Petőfi Népe, 1982. október (37. évfolyam, 230-256. szám)
1982-10-05 / 233. szám
1982. október 5. • PETŐFI NÉPE © 5 Ének-zenei iskolák Nemcsak a centenárium indokolja az énekes iskolák eredményeinek, gondjainak a számbavételét. A jelenükről, jövőjükről kibontakozott vitákból kiderült, hogy a közvélemény nem ismeri eléggé céljaikat, lehetőségeiket. Ezért kértük arra néhány énekzenei iskola igazgatóját, hogy mutassa be olvasóinknak az általuk vezetett tanintézetet. A SZÜLŐVÁROSBAN ALAKULT AZ ELSŐ Űj épületben működik immár Kecskemét jellegzetes iskolája, a Kodály-iskola. A város központjában, sajátos épületben tanulhat, nevelődhet hatszázhúsz gyermek. A hajdan Űj- kollégiumnak nevezett és református főgimnáziumnak is használt épület ad otthont az ének-zenei általános iskola tizenhat, és a gimnázium négy osztályának, valamint a két éve indult zeneművészeti szakközépiskolának. „Érdeklődés kísér • Kodály-Nemesszeghy Lajosné, az alapító igazgató társaságában, a régi Erkel utcai iskola udvarán. i munkánkat” E zekben a napokban nagy- őröm érte azt a három fiatalt, akik az Erdei Ferenc Művelődési Központ Tudományos biológia szakköreinek „színeiben”, Tatán, egy háromnapos vetélkedőn első helyen végeztek! — Kezdjük az elején. Hogyan jutott eszetekbe, hogy egy tudományos szakkörre járjatok? — Egymástól hallottuk — kezdi Tímea —, hogy Horák Béla egy érdekes szakkört szervezett a művelődési gázban. Ez tavaly volt. Dr. Bankovics Attila vezette, nagyon érdekes előadásokat tartott, három-négy- hetenként. Megismertük a nemzeti parkokat, vetített nekünk diaképeket, elvitt madárlesre is... — Engem a barátom, Buda Bálint hívott, — fűzi tovább Zsolt. Igazán nagyon sokat tanultunk, és milyen érdekesen! Jártunk kirándulni Bugacon, a Péteri-tónál madarat számláltunk, és a vakáció idején tizenöten Jákfalván egy ornitológustáborban vettünk részt. — Hogyan kerültetek Tatára? — Hárman mehettünk a mi szakkörünkből. De a megyét öt háromtagú csapat képviselte, és összesen százötvenen versenyeztünk. — Milyen formában? — A legváltozatosabban! Vetítettek diafelvételeken növényeket, állatokat, azután azokat rendszereznünk kellett... Vetélkedtünk írásban, szóban, készítettünk beszámolót is ... — A háromnapos vetélkedő végén közölték a nagy örömhírt a szervezők! — Igen. Kilenc csapatot emeltek ki az ötvenből, és bennünket az első helyen. Nyertünk 8 ezer • A három győztes közül kettő: Tímea és Zsolt. forintot a művelődési központnak, eszközbeszerzésre, és 2 ezer forintot a szakkörvezetőnk kapott. Elnyertük a Bemutató szakkör — címet is. Igazán örültünk, boldogok voltunk valamennyien. És velünk örültek a bajaiak, bácsalmásiak, császártöltésiek, és valamennyien! — Magatokról mondjatok még valamit. Először Bálintról, mert ö nem tudott erre a beszélgetésre eljönni! — Buda Bálinttal együtt jártam általános iskolába, — mondja Zsolt —, mindig barátok voltunk. Cegléden jár mező- gazdasági szakközépiskolába, elsős. Nagyon szereti az állatokat, és azt hiszem biológus vagy állatorvos lesz... — Tímea? — A Béke téri általános iskolában vagyok nyolcadikos. Középiskolába készülök, és valami olyan élethivatást keresek, ami a biológiával kapcsolatos, akár növényekkel, akár állatokkal. Otthon kanárit, hörcsögöt tartok, de van hetven nyulam is ... — És te, Zsolt? — A 623-as Ipari Szakmunkásképzőbe