Petőfi Népe, 1982. augusztus (37. évfolyam, 179-203. szám)
1982-08-29 / 202. szám
MŰVELŐDÉS • IRODALOM • MŰVÉSZET Kiss István kiállítása Kecskemét legújabb köztéri alkotása, Kiss István Széchenvi-szobra a felavatás óta eltelt tíz nap alatt igazán az érdeklődés középpontjában áll, gazdagítva jócskán a város szellemi értékeit. A „legnagyobb magyar” megmintázott alakja jótékonyan hat a város és a megye művészeti életére éppen úgy, mint általában a korszerű közgondolkodásra. Az alkotás közkinccsé tételével összefüggésben kíséri nagy érdeklődés a Kossuth-díjas művész egyéni kiállítását az Erdei Ferenc Művelődési Központ földszinti bemutatótermében. Ez a szép és gazdag tartalmú tárlat szeptember 15-ig lesz nyitva. Elegendő idő van hát az ismerkedésre, a gyönyörködésre. Most, amikor ismételten felhívjuk a figyelmei Kiss István szobraira, nem árt emlékeztetni az Ybl-díjas Farkas Gábor építész megnyitó szavaira. Ebből idézünk néhány sort az alábbiakban: „Széchenyi István alakját, és a művel együtt élő környezetet hamarosan ismerni fogja minden városlakó. Remélhető, sőt biztos, hogy befogadják, szeretettel szemlélik és magyarázzák majd a mű mondanivalóját, ki-ki tehetsége és fantáziája szerint . , . Kiss István érzi, hogy a magyar művészek előtt nem lehet szebb cél és más választási lehetőség, mint az, hogy az idegen, tiszavirág-életű művészeti irányzatok kultúránkat fellazító káoszában az alapokat kell megkeresni. És ezen egy elkötelezett minőségi rendet, anyanyelvű művészetet kelt teremteni... Az ő művészete egyszerű, érthető és modern is egyben, s a ma emberéhez szóló társadalmi mondanivaló teszi azzá.” # Judit # Kodály Zoltán • Könyves Kálmán • 1514. A színház — életünk egy része Beszélgetés Komáromi Attilával, a kecskeméti Katona József Színház új igazgatójával Volt segédmunkás — 10 éves korától másfél évtizedig dolgozott nyaranta az építőiparban, ráadásul az ötvenes évek elején: ki- szuperált főjegyzővel hordta együtt a maltert; a szusszanásnyi pihenőkben Amerikát is megjárt kőműves történeteit hallgatta. Érettségi után statisztikus, majd a főiskola magyar—történelem szakának elvégzése után tanár. Dolgozott a KISZ-ben, utóbb a pártapparátusba került. Közben, történelem szakon, egyetemi diplomát szerzett és elvégezte a Politikai Főiskolát. Amit befuthat egy negyvenéves férfi, azt befutotta. Nős, kéf gyermek apja. Legutóbbi beosztásában — kilenc esztendeig — a ‘Magyar Szocialista Munkáspárt Bács-Kiskun megyei Bizottsága Propaganda és Művelődési Osztályának helyettes vezetője volt. Ha most nyomatna névjegyet, már az új titulus kerülne rá: KOMÁROMI ATTILA, a kecskeméti Katona József Színház igazgatója. — A Politikai Főiskolán „Művészet vidéken — vidéki művészek” címmel írta szakdolgozatát. Milyen megállapításra jutott? — Egy mondatban nehéz lenne összefoglalni, ezért csak vázlatosan: az elmúlt néhány évtizedben nemcsak a gazdaságban volt decentralizáció, hanem a művészetben is, de —'lényeges különbségekkel, amelyek ráadásul nem is mind tartalmi jellegűek. Ezeket a szakma (és nyilatkozatokból, talán a nagyközönség is) ismeri: a fővárosban mások, sokkal jobbak a kereseti lehetőségek, mint itt, s ez aligha határozza meg a művészet lényegét. A művész létét viszont igen. Ez tényszerűen is kimutatható: jövedelmük kétharmadát a színházon kívül keresik meg a pesti színészek. Ez szomorú azért, mert a színházon kívül keresik meg, és szomorú azért, mert csak Pesten van rá módjuk. Az ittenieknek marad az egyharmad , rész — anyagilag. A dolognak azonban egy másik ve- tülete is fontos. Kiről beszél az ország? Akit mindig lát. Kit lát mindig? Akit bevon munkájába a tévé, a film. Kit von be? Aki kéznél van. önmaga farkába harapó kígyó ez ... Nagyjából ezeket a kérdéseket jártam körül a szakdolgozatban. — A művészetpolitikus posztját hagyta ott. A politikus művészetért? — A jó magyar színház mindig arról szólt, amiről az emberek beszéltek. A legjobb pedig arról, amiről gondolkodtak ... — Helyzete alapvetően változik meg. Eddig bírált, most önt fogják bírálni... — A gyakorlat következik. Ha eddig rosszul bíráltam — rossz színházvezető leszek. Ha jól — nos, ez nem jelent többet: lehetek jó. — Azaz milyen? — A dolog nem olyan egyszerű, hogy okos vagyok-e, szép vagyok-e. A színház — mindenki tudja — csapatmunka, amely minden előadással megméretik. Éppen ezért nem hiszek a „centrikus” színházban, hogy tudniil-. lik színész- vagy rendezőcentrikus. Há mégis választanom kellene, hát a közönségközpontú, színházcentrikus színházra szavaznék. Értékes nyersanyag nélkül nincs színház — ám hiba volna csak és kizárólag a dráma- irodalom csúcsait fürkészni: a Liliomfi azért értékes, mert jó vígjáték. S mert az — szereti a közönség. S ez a fontos, mert emberek nélkül nem megy. Mozit, televíziót egyedül is nézhetek. A színházi este élményét az adja, hogy a szemem láttára, a fülem hallatára, itt és most jön létre az előadás, az alkotás. Ha ehhez hiányzik valami — akár színész, akár rendező, akár közönség — akkor nincs jó színház se. — Programja tehát — ha jól értem — egyszerű: jó darabokat, jó művészekkel, jó rendezésben bemutatni. Rokonszenves cél. Kikre támaszkodik? — Mindenkire, aki partner tud lenni, s akinek partnere tudok lenni: egyedül nem lehet színházat csinálni. Meg kell vallanom, a színházban én a már említett jelenidejűséget tai^om varázslatosnak. Volt olyan előadás, amit két-háromszor is láttam, másmás közönséggel. Mindegyik másképp reagált, és igazán nehezen tudnám megmondani, hogy miért. Számomra ezért szép a színház. — És ezért szép a színházigazgatói feladat is? — Igen, ezért. — Mennyiben tükrözi az ön elképzeléseit a már korábban ösz- szeállított műsorterv? — Részt vettem az előkészítésében, a magaménak is vallom. A Bánk bánnal kezdünk, de nem szeretném, ha erre azt mondaná: nini, egy látványos felkiáltójel — a mondat elején. A cél persze világos: szeretnénk foglalkozni a magyar drámával, még pontosabban: mindazzal az értékkel, amit Közép-Kelet-Európa létrehozott. — Mire gondol? — Tartunk gyerekelőadást, lesz stúdió, és bizonyos oktatási céloknak is igyekszünk megfelelni: jó volna minél több fiatalt színházszeretővé nevelni, jó volna minél több embert elszórakoztatni. Persze, a szó nemes értelmében. Mert jót lehet ugyan röhögni, ha valaki elcsúszik a jégen, de el is törheti a lábát, és ez már nem az igazi. Ismétlem: ha értékes darabokat, jó színészekkel, jó rendezésben adunk elő, akkor bízom benne, hogy idejön a közönség. — És az írók? — Tárgyalásokat kezdtünk az írószövetség drámai szakosztályával, kamaraszínházi előadásra javasolnak majd darabokat. Utóbb született drámáink nagy része azért nem igazán jó, mert egy Általános Színháznak készült, s nem Egy Bizonyosnak: konkrét színésznek, konkrét rendezőnek. Nem véletlen, hogy Katona József tudott egy jó darabot írni: belülről ismerte a színházat, amelyik előadta. Konkrétabban kell tehát foglalkozni konkrét darabokkal. — Megbízásokkal? — Jó lenne idekötni embereket, de legalábbis kölcsönösen megismerni egymást. — Hamarosan évadkezdés. Nem tart tőle? — Nem, sőt! Úgy vagyok, mint a sportoló, amikor elhangzott a vigyázz! kész! vezényszó: várja a rajt!-ot. Nincs miért félni, mert szerintem értelmes célokért van értelme dolgozni — még bukni is! — A jó munkához jó feltételek kellenek. Megvannak? — Nem újdonság amit mondok: a színház annak idején egy vándortrupp számára épült, s ez meg is látszik rajta. Nincs műhely, szűk és komfort nélküli az öltöző. Ezek mind-mind befolyásolják a művészi teljesítményt. — Intézkedéseket hiányol? — Igen, országos érvényűt és helyit is. Előbbibe tartozik a lehetőségek demokratizmusának a megteremtése: Pesten 10 ezer forint körül van egy átlagszínész átlagjövedelme — itt sokkal kevesebb, s nem azért, mert rosz- szabb színészeink volnának. Helyi intézkedést Sürget a lakás-, helyzet javítása. Amikor ezelőtt hat éve garzonlakásokat kaptak a színészek, jó dolog volt. De ma már sok városban hasonlóak, vagy ennél is jobbak a körülmények, és ezzel számolni kell, már csak azért is, mert ezek mind befolyásolják a művészi teljesítményt. Ha azt szeretnénk, hogy jó darabokban jól játszva jól érezze magát a színész, gondolatgazdag előadást hozzon létre a rendező — és van-e vajon, aki ne szeretné ezt? — akkor ahhoz a körülményeket is meg kell teremteni. — Nem fél attól, hogy egy év múlva számonkérik ezeknek az elveknek a teljesítését? — Előbb már sporthasonlatot említettem, hadd maradjak most is ennél: ez nem százméteres futás. Maratoni, egy csomó akadállyal — akármi történhet közben. Szerintem — és nemcsak szerintem — az akadályok alatt átbújni nem etikus, kikerülni őket nem illő. A mércének mindig magasabbra kell emelkednie — a cél a színházcentrikus színház, amely azonban nem a „művészet temploma”, hanem életünk egy része, mert: a művészet, végső soron, nem pusztán mesterségbeli tudás. A valóság ismerete. Ballai József HATVANI DÁNIEL Szétszórt csontok 14. (VI.) A Rozmaring Csárda az Egyetértés Tsz városszéli vendéglője. Italtól felhevült, zsírosán fénylő arcok. Kaotikus hangzavarrá olvad össze a sok hangos beszéd. Alig van üres hely; Rostásék is csak a bejárathoz közel találnak szabad asztalt. Sört rendelnek, Rostás csak pohárral, a többiek korsóval. Furcsán megcsihad körülöttük a lárma; tompábbá, feszélyezet- tebbé, s egyben vészjóslóbbá válik. Egyszer csak a morajból kiválik egy ércesebb hang: — Megkezdődött a hunok feltámadása. — Fene gondolta vóna, hogy ilyen feketék — hallatszik egy reszelősebb megjegyzés. Hangos röhej, — Nem tudtad? Ezek az új hunok ... — kontráz egy másik. A terem végéről tántorogva előre indul egy olajfoltos munkaruhába öltözött férfi, közvetlenül a Rostásék asztala előtt szántszándékkal megbotlik, nagyot lök az asztalon, táncolnak a poharak, tócsákban lötyög ki belőlük a sör. Rostás fölkel, a munkaruhás elé áll; határozottan, de csöppet sem gorombán megfogja annak bal karját, szemébe néz és ezt mondja: — Idefigyeljen atyafi... Észnél legyünk már! Árnak felhorkan: — Vedd le rólam a mancsod, te piszkos cigány! — Körülnéz, elkiáltja magát: — Hallottátok? Szidta az édes jó anyámat. Egy söröspohár már röpül is a cigányok asztala fölé. Mások fölemelt székekkel közelednek feléjük. De ekkor a felszolgáló elordítja magát: — Csend! Mindenki maradjon a helyén. — A csárda többi vendégeihez, a verekedés provoká- lóihoz: — Ha az uerhót kihívom, titeket is begyűjt, nemcsak őket — mutat a cigányok felé. Majd egészen feléjük fordul: — Igyák meg a sörüket, fizessenek és távozzanak. Jobbat most nem tudok ajánlani maguknak^ A négy másik cigány Rostás fedezete alatt a kijárat felé vonul. Öklök közelednek feléjük, gyűlölködő acsarkodás közepette. Rostás megáll az ajtóban, előrántja rugós kését. — Aki egy ujjal is hozzánk n.\ úl, annak a vérét veszem. Wartburgjuk orral az árokba lökve áll. — Fogjátok meg csórók, tegyük vissza az útra — mondja a többieknek. Nekiveselkednek, a kocsit kitolják az útpadkára. Gyorsan beülnek, Rostás indít. A csárdabeliek csak ekkor tódulnak elő. Egy söröspohár a nekiiramodó kocsi után repül, de csak az aszfalton törik szét ripityára. A hátsó ülésen megszólal az egyik cigány: — Mondtam, hogy megharagszik a devla, amiért háborgatjuk a hóttakat. — Holnap már nem jövünk — veszi elejét a további vitának Rostás. 15. Kisebb ülésterem a tanácsházán; T-alakban elrendezett asztalok. Ülésezik a sztrádaépítéssel kapcsolatban életre hívott egyeztető bizottság; heten vannak összesen, a tanácstól, a téesztől és az útépítőktől. A múzeumot senki nem képviseli. Az asztalfőn, mint házigazda, Szedlák ül. — ... Megállapítható tehát, hogy legutóbbi ülésünk óta semmi olyan momentum nem merült fel, mely a kijelölt nyomvonalat módosíthatná. A pályatest a háztáji földeken kívül épül meg, akinek pedig az ingatlana kisajátítás alá kerül, az, hogy úgy mondjam, nem károsodik. Így van, főmérnök elvtárs? A megszólított ősz hajú. elegánsan öltözött férfi az útépítőktől van. Buzgón bólogat, de aztán homlokráncolva hangosan tűnődni kezd: — Azért ez az ásatás komoly dolog. Nemzeti értékről van szó, az idevonatkozó törvények eléggé szigorúak. Továbbra sem tartom megnyugtatónak, hogy a hun temetőt teljesen átszeli a pálya. — De az ásatás egy nap alatt befejeződött — szólal meg Ha- rangos-Kovács. — Vagyis nem találtak semmi érdekeset. — A nyomvonalat a magunk részéről véglegesnek tekintjük — összegezi a vitát Szedlák. A főmérnök felvonja a szemöldökét, s mappájába gyorsan bejegyez valamit. A titkárnő tálcán kólát és talpas poharakba kitöltött konyakot hoz be. Szedlák kólát tölt magának, s konyakot löttyint hozzá. Kedé- lyeskedik: — így ni. Aki ritkán iszik kólát, az észre sem veszi, hogy meg van fejelve. Csak amikor már totál késő. (Folytatjuk.) Révész Napsugár rajzai.
