Petőfi Népe, 1982. október (37. évfolyam, 230-256. szám)
1982-10-19 / 245. szám
1982. október 19. • PETŐFI NÉPE • S Moszkvai találkozás Jevgenyij Nyesztyerenkóval AZ OKOSABB ÉRTÉKESEBB IS Kísérlet Kiskunhalason Az általános iskolások száma Kiskunhalason is nő: most 3812, másfél százzal több a tavalyinál. Majdnem ezerhétszá- zan kapnak teljes napközit, nyolcszázhatvanan menzások, háromszáztizennyolcan pedig önköltséges ebédet ehetnek. Mind az öt iskola indíthatott új délutános csoportot: volt rá fedezet. Elutasítani senkit sem kellett. Rasztik Mihály szerint sokan egyszerű anyagi okok miatt nem igénylik a háromszori étkezést és nevelői felügyeletet. A tanács művelődési osztályának vezetője úgy véli, sok család kétszer is meggondolja, leguberálja-e gyerekéért a napi 16—20 forintot, s ha sokallja, éppen attól osztja meg fiát—lányát, ami a napközinek is fontos célja: az egyenlő esélyek megteremtésétől. • Néha még azt ig el kell magyarázni, amiről azt hisszük, hogy mindenki tudja. Azonos esélyekért Még az egyetemet végzett szülők is értetlenül állnak egy-egy második általánosban feladott matematikalecke előtt: hogyne okozna fejtörést másoknak a halmazelmélet, a kettes számrendszer! Mindenki a tarsolyában? A Valóság múlt havi számában Andorka Rudolf mutatta ki, hogy még a szocializmust építő társadalmunkban is huszonötször kisebb az esélye a munkásgyereknek, hogy az értelmiségbe kerüljön, mint hogy megmaradjon annak, aki volt. Noha ez a Hor- thy-korszak arányához képest jelentős fejlődést mutat (akkor 600 volt az arányszám), semmiképp sem mondhat megálljt. Kutatni kell minden útját-módját, hogy csökkenjék az esélyek közti egyenlőtlenség. Nehezíti a megoldást, hogy újratermelődik a hátrányos helyzetű réteg: egyesek szerint még mindig egymillió körül van az általános iskolát be nem fejezettek száma, önmagában persze egyetlen intézmény, egyetlen bizonyítvány sem garancia a szebb, a boldogabb, az értelmesebb és hasznosabb életre, de mindenképp növeli ennek esélyét. Mondogatjuk: mindenki tarsolyában hordja a marsallbotot. Igen, de ha nincs lehetőség a képesség kibontakoztatására —r3 pi$i- rad közlegénynek. Az 1945 utáni szocialista kulturális forradalom soha nem látott esélyegyenlőséget teremtett, bizonyos különbségek azonban továbbra is megmaradtak. Itt van rögtön falu—város különbsége, tanya és belterület mássága. Csökkenthető? A szeptemberben kezdődött általános iskolai kompenzáló kísérlet célja mindenképpen ez: az Oktatáskutató Intézet a hátrányos helyzetű gyermekek felzárkóztatásáért indította el. Tizenkét éves elsős A kiskunhalasi Rekettyési iskolánál keresve sem találhattak volna alkalmasabb helyet, s nemcsak azért, mert még látványnak is szép a lugasszőlővel futtatott épület. Tanyán élő magyar és cigány családok gyerekeit vették fel. A gondoskodás méreteit jelzi, hogy a huszonöt fős osztályra négy pedagógussal számolnak. Szükség is van ennyire. A tizenkét éves Kolompár Attilát például tavaly a sok hiányzás miatt osztályismétlésre utasították. — Hány könyvetek van otthon? — Három. Csaba hozta a börtönből. — ‘Miért volt ott? — Pofon vágta a tanító nénit. A párbeszéd csattanós, de a lényegről keveset árul el. Mert egyrészt Csaba 'letöltötte büntetését és rendesen dolgozik. Másrészt pedig Attilának a ruhája az idén már kiállja a próbát, a tisztaság, a civilizált élet próbáját. Névrokona, Kolompár István is hatalmas utat tett meg röpke egyhónapos iskolai élet során. Igaz ugyan, hogy mikor nekiadtam toliamat, hogy legalább egy szót szóljon, továbbra is néma maradt, mint a hal, de az is igaz, hogy egy hónapja meg sírva fakadt volna. Hamarosan kigyógyítják a rühességből, és talán jövőre néha már megszólal: egyelőre cigányul is csak kicsit tud! Átlag alatt De ezzel még mindig az egzotikum birodalmában, a „jaj istenem csak az én gyerekem soha he kerüljön ezek közé" érzés bűvkörében maradtunk ’(mert, valljuk csak be nyugodtan, ez azért mindőnknek eszébe jut). Hogyan is várhatnánk a hasonló állapotok megváltozását, ha nem teszünk meg mindent fölszámolására? Akivel magasabb igényszintet sikerül elfogadtatni, az, valószínűleg, nem akar alacsonyabb nívót a gyerekeinek se. Ez itt, a Rekettyésen is látszik. A kérdésre: mi leszel, ha nagy leszel, a következő válaszok születnek meg: — Rendőr (Sztojka Csaba), hogy aki lop, börtönbe vigyem. — Tűzoltó (Kolompár Attila), hogy eloltsam a tüzet — szépséghiba, hogy ezen az órán éppen a tűzoltókról volt szó. — Doktornő (Pákái Bernadett Szilvia). — Tévészerelő (Harkai Lajos). — Autószerelő (Kovács Ottó, Zsigájuk van). Következtetéseket lehetne levonni abból, hogy a 25 család .közül négyben van autó — nem is • Kolompár Attiláéknak három könyvük van. hasonlítható az országos átlaghoz: kétmillió gépkocsi, hárommillió családra. Következtetések helyett inkább egy újabb kérdés: Miért jó tanulni (ha jó) ? — Mert másodikos lehet az ember. — Mert izgalmasakat olvashatunk. — Mert nem vagyunk buták. Nem pazarlás! Ez utóbbi válasz a maga bájos naivitásával a legfontosabbra mutat. — Pontosan — erősíti meg fel- tételezésemet a tanári kar: Szabó Anna, a kísérlet vezetője, Takácsné László Erika osztályfőnök, Fodor László családgondozó, Kovács Sándor igazgatóhelyettes.— Reggeltől estig tanítjuk a gyerekeket: nemcsak olvasni, de kezet mosni, késsel-villával enni, sőt, köszönni is. Mindenre, amit otthon talán nem tanulnak meg, és, ami akadályozhatná későbbi beilleszkedésüket. Az iskolát nyáron tették alkalmassá a kísérletre: konyhát építettek, és László Benő kőműves részlegvezető segítségével, egy nap alatt, emésztőt. Ottjártamkor függönyt varrtak, televíziót szereltek — maguk a pedagógusok is mindent megtesznek a sikerért. — A mai gazdasági helyzetben nem túl nagy pazarlás négy pedagógust alkalmazni egyetlen osztályhoz? Ügy látom, Szörfi Istvánt, a Dimitrov téri Általános Iskola igazgatóját — hozzá tartozik Re- kettyés — nem éri váratlanul a szándékosan provokatív kérdés. — Nem annyi hasznot fog hozni, az biztos, mint amennyibe kerül — vágja rá. — Sokkal többet! Nem véletlen tehát, hogy a kísérlet fő eszmei támogatója maga a párt Központi Bizottsága ... Szörfi István egy sereg adalékkal egészíti ki a már elmondottakat. Gond, hogy sokan rendesen beszélni sem tudnak: megállapodtak logopédussal, és hetente egyszer foglalkoznak a gyerekekkel, úgy, hogy az iskola fizeti ennek a költségeit! Az igazgató hangot ad annak a meggyőződésének, hogy talán az óvoda kötelezővé tétele oldaná meg a hasonló bajokat, és olcsóbb is volna, mint az összes többi segítség, amit élete végéig meg kell, hogy kapjon a hátrányos helyzetű. Ugyanaz a mérce Több ok miatt érdemel különös figyelmet a kiskunhalasi kísérlet. Napi aktualitású gyakorlati haszon (ám, a mai tanteremhiányos időkben ez mindennél előbb- revaló!) hogy a városi iskolák zsúfoltságát nem növelik, hanem a rendelkezésre álló külterületi iskolában tanítanak. Bizonyítottnak látják, hogy első-másodikos korban fölösleges és káros diákotthonba vinni a gyerekeket — a szülőktől elszakítva nem tanul jól, és érzelmileg is sérülést szenved. A társadalmi szempont, az esélyek, az azonos esélyek megteremtésére irányuló erőfeszítés a legfontosabb. A tananyagot ugyanis nem csökkentették: hátrányos helyzet ide vagy oda, tanyán ugyanaz a mérce, mint városon. A csak fizikai dolgozók gyermekei — így számítják — talán 70—80 százalékban elvégzik az általános iskolát (a korábbi arányszámot inkább ne említsük). S a végbizonyítvány birtokában gépre ülhetnek, traktort vezethetnek, könnyebben többet és hasznosabbat- végezhetnek — ne felejtsük, hogy hazánkban még ma is egymillióan foglalkoznak anyagmozgatással. Az okosabb ember tehát: értékesebb is — szűrhetjük le a nemcsak Kiskunhalasra vonatkozó, újnak sem mondható tanulságot. Ballal József A Néva partjáról indult el Jevgenyij Nyesztyerenko művészi pályája. Csodálatos kincset kapott ajándékba az élettől, de erről mit sem tudván más csodákról, hatalmas hágókról, kék tengerről álmodott. Teljesült a vágya, tengerészeti iskolába járhatott. Bizonyára kiváló vándora vált volna belőle óceánoknak, tengereknek, de mindannyiunk szerencséjére, felfedezték, hogy Jevgenyij Nyesztyerenkónak nem óceánjárókon, hanem hangversenytermek dobogóján, operaházak színpadán a helye. Miután a flottánál rácsodálkoztak rendkívüli szép, mély hangjára, beíratták a lenin- grádi konzervatóriumba. Rövidesen a Néva-parti város kisoperájában debütált, épp csak elkezdve tanulmányait a főiskolán. 1967-ben sikeresen szerepelt a fiatal operaénekesek szófiai fesztiválján. 1970-ben győzelmet aratott a IV. Nemzetközi Csajkovsz- kij-énekversenyen, s 1971-ben pályáját a világ egyik legismertebb operaházábah, a Moszkvai Nagyszínházban folytatta, szólistaként. Azután, mint a mesében, sorra nyitja meg tehetségével a legjobban őrzött „várak” kapuit: a Milánói Scalaét, a New York-i Metropoliitanét. A közönség rajongása, a kritikusok elragadtatott, de megérdemelt dicsérete kíséri útján. Kifejezésének őszintesége és természetessége szerves egységbe olvad magasfokú színpadi kultúrájával, színészi játékával. Hangját alárendeli a művészi feladatának, az alak, a szerep karakterének, plasztikus kifejezésének. Vallja, hogy az énekelt szó megértése az egyik legfontosabb az énekesit hallgató számára. „Énekelni, mint beszélni” — hirdette nagy elődje, Fjodor Saljapin. Jevgenyij Nyesztyerenko a legjobb orosz énekesiskola , követője. folytatója —, s nemcsak zengő basszusa, hanem tehetsége, hitvallása által is: mindenekelőtt nagy elődjének, Fjodor Saljapin- nek! Jelkép is talán, hogy éppen a nagy előd centenáriuma évében kapta meg a legnagyobb szovjet elismerést, a Lenin-díjat. Jevge- n.vij Nyesztyerenko hosszú évek ói a örömmel várt ünnepi vendége Magyarországnak is. Erről, s magyarországi élményeiről, faggaittam Moszkvában a nemzetközi Csajkovszkij zenei verseny egyik elődöntője után — melynek zsűrijében a mi elegánsan szép Sándor Juditunkkal együtt vett részt. — Magyarország számómra mindenekelőtt barátokat jelent. Amikor először voltam ott, nagyon melegen fogadtak, s azóta sok barátom van abban az országban. Mindig jó érzés külföldön fellépni, de számomra két ország különösen sokat jelent. Olaszországban és Magyarországon lépek fel legszívesebben a hazámon kívül. Számomra nagyon fontos, hogy a magyar közönség szereti, érti és el tudja képzelni a legjobbat, ezért az ottani fellépés mindig szigorú vizsga, igyekszem a lehető legjobbat nyújtani. — Mi a véleménye a magyar énekesekről? — Sokukkal léptem fel eddig, nemcsak Magyarországon, hanem a Scalában is. Mindenkor örömmel vállalom az együttműködést Miller Lajossal, Nagy Jánossal, Hámory Judittal, és nehogy kihagyjam Sass Sylviát, akivel • A világhírű énekest a Magyar—Szovjet Baráti Társaság aranykoszorús jelvényével is kitüntették —, képünk ekkor készült. (Fotó: MTI — Tóth István) szintén öröm számomra együtt énekelni. Nagyra értékelem Ilos- falvy Róbertét; csodálatos énekes. Simándy Józsefet csak hallottam, színpadon sajnos, még nem énekeltünk együtt. De számomra az is nagy élmény volt, hogy találkozhattam vele, á Liszt mesterfokú tanfolyamon, minit vendégtanár. — ön fontos szerepet vállal a magyar zene szovjetunióbeli népszerűsítésében, nemcsak a Nagyszínház énekeseként, hanem a Csajkovszkij-konzervatórium énekiagozatának rektoraként, és úgy is, mint közéleti személyiség. Ügy tudom, a Bartók-évforduló rendkívül gazdag és méltó megünneplésében is közreműködött. — Bartók zenekari művei népszerűek nálunk. A kékszakállú herceg várának bemutatóját én kezdeményeztem, a szerepet is örömmel vállaltam. A konzervatóriumban pályázatot hirdettünk a hallgatók számára, Bartók műveinek előadására. Az, hogy Magyarországon is megjelent Bar- tók-Lemez az én közreműködésemmel, nagyra értékelem, de nem az én érdemem. — Mór a beszélgetés elején szóba jött Kecskemét, ön járt vitt. — Szívbéli barátaim vannak Kecskeméten. Sajnálom, hogy csak látogatóban voltam ott, s nem léptem fel, de talán más alkalommal ez is sikerül. Jártam Kalocsán is a Duna menti Folklór Fesztiválon. Csodálatos élmény volt számomra látni a nemzeti hagyományok megőrzésének ezt az ünnepét. Nagy feladat egy ilyen fesztivál megszervezése, de még nagyobb mindazt ápolni, megőrizni, amit ott láttam. Nagyon mély benyomást tett rám a Kodály-intézet és a hasonló nevű ' iskola, ahol a zenei nevelés Kodály-módszerét megvalósítják, tanulmányozzák. Ez a legnagyobb emlékmű Kodály Zoltánnak. A Néva partjáról indult el Jevgenyij Nyesztyerenko, aki matróz akart- lenni, de mert kincset kapott ajándékba, meg kellett osz- sza mindenkivel. Azóta énekel és énekelni tanít, hogy boldogabbak, gazdagabbak legyünk mindannyian, kik hallhatjuk' őt. Farkas Gábor KÖNYVESPOLC Gasparovich László: Végeken »• Nehézségek a gyerekekkel A századunk történelme iránti érdeklődés már-már korosztályi sajátosság. Gyorsan hozzáteszem, hogy nem kizárólag a fiatalabb nemzedék kutatja, figyeli az elmúlt nyolcvan év históriáját, de nekik volt (van?) legkevesebb ismerete -- és különösen — tapasztalata erről az időszakról. Itt-ott — elsősorban a filmben és az irodalomb an — már megjelent a történelem viharába került kisember. A sorsfordulók villanófénye egyébként is alkalmas arra, hogy az emberi cselekedetek kontúrjait élesebben mutassa meg a szemlélőnek, és ha a hétköznapi emberek kerülnek nem mindennapi helyzetekbe, akkor maga a „nagy esemény” is jobban érthető. Gasparovich apai ágról szerb, anyairól német származású. ö természetesen magyar — mint ezt magáról írja. Majd így folytatja: „Lokálpatriótának vallom magam, ha a Duna-medence „locus” olyan hely. amelyet magáénak mondhat az ember. Én ismerem és szeretem, hiszek abban, hogy a népek, amelyek itt élnek, szót tudnak 'egymással érteni.” Ezzel, a könyv hátoldalán közölt, önvallomással a szerző már érzékelteti két írásának másik gondolati síkját: a nemzetiségi kérdés hétköznapjait. Gasparovichnál a múlt így válik mai üggyé: „Hiszek a kis népekben, hiszek abban, hogy tudnak együtt élni, s nem hiszem, hogy tudnának élni egymás nélkül vagy egymás ellenére.” Hétköznapokról van szó ezekben a fordulatos történetekben még akkor is, ha a történelem sorsdöntő időket jegyez. Az egyik írás — a Határváros — cselekménye akkor játszódik, amikor egy soknemzetiségű határ menti várost elcsatolnak attól az államtól, ahová az addig tartozott. Az időpont tehát körvonalazható: a trianoni döntés környéki időszak. A hely már kevésbé: valahol Itt a Duna-medencében. Másik kisregénye — a Kául hadnagy hazája — színhelye az Ilona-hágó. Történik 1944. október 14-től október 16-ig. E két napról tudjuk, hogy Horthy prok- lamációja ekkor hangzott el. Azt is tudjuk, hogy amilyen példátlan felelőtlenséget tükröztek az átállás előkészületei, olyan kétség- beejtően tragikussá váltak a következményei. A történelmi háttér adott. A szerzőt az izgatja, hogy miként cselekedtek, mit tehettek azok a kisemberek, akiket az események közvetlenül érintettek. A Határvárosban kisvárosi polgárok, kiskereskedők, tanító, asztalos, ezredes özvegye, soknemzetiségű városlakók, a helyi volt hatalmasságok, a hatalmat megkaparintok, a megszálló francia csapatok tisztjei és mások a szereplők. Az író itt túlzottan kívülről, messziről nézi a hősei sorsát — érzel-i. mi kötődése nem látszik igazán. Tárgyilagos, már-már hideg stílusa akkor jobb, amikor felvillantja irónikus hangját. A Kául hadnagy hazája hiteles és minden részletében jó írás. Hőse Kául Ottó, Bécsben született osztráknak, de házassága révén magyar állampolgárrá vált. A magyar nyelvet anyanyelvi fokon beszéli. Politikai tevékenységet nem folytat, egyesületi, szakszervezeti tagsága nincs. Nem tagja a Volksbundnak. Amikor belépésre szólították fel, magyarnak vallotta magát. Ettől függetlenül felettesei — származása miatt — nem bíznak benne, nem tájékoztatják az átállás terveiről és így Horthy szózata után a Kárpátok hágója kulcsfontosságúvá válik. Éppen úgy, mint a rosszul felszerelt póttartalékos hegyivadász- tüzérüteg és öreg bakái, akik gyakorlatilag egyedül veszik fel a harcot a Wermacht-ezreddel. Teljesítik azt, amivel megbízták őket, amit szívük is diktál: védik az otthoni tájat — a végeken. Gasparovich vékonyka kötete olyan szerzőt sejtet, aki mestere a történetszövésnek és érzékenyen ki tudja tapintani az izgalmas kérdéseket. író jelentkezett a Magvető sorozatban — várjuk újabb könyveit. Komáromi Attila 1958 márciusában írtam egy jó barátnőmnek: „Larsban nagysze-. rű emberre akadtam. Nagyon boldog vagyok, azt hiszem, ez alkalommal az igazit találtam meg. Reménykedjünk. Ha májusban el- válok, hamarosan újra menyasz- szony leszek.” Sokáig kétségesnek tűnt előttem, hogy hivatalosan elváltam-e vagy nem, mert úgy tűnt, hogy a hivatalokkal folytatott papírháborúnak soha nem lesz vége. Végül is sikerült, és össze akartunk házasodni. Franciaországban lehetetlennek tűnt az esküvő. Végül Lars Angliában talált egy ügyvédet. Megnézte a papírjainkat, és úgy vélte, hogy Angliában összeházasodhatunk. Röviddel 1958 karácso- ' nya előtt akartunk házasodni. Természetesen titokban akartuk tartani. Majdnem sikerült is. Azután a tisztviselő megkért minket, hadd készítsen egy fényképet rólunk a saját albumába. Beleegyeztünk — és másnap reggel az újságokban találkoztunk vele. Már ismét a Párizs melletti Choiselben levő házunkban voltunk, amikor a francia sajtó tudomást szerzett az eseményről. A csendes kis faluban elszabadult a pokol. A riporterek felmásztak a falakra és a fákra. Másnap megengedtük', hogy lefényképezzenek minket, mindenki boldog volt — kivéve Róbertét. Roberto megkezdte a háborút. A gyermekek gondozásának a jogáért folyamodott, és minden eszközt megragadott, amit csak talált. Protestáns voltam, nem volt családom, nagymamám, nagynénim vagy nagybácsim, svéd volt a férjem — ki ügyel a gyerekekre, ha én dolgozom? Ezenkívül eszébe jutott, hogy az én nevem nem szerepel Robertino születési anyakönyvi kivonatán. Ki vagyok én, hogy az ő fiát neveljem? Valóban hivatalosan férjnél voltam, vagy bigámista voltam? A gyerekekkel kapcsolatos nehézségek egyre növekedtek. Mindig. mikor visszajöttek Olaszországból, tele voltak olyan gondolatokkal, hogy mi, protestánsok vagyunk, ők pedig katolikusok. Rövid irhát szoktam mondani svédül, de egy napon elutasították, hogy velem imádkozzanak. Megkérdeztem, miért, és azt válaszolták, mert pogány vagyok. Ha a gyerekek Olaszországban vc ltak, egyre gyakrabban be kelleti kapcsolnom a bíróságot, hogy vissza tudjam őket vinni Franciaországba. Róbertéval a gyerekek miatt -folytatott veszekedéseink egyre elviselhetetlenebbek lettek. Következik: 30. A színház mellett döntöttem.
