Petőfi Népe, 1982. október (37. évfolyam, 230-256. szám)

1982-10-06 / 234. szám

1982. október 6. • PETŐFI NÉPE • 5 KISKUNHALAS EGYÜTT: KÖNNYEBB, HASZNOSABB A lehetetlenség lehetőségei A közművelődés berkeiben — kisebb és ■nagyobb helyeken — hányszor hallani a panaszt: „Sokkal többet tudnánk csinál­ni, de ahhoz nincsenek meg az alapvető feltételek, kevés a helyiségünk, korszerűt­lenek a felszereléseink, több népművelőre lenne szükségünk...” A több, a jobb, a kényelmesebb iránti igényt legtöbbször — indokoltan vagy indokolatlanul — a ten- niakarás jószándéka szüli. Nem tarthatjuk ezt bűnnek, még csak hibának sem külö­nösebben. Legfeljebb óvhatunk ez ügyben mindenkit attól, hogy illúziókban ringassa magát ahelyett, hogy inkább keresné az adott és szerényebb lehetőségek között a jobb, az eredményesebb megoldásokat. Mert nincs lehetetlenség: legfeljebb te- hetetlenségggel találkozhatunk. S nem ke­vés esetben. Ezért jóleső érzés az ellen­kezőjét tapasztalni. Erre is van sok pél­da, s most keresve sem találhatnánk jobbat — legalábbis Bács-Kiskun megyé­ben — a kiskunhalasinál. Kényszerhelyzet állott itt elő. Nevezetesen: az intézmé­nyeknek valóban nincs elég helyiségük, ezért talán fokozottabban egymásra van­nak utalva, mint más városokban. A mú­zeumban nem tudnak időszaki kiállításo­kat, nagyobb érdeklődésre számot tartó előadást rendezni, mert nincs erre alkal­mas terem. Kapnak más szervektől. Az októberi múzeumi hónap előadásait pél­dául a szakszervezetek szakmaközi mű­velődési házában tartják majd. A múzeum kitűnően együtt tud mű­ködni a Gőzön István Művelődési Köz­ponttal is. Erre legjobb bizonyíték a kö­zösen szervezett nyári múzeumkerti es­ték sikere. A hét szabadtéri előadást mintegy ezerhétszázan nézték meg. Vol­tak olyan előadások, melyekre három­száznál is többen voltak kíváncsiak. A siker titka — a közös szervezésen túl — az, hogy évek óta most először sikerült olyan könnyedebb nyári műsoi programot szervezniük, amely felkeltette a város leg­különbözőbb érdeklődésű lakóinak figyel­mét. Igazi közművelődési csemege volt ez, melyet jövő nyáron természetesen folytat­nak majd. Az utóbbi időben többször jártam Kis­kunhalason, s látván a Gőzön István Mű­velődési Központ állapotát, többeknek feltettem a kérdést: Mit tudnak csinálni a halasi népművelők az idei őszön-télen, ha az intézményben még mindig teljes a fel­újítás miatti felfordulás, noha a közműve, lődési évad már — úgymond — hivatalo­san is rég megkezdődött, s nincs itt egyet­len olyan terem most még, amelybe tíz ember beülhetne! Érthetően nem tartják kellemesnek ezt az állapotot, de hangsúlyozzák, hogy a közművelődés szervezése nem állhat le amiatt, hogy a felújítás lassan halad. A rendszeres művelődési rendezvényekhez szokott közönség ezt aligha értené meg. Valahogy úgy kellett, illetve kell átvészel­ni e kritikus időszakot, hogy a közönség a lehető legkevésbé érezze hátrányát. Ugyanis év végéig sem számítanak a ház teljes birtokba vételére. A megoldásra egyetlen lehetőség kínál­kozott: a társintézményekkel kialakult jó kapcsolatok még szorosabbá tétele, ha úgy tetszik: segítségük fokozottabb igény- bevétele. így működhetnek folyamatosan a művelődési központ klubjai, szakkörei és más kiscsoportjai, így hirdethettek őszre-télre — előre szervezett — nagyren­dezvényeket. Csupán példaként: a fotóklub a Szüts József Általános Iskolában kapott átme­neti otthont, a társasági táncklub a Hely­őrségi Művelődési Otthonban tartja ösz- szejöveteleit, a citerazenekart a Volán Vál­lalat üzeme fogadta be. Az általános is­kolákban rendszeresen vetítenek mese­filmeket. A Fáklya filmszínházban ven­dégszerepei majd október 7-én a Buda­pesti Játékszín, mely a Kedves hazug-ot adja elő. A darabban Tolnay Klárit és Mensáros Lászlót láthatják a halasiak. Ok­tóber második felében a helyőrségi ott­honban hívják össze a városi-járási klub­találkozót. s ugyanitt lesz majd Garas Dezső és Madaras József előadói estje. Novemberben a filmszínházban filharmó­niai hangversenyt rendeznek, s itt mutat­ja be a Népszínház társulata Csurka Ist­ván Az idő vasfoga című komédiáját, az­tán a Radnóti Színpadot várják ugyan­ide. A Szilády Áron Gimnázium pince­klubját adja majd át a Kaláka együttes novemberi fellépésére. Sorolhatnánk tovább annak bizonyíté­kait, hogy „lehetetlen” helyzetben is le­het dolgozni, ha nem kiemelkedő ered­ményekkel* de legalább elfogadhatóan, hogy nem minden múlik mindig csak a tárgyi feltételeken. Mert még a legalap­vetőbb feltételt — az épület hiányát — is pótolhatja a tenniakarás. Ám félreér­tés ne essék, mindezt nem azért mond­tuk el, mintha helyeselnénk hasonló hely­zetek kialakulását. Ez csupán egyetlen példa ... Rapi Miklós A BARÁTSÁG KÖVETEI VOLTAK H ol is kezdjük a tudósítást? A felkészülés felelősség- teljes — és a „behajózás” valamivel oldottabb izgal­maival? Vagy a mindinkább rea­litássá váló szép reményekkel, amelyek a Strada del Sole (a Napsugár útja), a Strada del Ma­re (a Tenger útja) és a Strada Transcontinentale Ikárusz-falta kilométereivel közeledtek? Za­varban vagyunk, mert mindezek­kel az élményekkel, csaknem az első pillanatban, másfajta erők is szorítóba léptek: a fogadtatás őszinte öröme, az emberi meg­nyilatkozás olasz tájakhoz méltó melegsége. Ismeretes, hogy Bács-Kiskun megye és az Olasz Kommunista 'Párt hangsúlyos jelenlétével bíró modenai tartomány között, jó né­hány évvel korábbról datálódó, példamutatóan szép kapcsolatok eredményezhették az ottani Tho­mas Louis de Victoria kórus hoz­zánk látogatását, majd azt, hogy a nemzetközi kórusversenyen is diplomát nyert bajai énekkar vi­szonozhatta ezt a fellépést. Csaknem szimbolikus jelentő­séget tulajdoníthatnánk annak, hogy a legnemesebb „hangszer”: a vox humana, az énekszó, az első közös hangverseny során, szeptember 21-ének késő estéjén abban a San Carlo Auditórium­ban szólalt meg, amelynek köz­vetlen közelében, hátborzonga­tóan vaskos realitással virított a házfalon a „vörös brigádok” ne­vű terrorszervezet mázolmánya... A kilenc órakor kezdődő koncert azonban zsúfolt házzal indult. Házigazda itt a Giovanni Torre vezette modenai kórus, és a ki­váló hanganyagú sestolai férfikar volt. Az ő műsoruk után lépett pódiumra (nem kevés izgalom­mal) a bajai együttes. Dörgő taps, Olaszországban járt a bajai énekkar Hogy Itália kincsestár, a természeti