Petőfi Népe, 1982. augusztus (37. évfolyam, 179-203. szám)

1982-08-08 / 185. szám

MŰVELŐDÉS • IRODALOM . MŰVÉSZET — Reneszánszát éli a szociofotó —- magyarázza Gyulavári József. — Csakhogy — emeli föl ujját —, amíg a 30-as évek híres mozgal­maként az akkori társadalom el­len lázadt, annak viszonyait mu­tatta fel, a mostani kísérletek épp a társadalom érdekében ébresztik a lelkiismeretet. — Hasonló stílusjegyekkel? — De más tartalommal — fele­li. — Nagybaracskán is tetten ér­hető a valóság, ezt kell felmu­tatni — teljes emberi alapállás­ból. — Azaz hogyan? — Szóval az nem megy, hogy itt sötétet fényképezek, otthon meg retusálom . . . — Még akkor is — kapcsolódik be Kovács László a diskurzusba — ha az idős asszonynak aligha fog tetszeni, ha ráncosán látja magát a képen. A fényképtől ő nem a valóságot várja, hanem annak égi mását: a letisztítottat, az idealizáltat. □ □ □ A kép mesterei tudatában van­nak saját felelősségüknek is, ami abból az egyszerű tényből fakad, hogy információink több mint négyötödét látás útján szerezzük; Ez egyben azt is jelenti, hogy a fénykép nem csalhat. — Dehogynem! — tiltakozik Kiss Árpád. — Ha azt írom egy kép alá, amely egy esztergályost ábrázol: Kiss Péter esztergályos, nem mondtam el mindent: hol van ebből a képből Kiss Péter élete? Áttételesen fogalmazva: sajnos, elég sűrűn fordul elő, hogy csak az egyik oldalt ábrázolja az újság: a sikerek, az eredmények oldalát. 9 Kovács László: Búcsúban. — Miért lenne bűn, ha a to­vábblépés útját nem a hibák, ha­nem az eredmények fölmutatásá­val képzeljük? — Részint mert legtöbbször csak az eredményeket mutatjuk, részint pedig — és ez a fontos — továbblépni csakis a hibáink le­küzdésével lehet. — Mindéh közösségnek meg­vannak a maga konfliktusai — helyesel Valter Péter. — A fotós akkor objektív, ha ezeket bemu­tatja, tehát ezzel segíti a kibon­takozást. — Itt, Nagybaracskán hogyan lehet érvényre jutlani az elkép­zelést? — A helyszín tökéletes — vé­lik mind. — Ha valaki a magyar falu 1982-es állapotát szerelné föltérképezni, ennél jobb, jelleg­zetesebb helyet keresve sem ta­lálhat. □ □ □ — A beszélgetésből az derül ki — mondom már Albertini Bé­lának, az alkotótelep művészeti vezetőjének —, hogy sokan nem lelkesednek- a szociofotóért. Tény­leg nem? — Az a tény, hogy a tavalyi kiállítást a megyei pártbizottság ideológiai titkára nyitotta meg, s hogy az idei tábort a megyei pártbizottság osztályvezető-he­lyettese köszöntötte, egészen mást bizonyít. Az is, hogy a Forrás publikációi országos hírűvé tet­ték a tábort, az alkotókat. Sze­Valter Péter: Ütőn. rintem réges-rég eljutottunk oda, hogy a politika igényt tart az őszinte — a hibát is feltáró — véleményekre. — Tehát a szociofotóra? — Az objektív társadalmi hely­zetképre — így pontosítanám. — Miben látja a nagybaracs­kai tábor hasznát — az itt ké­szülj képeken túl? — A fotókon kívül is történt egy s más: elkészült a megyei könyvtár megbízásából a szocio­fotó kisbibliográfiája. Ez fontos szakmai eredmény egy olyan or­szágban, ahol húsz éve arról győzködjük egymást, hegy végre kellene egy fotófőiskola — majd­nem minden országban van már. A nagybaracskai alkotótelep el­sődleges hasznát — természetesen — az itt készülő szociofotók je­lentik. Ha jók, akkor alkalmasak a társadalmi önismeret mélyíté­sére, a valóság teljesebb birtok­bavételére: ez az első lépés a Változás irányába. □ □ □ A tíznapos tábor munkájában ..nemcsak hazai alkotók vesznek részt. Meghívták az újvidéki Dormán Lászlót, Csehszlovákiából Huszár Tibort, a prágai egyetem fotótanszékének végzős hallgató­ját, s itt van az NDK fotósok küldötte. Az alkotótelepet a nagy- közönség is minősítheti: a tava­lyi anyagból most nyílik kiállítás a faluban. Az idei alkotásokat még ebben az esztendőben be­mutatják Baján. Ballai József A TÉNY KÉPE? Szociofotósok Nagybaracskán A nagy-baracskai művelődési iházat tíz napra az idén is az, objektív művészei vették birtokukba. Előadásokat hallgatnak, szakkönyvek ben mélyed­nek el, vitatkoznak. S ami a fő: képeket készíte­nek. A falu tanácsa a mecénás, ezer forintos utal­ványt ad mindegyiküknek cserébe két 50x60-as fotót vár — ez a község közvetlen haszna. A társadalom is profitál: a képek által gazdagodhat önismerete, mint. mindig, ha a valóság újabb és újabb szeletét tükrözi a művészet. A fotósok • különféle irányzatokon át érkeztek meg a szociofotóhoz. Van, aki fotóriporterként dol­gozik (Straszér András, lapunk munkatársa, Kiss Árpád, a .Népszavától), van, aki művészi kifejezési stílusának választotta ezt (Gyulavári József Bajá­ról, Valter Péter Kecskemétről), van, aki a festé­szet mellett kapott rá kedvet (Kovács László Ba­járól). Ami közös bennük: mind fontosnak tartják a szocioifotót. S mind: másért tartják annak. Z uhog az eső. Már hajnal óta szaporázzák a kövér, hideg cseppek. ,,Enyhe telünk van” — kémlel ki áttetsző mű­anyag fedele alól a portás. De az idő inkább őszies. Október végén szokott ilyen reménytelenül bebo­rulni az ég. Szinte elképzelhetet­lennek tűnik, hogy ez a masszív bazaltkupola valaha is darabokra törjön, s a réseken végre a földre hulljon a júliusi fény. Akkor az egykedvűen kopogó esőcseppek is elbizonytalanodnának, s néhány perc múltán már csak az iroda­épület mögötti park fáiról pereg­ne még alá egy-egy szapora zápor a ronggyá tépett felhőtakarót el­űző nyugati szél heves rohamai nyomán. De ennek most semmi jele, és a csatornaépítők emiatt okkal bosszankodnak. — Piszok idő! — káromkodik a kuruc bajuszos, cigányos képű munkavezető. Világosszürke, el­nyűtt kalapja karimájának lejtő­jéről, mint az ereszről, zúdul a víz. Az árok elárvultán tátong. Füg­gőlegesre nyesett falain híg agyag­patakok kígyóznak a mélybe, hogy a gödör fenekén aztán zavaros vi­zű tóvá terebélyesedjenek. Lehe­tetlen így a munkát folytatni. A munkavezető jól tudja ezt. Az emberek is tudják. Nincs, aki lemásszon ilyen időben a gödörbe. De még az eső elállta után se szívesen. Az át­nedvesedett föld könnyen meg­csúszhat, megindulhat. Elgondolni is rossz. Az emberek fedél alá húzódnak, cigarettára gyújtanak, diskurál- nak. Tóni, a szakállas az ajtófél­fának dőlve szalonnázik. Nem fi­gyel a többire, kifele néz, az eső- verte gyárudvart bámulja. — Eláll nemsokára — dünnyögi csak úgy magának. Társai nem hallják. Jobb is, úgyse hinnék el neki. Egy óra múlva eláll az eső. A felhők felszakadoznak. Hideg szél cibálja a park fáit. — No — rpondja a munkaveze­tő az udvarra lépve. — No. Az emberek az árkot bámulják. Nyirkos, hideg lehelet jön a mély­ből. A gödör fenekén fodrozódik a víz. „Br-r-r ...” Hirtelen újraéled a környék. Felbőg a billenős ZIL-ek motorja. Dohogva indul a markológép. A darus tehergépkocsin súlyosan, nedvesen hevernek a félméteres átmérőjű betoncsövek. — Na gyerünk! — gyűri be a gumicsizma szárába a nadrágját Tóni. — Majd én lemegyek. És már mászna lefelé. De a munkavezető álljt parancsol. — Várj! — fogja meg Tóni vál­lát. — Előbb dúcolunk. Tóni kedvetlenül néz a cigány­képűre. — A fenének az! Gyerünk! A munkavezető hajthatatlan. — Karcsi, gyertek ide! — int a távolabb állóknak. — Dúcolunk. A z emberek meggörnyedve cipelik az átázott támfá- kat. Gumicsizmás lábuk meg-megcsúszik a pocsolyákban. Zihálnak. Botladoznak. „A fené­nek ez!. ..” A delet harangozzák, mire meg­van a dúcolás. Az árok mindkét oldalát három ujjnyi vastag pal­lókból emelt fal védi a beomlás- tól. A támfalak kétméterenként gerendákkal vannak összekötve. Ácskapcsok, hevederek rögzítik az építményt. Olyan az, akár egy erőd ... Tóni, a szakállas áll az árok mellett, és azt mondja: — Sokkal nehezebb lesz így le­rakni a csöveket. A munkavezető elereszti a füle mellett a megjegyzést. Az embe­rek elvonulnak ebédelni. Délután elkezdik lefektetni a csatornát. Tóni lenn küszködik a gödörben. A keze, a ruhája csupa sár. Lassan ereszkedik alá a daru drótkötelén a többmázsás beton­cső. Csaknem elakad az egyik támfában. Nekiütődik az oldalfal­nak. Mire leér, már olyan ferdén áll, hogy nem illeszkedik az elő­zőhöz. Tóni teljes erejéből húzza maga felé a kötelet. — Közelebb! — üvölt ki a gö­dörből. — Közelebb, a kutya­szentségit! A gépkezelő előredől a fülkéjé­ben. Még így sem lát bele az árok­ba. A széles, rovátkolt gumikere­kek óvatosan kúsznak előre. A darukötél végén imbolyog a cső. — Közelebb! — üvölti Tóni. A hangját elnyeli a gépzúgás. Hirtelen tompa robaj! Dobhár­tyaszaggató recsegés! Zuhan a föld. Rögök záporoznak az árok mélyére. A kétcollos deszkapalló ívbe hajlik. Recseg-ropog a dúc. A daruskocsi kereke eltűnik a kráterben. Tenyérnyi repedések futnak szanaszét. Döbbent csend. Tóni, a szakállas lassan kimá­szik a gödörből. A szakálla csupa sár. Az arca fakó. Nadrágjába tör­li a kezét. Körülnéz. Kőarcok, dermedt tekintetek mindenütt. Tó­ni a cigányképű munkavezetőhöz lép. — Kösz, öreg — csak ennyit mond. A kezét nyújtja. A tekin­tete meg se rebben. Az emberek megmoccannak. Szólni is tudnak már. Lépni is. összekapkodják a szerszámokat. A darut kötélre veszi egy traktor. — Micsoda idő! — mondja a kuruc bajuszos, cigányos képű munkavezető. Tóni egy órával előbb ér haza a szokásosnál. A fiúk indián csa­takiáltást hallatva vágtatnak elé­be. — Apú! Apú-ú-ú! Tóni megcsókolja őket. A kicsit az ölébe kapja. Borostás képét a fiúcska tejfehér bőréhez dörzsöli. — Szúj! visít a gyerek. — Apú-ú-ú! Szúj! Tóni harsányan nevet. A kicsit a magasba dobja. — Mi történt? — kukkant ki a konyhából riadtan az asszony. T óni elkomolyodik. A más­napi újságot látja. Benne a kis híján megjelent né­hány soros hírt: „Csatornaépítés közben beomlott egy két méter mély, támfal nélküli árok, és a lezuhanó föld maga alá temette V. Antal huszonnyolc éves kőmű­vest. A szerencsétlen férfi a hely­színen meghalt.” — Mi történt? — riasztja föl gondolataiból az asszony. Már ott áll mellette. A tekintete tömény aggodalom. — Semmi — nevet Tóni, és ked­veskedve megcirógatja a felesége arcát. — Igazán semmi. SITKÉI BÉLA: Nem történt semmi BAKSAY SÁNDOR NÉPI GALÉRIÁJA Kiskunsági portrék Baksay Sándor bizonyára is­merte Sophokles ámuló felfede­zését: „Sok csodálatos van a földön, köztük az ember a leg­nagyobb”. A korában is cso­dált klasszikus műveltségű író, műfordító italán-talán kiegészí­tette volna a görög drámasaerzőt: köztiük is a pusztai ember a legérdekesebb. ötvenegynéhány évet időzött a két nagy folyó között, számba vette a homokon élő sok-sok, va­lóban megörökítésre méltó ifjat és öreget. Szinte katalogizálta őket, mint élete egyik nagy szen­vedélye, Homéros a hajóhadat. Olvasói számára megelevene­dik a. Homokhátság Ibuckás, szittyós világa. Benépesül, megéled a táj. Megcsodálhatjuk Hetesy Dá­niel rektor-tanító urat. Pedagó­giai elvei hihetetlenül modernek. Nincs új a nap alatt. Tanítvá­nyaival — esetenként hatvgnan- myolcvanan szorongtak a terem­ben — „nem becézve bánt, mint ahogy a gyerekekkel szokás, de nem is lekicsinylőén, mint ahogy még rosszabb szokás, hanem úgy szólva hozzájuk mint emberek­hez; nem akikből ember lesz, hanem akik már is emberek. So­ha sem váltak válogatottjai és éppen ezért elhagyottjai.” 'Különösen kedvelte, becsülte a tanítókat. Szépen írt, még Szá­raz János pusztai juhászról is, aki először oktatgatta a katoli­kus gyerekeket valahol az Izsáki határban. Baksay István pro­fesszor úr tudományáról egye­nesen felsőfokban szólt. Hol van­nak tőle a mai tanárok, akik ki­szabott pályán mozogva cipelik maguk után növendékeiket, mint a mozdonyok! Az utolsó profesz- szor tanórájába az egész világ­mindenség , belefért. Dudari Má­té azaz Dömötör Károly, társa a kecskeméti 'kollégiumban, a híres szabadságharcos dalok szer­zője, Noszlopy Gáspár fegyver­társa: is jellegzetes alakja volt a XIX. századnak. Meg Márton Feri a diákpajtás, akivel a jog­akadémián közösen írták — a szó szoros értelmében — a kézírásos diáklapot, s aki Abonyi Lajos néven válit nem is akármilyen íróvá'. Ki ne felejtsük az öreg apajpusztai csőszt, Horvát Já­nost, ki vén korában szerzett va­lamilyen papírt tudományáról és már hivatalosan tanította a gye­rekeket. Kunszenteniklósi csendes ott­honában 49 évet lepergető Bak­say Sándor ritka gyöngédséggel rajzolta meg a kiskunsági lá­nyokat, asszonyokat. Zélizi Má­riáról, a daibasi homok legszebb liliomszáláról ma ás elhisszük, hogy ritka bőséggel1 birtokolta a ibájt, a kellemet és Hetesiné Vass Máriánál is hitelesnek érez­zük a szentenciát: lánynak szép, asszonynak kincs a kiskunsági fehérnép. , A Bakér, mellől messzi törté­nelmi múltakba is belelátott. Fölfedezte a kiskunhalasi Modok Pétert, kurucok hadnagyát. Nem volt akármilyen férfi, annyi szent: „Modok Péter markát vé­gighúzza bajszán, — *Hogy ne álljon, mint a kárvallotté, kaj- szán, — Villámuk a két szem szürke fell’eg alatt, — a menny­dörgés tőle nem messzire ma­radt.” Pörgethetném még egy dara­big Baksay kiskunsági portréso­rozatát, valamennyit fölismerhe­tik efféle útmutató, kedvcsiná­ló nélkül is olvasóink. Hiába használt szívesen álneveket az argoványi íNyiöszörgőhalom, a miklósi szikes puszta dús nép­életének ábrázolója. Könnyedén fölismerhetek írói művészete ál­tal a könyvek maradandóságába emelt figurák. Egytől-egyig szem­léletesen, zamatos stílusban mu­tatkoznak be Baksay jóvoltából messze a századoknak. Vala­mennyien oft a kunszentmikló- si bölcs írói pecsétje: a mindent megértő, a mindent megbocsájtó szeretet. Heltai Nándor A hagyományait dicséretes körültekintéssel feltáró Kun- szentmiklós a Hazafias Népfront Bács-Kiskun megyei elnök­ségével, a Magyar Néprajzi Társasággal és a helyi nagyköz­ségi népfrontbizottsággal közösen az alkalomhoz illő és méltó emlékülést rendezett Baksay Sándor születésének 150. évfor­dulóján. Dr. Kodolányi János, a néprajzi társaság alelnöke a kunszentmiklósi pap néprajzkutatói tevékenységét elemez­te, a nagyközség népfrontbizottságának titkára az író kun­szentmiklósi éveiről olvasta fel dolgozatát. . • Weintrager Adolf: Dombos táj (akvarell) KRÉMER ISTVÁN: Anyám éneke Hová lett anyám éneke? A fáradt hangok * nem válhattak semmivé. Vasalt és varrt ' éjszakákon át s hogy el ne aludjon énekelt. Altató volt nekem minden szomorú dala. . ■ Nyügalommal telített s örültem mert nem sírt ezalatt.. • Orosz Mária: Kockák.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom