Petőfi Népe, 1982. augusztus (37. évfolyam, 179-203. szám)
1982-08-01 / 179. szám
MŰVELŐDÉS • IRODALOM • Magyar írók küzdelme Sallai Imre és Fürst Sándor életéért A magyar ellenforradalmi hatalom 193.1-ben a statárium kihirdetésével a dolgozók forradalmi mozgalmait, illetve a kommunista párt tömegbefolyásának növekedését akarta megállítani. Amikor 1932 júliusában az illegális Kommunisták Magyarországi Pártja két titkárát elfogták, az országos méretű tiltakozás bizonyságát adta a kommunisták népszerűségének: a Statárium Elleni Bizottság például két nap alatt tízezer tiltakozó aláírást gyűjtött össze, és tett le az igazságügy-miniszter asztalára. A rögtön- bíráskodás bevezetésének igazi okát a baloldali írók tudatosították írásaikban, és a tiltakozó mozgalmak szervezésében is részt vettek. Nagy Lajos 1931-ben a kommunista Társadalmi Szemlé-ben „Vigyázz, ha újságot olvasol” címmel maró hangú glosszában leplezte le a hivatalos sajtó hazugságait. A polgári radikális Századunkban írt cikke már címével utalt a statáriumot népszerűsítőkre: „Aki az akasztást szereti, rossz ember nem lehet”. A kommunista írók Front című folyóiratában megjelent „Ha a puccs kikerült volna” című tárca-cikke egy jobboldali puccskísérlet résztvevőivel szembeni elnéző bírói magatartás bemutatásával bizonyította, hogy a hatalom urai csak a munkásmozgalmat tekintik ellenségüknek, a statáriális rendelet ellenük született. Kassák Lajos körének színjátszói a munkásszínpadokon mutatták be azt a jelenetüket, melyben bank- rablási kísérlet miatt halálra ítélt munkanélküli munkásfiatal és jobboldali puccskísérletben részt vevő katonatiszt börtönéletét ábrázolták; nyilvánvalóvá téve, hogy mind az ítéletet, mind pedig a bánásmódot az osztályszempont határozta meg. A Munka című Kassák-folyóirat cikkei pedig tényszerűen, a politikai és gazdasági helyzet elemzésével tárták az olvasók elé a hazai és külföldi fasiszta erőknek a munkás- mozgalom elleni tevékenységét. Kassák és köre ugyanakkor — a Magyarországi Szociáldemokrata Párt égisze alatt — mozgalmat kezdeményezett a munkásszervezetek és a haladó polgárság közös „akcióbizottságának” létrehozására. A Jogos1 önvédelemből címmel kibocsátott felhívásukban megállapították, hogy „a statáriális bíráskodás politikai eszköz a. nyomorba és kétségbeesésbe jutott proletariátussal szemben”. Az MSZDP vezetőségétől várták és kérték a statárium elleni mozgalom szervezését. József Attila gyűjtőíve — a statárium, illetve Sallai Imre és Fürst Sándor rögtönítélő bíróság elé állítása ellen — megvan, s azon a következő írók aláírása szerepel az övé után: Nagy Lajos, Gelléri Andor Endre, Reményit Zsigmond, Majoros István, Farkas Antal, Molnár Ákos és Berda József. A képzőművészek közül, Kmetty János, Gräber Margit, Fenyő György, Berény Róbert neve olvasható az íven. Az aláírásgyűjtési akcióban nagy számmal vettek részt az írók. Radnóti Miklós és Bálint György, valamint barátaik e tevékenységéről Radnóti- né írja emlékező soraiban: „A tátrai idillből a budapesti feszültségbe értünk haza, ami Sallai és Fürst kivégzését megelőzte. Az ítélet elleni tiltakozásul aláírásokat gyűjtve jártuk az ismerősöket és ismeretleneket is, de némi, szemeket felnyitó agitációs eredménynél többet, sajnos, nem értünk el”. Tudni kell azt, hogy e gyűjtőívek megfogalmazói, terjesztői, aláírás- gyűjtői és aláírói egyaránt a rendőri üldözést, az ügyészi vádiratot és a bírói ítéletet vállalták e tettükkel. Illyés Gyula és Szimonidesz Lajos — József Attila és Zsolt Béla társaságában — fogalmazta meg a statáriális tárgyalás előtti utolsó tiltakozó röplapot. A Dolgozó polgárok! Munkások! Gondolkodó emberek! megszólítású felhívásukban leszögezték: „A politikai ellentétek kötéllel való megoldása ellen ma és bármikor minden érzéklésünkkel és idegszálunkkal tiltakozunk ... Legyen vége a problémák kötéllel való elintézésének!” követelték. Végül pedig akcióra szólították fel: „Tiltakozzunk mindannyian az igazságügy-miniszternél a készülő akasztások. a halálbüntetések ellen!” A röplap Dóczi György (Radnóti bátyja) akasztott embert ábrázoló rajzával jelent meg. A rajz alatt: SEGÍTS! volt olvasható. E röplapból a rendőrök Budapest külvárosaiból, Pécsről, Tatabányáról, Békéscsabáról és más helyekről küldtek példányokat a belügyminiszternek. Az ügyészség pedig vádat emelt szerzői ellen „sajtó útján elkövetett, a magyar állam és a magyar nemzet megbecsülése ellen irányuló vétség” miatt. A három évig elhúzódó perben végül a Királyi Kúria Szimonidesz Lajost és József Attilát találta bűnösnek, és pénzbírságra ítélte őket. A statárium és a készülő politikai gyilkosság ellen kibontakozó széles hazai és külföldi tiltakozó mozgalom nem tudta lefogni a gyilkosok kezét: 1932. július 29-én a Horthy- éra vérbírósága — saját törvényeit is felrúgva — halálra ítélte Sallai Imrét és Fürst Sándort; s az ítéletet azonnal végrehajtották. E bűntett hatásáról személyes írói vallomások születtek. A kommunista harcostársak közül Gereblyés László és Pá- kozdy Ferenc osztálybosszúra és a harc továbbfolytatására felhívó verset írt. Illyés Gyula a „barbár kísértetek” által előidézett „vad meg- gyaláztatás” következtében benne feltámadó „testvér-kapcsolat” érzését fejezte ki. Kassák Lajos, Kis Ferenc, Nádass József, Havas Endre és Forgács Antal búcsúverseiben a személyes és kollektív bánat és gyász szólalt meg. Radnóti Miklós a gyász óráiban vallott érzéseiről majd egy évvel később a Tört elégiában idézte a két halottat: . .. életem emlékei közt két férfi lóg két durva bitón s apró hajakkal sodrott kötél foszlik a súlyuk alatt. A prózaírók közül Gelléri Andor Endre Ukránok kivégzése című novellájában mutatta meg — allegorikus formában —, hogy milyen társadalmi légkörben folyt a küzdelem a két kommunista vezető életéért, s hogy milyen hatást váltott ki kivégzésük. A magyar nemzet igazi érdekeit képviselő írók kiállása Sallai és Fürst életének védelmében a magyar irodalomtörténet megörökítésre és felmutatásra érdemes eseménye. P. 3. SZÓT KÉR: Csikós Zsuzsa Csikós Zsuzsa huszonhét éves, Lakiteleken született, és ott is él. A Kecskemét-szikrai Állami Gazdaságban gépíró. A költészet felé — vallja — ösztönösen fordult. Boldogabb lenne, ha nem kellett volna leírnia soha egyetlen sort sem, és számára ma is rejtély, miért és miként lesz vers mindabból, amit megfogalmazni próbál. Nincsenek mesterei, látomásai sem, de tanulni — egy körtefától is hajlandó ... Szégyen Anyám kezén a gipsz kihajtott csontvirág — meszelés közben székre állt — még enyhe kórházszag lengte körül — a kőre zuhant. Lába még épp, hogy kiengedett a bénulásból, már a homlokát kellett összevarrni. Anyám — gipsszel a kezén most szedte ki a keltetőből a pelyhes új csibéket, s már a lósóskával veszekszik a kertben, hogy menne odébb, mert fennakad rajta a slag. Hetvennégyben kétszer operálták hetvenhatban infarktusa volt hetvenhétben leszázalékolták s azóta is hiába mondom: Mama, hét végén is nap lesz, majd segítünk, itthon leszünk, hiába, mindig elkésik a „majd”, s míg mi prémiumokért perlekedünk kőkockás folyosókon; ő otthon csendben feltölti a krumplit, lúdtalpas kacsákkal perel, s felhőkupolák alatt, míg kezet fog vele a borsóinda, érdemrendként mellére hull egy falevél. Szabálytalan önéletrajz Semmi mást, csak elmondani a kemence-illatú estét, a lyukas cipőtalp hazudott szégyenét, a hadba induló néma lázadást. s igen: a „félrenevelt gyerek” skatulya-minősítést, a hajadból kitépett fürtöket, anyád szívinfarktusát, s hogy nincs — érettségid sincsen. Semmi mást, csak elmondani, hogy ábécét és matematikát a költőktől tanultál — akárcsak önfegyelmet az önmegtagadáshoz — jólfésült gondolatokat az íróasztalodtól, hazaszerétetet a Dunától — Jugoszlávia és Románia között — s mindezt: hogy élni tudj. Semmi mást, csak elmondani, mit cipelsz magaddal düledező országutakon, míg sebeidre lassan fölverődnek fejedre-átkozott árva csillagok. Nyári bemutató a Képcsarnokban Két iparművész — Szőke Erzsébet és Bodnár János — alkotásait láthatjuk július 28-tól augusztus 4-ig Kecskeméten, a Képcsarnok Vállalat bemutatótermében. Szőke Erzsébet soltvadkerti születésű. Gobelintervezőként végzett az Iparművészeti Főiskolán 1956-ban. Azóta dolgozik, egyedül szövi munkáit. A legjobban a gyapjút szereti, de dolgozik selyemmel, si- sallal és műszállal is. Gobelinjei a természethez kötődnek. Bodnár János 1954-ben szerzett diplomát az Ipar- művészeti Főiskolán, belsőépítész szakon. Bútortervezőként dolgozik. Első munkahelye a Vasipari Gyártás- és Gyártmánytervező Iroda volt, 1969 -óta pedig a Budapesti Bútoripari Vállalat tervezője. A bútortervezés mellett foglalkozik esztergályozással is. Legkedveltebb anyaga a vörösfenyő, a dió- és jávorfa, de más hazai fafajtákat is felhasznál. • Szőke Erzsébet gobelinje. • Bodnár József esztergált fatálja. TÓTH ISTVÁN: Hírnév Depe Géza műszerész rémsé- 1 gesen büszke a sokoldalúságára. Mint mesélni szokta, nemcsak vonalzóval tudja négyszöge- síteni a kört, hanem szabadkézzel, sőt behunyt szemmel is. Titokban Picasso II -nek tartja magát. Ezenkívül verse is jelent meg a Böködi Antalógiában, s arról elismeréssel hallgatott a megyei lap. Annál többet méltatta ő, és presszóban, társaságban, tanács- kózások szünetében, kiküldetéskor az autóban minden alkalmat kihasznált, hogy beszéljen róla. — Épp itt van nálam a gépelt másolat — nyúlt a zsebébe, és kivette az összehajtogatott papírlapot. — Saját fületekkel is meggyőződhettek róla, micsoda zenéje, belső ritmusa van költeményemnek. És felolvasta és boldogította környezetét — öt-tíz „egy tőről fakadt” más versikéjével is — az idegbajig. Amikor divatba jött a Ki mit tud? — lihegve jelentkezett szólóéneklésre, a vetélkedő helyi csatájára. Hetekig nem vágatott hajat, nem borotválkozott, hogy mennél jobban emlékeztessen fizimiskája Kodály Zoltánra. A selejtezőn mindig osztatlan sikerrel esett ki. Csoda-e, ha idegeit rendkívül megviselte ez a szüntelen „önkibontakoztatás” —, hogy saját szavával éljek —, minek következtében, viszonylag fiatalon, egész tekintélyes gyomorfekéllyel került kórházba. Hetekig kezelték. Elbocsátásakor a főorvos atyailag veregette meg a vállát. — Barátocskám, maga még mindig elég rozoga állapotban van, vigyáznia kell, vissza ne essen. Melegen ajánlanék még egy-két- hetes pihenőt... Ha el tudna menni valahova, mondjuk a Du- na-kanyarba. Feküdt pedig Pepe Géza szomszédságában egy zárkózott képű, szúrós fekete szemű, nagycsontú beteg, bizonyos Sztárcsevits Armand. Aki viszont feltűnő érdeklődést mutatott hősünk végtelen verses füzérei, epigrammái, nemkülönben elbeszélményei iránt. Nekem azért —, mert elárulhatom, hogy „lábtól” mindkettőjüknek sorstársa voltam a hospitál- ban — négyszemközt bevallotta Sztárcsevits, hogy Pepe alkotásaiba azért szeretett bele, mert ezektől sokkal könnyebben elaludt, mint a kórházi poroktól. Mindenesetre e réven is oly közel férkőzött szívéhez a lelkes Pepe Géza, hogy amikor ugyanazon a napon elhagyták az ispotályt, ezzel búcsúzott tőle a kapuban. — Ha megmutatta magát odahaza, arra az egy-két hétre, amit a professzor javallott, szívesen látom aranyhegyi villámban. Az anyagiak ne izgassák, csak magát hozza meg a ruháját. Itt a címem. Pepe nézőkéi tágra nyíltak, midőn a névjegyen megpillantotta a címet, mindenekfölött pedig romantikus, bájos, ősi Duna menti városunk nevét. Hebegve mondott hálás köszönetét és természetesen hanyatt-homlok elfogadta a meghívást. A történet folytatását majd egy esztendőre rá magától Pépétől hallottam. Épp időszaki kontrollról jöttem egykori gyógyító intézetünkből, amikor a Déli pályaudvar árkádja alatt rám köszönt egy tüzelő tekintetű férfiú. — Szervusz, szerkesztő elvtárs! Na, mondom magamban, hát ő kicsoda lehet? Pincér? Mert, ők szoktak szerkesztő urazni minden újságírót... Vagy valaki Bács- Kiskun megyei vagy szolnoki káder, akivel isten tudja, mikor akadtam össze — riportúton, értekezleten, egyebütt. — Látom, nem esik le a tantusz — kedélyeskedett, majd nyájas megértéssel folytatta. — No, míg rájössz, fogadd gratulációmat... Ahhoz képest, ahogy odabent kinéztél, most már kimondott Adonisz vagy ..; — Pepe! — jöttem rá abban a szempillantásban, és főként a bóknak is túllicitáló „Adonisz” epite- ton ornánsz — kitüntető jelző — miatt. Ilyen csak Pepe Gézától telhetett ki, hiszen kimondott férfiszépségnek ádáz ellenségeim se tartanak. Nos, túllettünk a viszontlátás örömén, a gyomorfekély csodálatos „visszavonulásán”, s hogy megelőzzem Pepe orvtámadását — észrevettem, hogy egyre gyakrabban belső zsebe irányába mozdul a keze, nyilván legfrissebb műveiért —, konkrétan csak egy dologról érdeklődtem. — Hogy telt a két hét meghívásos nyaralásod — Sztárcsevitsék- nél? — Ó — pompásan ... Ilyet még nem is hallottál... És beszámolt. Előre bocsátva, hogy annak idején a kórházban mennyire félreértékelte eleinte — ágyszomszédját. Azt képzelte, hogy valami fogdmeg-melós, és lám-lám micsoda pazar környezetben él. A hegyoldalban fekvő, elég nép- telen villában úri mód bántak vele. Tejben, vajban fürdették, etették, babusgatták. Azt csinált, amit akart, senki nem szólt, mikor keljen, feküdjön. Kiadós sétákat tett a hegyen, majd a városban is — egyedül. Mert, vendéglátó gazdája sose ment vele. Még a villa kertjébe is ritkán mozdult ki. Kevesebbet találkoztak, beszélgettek, mint a kórházban. \Tárosbeli sétáin feltűnt azon- ’ ban Pepe Gézának, hogy vének és fiatalok komoly, szinte komor tisztelettel köszöntik. Szeme sarkából azt is észrevette, hogy megfordulnak utána. „Hát persze! Ezen is lehet töprengeni?! — ütött végül is a homlokára Pepe. Biztosan híre ment, hogy költő, rajzoló, énekes vagyok. Sztárcsevits rajongott a verseimért odabent. Ilyen kisvárosban mindent hamar megtudnak az^ emberek. Pláne, ahol ennyi művészetkedvelő él.” Azontúl emeltebb fővel és előbbre tolt kebellel viszonozta az üdvözléseket. Utoljára is közvetlen hatását szerette volna élvezni népszerűségének. Megállított hát egyik délelőtt egy bizalomgerjesztő bácsit. Beszédbe elegyedtek. Egészen odáig, hogy ilyen kérdést is megkockáztatott. — Netán bátyámuram is hallotta, a rádióban, vagy olvasta valahol „Édesgyökér mindennap a kenyerem” című költeményemet? — Ho ... ho... hogy is mondjam — dadogott megilletődötten az öreg. — Én... én nem hallottam. De az úrról az egész város beszél... Ihigehen ... — Na és mit mondanak rólam a dolgozók? — Hát... ugye ... meg ne sértsem, sajnáljuk magát is, meg az édesapját is ... Ilyen fiatalon — nagy kár, kár ... — Miféle édesapámat, miféle fiatalurat? — hőkölt meg, rosszat sejtve Pepe Géza. — Hát nem Sztárcsevitséknél tetszik lakni? — Dehogynem. ■— Na és — nem az ő fia tetszik lenni? — Nem hát. Nahát! — képedt el az öreg polgár. — Pedig egész T.-on azt beszélik, hogy „Hazajött a vén Sztárcsevits fia a bolondokházából ...” Mert, hogy úgy tetszik rá hasonlítani.