szép­ségek és magasrendű emberi kultúra való­ságos gyűjtőhelye — szinte közhelynek szá­mít. Az, hogy a bajai együttes első nyugati koncertkörútja épp ezen a tájon esett, vala­mi fontosat is jelez számunkra. Annak föl- tételezését, hogy Bács-Kiskun megyének eme — Vígh Lászlótól vezetett — kiváló kó­rusa méltó az itteni bemutatkozásra, sző­kébb és tágabb pátriánk képviseletére. Je­gyezzük meg rögtön: a bizalom nem volt alaptalan. • Az énekkar a firenzei Dóm előtt. valamint szűnni nem akaró, rá­adásokat követelő megnyilvánu­lások igazolták a magyar kórus­kultúra színvonalát, közérthetősé­gét, Kodály, Bárdos és más klasz- szikusok műveinek örökbecsű értékét. Megmutatta az előadás, hogy a példás emberi tartalmak, igények, szándékok legyőzik a különbözőségből adódó hátrányo­kat. Mindezek mtán nem tekinthet­jük véletlennek, hogy a másnapi (a Nonantola város XII. század­ból származó székesegyházában tartott) előadás sikere egyenesen elsöprő volt. Utalt is ezekre az emelkedett, kohóként egybeolvasztó pillana­tokra pohárköszöntőjében a tar­tományi tanács (szocialista) elnö­ke: prof. Giuseppe Nuara, majd a kommunista Graziano Cremo- nini általános elnökhelyettes és az ugyancsak kommunista Giu- liano Barbolini, aki elnökhelyet­tesi tisztségében a kulturális ügyek gondozója. Hasonló elra­gadtatott hangon írtak a helybeli lapok (Resto del Carlino), sőt olyanok is, amelyek az ország minden pontjára eljutnak (l’Uni- ta). Michelangelo, Giotto, Donatel­lo, Botticelli városáról, Firenzé­ről nem tudunk újabbakat, érvé­nyesebbet mondani a közismer­teknél. E megilletődöttség hang­jai szólaltak meg a kórus ajkán a szeptember 24-i, rögtönzött dómbeli hangversenyen. A castelfrancói záróhangver­senyen, valamint a vendéglátó Victoria kórus otthonában ren­dezett búcsúfogadás jelentette annak a hat napnak a végét, amelynek hangulata azt sugallta, hogy a mélyből induló, szép em­beri hangok találkozása folyta­tásra vár. Dobai Tamás A KODÁLY-SZEMINÁRIUM RÉSZTVEVŐJÉNEK VALLOMÁSA Több cikkben is foglalkozik a Kolozsvár—Napocán megjelenő Utunk Kodály Zoltánnal születé­sének századik évfordulója alkal­mából. Az egyiket Elena Maria Sorban írta a nagy zeneszerző és pedagógus nevét viselő tizedik nemzetközi szemináriumról. A szerző a kolozsvári G. Dima Ze­nekonzervatórium diákjaként vett részt a kecskeméti rendez­vénysorozaton júliusban. Jogosan jegyzi meg a tapasztalatok alap­ján : „Számos külföldi hangszer- és énekmesterkurzusokon több kollégám képezi magát tovább nyáron — de a zenepedagógia is Visszhang Romániából egyaránt tehetséget és tudást igé­nyel ...” Elismerően szól a szol­fézsoktatásról, és hasznosnak bi­zonyult a sok zenei anyag olva­sása eredeti kottaképről. „Néhány nagyon érdekes” elő­adás címe is szerepel a romániai írószövetség lapjának cikkében. Majd a nemzetközi kórustábor méltatása következik, amely „Er­dei Péternek, az intézet igazga­tójának ösztönzésére és vezetésé­vel” működött. Végezetül idekí­vánkoznak a szerző vallomással felérő sorai: „Olyan útravalót kaptunk, amelyet egész társadal­munk, hazai zenei kultúránk hasznára fordíthatunk”. Alig több mint két hónap telt el a rangos nemzetközi ese­mény befejezése óta. A szó- és írásbeli visszhangok tanúsítják: fontos rendezvénye volt a szemi­nárium és a hozzá kapcsolódó programok sora a zenei életnek — Magyarországon és hatásában az országhatárokon túl is. INGRID BERGMAN is. Rossellini Itáliája 1949 márciusában New Yorkba utaztam, hogy onnan pár napon belül továbbrepüljek Olaszország­ba. Azt írtam Rossellininek: „Tőlem egy nap tízszer is fel­hívhatsz, ha ilyen bolond vagy! Szeretek éjjel fenn lenni és be­szélgetni — ugyanúgy, mint te! De ez vigyázatlanság, egy szállo­dába telefonálni, aminek ilyen jó kapcsolatai vannak a sajtóval. Már túl sokat írtak rólunk. A házasságom tönkrement, mostan­tól csak veled akarok filmezni, utánad utazom, Hollywoodnak új szerelmi háromszög tragédiája van, és így tovább, és így tovább. A pletykarovatok tele vannak! Nagyon boldogtalan lennék ...” „Érts meg, kérlek, és segíts! Nem volt időm, hogy elbúcsúz­zam az ismerősöktől és barátok­tól, arra, hogy szentimentális le­gyek, míg meg nem láttam Pet- tert a kaliforniai repülőtéren, amint ott állt, nagyon egyedül és csendesen. Ekkor tudatosult ben­nem az önzésem ... Itt mindenki kérdezősködik azokról a hírek­ről, amelyek New Yorkban kap­tak lábra rólunk.” Rómába érkezésem olyan volt. mint egy álom. Sehol a világon még nem fogadtak így. Olyan volt, mint egy népünnepély — az emberek nevettek, kiabáltak, in­tegettek, bolondoztak. Olyan sok ember volt a repülőtéren, hogy azt lehetett gondolni, egy király­nőt várnak. Roberto egy nagy csokor virágot tett a karomra, aztán a kocsihoz verekedtük ma­gunkat. Roberto betuszkolt a pi­ros sportkocsijába, és egyenesen a Hotel Excelsiorba mentünk. Ott is rengeteg ember állt. Egysze­rűen nem sikerült eljutnunk a bejárathoz. Roberto azonnal összeütközés­be került a fényképészekkel, de ez nem volt újdonság. Hadoná­szott, így próbált meg utat törni. Az egyik fényképész kabátjának leszakította az ujját, de a követ­kező nap már megbánta, és kül­dött neki egy új kabátot. Végül sikerült eljutnunk Roberto lak­osztályába, ahol partyt adtak. Ro­berto minden barátja ott volt. Federico Fellini elbűvölő karika­túrát akasztott a falra Róberté­ról, rólam és Stromboliról. Pezs­gőztünk, mindenki nevetett és tréfálkozott. Roberto mindenki­nek apró ajándékokat osztoga­tott. Legyőztek. Roberto azt akarta, hogy is­merjem meg az összes barátját. Meg akarta nekem mutatni Ná­polyi, Caprit, Amalfit és még egy tucat helyet, aminek a nevét még soha nem hallottam. Minden új volt a számomra: az ország, az emberek, a nyíltságuk, a szépség. Roberto gyors kis kocsiján men­tünk dél felé. Csodálatos volt mindaz, amit Itália történelméről mesélt nekem. Ügy tűnt, mindent tud. És amit nem tudott, azt ki­találta. Következik: 20. Petter levele SZERETEM EZT A NAGYON VÁLTOZATOS TÁJAT Egy nap Gy. Szabó Bélával Szánkon Nagy ritkán ünnepi örömöket is tartogat az élet. Váratlan találkozásokat rég nem lá­tott ismerősökkel, szülőföldünk távol élő barátaival. Térdig gázolva szittyóban, tücsökrajban a község „fogadott fiával”, az erdélyi illetősé­gű Gy. Szabó Bélával, s Szánk hivatott vezetőivel .— Vágó György téeszelnökkel, Zaka László tanácselnökkel, a „legszankibb szanki” Csepregi Imrével és a házigazda Fáik családdal — otthonos érzéssel járjuk a háborítatlan buckás vidéket. A csaknem fél évszázaddal korábbi barangolásokat fel­idéző sétánk során egy-egy szamárkenyér, kutyatej, boróka- és galagonyabokor meg­annyi feltételes megállóhely: az emlékek bővizű forrása. változatos tájat. Annak idején, 19!i6-ban, amikor Esze Tamás, a község akkori református lelké­sze ide meghívott, nem ismert. Annyit tudott, hogy kolozsvári illetőségű vagyok, s azt mondta, kíváncsi, hogy egy hegyek között felnőtt művészember mit lát meg ebből a világból. Roppant válto­zatosnak találtam, őszi délután volt, amikor először kimentem a vadvizek mellé, a homokbuckák most is bejárt vidékére. A válto­zatos növényzet rendkívül meg­kapott. Borókafenyő futóhomo­kon! Nálunk a borókafenyő csak bizonyos magasságon felül él meg, s amikor az Erdélyi Heli­kon számára ezt egy cikkben megírtam, sokan nem hitték el, hogy ez a növény létezik ezen a tájon. Nagyon jólesett ezt az óriási eget érezni magam felett. Mindezek az élmények hozzáse­gítettek, hogy sok színes képet készítsek itt, erről a nagyon szí­nes világról. Fametszeteket is csináltam, a Barangolókönyv Puszta fejezetének élményei in­Megkeressük a helyet, ahol igazi kémnek nézték az egykori rajzmappás kóborlót, később a községben készült tusrajzok mo­delljeit kutatjuk: Bacsó kovács műhelyét, a' faluszéli nádtetős házakat — többnyire hiába. Le­bontották, átépítették ezeket az épületeket. A gyermekarcok azonban mintha ismerősök len­nének ... A régen megörökített „nyűtt ruhás leánykák és legény- kék” minden valószínűség sze­rinti leszármazottai azonban már jólöltözöttek és egészségesek — nyugtázza az idős festőművész. Gy. Szabó Bélát szenvedélyesen érdekli minden, ami Szánkon és környékén történt az elmúlt öt­ven évben, s velünk együtt örül a nyomorúság végérvényes szám­űzetésén. A Kolumbiát, Kínát, Mexikót megjárt világhírű mű­vész szanki kötődése megtisztelő az itt élők számára, a ragaszko­dás okaira mégis kíváncsiak va­gyunk. — A Barangolókönyv szerzője szinte az egész világot bejárta már, Szánkra mégis mindig szí­vesen vissza-visszatér, sőt, aho­gyan számunkra jólesően fogal­maz: hazajön. Mi az oka ennek a vonzalomnak? — Megszerettem ezt a nagyon nen fakadnak Szánk környéké­ről. Az itt megismert, megrajzolt nagyon szívélyes szegény embe­rek révén lehetetlen volt meg nem szeretni ezt a világot. In­nen ered nosztalgikus szeretetem Szánk és környéke iránt. Meglepő, hogy milyen gyorsan végére érünk a napnak, az órák ilyenkor bőszülten kergetik egy­mást. Gy. Szabó Béla is nehezen búcsúzik, kilométernyi távolság­ból is integet az autóból. Az út mellett állva úgy érezzük, mintha az árvaság percei szakadnának ránk. Magamban Kováts Iván lí­rai szavait idézgetem: „... az ember sikerrel túljárt a futóho­mok és a vadvíz eszén, a ter­méketlen homok alól feltört a gáz, és az olaj — de azért ma is úgy hiszem, hogy Szánk mindig futásra kész homokbuckái közül Gy. Szabó Béla is megkötött nem egyet művészetének varázsigéi­vel a pasztelleken.” Kozma Huba 9 Szeptember • Gy. Szabó Béla. * Életem

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom