Petőfi Népe, 1982. október (37. évfolyam, 230-256. szám)
1982-10-10 / 238. szám
/ MŰVELŐDÉS - IRODALOM • MŰVÉSZET MŰHELY KECSKEMÉTEN Megújuló zománcművészet Minek nevezzem? Ilyen, s ehhez hasonló kérdéseket tesznek fel az okvetetlen- kedők és tudálékosok, amikor a zománcművészetről esik szó. A legtöbben az utóbbiak közül — mintegy „értékítéletül” — az iparművészet ágaként kívánnák számon,tartani. Pedig ez a műfaj régi időktől fogva él, s most ismét a virulás korszakát kezdi el, nem sokat törődve azzal, hogy minek mondják. Művelői pedig — legyenek bár képző-, vagy iparművészek —, ha valamely különös minőséget helyeznek a Művészet asztalára, közömbösen hallgathatják a fentieket; az egyes művészeti technikák tiszta formái éppúgy fehér hollóként állnak immár, mint a klasszikus tudományoké; legtöbbjük a másik területére való belépésre kényszerül, hiszen a kor jellemzője, hogy összefüggésében szemléli a világ dolgait. Az elnevezés tehát a mű lényegén, vagy formáján nem változtathat. Egyedül az alkotás — jelen esetben a zománctechnikával készült mű — jelöli ki saját helyét célja és megoldása függvényében, képző- vagy iparművészet között. Lehet értékesebb, vagy -kevésbé jelentős, függetlenül attól, hogy létrehozója milyen diplomával utazik a művészeti közéletben. Visszatérők Amikor egy-egy művészeti ág a csúcsra tör, szövetségeseket keres. Erkölcsi, politikai és anyagi támogatókat; de meg kell lelnie a helyet, s időpontot is, amely az erőkifejtésre, s az eredmények kiküzdésére alkalmas. A Bács-Kiskun megyei, illetve kecskeméti nemzetközi zománcművészeti alkotótáborok megvalósulásának gondolata oly időben született, melyben ezek a feltételek az itteni politikai, művészeti és gazdasági fejlődés következtében fennálltak. A Művészeti Alap kecskeméti alkotóházába rendszeresen visz- szatérő művészek: Kátai Mihály, Petrilla István, Stefániái Edit, Koffán Károly, Morelli Edit, Túri Endre (és még néhányan) egyre több időt töltöttek el a „TÜZES MŰFAJ” művelésének színhelyén, — az évek során gyakorta sokféle néven ismert — mai Kecskeméti Zománc- és Kád• Kátai Mihály: önarckép lovassal. gyárban, ahol a gyári vezetés támogatását élvezve, sajátos művészetüket kiérlelhették. A laboratóriumi kísérletekben éppúgy partnereik voltak a gyár irányítói, mint a' mérnökök, a munkások. Külföldi és hazai zománcanyagokat használhattak anyagi ellenszolgáltatás nélkül. Munkájuk eredményeként fővárosi, kecskeméti és külföldi zománcművészeti bemutatókon láthatta a közönség e megújuló művészeti technika rendkívül sokféle megnyilvánulását : a hagyományos eszközökkel készített rekeszzo- mánc-munkákat; plasztikus és „síkban tartott” alkotásokat, festői felfogású műveket és grafikai elemekkel átszőtteket; megismerkedhetett a nemesfém (arany, ezüst) és zománc, vagy éppen más anyagok (fa, kő) együttes felhasználásával. Hírt adtak a tárlatok arról is, hogy a zománc kisméretű alkotásokon jelentős lehet, mint az építészet, vagy a köztéri művek társa; és megállhat szobor gya-. nánt, vagy díszíthet ipari formákat . . . Észlelhették a kiállítások látogatói, hogy a zománcművészet nem ismer tematikai korlátokat. Megfelelő formanyelv birtokában épp oly jelentős mondanivalója lehet a társadalmi kérdésekről és viszonyokról, mint az egyes emberben lejátszódó lelki folyamatokról. Alapozhat egyszerű, sokakat érintő tartalmakra és bonyolultabb összefüggésekre. Szólhat a modern művészet, illetve a népművészet szimbólumrendszerét továbbfejlesztő nyelven. Mi volt előbb? Irodalomban, művészetben — de még a családok életében is — számon tartják az ősöket, hivatkoznak rájuk. Mert mindennek történelme van ezen a földön. A kecskemétiek is büszkélkedhetnek azzal, hogy hajdan a városukban országszerte ismert és becsült ötvösműhely volt. Mesterei zománcdíszítéseket is alkalmaztak, tehát ismerték a szakma tüzes oldalát. E műhelyre -*r mint dicső elődre — hivatkozott előbb a kecskeméti zománcipar, s most — immár hivatalos megalakulása idején — a zománoművészeti alkotóműhely, melynek Túri Endre festőművész a vezetője. A szimpozionok, alkotótáborok legtöbbször folyamatosan működő intézményt feltételeznek. Tehát meg lehet kérdezni, hogy mire épült eddig a nemzetközi zománcművészeti alkotótáborok sora Kecskeméten? Hol volt az előzmény? — A műhely az elmondottakból is kitűnhet: ha szervezetlen formában is, de létezett. Tagjai azok a művészek voltak, akiket a gyár Kecskeméthez kötött, s akiknek művei, mivel a kecskeméti zománctermékekkel dolgoztak, bizonyos szín- és formai rokonságot tartottak egymással. A műhely valóságos létét bizonyítja például az, hogy Kátai Mihály nagyobb méretű munkáit e gyárban készítette, s Túri Endre itt kísérletezte ki hazai alapanyagokból a szakma teljes elismerései kiváltó, átlátszó, magas fényű ékszerzománc-sorozatát. A műhely életét bizonyítja, hogy a gyár termékei mellett az együttműködő művészek jelentősebb munkáiból is bemutat egy-egy alkotást a nagyobb országos zománcipari kiállításokon. A lényegében létező műhelyre így épültek az évenként nyaranta hat hétig tartó nemzetközi alkotótáborok. S ezek a telepek — melyeket a kezdet óta Kátai Mihály vezet — sürgették a szervezett műhely folyamatos üzemelését. Ezután e műhely fogadja nyaranta a nemzetközi művésztársaságot. Kecskeméti zománcművészeti műhely névre hallgat keresztelése után a szóban forgó telep, melynek fő tevékenysége az ötvösműhelyben kisebb méretű munkákra, egyedi darabok készítésére terjedt ki; és az építészettel szorosan összefüggő kísérletekre, tervező mérnökökkel együtt elképzelt megoldásokra irányul. Jelentős helyet foglal el a műhely programjában az amatőr művészekkel, iskolai oktatókkal, tanárokkal történő kapcsolat kiépítése és a társadalom egyéb művelődési céljainak (előadássorozatok, kiállítások, szakmai bemutatók és további együttes szereplések) .megvalósításában való aktív részvétel. De tervezi a kellő szakértelem híján nem restaurált, s ezért elértéktelenedő népi, nemzeti muzeális tárgyak megmentését is. A sokirányú és gazdag műhelyprogram, az átgondölt tervezés és az illetékes megyei szervek támogatása a zománcművészet gyors kecskeméti fejlődését segíti elő. Goór Imre • Weintrager Adóit rajzai. ÁGH ISTVÁN: Reggeliznek a madarak Ez a korai ablak rám tár egy péter-páli hajnalt, madaraim kimaradtak az égből, akár telefonszámos naptáramból halottaim, kereszt +-re, minden madár a földön, billegős galamb sétál, a rigó hármakat ugrik, az a kis szeleburdi veréb is köztük szürkül, sürgős reggelizés, amíg teáz- gatok száz rózsaszín kukaccal lett feketébb az udvar, a macska kefe-sámli, aztán meg törpe párduc hátulról a galambra, micsoda kedves ragadozás! dúlás, ölés, falás, egészségetekre! föl a fára! s velük emésztenek a fák. de nagy békére van kilátás! harangszóig a szél is áll. : S zépen kikerekített, szabályos történet lenne, ha azzal kezdhetném, hogy mindmáig őrzöm azt a néhány sort. Nem őrzöm. Elveszett, elkallódott. Eltüntették hétköznapjaim, kapkodásaim, rohanásaim; a íeledékenységem, a felületességem; mindaz a körülmény, amire általában csak annyit mondanak a Pálamnál sokkal egyszerűbben és világosabban gondolkodók, hogy az élet. A nagybetűs ÉLET. Nem volt fontos? Elszállt hát tőlem a lényegtelenségek másvilágába. Hogy mennyországába, vagy poklába-é, nincs jogom meg- kéidezni, még magamtól se. A közöny létezését soha nem igazolták kérdésekkel: az nem kíváncsi, nem érdeklődő, nem aggódó, nem együttérző. Mi mindannyian tudjuk, hogy milyen: mintha útitársunk lenne a hosszú úton. Közeli lenne, mint egy barát. testvér, feleség vagy szerető, akihez kötődünk, aki drága nekünk, s immáron az életünk része. így vagyunk mi a közönnyel, a néhány sor írásokkal feldobbanó lelkiismeretiek így vagyunk. — özvegy Földes Mártonná, ön nem kegyetlenebb ember, mint más. Tudom, ez nyugtatja meg a legjobban, s ezért így búcsúzom el magától Talán könnyezett is a megnyugvással vegyes meghatottságtól, amikor elindultam a vasútállomásra, pedig nem fordultam vissza integetni, örültem, hogy kiérek az utcából, hogy jön a vonat, hogy fölszállhatok rá: egyáltalán, hogy mozdulhatok. Megadatott a mozgás egyszerű öröme. Ennek a semminek kellett örülnöm akkor, pedig még előtte hálom nappal egy álomnak örültem. amely valósággá válik, ha megérkeztem a faluba, találtam szállást, felszereltem a horgászbotjaimat. pirkadat előtt kimentem a tóra, beültem barátom ..Egyetek halak!” jelszóra keresztelt csónakjába, s a nádszéltől pár méterre kivetettem a készségeket. Nagy hallal álmodtam, s bizton éreztem, hogy ott, abban á gvönvörűen kacskaringózó tórendszerben megakasztom; csodálatos izgalommal és leleménynyel kifárasztom, megszákolom, s az enyém. Megfogadtam, ha tízkilósnál nagyobb lesz, akkor soha többet nem fogok pecabotot a kezembe, hiszen megélhettem mindazt, amit ma egy horgász megélhet. Hogy ennél többet kellett megélnem, ahhoz semmi köze nem volt sem az álmomnak, sent a halaknak, csak annak, hogy idegen voltam abban a faluban. amely ezer szállal kötődik a civilizációhoz, a modern gazdálkodáshoz, s egyáltalán nem gazdagodó, hanem kimondottan gazdag. M ár késő délután lett, amikor özvegy Földes Mártonná megszánt és fedelet adott a fejem fölé, mert senki sem akar befogadni, pedig tisztességes összegeket ajánlottam fizetségül. Kinevettek. Ha napszámos lennék, csak pár napra is, bárhol adnának szállást, teljes ellátást, s annak többszörösét fizetnék nekem egy napra, mint amit én adnék a fekhelyért nekik, de horgásszal nem akarják m; gukat kiröhögtetni. Ide nem szoktak horgászok jönni. Azt tartják : ne lásson bele az ő életükbe senki idegen, aki nekik még egy kapavágást sem dolgozik. Felébredt bennem a P"anú, hogy ezért nem ismerik, vagv ezért kerülik el az idegenek ezt a maga vadságával, füzeseivel és nádasaival ideálisan bújtatott tavat. Harmos barátom, ki húsz kilométerről jár ide tanárkpdni, azt mondta: ősereiű ősvíz ez, amit óriási kanszúnvogok védenek meg az üdülőépítőktől, a víkendezőktől. a telekspekulán- soktól. s ő három év alatt éppen ezért egyetlen szúnyogot sem ütött agyon. Megesketett, hogy én sem teszem, sőt, háromnak megengedem, hogy testem nedveivel jól föltáplálja magát, s csak utána kenem be magam a riasztóval. Egészen kevéske vodka marad csak az üveg alján, amikor a Lúd nevű presszóban kinyilatkoztatta, hogy a szúnyogkérdésben folytatjuk az osztályharcot, ahogy az komoly, fölöttébb tehetséges értelmiségi emberekhez illik, akik most ezzel segítik elő a haladást. Igen, enyhén szólva ittasak voltunk, de ennek az az oka, hogy ritkán találkozunk, s ha találkozunk, akkor annyira örülünk, a találkozásnak, hogy inni kell. Márpedig, ha nagyon örülünk, akkor sokat kell inni, s ennek az fesz a vége, hogy csángó balladákat énekelünk, utána pedig semmit, csak kesergünk egyfolytában, méghozzá akármin. Ha jól emlékszem, ez utóbbi stádiumban egyszercsak megragadta a karomat: —• Látod azt a nőt? Ott a sarokban. Azt hiszem, csak bólintottam, de félve, nehogy újabb üveg kerüljön az asztalra, mert már a körvonalától is fölkeveredett volna az amúgy sem nyugodt gyomrom. — ö volt az utolsó nő, aki igazán szeretett, érted? Nem tudtam, hogy mit, de abban az állapotban tökéletesen értettem volna mindent. De elmondta. Olyan túláradó szívvel, izzó együttérzéssel, s drámaiság- gal. ahogyan csak azok tudnak beszélni, akiknek a lelke mélyén valamilyen nagy nyitottság tá- tog a világra, mintha partra veteti halak milliói lakoznának benne. V alamikor nagyon szép lány volt, ma már csak a szeméből sugárzik valami, ha még keveset ivott. Tört, puf- fadt az arca, csapzott a haja, remeg kezében a pohár, valamikori önmagának még az árnyéka sem. Szeretett. Nagyon szeretett. Az őrületig szeretett, önzetlenül szeretett. Halálosan szeretett. Nevessünk! Halálosan szeretett. Bizony. Ö úgy szeretett. Tudom, nekem írt. Én tudom. Nevessenek! Nevetséges leírni: halálosan szeretett. Rossz romantika. Századvég. Rossz szentimentalizmus! Ugyan? Ugyan, Hölgyeim és Uraim, ezek alig a világunkhoz tartozó dolgok? Pedig szeretett, s úgy szeretett, s ő ember: élő, állampolgár, hát... Nem lehet megkerülni! Nem lehet! Ha más nem, hát térben helyet foglaló tömeg. aki betölt egy űrt, amit nem más tölt be, ezt pedig tudomásul kell venni. Ott, akkor, még kellett volna innunk, de nem ittunk. Ellenkezőleg: kijózanodtunk. Nem tudom milyen pszichikai csodák folytán, de az élete történetét hallgatván pár perc elmúltával a pokolra szállt belőlünk a szesz. — ö az egyetlen alkoholista nő — van több is, de azok zugivók! — aki ide be mer ülni. Az egyik agronómuson áll bosszút, azzal, hogy mindenki szemelát- tára issza magát tönkre. A Havas itt a leggazdagabb família, az ő gyerekük az agronómus. Vele volt az a nagy szerelem, még meg is szöktek, meg minden, mert ez a Mari a legcsóróbb család gyereke volt, és nem engedték hozzá az öregek. A srácot bedugták gyorsan az egyetemre, itt úgy mondják, hogy kibatyuzták neki a diplomát, mert nem egy észkombájn, s amikor visszajött, elvetették vele egv távoli rokonuk lányát, aki szintén jó pénzes családból való. Az meg nem tudott gyereket szülni. Ezt a szerencsétlent hozzáadták egy traktoroshoz, de mind a két gyereket a Havastól szülte, tök rá hasonlítanak. s az a szerencsétlen Jóska szégyenében fölakasztotta magát. Ez a Mari egyedül maradt, mert közben a szülei meghaltak, de az agronómus maradt a lelesége mellett. Akkor elkezdett inni, a Havas meg állami gondozásba vetette a gyerekeket, mert a sógora a tanácselnök. A szerencsétlen valami szert ivott, ami teljesen szétrágta a torkát, meg a hangszálait, Szerencsétlen! Szerencsétlen asszony, ezt kellene kiírni a falu névtáblája alá, nem? Te, tudod miért merek itt inni veled. Szeptembertől már nem vagyok itt. Nincs semmi bajom, de valami hasonló üli meg ezt az egész falut, mint ez a sors: hiába vannak nyolcszobás lakások, gyönyörű gazdaságok, meg minden. Hétközben itt lakom a szertárban egy ágyon, de ennél több itt nem kell, pedig fölajánlották a szolgálati lakást, amikor megnősültem. Szerencsétlen: Ha meglátom ezt a Marit, egész nap ezt motyogom magamban. Van amikor minden átmenet nélkül az eszembe jut. Alig tudok olvasni, mert néhány oldal után egvszercsak megállók, s mór megint vele foglalkozom. Azt veszem magamon észre, hogy eltölt valami belső keserűség, aztán a tehetetlen düh, és a végén az a kínzó gyűlölet. Nincs neki tárgya, ’de gyűlölet. Érted te ezt ? . .. Nehéz volt a hájhali ébredés. Egész nap nem fogtam mást, csak néhány kárászt, pedig nagyon akartam azt az igazi halat. Terka néni másnap hajnalban hozta be a kapu elől azt a kitépett irkalapot: „Tegnap este mindent leolvastam a szájukról. Nem vagyok szerencsétlen. Rájöttem, hogy ezektől megdügölhetek, s meg is döglök. A szemük láttára döglök meg.” A znap még kimentem a vízre, de úgy, mintha soha nem is akartam volna megfogni azt a halat, ami kínzóan hiányzott az életemből. Ogy telt el a nap. .hogy nem is akartam halat fogni. Terka néni aztán azzal fogadott, hogy megszólták a boltban, amiért szállást adott, mert az Isten sem tudja, hogy ki lehetek és mit akarok kifürkészni ebben a faluban, amikor egy egész, este a Havasékról tárgyaltunk. Megmondta. hogy mikor indul a vonat, s már mindenemet összepakolt, hogy azzal se kelljen az. 'dőt töltenem. Nem kell fizetnem semmit a szállásért, mert nagyon rendes embernek néze^ ki. csak menjek, ő idős létére nem akar senkivel haragot, mert ebből csak az lenne. Nem értettem, mert nem érthettem meg különös, feldúlt, ideges lelkiállapotát, mert mondani semmi többet nem volt hajlandó, csak ki-kiszaladt a kapuba szétnézni amíg szétszereltem a botjaimat, s már mentem is. Háromnegyed órái® volt még a vonat indulásáig, elég idő a bosszúra. Hátizsákostól, horgászbotostól bementem abba az ízléstelenül kicicomázott viccbeillő névre keresztelt presszóba és a pincérnek azt mondtam, hideg sört kérek, jéghideg vodkát, vagy panaszkönyvet. Kikeltem magamból, hogy nem köszönt, az üzletvezetőt kioktattam a vendéglátás alapjairól, s miután kiderült, hogy csak gyorstalpaló tanfolyamot végzett, bemutatót rendeltem el. s minden lehetséges hivatallal megfenyegettem, ha nem teszi amit mondok. Legszívesebben kezet csókolt volna az alázattól, amikor belépett Néma Mária, hogy ő is bosszút álljon, mint írta is. Mélyen meghajoltam előtte, bemutatkoztam, kezet csókoltam. s ugyanerre kényszerítettem a kövérségtől és az izzadtságtól szétfolyó főnököt is, aki egy pillanattal előtte még azt mondta neki: ..Tűnj innen Mari!" H ajlongott a pincér, mi szótlanul ittunk, közben a megszeppent vendégek elpárologtak. Búcsúzáskor kezet csókoltam, s nem tudtam kívánni semmit. Az alkohol már a vonaton hatott, talán azért éreztem azt, hogy kimondhatatlan öröm és szerencse is lehet valahonnan távozni. De mi lesz azokkal. akik ezt nem teletik meg? Akik azt érzik, amit én is Néma Mária sorsa iránt, de élnek a nagyvárosokat követendő kihűlő falvakban? CSATÓ KÁROLY: Néma Mária
