokbuc­kák közé. Ilyen volt a földünk — tegnap. A mi földünk! A kicsi haza egy parcellányi darabja. És milyen csodálatosan üde a színe, a színefoltja, a mester által meg­látott és megragadott kicsiny zu­gok, ritkás ligetek. Veres Péter tegnapi szavát hallom: Kapasz­kodj meg ebbe a földbe magya­rom! Gy. Szabó bizonyságát lá­tom: mennyi szépséggel rakott ez a táj. Petőfi szavai szólalnak: „Szép vagy Alföld!” Színek és szavak egyszerre egybemosódnak, mert egyigazú a szépség, ami az emberért, a többiekért születik. Aki a giz-gazokat észreveszi, de még azt is megalkotja, hogy azoknak árnyékuk van a napsü­tésben, az a művész olyan alá­zattal közeledik a természethez, mint gyermek a mesékhez. Áhí­• A Homokvilág c. könyvének első lapja. tattal. Gy. Szabó Béla mindig ilyen művész volt, és maradt. A világban megtanult otthon lenni, mert mindig megkereste az azonosulást legelőször tájjal, ter­mészettel, s benne az emberrel. Ahol csak megfordult, oda visszahívják és várják. Ha egy- egy kiállításának hírét hallják, eljönnek hozzá Hollandiából, Bel­giumból, de sorolhatnám. Kolum­biában egy teljes esztendőre ma- rasztották volna kedves vendég­ként, de akkor már készült Sepsi- szentgyörgye. az új kiállításra, és jönnie kellett haza. Ha nincs is itt e napokban Kis­kunmajsán — mégis itt van kö­zöttünk. Nemcsak munkáival, az­zal a ragaszkodó szeretettel, amely ideköti a Kunsághoz, Szánkhoz, ehhez a földhöz, amely a legtöbbet jelentette számára: az indulást és a mindig visszatérést. Ezek a csodálatos pasztellek a bizonyságai az ő kötődésének. Csupán válogatás e mostani, mert nem a teljes anyag, de előbb-' utóbb egyszer itt lesz az egész, amelyeket itt kívánna elhelyezni, azoknak kedvére, akiktől kapta. Tájtól és emberektől, a kunsá­giaktól. Gy. Szabó azok közé a művészek közé sorolható — ke­vesen vannak ilyenek — akik mindenüket szétosztják életükben. Odaajándékozzák azoknak, akik a legféltőbben őrzik. Egyszer számvetést készítgettem vele, hol is találhatók művei a világ­ban? 'Moszkva, Mexikó, Peking, sorolgattam, s benne volt ebben a Magyar Nemzeti Galéria is, de ekkor fogalmazta meg először, kicsit bizonytalanul: Szánkra nem kerülhetne egy része?... Még nem sejtette az azóta kiteljesedő gondolatot, hogy készül egy em­lékszoba számára, hogy majd a homokvilágnak is vissza tudjon adni mindent, amit itt nyert és kapott. E mostani kiállítás talán az első lépés, hogy egyre ismertebbé vál­hasson a hétköznapokban is mű­veivel, egy nagy magyar festő­művész, aki minden gondolatával, minden kréta- vagy vésővoná­sával az emberi szépséget szol­gálja. Fábián Gyula 1. Az útkanyarból, amely a szél­lel birkózó kis nyírfás után kö­vetkezett, láthatóvá vált a falu. Távol jegenyék dárdája, a kis pa­tak hídján túl néhány fűzfa kó­cos hajú szomorúsága, aztán már a házak következtek. Élénk színű­re festett kerítések, virágoskertek, lugasok. A tanácsháza előtti téren ostor­fák. apró kockákkal kövezett piac­tér, a sarki italbolt és a játszótér mellett a zöld gyep, amelyen le­kaszált fű száradt. Csak ketten szálltak le az autó­buszról, Kiss Tamáson kívül még egy falusi asszony bugyrok, cso­magok sokaságával. Két gyermek várt rá, felkapták batyuit és el­siettek. Kiss Tamás megvárta, míg az autóbusz elindul, és eltűnik a piaci törmeléket felkavaró porban. Aztán szétnézett. Az ostorfák alól egy férfi indult felé, puha kalapját a szemére húzva viselte, kezében bot volt. — Kiss Tamáshoz van szeren­csém? — kérdezte rekedt hangon. Állandóan hurutos volt a sok do­hányzástól. — Györki István va­gyok, az általános iskola igazgató­ja. A megszólított rámosolygott, majd a kezét nyújtotta. — Az vagyok. Köszönöm, hogy várt rám. >. — Ez csak természetes — mond­ta az igazgató, miközben megfor­gatta a botot a kezében, s ettől a mozdulattól egyszeriben rokon­szenvessé vált a jövevény szemé­ben. Erősen megszorította a kezét, majd felkapta a csomagját. Egy kis bőröndje volt mindössze, né­hány szükséges ruhaneművel, tisz­tálkodószerekkel. Mielőtt elindultak, körültekin­tett, mint aki alaposan szemügy­re akarja venni a falut, ahová ér­kezett. Aztán sóhajtott, és meg- szaporázta a lépteit. Az igazgató a sarkon hirtelen meghökkent. — Az ám — mondta krákogva —, előbb megnézhetnénk a laká­sát. Űtba ejtjük. A felesége mi­kor érkezik? — Néhány nap múlva, a bútor­ral mondta, aztán hozzátette: — Azt se tudom még, hová jöttem. — Tóvár nagyközség, hatezer la­kos, két termelőszövetkezet, kör­zeti iskolája huszonöt pedagógus­sal. Maga a huszonhatodik. A töb­bit majd megtudja. Jobbra me­gyünk. Kissé távol van a lakása az iskolától, de hát nem árt egy kis séta. Van egy presszónk, a művelődési házban könyvtár mű­ködik, a színjátszó csoport tavaly szétesett. Szükség lenne egy hoz­záértő irányítóra, aki összefogja a fiatalokat. — Ehhez nem értek — hárította el ennek még a gondolatát is Kiss Tamás. — De hiszen maga magyar és történelem szakos! — Valóban. Sajnos, nem tudok szervezni, és azt is bevallom, hogy semmi sem sikerül, amihez nyú­lok. Meg kedvem sincs ilyesmire. Semmi kedvem ... Az igazgató megköszörülte a torkát, valamit mondani akart, aztán nem szólt. Ez az új tanár, Kiss Tamás fegyelmi úton került ide, Tóvárra, öt nappal ezelőtt kapta meg erről az értesítést hi­vatalosan, és nagyon megörült ne­ki, mert hiány volt magyar szakos tanárokban. Ami a fegyelmi ügy mibenlétét illeti, arról nem kapott még értesítést, bizonyára megkül­dik majd neki később. De őt az nem érdekli. Az iskola új tanára rokonszenves megjelenésű. — Majd erről még beszélgetünk — mondta barátságosan, és meg­állt egy parasztház roggyant ka­puja előtt. — Itt volnánk. Ez az a ház, amelyben az otthona lesz. A jövevény felnézett a házra, és hirtelen összeszaladt a szemöl­döke. Az igazgató lehajtotta a fe­jét, aztán elfordult, majd halk kö- hécselés után belökte botjával a kapu szárnyát. A parasztház, amelynek udvará­ra beléptek, öreg épület volt, szá­zad eleji vályogfallal, roggyant te­tőgerinccel, hosszú, döngölt folyo­sóval az udvar felől. A gémeskút a kert elején állt, a kert nagy volt, de műveletlen, tele méteres gaz­zal, dudvával, a kertkapuban pe­dig szemétdomb éktelenkedett. Szó nélkül léptek be a konyha ajtaján. A falakon látszott a dísz­tányérok nyoma, egyiket ott is hagyta a régi lakó, talán elfelej­tette leakasztani a szögről. Az el­ső szoba padlós volt, de lepattog- zott már róla a festék. Az ablakok azonban jól csukódtak. A hátsó szoba földes, fala repedezett volt. — Ki lakott itt? — kérdezte el- fuliadó hangon a tanár. — A szövetkezet egyik techni­kusa — mondta az igazgató anél­kül, hogy ránézett volna. — Az volt a megállapodás, hogy rend­ben adja át a tantestületnek a la­kást. Űgyhogy ... majd szólok az elnöknek. Rendbe teszik ezt né­hány nap alatt. Külön építőbri­gádja van a szövetkezetünknek. — Mit gondol, rendbe lehet ezt hozni egyáltalán? — Hogyne — csavargatta a fe­jét az igazgató, és nagyon megsaj­nálta a mellette álló fiatalembert, ö sem ugrálna az örömtől, ha ilyen lakásba kellene beköltöznie. Az ablakhoz lépett, mindkét szárnyát kinyitotta, mert érződött a szobában a doh. Régen nem volt itt szellőztetve. Aztán kimentek az udvarra. A tanár a kutat is meg­nézte, megpróbálta, nehezen moz­gott a gém, hiányzott a végéről a kölönc. Ezen könnyű lesz segíteni. Ráült a cement kútkávára, és az ég felé fordított tekintettel ült egy ideig mozdulatlanul. — A szülei hol laknak? — kér­dezte az igazgató, talán csak azért, hogy kérdezzen valamit. — Nincsenek szüleim. Árva va­gyok. Sem apámat, sem anyámat nem ismertem ... — Ne haragudj — mondta aka­dozva, tegezésre fordítva, és már megbánta, hogy ilyet kérdezett. Odalépett hozzá, karon fogta. — Gyere, a feleségem ebéddel vár. Délután majd beszélünk a szövet­kezet elnökével. (Folytatjuk.) rrjA ILLÉS SÜNDOfi .ÜIGÓFÉSZE!

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom