Petőfi Népe, 1982. augusztus (37. évfolyam, 179-203. szám)
1982-08-15 / 191. szám
MŰVELŐDÉS • IRODALOM • MŰVÉSZET---------------------------------------------------------------------------------------- -------------------------------------------------------—— SZ EMÉLYES IZZÁSSAL Szokolay Sándor — zenéről, Kodályról Szokolay Sándor sokféle szerepben kerül szóba, a sajtóban, s a társadalmi-művészeti életben, ötvenéves múlt; éppen negyedszázaddal ezelőtt, 1957-ben nyert zeneszerzői diplomát, de már ezelőtt is aratott külföldi sikereket: díjat nyert 1955-ben a varsói. 1957-ben a moszkvai. 1959-ben a bécsi VIT-en. Hegedűversenyét 1956-ban a varsói Wieniawski zenei versenyen díjazták- Kétszeres Erkel-díjas. Kossuth- clijas. Dalművei: a Vérnász (1963), a Hamlet (1968), a Sámson (1972) elismerést szereztek a modern magyar operának külföldön is. Negyedik operájának szövegkönyvét is maga írja; forrása a száz esztendeje született Nikosz Kazantzakisz regénye (ebből készült az emlékezetes Akinek meg kell halnia című film forgatókönyve). Szokolay az Ecce Homo! címet adta e művének. 1958-ban megbízták egy Adv- oratórium komponálásával. S A tűz márciusa pályafutása gyújtópontjává vált. S mint mondja, Ady forradalmi lendülete sodorta öt az operairodalom és -színpad felé. Aktív a társadalmi tevékenységben is. Ezt egészen sajátos lobogással és stílussal gyakorolja: ma. amikor a társadalmi funkciók sokasága gyakorta csak formaság — Szokolay személyes izzást visz bele minden felszólalásába, közéleti megnyilvánulásába. Mindig valami fontosat, minőségben is elsőrendűt képvisel. Fáradhatatlan propagátora. ha kell kiprovcfkálója minden nemes igyekezetnek; gyakran láttam kipirultam lelkendezve — s mindig ilyen, ha valaminek kimondására ösztönzi egy elgondolás, egy terv, egy cél. Szószólója az általános zenei műveltségnek, s ahhoz-vezető legigazabb útnak: a Ko- dály-metódusnak- Mostani találkozásunknak a Ko- dály-centenárium adott, apropót. — Kodály már a századelőn sürgette a mesterkélt tandalok és idegen módszerek megszüntetését. Hirdette. hogy ..Az általános embeiit minden nép csak nemzeti sajátosságain keresztül közelítheti meg". Pedagógiája a népdal, a népzene szellemében fogant: azt akarta, hogy a népzene szépségeit mindenki gyerekkorától kezdve magáévá tehesse. Akkoriban sokféleképpen folyt a zeneoktatás Európa-szer- le. s részint emiatt sokféle gáncs és akadály szegte útját. Ma már egységes zenepedagógiai rendszerbe ágyazottan válhat közkinccsé a kodál.yi tanítás, pedagógiája és kórusművei. Óvodás kortól főiskolás korig egységes alapzenei műveltségre tehet szert kivétel nélkül mindenki. Ezt is Kodály mondta: ..Zene nélkül nincsen teljes ember" .. . — Gyönyörűen hangzik. De vajon lemérhető-e az elért eredmény? — Az ének-zenei általános iskolásak példáján kristálytisztán lemérhető! Az ő tanulmányi eredményeik., érzelmi világuk árnyalt ás érzékeny mindenre, ami szép és értékes. — Kodály 1937-ben elítélte fl zenei igénytelenséget■ fiók minden történt az utóbbi évtizedekben ennek megszüntetése érdekében. De vajon elég-e, ami főrtfrÜn s» gém éh jgfcl cúonÁpm í — A hat—tizennégy évesek zeneoktatását szervesen kiegészíti az állami zeneiskolai hangszeres oktatás. De az értelem első hajnalhasadása az óvodás korra esik. El kell érnünk, hogy egyenlő eséllyel tegye meg az első lépéseket minden gyerek ahhoz, hogy értelmes, gazdag érzelemvilágú felnőtté váljon. A korai zeneismeret döntő; s a pedagógusokon igen sok múlik. Jól kell sáfárkodnunk az értékes örökséggel, tudatosítanunk kell a ma és a holnap számára, hogy az igazi tudós és művész mindig haladó. Kodály a népet akarta újból eggyéánekelni. Koncepciója messze túlmutat a zenei nevelésen— Hadd emlékeztessem két személyes évforduló, ra. Huszonöt éve diplomázott zeneszerzésből, és harminc éve került la Magyar Rádióhoz, mint zenei,lehallgató, majd karnagy, szerkesztő; jaz t>tt improvizált aláfestő zenéjéből született a nagysikerű Álba Regia című »film zenéje is. Ezt a műfajt mégis abbahagyta. — Számomra erőpróba, előtanulmány volt mindez. Nem kell kihasználni minden alkalmat- A legértékesebb adottságra kell koncentrálni. És egy-egy mű megérleléséhez csönd is kell. Beszéljünk más jubileumokról. Jó egy-egy ilyen alkalom, mint tavaly a Bántok-, idén a Kodály-centenárium; mert felrázza az aluszékony figyelmet, mert reális lehetőséget nyújt sok jó terv megvalósításához. Az idén például új zenei tagozatos általános iskolákat avattunk; az új iskolákban ének-zenei tagozatok jönnek létre, számos hasonló tervet jóváhagyott a minisztérium és így tovább. Felkeltjük a nemzetközi közfigyelmet az (amúgy is világszerte elterjedő) Kodály- metódusra. A Palestrina óta nem írtak énekelhe- tőbb kórusműveket, mint Kodály! Napjainkban ismét virágzásnak indult a közös éneklés, s ez embernemesítő hatású. 1978-ban megalakítottuk a Magyar Kodály Társaságot, és van már Nemzetközi Kodály Társaság is. Sok szép program, pályázat, tanácskozás, koncert, esemény tölti ki az elkövetkezendő esztendőt. (Kodály december 16-i születésnapja lesz természetesen a csúcspont). De nem szabad szem elől tévesztenünk, hogy nem elég, ha dokumentáljuk Kodály jelentőségét. Vigyáznunk kell, nehogy alkalmi ünnepélyes-kedésbe vesszen a lényeg- Például az, hogy szüntelenül őrködjünk a kodályi életműn, de ne csak őrizzük és ünnepeljük, hanem leheljünk bele igazi életet. Mindennél fontosabb az utódnemzedék nevelése. „A zeneiskola — emberis- kóla'’ — mondotta Kodály. így van. A legtöbb nagy ember jellemjelenség is. Az előbb valamire azt mondtam, elsőrendű fontosságú. Igazság szerint nehéz rangsorolni: a pedagógia, a zeneszerzés, a karnagyi, közéleti munkám fontosabb-e. Mindhez személyes közöm van! P. G. K/SS BENEDEK: Dal Mordulván, magamat vigasztalom. Kiterítenek, hanyatt, rücskös pádon, nevetek én feketén, takarózom földdel, nem lesz több feketém, piros-fehér-zöldem, lesz csak majd pirosam, fehérem és zöldem, fehéren, magasan leng e dal fölöttem, mígnem az is hullva hull, pernyélíő fogoly, lebukó nap szárnytollából véres pihetoll. (Révész Napsugár rajzai) Küzdelem a hitért Kiss Benedek: Szemem parazsa mellett * Kiss Benedek költészete az Elérhetetlen föld című antológia költőinek lírájával párhuzamosan bontakozott ki. Az antológia 1969- ben jelent meg, s a kötetet fogadó szokatlanul nagy érdeklődés jelezte: ez a csoport —-a Kilen- cek csoportja — valóban versekben, művekben teremtette meg önmagát. A magyar költészet hagyományos küldetéstudatát vállalva közösségi költészetet teremtettek. Az antológia költőinek első önálló kötete után, újabb írásaikat olvasva ott a kérdés: a fiatalkori eszményeket vállalva, folytatható-e ez a költészet... Kiss Benedek előző verseskönyve 1973-ban jelent meg, s ez is mutatta: az alkat érzékelte a társadalom és a költészet változásait. Szemem parazsa mellett című újabb kötete mutatja az indulás időszakának meghatározó voltát, de jelzi a személyiség elbizonytalanodását is. Nem a verseszmény, a költői látásmód változott meg, hanem a személyiség került válságba. Kiss Benedek továbbra is költészetének már ismert elemeiből építkezik. A kötet egyik ciklusa a Létem, temetőm! címet viseli, a ciklus maga a visszapörgetett időre utal. A paraszti életből kiszakadt, s a szülői házhoz visszatérő értelmiségi magatartása az övé. Mi közöm hozzátok, emlékeim? — kérdi, de a kérdés visz- szájára fordul: a költő valójában a modern városi élet keretei között nem találja a helyét. Tájból, emlékképekből, történelmi tudásból épít világot maga köré. Az emlék a háborúhoz nyúlik vissza: a gyermekkori bújócska a bombázást idézi. Az emlék gondolatisággal is társul: a háború a mindenkori szegények kiszolgáltatottságának felismeréséhez vezeti a költőt. Megdöbbentő, nagy erővel bíró a Tábori Posta című verse. A költő az első világháborúban elesett nagyapjának írja versét—levelét. A nagyapa lánya megszületését sem érhette meg, s most az unoka tudósítja az élet természetes folytatódásáról: így döbbenünk rá a halál értelmetlenségére ... Az emlékezés másik rétege a táj felidézése. Hozzászokhattunk: a Kilencek költői érzelmileg gazdag szülőföldköltészetet teremtettek. Kiss Benedek elválaszthatatlanul kötődik az őt • Kiss Benedek 1943-ban született Akasztón, ott járt iskolába, majd a gimnáziumot Kalocsán végezte. Tanulmányait a budapesti Eötvös Lo- ránd Tudományegyetem bölcsészkarán folytatta, ott szerzett diplomát magyar—népművelő szakon. Verset 1967 óta jelennek meg. A Szemem parazsa mellett cimű kötete az ötödik önálló könyve. küldő alföldi tájhoz: az utak keresztjét viseli, s az utak ...... tájból, s időből szövődnek egybe". Képei, hasonlatai is a tájra utalnak, egész élményvilágát uralja az Alföld természeti gazdagsága, így válhat hitelessé a vallomás is: Tépdess szél! hazám ez, viharok-nyilazta Duna—Tisza-táj. lépteim esőjét itt issza be a mindig szomjas homok, ahol a rózsából is betyár szomorodik, hol a szőlők fájdalom-feketén borongainak. de méz-sárga jáspist ragyogtat már szomszédos tőkéken a remény. (Létem, temetőm!) Az idő azonban nemcsak a visz- szatérést, az emlékek és a táj felidézését jelenti Kiss Benedek számára. Pörgetvén napok kereplőjét — írja a kötet másik ciklusának címében, s ez az előrehaladó idővel való viaskodására is utal. A dal a fájdalom kifejezője. A test fájdalma rontás, csak a ráolvasás adhatja a kilábolás hitét. Igv a vers erő is lehet a kínnal szemben. De Kiss Benedek érzi a vers korlátáit is: a vers immáron nem vezethet a világ megváltoztatásához. Keserves ez a felismerés, s a magány, a kiszolgáltatottság érzése társul hozzá. A pályakezdés időszaka — a változtatás hitével — ezért bizonyulhat értéknek. A múlt visszatérő képei mindig a valamikori teljességre utalnak. A testi kínnal való számvetés, a felnőttség-élmény azonban egy új tartás érlelője is lehet. Hitet s erőt: —írja az újból megétr"hit szükségességéről. Másutt azt mondja: „Talán ha hithez hittel térnék. ! lakhatóbb lenne a világ. Ez a küzdelem egy más minőségű — a világ törvényeit magába fogadó — létszemlélet kialakulását segítheti. A költő küzdelme a kínnal, magánnyal erős tartást takar. A tenger — nemzedékének kedvelt képe ez — neki is a teljességet jelentette. Van verse (Parton). amely az „áll most a hajó" képével a világból való kiszakadás érzését fogalmazza meg, s van, amelyik — ugyancsak a tengermotívumra utalva — biztos hittel mondja magáénak az emberi világot. Ha tartok hazafelé című versében írja: „Pedig csak, tenger, véled — / pedig csak veled, tenger — / pedig csak, tenger, véled ' vidulhat, véled élhet a tengerész — az ember!" Kiss Benedek eljövendő verseiben az így megmutatkozó bizonyosság jeleit keressük majd ... (Szépirodalmi, 1982.) Fűzi László .v.v.v.v.v.v.v.v.-.-Iv.-l-.-XÍ-XvX-I-l-M-X-r-X-t-X-X-X-í x&SíxSíííxWx-íx-x-:^ ;-:-x-x-x-x-xv;*;v.vv.ssv.v.v.v.sv.v.v H árom évvel ezelőtt, az úttól épp egy bakug- rásnyira. kidőlt egy tölgyfa. Nem volt matuzsálem. alig ölelésnyi vastag, de úgy látszik, ma már a fák hamar halnak. Halálában szerény és megértő volt, mint általában azok, akik élni is így szeretnek: zuhanhatott volna az útra, eltorlaszolva sók mázsás tetemével, vagy halálát még inkább közüggyé téve, szétszaggathatta volna a villanyvezetékei. de inkább maradt az övéi közt. az erdőszéli galagonya- és vadrózsabokrok alján. A kidőlt törzs hamar eltűnt' Szorgos fűrészelők feldarabolták, hordták száraz sufnikba, hogy hűvös, nyirkos estéken, tisztaegű. csípős hajnalokon tűzhalált haljanak a benne lakó milliónyi szúk, lárvák és peték. De a félméternyi, behasadt rönk megmaradt. Színes és nyüzsgő életnek adott terepet; a rejtőzködő bennlakók a kicsiny lyukakból állandóan pergő száraz fűrészporral adtak jelt szorgalmuknak, a dús korhadék között gyors százlábúak, fémes futrinkák vadásztak, a holt gyökerek közé törékeny vöröshangyák építették városukat. Tavasszal a melegítő napsugár alá bodobácsok százai siettek elő a feketülő kéreg alól szunyókálni és paráználkodni, türelmes pókok érdemesnek tartották a rönk körül felhúzni hálójukat. Néha láttam kackiás Csápjaival valóban hősies hőscincért, királyi vadként méltósággal lépkedő szarvasbogarat. Odvábán egyszer erdei sikló levedlett bőrét találtam. Idén a rönk kivirágzott, talán boldogságában. Ahogy a száraz, élettelennek látszó sivatag egy kiadós eső után. Oldalán megjelent egy hatalmas vi- lágító tölcsérgomba, aztán még egy, még egy. és másnapra a rönk narancssárga, fodros ruhába öltözött. Az úton járva is érezni lehetett kissé fanyar- kás gombaillatát. Meglehet, éjszakánként meleg petróleumlámpa-fénnyel világított is, meglehet, éjszakánként manók és tündérek táncoltak körülötte. A legpompásabb virágzás napján egy tíz év körüli fiút találok a rönk mellett: a gombatelep már szanaszét, összetörve, a nyirkos fűbe taposva, mint valami piaci szemét, a gyerek épp a tönköt rúgja széjjel- Repül a száraz kéreg, omlik, szakad a puha, járatokkal bebarangolt, sokféle népek otthona fa- korhadék. — Miért csinálod ezt. kisfiú? Szívem szerint ..büdös kölyköt” mondanék. de akkor esetleg megijedne, elszaladna, és máskor, máshol rugdalna szét rönköket. Keserű és ingerült vagyok, de kisfiúzok, mosolygok, barátságot színlelek; talán nem is tudja, mit rombolt össze, de majd én türelmesen elmagyarázom, megmutatom neki. micsoda izgalmas világ egy korhadó rönk. Minden gyermekbe roppant érdeklődés szorult, csak fel kell kelteni a fantáziáját. A riadtan menekülő százlábúak, futrinkák, a védtelen maradt lárvák és csimaszók igen érdekesek, és a romok alatt lehet, hogy megtaláljuk a sikló levedlett bőrét is. Bízni kell az emberi szépérzékben és kutatókedvben. Legközelebb, ha egy új rönköt talál, leheveredik mellé az avarra, és órákon át elbűvölve figyeli az életét. Rám néz. Arca sápadit, szeme alatt a kialvatlanság kék árkai. Homloka verejtékes, fogait görcsösen öszszeszorítja. Koravén, eltorzult arc- Csak egy pillantásra méltat, aztán folytatja a dühödt rugdosást. Látja, nem vagyok rendőr, erdész vagy más efféle, akinek joga, s főleg a vállán vagy derékszíján hordott eszköze lenne megakadályozni öt mulattató tevékenységében, akkor meg mi közöm hozzá. Görcsösen összezárt fogai között sziszegve jár a gyor. san kapkodott levegő. — Hozzád beszélek! Nem hallottad, mit kérdeztem? Valaki mégiscsak lehetek, valami tanárféle, akit azért igazán komolyan nem kell venni; A rugdosást abbahagyja, de nem néz rám. — Miért? Meg lehet enni ezt a gombát? — A szavak végét elharapja, ritmustalan, kaffogásszerű a beszéde. — Nem, nem lehet megenni. De amit nem zabái- hatunk fel, még nem szükséges elpusztítani. A tölcsérgomba nedvétől megsárgult tornacipője orrával egy törmelékdarabot piszkál, mutatja. nincs ám megijedve, bármikor folytathatja, ha kedve tant. ja, de egy lapos, földreszegzett arcú pillantással végigmér, hátha tévedett az előbb. Szeméből látom, bizonytalan- Bizonytalan, mert nem tudja, mit lehet erre válaszolni. — De szép volt... — mondom, mintha most jutott volna az eszembe. — És azért az is valami. Nem gondolod? Tíz méterrel előbbre az úton egy férfi és egy nő áll. Láttam őket, gondoltam is, hogy a gyerek velük van. De hát semmi közünk egymáshoz, a tölcsérgomba ügye kettőnkre tartozik. — Maga csak ne nevelje az én gyerekemet! Majd én szólok neki, érti!? Az asszony harminc körüli, alacsony, már hízásnak indult. Kerek, hamar nevetésbe forduló, göd- röcskés arc. Szép sose, de fiatalon bájos lehetett. Szeme most izgatottan ráng, hol a fiára, hol rám a mosolyra való gödröcskéből két sötét árok fut az álla alá, ahogy rikoltó hangon megszólal- Ugyan, az a ritmustalan, kaffogó beszéd, mint a gyereké, de éles. hadaró. — De mivel nem szólt... biztosan nem vette észre, mit Csinál. Azért szóltam én. Izgatottan előbbre tesz néhány lépést, karját aggódva a gyereke felé nyújtja, mintha én vérbeforgó szemekkel szétrugdalni készülnék csemetéjét, ahogy ő a világító tölcsérgambatelepet. — Gyere ide, kicsi apám, azonnal gyere ide! A gyerek néhány pillanatig tétovázik, aztán áttörve magát a cserjésen, ügyesen elsiklik mellettem, belekapaszkodik anyja kezébe, és így összekapaszkodva hátrálnak a biztonságot n.vújtó aPa mellé. Micsoda színjáték! Mintha egy olasz filmből másolták volna ki a jelenetet, de hűmen-, irónia, vagy a színjátszás feszült öröme nélkül. Az asszony, most már biztonságban érezve ma. gukaf, hangját egyre jobban kieresztve üvöltözik. Vegyem tudomásul, az ő gyereke azt csinál, amit akar, annak parancsolgassak, akinek kenyeret adok, és nagyon jól ismeri ő az ilyen rohadt striciket, mint amilyen én vagyok. Sivításával felingerli a férjét is, brummogó hangon ő is rám kaffog valamit- Itt már nincs mit szólni. Szerencsétlen família! Úgy beszélhetek ezekkel a tölcsérgombákról, mint vakkal a színekről, sükettel a zenéről. Mi tette őket ilyenné? Zajos, lélekölő munkahely, goromba főnök, kibírhatatlan társbérlet, zsarnokoskodó anyós, az épphogy életben tartó, semmire sem elég fizetés, vagy mindez együtt? Pattogó parancsok, lelketlen utasítások, zsarnoki szeretetlenség között kénytelenek élni, ahol minden, mások által helytelenített tettükért megkapják a megtorlást. a hisztérikus üvöl- tözést, az alattomos, háromszorosan visszavágó bosz- szút? Sajnálom már, hogy rászóltam a gyerekre. Visszapörög bennem a képsor: micsoda kegyetlen dühvei verte szét azt a rönköt! Mily boldog odaadással engedte magát ölelgetni. Ritka madár lehet náluk ez a gyengéd szeretet. Nem szólok, szinte meg sem mozdulok. A felgyülemlett feszültség levezetődik egy dühkitörésben és megnyugszanak. Most csak olaj lenne a tűzre bármi válasz. De nem: az asszony egyre jobban behergeli magát, a férfi is egyre hangosabb. Nézem a gyereket: kajánul vigyorog rám anyja válla fölött. Ez már nem hirtelen, szorongásos dühkitörés, ezék már elérni akarnak valamit. Lehet, sose fenyegette ezeket, senki, szép lakásuk van, kocsijuk, munkahelyeiken karriert csináltak? Ök gázoltak át tehetetlen öregasszonyokon, gyanútlan munkatársakon? Lehet, hogy rájöttek: az emberek sok mindent áldoznak a békességért, rájöttek, hogy a legegyszerűbb és a legcélravezetőbb félelmet kelteni maguk körül, ezzel többet érhetnek el, mint bármely vitával vagy csendes, szorgos munkával? Lehet, hogy most azt akarják elérni, somfordáljaik el, és soha többé eszembe ne jusson bármiben is meggátolni őket? A férfi azt kiáltja: — Odamegyek és úgy felpofozlak, hogy beszarsz! Ejnye, öcsém, ez már igazán ejnye! Igaz, vagy tíz évvel fiatalabb, fél fejjel magasabb vagy nálam, de melled szűk. karod vézna, derekadon kappanhájúszógumit hordasz, látnod kell, hogy e kies erdőszéli pofozkodásban nekem is lennének esélyeim. Ha még öregebb lennék, még kisebb, vézna és beteges, biztosan nem kiáltoznál ilyen szamárságot, hanem egyszerűen elkapnál és addig ütnél, míg össze nem rondítanám magam, elvégre, hol van itt két szavahihető szemtanú? így azonban vállalnod kell a kétesélyes mérkőzések kockázatát— Na, gyere ide! Üjabb,, most már valóban mulatságos színjáték; a férfi indulna, de az asszony és a gyerek sivalkod. va belékapaszkodnak. Bárhogy igyekszik is. nem bírja kitépni magát a kezeik közül. S mindez egy helyben! Toporognak, hadonásznak, sivalkodnak, ilyet még nem látott ez a szegény, odvas tölgyes. Egyszer csak hirtelen megfordulnak, sietve megindulnak, az úton. Száz méterrel odébb, mielőtt még eltűnnének egy kanyar mögött, a férfy visszakiált: — Megállj, mocsok, találkozunk mi még! Azt hiszem, igaza . van. sajnos. Találkozunk, mindennap minden órában. Egyszer majd kialvatlan leszek, fáiadt és közönyös, nem fog érdekelni, va- jón miért viselkedik így velem, meg leszek győződve arról, hogy szavakkal semmit el nem érhetünk, es akkor majd összepofozkodunk. Addigra már, lehet, írmagja sem lesz erdeinkben a világító tölcsérgombának. MAROSI GYULA: Világító tölcsérgomba t