járók, villanyszerelő leszek. Tervezem, hogy leérettségizek, és felnőttként biológus leszek. De nem véletlenül kerültem ebbe az iskolába. Érdekel az elektromosság is, legalább any- nyira, mint az akvarisztika. * Horváth Tímea, Buda Bálint és Pogány Zsolt az elmúlt napokban tudásuk alapos mérlegelése után a tatai környezetvédelmi vetélkedőn a dobogó legmagasabb fokára léphetett! Gratulálunk! S. K. Közös fedél alatt — jó barátságban — itt található az Állami Zeneiskola is, ahová a város különböző iskoláiból több mint ezer tanuló jár zeneoktatásra. Központ ez tehát? Többen így is nevezik, pedig nem kíván más lenni, mint jó iskola, ahonnan sokféle pályára indulhatnak a fiatalok. És arra törekszik, hogy eleget tudjon tenni annak, amit Kodály Zoltán még a hatvanas években így fogalmazott meg: „ ... van itt egy iskola, amely úgy működik már mint hogyha magam itt éltem volna és tettleg segítettem volna létrejöttét. Ez az iskola és ami ebből kinő, az 'még lehet olyasmi, ami Kecskemétnek a hírnevét szellemi téren is kiemeli. Mert mi fog kinőni ebből a kisiskolából messze — jövő távlatában? Semmi egyéb, mint amit annyira hiányolunk, a magyar zenekultúra, pontosabban szólva a magyar zenekultúra fogyasztó közössége.” Ezért a célért a kecskeméti Kodály-iskola hatvannyolc fős tantestülete összefogott erővel dolgozik. Folytatja a legjobb hagyományokat és igyekszik megfelelni az új időszak új követelményeinek. Természetes, hogy az iskola — általános feladatainak megfelelően — igényes alapképzést kíván nyújtani a közismereti tárgyakból. Fő követelmény ez, hiszen nem győzzük hangsúlyozni: iskolánk nem a zene művelésére, hanem a zenei műveltségre készít fel. Ez az a többlet, amit az ének-zenei iskola nyújthat. Az itt végzettek a népgazdaság, a társadalom legkülönbözőbb területein dolgoznak. Ez alól a nemrég indított zeneművészeti szakközépiskolát sikeresen elvégzők képeznek majd kivételt, mert számukra a szakközépiskolába való beiratkozás jórészt pályaválasztást is jelent. Jól tudjuk, hogy a kecskeméti Kodály-iskola reflektorfényben van. Számontartják — és örülünk is annak, hogy érdeklődés kíséri munkánkat —, mint olyan iskolát, ahonnan sokan tanulnak tovább, sikeresen veszik az akadályokat, akár más középiskolába kerülnek innen, akár főiskolára vagy egyetemre. Számontartják továbbá iskolánkat, mint a Kodály elgondolások első megvalósítóját, olyan iskolát, amelyre mindig lehet számítani a zenei kultúra terjesztésében. Gyermekkórusaink ismertek, az ének-zene oktatási módszereit pedig hazai és külföldi vendégek rendszeresen tanulmányozzák. A megújított iskolai épületnek szívből örülünk, de még inkább annak a nevelési-oktatási nyereségnek, amelyet iskolánk évek során felhalmozott és a jövőben kamatoztatni és új eredményekkel gyarapítani kíván. Ma már több hasonló célú, törekvésű iskola található az országban. A kecskeméti Kodály- iskola kötelességének tartja, hogy lépést tartson az országos fejlődéssel, figyelemmel kísérje mások haladását, és továbblépjen az alapításkor megjelölt úton. A nélkülözhetetlen — anyagi, technikai — feltételeken kívül továbbra is feladatunk a tantestületi munka erősítése, fejlesztése. Nagy szükség van arra is, hogy jól éljen iskolánk azokkal a lehetőségekkel, amelyeket a város. a Kodály Zoltán Zenepedagógiai Intézet és más, velünk kapcsolatban lévő szervezetek nyújtanak. Úgy gondoljuk, hogy nagyobb részt vállalhatnánk az ének-zenei tanárképzésben és továbbképzésben is. Gyakorlóiskola lehetőséget kínál ez a sokszínű intézmény. Felvesszük a kapcsolatot a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolával, hogy főiskolai hallgatókat gyakorlatra, ismereteik bővítésére fogadhassunk. Indokolt volna megvizsgálni, hogy az érdekelt intézmények összefogásával, miként lehetne enyhíteni a többfelé mutatkozó énektanár- hiányt, bekapcsolódni a zenepedagógus-képzésbe. A centenárium joggal irányította a figyelmet Kodály életművére. Ennek az életműnek azonban — sok egyéb mellett — egyik nagy tanítása a jövő szolgálata. A jövőé, amelynek mindenkori hordozója az ifjúság. A XII. kongresszuson elfogadott határozat kimondta: „Az állami oktatás minden szintjén — az általános iskoláktól az egyetemekig — fő feladat a tanulóifjúság általános és szakmai műveltségének megalapozása, a nevelés és képzés hatékonyságának növelése.” A mi iskolánknak is ez a legfontosabb célja. Dr. Romány Pálné igazgató Valamelyik megbeszélésen mondta az egyik résztvevő: „1982-től növekedni fog az általános iskolát végzők száma. Ez azt is jelenti, hogy egyre több tanuló kényszerül szakmunkásképző intézetekbe.” A többiek rábólintottak. Magam is, évtizedes reflexszel. Csak később döbbentem meg: mi az, hogy „kényszerül”? Miért „kényszerül”? És miért olyan természetes, hogy kényszerül? Kényszerpálya. Aligha tudományos a hevenyészett meghatározás — olyan foglalkozás űzése, amely az egyén képességeinek és elképzeléseinek nem felel meg —, de két lényeges elemet tartalmaz. Mert felesleges bizonygatni: nem végezhet teljes értékű munkát, aki nem képes azt megfelelő színvb- nalon csinálni. Ha lelkiismeretes, akkor küszködik, szenved — hiába — és belerokkan a kilátástalan küzdelembe. Ha lezserebb, elvege- tálgat a munkahelyén. Vagy továbbáll, általában már nem a neki megfelelőbb munkakör, hanem a több pénz kedvéért. És ha mást akart, de idekerült? Nehéz elképzelni, hogy örömmel, odaadással végzi munkáját. A csalódottságot csak kevesen tudják leküzdeni. Kevesen képesek megtalálni a kényszerből felvállalt feladatban a szépséget, az önmegvalósítás lehetőségét. Bács-Kiskun megye szakmunkásképző intézeteiben évente alig kevesebb, mint 9000 diák tanul. Vajon közülük hányán vannak máris kényszerpályán? Hányán kerültek már az induláskor mesz- sze eredeti elképzeléseiktől? Pontos számot nem lehet mondani. Ha a beküldött jelentkezési lapokat tekintjük, kiderül, hogy a Kényszerpályán? tanulók túlnyomó többsége eleve a szakmunkáspályát választotta. Sőt: legtöbbjük azt a szakmát tanulja — kivéve persze a néhány, úgynevezett divatos szakmára orientálódókat —, amelyet jelentkezésekor megjelölt. A kényszer- pálya-elv eszerint nem, vagy alig létezik. Igen ám, de ha a statisztikákat vizsgáljuk, azt látjuk, hogy például az 1980/81. tanévben felvett 3348 szakmunkástanuló közül 448 már elsős korában búcsút mondott az iskolának. Tehát majd minden nyolcadik! Miért? Legtöbbjük (170) a gyenge tanulmányi eredmény, illetve (90) a szakmától való elidegenedés miatt. Ha még ide számítjuk azokat, akik egyéb okok — de sok minden beleférhet ebbe a gumikategóriába! — hatására váltak meg a pályától, szomorúan állapíthatjuk meg, hogy minden tizedik elsősről elmondható: egy év sem kellett hozzá, s rájött: ő meg a szakma nem jól találkoztak. És ez az arány — csekély eltéréssel — évente ismétlődik. Az a lemorzsolódási statisztika, amelyből az előbbi adatokat vettem, kitér a másod- és harmadévesekre is. Az a kép már kedvezőbb, de elgondolkodtató jelek azért maradnak: miért, hogy még harmadévesen is — a szakmunkásvizsga kapujában — csaknem ötven fiatal fordít hátat választott pályájának a fenti okok miatt? Válaszokat kellene most már idesorakoztatni, de még mindig a kérdések sokasodnak: milyen meggondolásból, milyen — szülői, baráti, tanári és hivatalos — hatásra választott, milyen segítséget kapott az eligazodáshoz az a kilencven 14 éves, aki ilyen rövid idő alatt rá kellett jöjjön: nem ezt akarta? Milyen lelkiismerettel engedték el azt a 170 serdülőt, aki nem tudta teljesíteni a szakmunkásképző intézetek — a gimnáziumival fel nem" érő — követelményeit? Egyáltalán: kikés mikor, és milyen alapon gondolták azt, hogy ezeknek a gyerekeknek a képességei és készségeid) megfelelnek a választott szakma követelményeinek? A válasz, azt hiszem, a bevezetőben idézett felszólalásban található. Abban a reflexben, hogy a szakmunkáspályára általában kényszerül a tanuló. Hogy munkássá lenni kényszerül a fiatal. Vagy mert másutt — fentebb — nincs hely számára, vagy mert képességei nem elegendőek a feljebb kerüléshez. Nem térünk most ki arra, hogy ugyan menynyivel jobb egy íróasztalnál kör- mölni, mint kézzel-géppel-ésszel értéket termelni. Meg arra sem, hogy a nadrágos emberré kény- szerített fiatal ugyan mennyivel érzi jobban magát, mint egy képességeit kiteljesíteni tudó munkás. Egy dolog biztos: a belenyugvás, a vállvonogatás nem fogadható el. Tenni kell! És mit sem ér az egymásra mutogatás. Mindenki felelős. Mert a jövő nemzedékéről van szó. Mert a lemorzsolódási statisztika nemcsak számokból áll. Minden számjegy mögött ott egy-egy élő, tervező és alapjában igenis többet akaró induló élet. Nem lehetünk közömbösek. M. Juhász Ferenc Rajzóra a III. b-ben. (Méhes] Éva felvétele) Győztes biológusok <* Ki ez a rendező? A LIPPENTŐS KÖZBEN LESZAKADT A SZÍNPAD Szeremlei táncosok az NSZK-ban Mikor Capa elhatározta, hogy hosszabb útra megy a Szovjetunióba, ezt írtam egy jó barátnőmnek: „Ismerem a magyar varázslatát — mindig hálás leszek érte. Azt hiszem, sokat változtatott rajtam. A jövőt kell szem előtt tartanom — remélem, hogy jobb lesz, de lesznek olyanok, akik azt mondják, rosszabb. Capa tudja, hogy lezártuk ezt a fejezetet. Meg fogunk inni egymással egy utolsó üveg pezsgőt. Mindig hozzátanulunk, és az operációnak sikerre kell vezetnie, hogy mind a két páciens boldogan élhessen tovább .. 1948 tavaszán ellátogattunk Pet- terrel, a férjemmel egy kis hollywoodi filmszínházba. A „Róma, nyílt várost”-t adták. Mikor kijöttünk a moziból, megfogtam Petter karját, és a kirakathoz húztam. „Meg kell néznünk, ki ez a rendező” — mondtam. „Valaki, aki ilyet tud filmre vinni, csak egy áldott ember lehet.” A „Róma, nyílt város” realizmusa és egyszerűsége a szívemig hatolt. Senki nem volt olyan a filmben, mint egy színész, és senki nem beszélt úgy, mint egy színész. Sötétség és árnyékok voltak a vásznon. Néha alig lehetett megérteni valamit néha alig lehetett felismerni. De ugyanígy van ez az életben is — az ember nem lát és nem hall mindent. Csak azt érzi, hogy előtte történik valami, amit nem tud felfogni. Petter és én hazamentünk, és én mindenkinek elmeséltem, milyen nagyszerű filmet láttam, és Roberto Rossellini milyen zseniális rendező lehet. Azt kívántam, hogy ilyen filmeket ne csak Itáliában, hanem az egész világon láthassanak az emberek milliói. Hirtelen az az ötletem támadt, hogy írok Rossellininek. Mert ami hiányzott neki, az egy ismert színésznő volt. Tehát ezt írtam: „Kedves Rossellini úr ... Ha szüksége van egy svéd színésznőre, aki nagyon jól beszél angolul, aki a németet sem felejtette el, de franciául nem ért túl jól, és olaszul csak annyit tud mondani, hogy „Ti amo”, akkor én készen vagyok arra, hogy filmet forgassak önnel." 1948 májusában távirat érkezett hollywoodi házunkba: „Most kaptam meg a levelét, aminek nagyon örülök ... Már régóta álmodom arról, hogy filmet forgassak önnel, és ettől a pillanattól fogva mindent el fogok követni, hogy ez sikerüljön is! Roberto Rossellini, Hotel Excelsior, Róma.” Még ebben az évben megkapta Rossellini a New York-i filmkritikusok legjobb külföldi filmnek járó díját, és utána rögtön Kaliforniába utazott, hogy tárgyaljon velem a szerződésről. Rossellini Stromboli szigetén akart filmet készíteni velem, és én kész voltam arra, hogy belebocsátkozzam ebbe a kalandba. Következik: 19. Rossellini Itáliája. Az utóbbi időben mind többet láthatjuk hazai és külföldi színpadokon a szeremlei néptánc- együttest. Nincs olyan folklórest, táncbemutató, ahová ne kapnának meghívást. Áprilisban Kecskeméten a néptáncegyüttesek kategóriájában megkapták az ezüst 1. fokozatot. Nemrég érkeztek haza az NSZK-ból és októberben Jugoszláviában lépnek fel. — Hogyan jutottak el Bajorországba? — öt éve kezdődött. NSZK turistacsoportok érkeztek Bajára és minden alkalommal eljöttek Sze- remlére, hogy ismerkedjenek szokásainkkal, táncainkkal — kezdi a beszámolót Scheidl Károly, a szeremlei Tanács elnöke, a tánccsoport volt vezetője. — A bemutatók és a közös táncok mindig sikert arattak a német csoportok körében. Végül meghívást kaptunk a bajorországi- Türkheimbe és környékére. — Már a kezdet nagyon biztató és megható volt, hiszen a Türk- heimtől pár kilométerre lévő autópályán magyar zászló lobogta- tásával gépkocsi érkezett elénk és vezetett be a városba. A főtéren ottlétünk alatt végig fújta a szél a nemzeti lobogót. Az együttes vendégszereplése során háromszor adott kétórás műsort az NSZK lakosainak. A program során szeremlei, szanyi, cigándi és sárközi táncokat mutattak be a lelkes közönségnek. Fellépett még az együttest kísérő dávodi zenekar, valamint Facskó István, aki népdalokat énekelt. A legnagyobb sikert Türkheimben érték el, ahol nagy kedvvel ropták a láncot, mikor a szeremlei lippentős közben leszakadt a színpad. A fiatalok, mit sem törődve a váratlan eseménnyel, zavarmentesen tovább folytatták műsorukat. A fellépések színhelyén a polgármester fogadást adott a magyar együttesnek. — A hír gyorsan terjedt, de sajnos minden meghívásnak nem tudtunk eleget tenni — mondja Kiss Dénes, az együttes .vezetője, majd így folytatja: — a türkhei- mi polgármester indulásunk előtt jövő nyárra ismét meghívta csoportunkat. Rövid pihenés után október 16- án a testvérközségi Doroszlóra mennek vendégszereplésre, ahol a jugoszláv közönséget szórakoztatják. Vukováry Bea I
