Petőfi Népe, 1982. szeptember (37. évfolyam, 204-229. szám)

1982-09-26 / 226. szám

MŰVELŐDÉS • IRODALOM • MŰVÉSZET A Tanú megjelenésének ötvenedik évfordulójára ötven évvel ezelőtt, 1932 szeptemberében jelent meg Németh László folyóiratának, a Tanúnak az első száma. Az emlékezés kötelessége Kecskemété is: a Tanú kiadója a híres kecskeméti nyomdász, Tóth László. Németh és Tóth László kapcsolata más volt, mint az író és a nyomdász hagyományos kap­csolata: a kiadó érezte-értette az író törekvéseit... A Tanú a magyar irodalom egyedülálló vállalko­zása. Németh nemcsak szerkesztője, de írója is lap­jának. A folyóiratnak 1932 és 1936 között tizenhét füzete jelent meg, s a lap valamennyi írásának Né­meth a szerzője. A Tanúban programadó kiáltvá­nyok, irodalmi-irodalomtörténeti írások, kritikák, történeti-művelődéstörténeti tanulmányok, ismeret- terjesztő cikkek sorjáznak egymás mellett. A lap jelentősége azonban nem a részletekben és nem is csak a különböző tájékozódási irányok egymáshoz kapcsolásában mutatkozik meg. A tanulmányokból a huszadik századi gondolkodás új rendszere bon­takozik ki. A Tanú kapcsán erre kell figyelnünk. Németh az elsők között figyelmeztetett a tizenki­lencedik és a huszadik század közötti különbségek­re. Az eszmék színterén a tizenkilencedik század nagy gondolatainak újragondolásáért lépett fel. Ér­zékelte a modern világ szétesettségét, ezt az előző század örökségének tartotta. Az élet minőségének megváltozását a huszadik századi új harmónia meg­valósulásától várta. Ez a rend számolná fel a ter­melés és a szakszerűség kényszerét, s adna teret az életet kiteljesítő egyéni képességnek, hajlamnak. A minőség forradalma — Németh jellegzetes kifeje­zése — az egyén felől járná át a társadalmat. A jö­vőt kutató gondolkodás ez. Németh az új világ tör­vényeit, jellemzőit az európai szellemiség jelensé­geiből igyekszik kibontani. De nem szakad el a ma­gyar irodalom hagyományos társadalmi-politikai ér­deklődésétől sem. Magyarország — és Közép-Európa — Németh gondolkodásában a minőség gyakorlati megvalósításának terepe. Tudta: a kis népek jövő­jét csak a minőséggel való azonosulás jelentheti. Szóhasználata Adyra utal vissza: új tudományról, új művészetről, új politikáról szól írásaiban. Az új tudomány kapcsán az enciklopédikus igény­ről beszél. A szellem emberének azt nevezi, „akiben ott feszeng a szellemiség örök ösztöne: a jelensége­ket együtt, egyben látni”. Az új művészet kérdései­nek tárgyalásakor etikai szempontokat is érvénye­sít. Az európai irodalom a kor sötét erőivel szem­ben a szellem belső területeire való visszahúzódást mutatta. Németh éreztette, hogy a visszahúzódó mű­vész olyan rendszert alkot, „amely ki tudja mikor és hol", de rést talál a tömegek felé. A legélesebb visszhang Némethnek az új politi­káról vallott felfogását fogadta. A politikától is a huszadikszázadiságot, a szellemi forradalommal va­ló azonosulást követelte. A minőség és a szocializ­mus természetesnek tartott összefonódását kívánta. A szellemi és a társadalmi forradalmat nem vá­lasztotta el egymástól: A minőség forradalma és a tömegek gazdasági boldogulásáért, kulturális emel­kedéséért folyó küzdelem: a „tömegek forradalma” egymás ellen nem játszható ki és ha érnek, csak együtt érnek valamit” — írta. Németh Lászlót sokszor nevezték utópistának. Írá­sainak utópikus burka mögött azonban konkrét tár­u irCMETH LSHZlA KRITIKAI FOLTrtlKATA i i Ferdinand Friwtf könyve) VJ regények (Mórié«, Ter»én»*ky. Lar/kó. Swmory. Fű»». Srttnyay, Bródy L, Szabó Ptt, Földi. kawák. S»N Dew* ragén,veil Három Gortfce-tMvinUti)’ Kritik«! »]>U Ortega: La rebrlion *1« In» u>»*a* ScMnmbergcr: Simít Satumlii Virginia Wnotf: Orlando A Tm IMS SZEPTEMBER £«l rtAflaelén: 2 pengő Ffcv M*m ára: 00 fillér NÉMETH LÁSZLÓ: Kecskemét (Részlet) Huszonhat évvel ezelőtt, hét­évi íróskodás után, arra a be­látásra jöttem, hogy vagy ott kell hagynom az írói pályát, vagy önálló fórumot teremtek magamnak — másképp nem préselhetem át folyóiratainkon a mondanivalómat. Így merült fel — a barátommal, Gulyás Pállal folyó levélváltásból — e magam írta folyóirat a Tanú terve. De könnyebb volt ezt a fo­lyóiratot elgondolni, sőt meg­írni — mint fenntartani. Arra, hogy kiadó vállalja, gondolni sem lehetett: énnekem pedig, az akkor már kétgyermekes családapának, egy ideiglenes iskolaorvosi állás 270 pengőnyi jövedelme volt csaknem min­den anyagi bázisom. Nagyon is jogos volt hát az, amit az egyik irodalmi vezér a Tanú első szá­mára mondott: „Majd meglát­juk, meddig bírja — meddig erkölcsileg és meddig anyagi­lag.” Az indulást megelőző nyáron engem inkább az anyagi izga­tott. Hat számot akartam ki­adni egy évben, egy-egy szám négy-öt ív: mennyiért hajlandó azt egy nyomda tisztességesen kiállítani. Tanulmányaim írá­sával egyidőben így egészen más természetű írásművek in­dultak a telefonkönyvben ta­lálható vidéki nyomdák felé, amelyekben egy-egy folyóiratív szedése, nyomása, s a boríték ára felől érdeklődtem. A vála­szok elég szép számban érkez­tek; a világválság éveiben a * Németh László 1»58 késő tava­szán foglalta össze Haltai Nándor A nyomtatott betű útja Kecskemé­ten című kiadványa részére kecs­keméti emlékeit. A kéziratot elő­ször lapunk publikálta. 1962. no­vember ífl-án. Később kötetben is megjelent. kis morzsán is kaptak a válla­latok. A legkedvezőbb, úgy emlékszem, a pápai nyomda ajánlata volt; a kecskeméti ve­zetője azonban személyesen is eljött, s ez döntött: az „ő”-ző beszédű, fiatalos képű ember megnyerte bizalmunkat; az irodalomban sem volt idegen, s nyilván kedvére volt a külö­nös folyóirat, amelyen át ő is segít az állóvízzé vált irodalom megkavarásában. Így kerültem én kapcsolatba — Tóth László újságíró és sakktudós útján az Első Kecskeméti Hírlapkiadó és Nyomda Vállalattal, amely­nek ő akkoriban lett az igaz­gatója. Nem kis részben az ő ügy- buzgóságának volt a következ­ménye, hogy a két fenyegetés közül az „erkölcsi” csakhamar sokkal aktuálisabbá vált az „anyaginál”... A Tanú tíz kötete utón, Kecs­keméten jelent meg az én első — nem éppen jó emlékű köny­vem: az Ember és szerep. Ezért már valami honorá­rium is járt volna, ezt azonban földben kaptam meg ... A Kis­nyírt akkor parcellázták, s a vállalat énnekem is vett ott egy holdnyi erdőirtást, amely­nek a közepén, a dombon né­hány tölgyfa is megmaradt, ár­nyékul az építendő háznak. Ez lett volna első materializációja ama Cseresnyésnek, amelyről néhány év múlva darabot is ír­tam. A szomszédság elég jó volt: balról Móricz Zsigmond, aki itt is vett, mint még né­hány helyütt az országban — egy szép telket; szemből Sár­közi György, a Válasz új szer­kesztője, mellette Tóth Lász­ló... Egy alkalommal együtt is szerepeltünk a Városház do­bogóján. Azoknak, akik azt mondják, hogy Móricz Zsig­mond nem jutott el a szocia­lizmusig, erről az előadásról van egy epizódom. Móricz azon esten a maga „falukutató" múltjáról szóló novellája mel­lett egy kis alkalmi írást olva­sott fel, amelyben a mi kis- nyíri parcellánkról volt szó. Tóth László, de mi is, kértük: adja oda a két-három oldalnyi szép, kerek írást a helyi lap­nak. Ö azonban eltette: Még sosem írtam egy sort sem, ami a magántulajdont dicsérte vol­na ... De, ha kecskeméti birtokos nem lettem is, az, amit Kecs­keméten láttam, szerepet ka­pott a gondolkodásomban. Tóth László összeismertetett a nagy­kertész jogakadémiai tanárok­kal, voltam kinn Szikrában Muraközy híres almásában, hallottam pompásan „gyümöl­csöző” néhány holdas paraszt- gazdaságokról, s márciusban az asztalra tett cseresznyéről. A Kecskeméti Nyomda megka­pott termékei közt ott volt Váry Mathiász életrajza. A Sárosból az alföldi homokra sodródott szőlész, a magyar Micsurin története nagyon fel­lelkesített; a könyvről írtam, s Kőrösről ^Kecskemétre jövet ál­lami kezelésbe került birtokára is elzarándokoltam. Kecske­mét a diadalmas belterjesség, a homokból tüzes és illatos minőséget csikaró munka és lelemény jelképe lett a sze­memben — az, amit A minőség forradalmában meghirdettem. Amikor Kertmagyarország esz­méjét, s nevét a magyar gon­dolkodásba belevetettem: vol­taképp Magyarország elkecske. métiesítésére gondoltam. Kecs­kemét neve akkoriban szépiro­dalmi munkáimba is beleke­rült. Regényciklusom — az Utolsó kísérlet — szellemi és gazdasági telepe: a Magyar In­tézet Kecskemét határába épült volna, ott volt a botrányt ka­varó Cseresnyés is, míg Ma­thiász János nevét Mathiász- panzió című darabom őrzi ... (1958.) sadalmi elképzelések húzódnak. Az alkotó szellem­mel vállalt munkát követelte. A tervgazdálkodás ad­ta kereteket az önmaguk lehetőségeivel nyitottan gazdálkodó közösségek iránti igénnyel kapcsolta össze. A gazdasági életet a vállalkozói gazdaságok rendszerének szerette volna látni. A gazdaság re. formjához a művelődés, oktatás reformját kapcsol­ná. Később kifejtett pedagógiai elképzelései az it­teni írásokra alapozódnak. írásaiban a közösségi társadalomról beszél. A jövő társadalmának jellem­zésekor a szabadság és a rend kifejezést használja. Jövőképe — nemcsak a szóhasználat utal erre —‘ kapcsolatot tart József Attila távlatos gondolkodá­sával. Kiáltó az az ellentét, ami a harmincas évek hiva­talos politikája és Németh gondolkodása között fe­szül. Ez az ellentét magyarázza a Tanú megszűné­sét is. Erről írta Németh: „A magyar írók feladata ma: a világi hatalom példátlan torlódásában vele szemben is helytálló szellemit teremteni!” Ezt a magatartást azonban Németh pályáján már csak' egy új vállalkozás hitelesíthette. Az elmúlt ötven év társadalmi-politikai változásai nem távolították el tőlünk a Tanút író Németh Lász­lót. Az egyéni változatokra, hajlamokra és a minő­ségre alapozódó programja a társadalom átalakulá­sa, a közösségi élet kereteinek tágulása közepette szerezhet magának érvényt a legteljesebben. Fűzi László AjI" ár közel járt a kilencvene- dik esztendejéhez, mikor megroggyant a lába és többet nem tudott önállóan mozogni. Tulaj­donképpen nem is sokat törődött a dologgal. Már négy-öt éve úgy érezte, hogy befejezte a pályafu­tását, semmi vágya, törekvése nem volt, élt egyik napról a má­sikra ugyancsak nyugdíjas fiának a családjával, úgy tekintette, hogy létezése már csak egyszerű bioló­giai folyamat. Ritkán tértek visz- sza hozzá a katedránál eltöltött évtizedeinek emlékei is: egyre több egykori kedves tanítvány ar­ca mosódott el a szeme előtt. Az öreg tanító így élt már évek óta, vágyak, célok nélkül, néha olvasgatott egy kicsit (a szeme még jól szolgált), de a nap na­gyobb részében csak ült a karos­székben, hallgatta a mások beszél­getését, maga csak ritkán szólt be­le —, s a menye eléggé el is cso­dálkozott, amikor az egyik külö­nösen meleg nyári napon azt mondja: — Tudod, valamit még azért szeretnék látni. Egy búzamezőt. A szeme közben elkalandozott valahová, valami érdekes fény is megcsillant benne — ki lenne a megmondhatója, honnan merült fel ez az óhajtás rég semmit nem akaró elméjében. — Jól van, apa, rendben van — felelte a menye, hiszen az após kívánságának a teljesítése való­ban nem volt nehéz: a fiáék a falu szélén laktak, csak ki kellett vinni az öreget székestül a ház mellett végigfutó tornác végébe, és valami kis pódiumot eszkabál- ni alája, hogy átlásson a kertszéli bokrokon. A pódium még aznap elkészült, BALLÁ LÁSZLÓ: Búzamező a dédunokák megragadták a ka­rosszéket, s a tanító már ott is ült a tornác végében, mint a szín­házi páholyban, s talán bizonyos színházi várakozással is, hogy most valami érdekes látványban lesz része. A dédunokák visszamentek a házba, hogy ne zavarják, nem maradt vele csak a menye. Ma különösen szikrázóan ra­gyogott a nap. A bokrokon túl ha­talmas búzamező ringott szép egyenletesen, ütemesen, elég kö­zel ahhoz, hogy a nyugdíjas tanító a pipacsok és a búzavirágok piros­kék foltjait is láthassa. Óriási búzatábla volt, egybe­szántott mezőn. Az öreg nézte, nézte, meregette a szemét — egy ösvényt keresett, amelynek a bú­zán át kellett volna vágnia, de nem találta. Fáradt elméjét jócs­kán meg kellett erőltetnie, hogy azt a keskeny utacskát odaképzel- . je, s mikor ez nagy nehezen mégis sikerült, akkor azon erőlködött, hogy azt az ifjú emberpárt is oda­varázsolja, azt a fiatalembert és lányt, akiknek az ösvény elején életükben először ért egymáshoz a kezük, hogy a tábla közepe felé már forró csókban forrjanak ösz- sze, és mire újra kiérnek a mezei útra, azt is tudják, hogy örökre egymáshoz tartoznak. Igen, min­den idegszálát megfeszítette, hogy újra lássa őket, s mikor ez sem­miképp nem ment, lehunyta a szemét, de mindhiába: nem akart megjelenni az a régi kép. Egy ideig még küszködve for- málgatta őket magában, azután csüggedten jött rá, hogy agg kép­zelete számára ez már erőn felüli feladat: az ösvény még megterem­tődött benne, de azt a fiatal taní­tójelöltet és párját már nem tud­ta előhívni a múlt bágyadt ködé­ből. és nem. érezte az erő életnek hajdani átható szagát sem, és nem hallotta azt az el-elhaló félénk madárcsicsergést, amely akkori együttes sétájuknak valami külö­nös zenei aláfestést adott. És riad­tan tapasztalta, hogy húsz éve el­halt feleségének lánykori arcát sem tudja hirtelen maga elé idéz­ni. — Ez nem olyan búzatábla! — jelentette ki csalódottan, és vissza­vitette magát a házba. A menye sajnálta, hogy mégse lehetett az öregnek a kedvére és még sokáig nem bontatta el a kis tornácvégi pódiumot —, de többet nem volt rá szükség. Marisa István szobrai /# • Tisza HR I Favágó • Karitász • Szerelmespár Még visszataszítasz egyszer a magányba, óh, lesz-e akkor velem valaki? Szád ívét félek elfelejteni, leomlanék, az lenne annak ára. S ha nem leszel már, óh te százszor drága, mily poklokba fog sorsom ejteni? Szép szemed félek elfelejteni, mert ellepne éveim árvasága. Ha feledném, jéghegyek némasága, nagy. mozdulatlan tavak hallgatása, lenne életem holtak szemei... Nem volna több nyomod porszemnyi, bárha lennél már csak virágok tarkasága: szerelmed félek elfelejteni. LAKATOS ISTVÁN: Felejteni Az év legszebb verséért járó Graves-díjjal idén La­katos Istvánt tüntették ki. Versét ebből az alkalomból közöljük.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom