Petőfi Népe, 1982. július (37. évfolyam, 152-178. szám)

1982-07-08 / 158. szám

1982. július 8. • PETŐFI NÉPE • 5 NYUGDÍJ ELŐTT: Újvári Lajos Az Oktatásügy Ki­váló Dolgozója, a Munka Érdemrend bronz fokozata, a Szocialista Kultúráért kitüntetés, a Munka Érdemrend ezüst fo­kozata, a Felszabadu­lási Jubileumi Em­lékérem és sok más, kisebb elismerés: a tulajdonos: Újvári Lajos, a Molnár Erik Általános Iskola igaz­gatója. A sok kitün­tetés mögött milyen az ember’ — Nem mondhat­nám, hogy életpá­lyám beleférne egy szokásos sémába, Boldogulásom útja nem volt olyan egye­nes. — Meséljen erről az útról! — Sárbogárdon kezdtem, 1946-ban. Tizenhat évet töltöt­tem ott; tanítottam általános iskolában, voltam a ta­nítóképző igazgatója, gimnáziu­mi tanár, szakfelügyelő, öt évnél • tovább sehol sem „időztem”. 1962-ben költöztünk Kecskemétre. — Miért hagyta ott Sárbogár- dot? — Egy barátom hívott: évekig győzködött, míg kötélnek álltam. A városi művelődési osztály ve­zetője lettem. Ez volt az életem legfontosabb időszaka; meghatá- tozni egy város oktatási profil­ját. Abban az időben rengeteg gyerek kopogtatta az iskolák ka­puit. A „mennyiség” okozta fe­szültséget sikerült levezetnünk. Mondom, ez volt életem legered­ményesebb időszaka. — A múltja bizonyára sokat se­gített ... — Igen. Az oktatásügy más­más területén dolgoztam osztály- vezetőségem előtt, ismertem a valóságot. Meggyőződésem, hogy a vezetéshez kellenek az iskolai tapasztalatok. — Ebben a munkakörben sem gyökeresedett meg igazán ... — Nem. Hatvanhétben a váro­si tanács elnökhelyettese lettem, de az nem volt igazán az én pro­filom ... — Ezért ment vissza az isko­lába? — Hiányzott a gyerekek közel­sége. 1972-ben a Molnár Erik Ál­talános Iskola igazgatója lettem. Ez a leghosszabb ciklusom; tíz év. — Ez volt az első széchenyivá- rosi iskola. Bizonyára izgalmas volt az új, „névtelen" intézmény­nek arcot adni. — Izgalmas és nehéz. 14 isko­lából verbuválódtak a gyerekek, 17-ből a tantestület. A minimá­lis cél egy elérhető, viszonylag jó tanulmányi színvonal, és a tantestületi közösség megterem­tése volt. Nagyon sokat segített ebben a munkában Varjú Lajos, helyettesem — és utódom —, és az egész tantestület. — Az eredmény? — Néhány év múlva az elisme­rés jelzőivel kezdték emlegetni az iskolát. Ma már határozott profilunk van: testnevelés és ma­tematika. — Milyen visszajelzéseket kap­nak a középfokú intézményektől? — Nagyon megnyugtató, hogy mondjuk 19 gyerekünk jelentke­zik a Bányaiba, és 19-et föl is vesznek. Neve, becsülete van a Molnár Erik iskolának. — Nem fél a nyugdíjas élettől? — Nem. Sohase hajszoltam a munkát. Tudok pihenni. Aztán ott a család, az unokák ... Sz. Z. VAJDASÁGI KÖNYV Urbán János: Holdudvar A jugoszláviai Vajdaság egyik igen termékeny novellistá­ja és költője Urbán János, az adai születésű „zsellérgyerek”. Első verseit az Életjel irodalmi és művészeti folyóirat jelen­tette meg 1953-ban. Két év múlva újabb verseit ugyancsak Szabadkán adta ki az Életjel, Álmok a Tiszánál címmel, az ötvenes évek végén pedig az első novelláskötetével, a Kol­dusjátékkal jelentkezett az újvidéki Fórum könyvkiadó gon­dozásában. A legnagyobb sikert a Tűzsziget című kétkötetes regényével érte el éppen két esztendővel ezelőtt. (Akkor is­mertettük is a cselekményét és a hőseit.) A hetvenes évek­ben még három életrajzi regénye is megjelent; Bakos Kál­mánról, Cseh Károlyról és Csépe Imréről, ök hárman irá­nyították voltaképpen a délvidéki ellenállási mozgalmat — egészen az elfogatásukig, a testi és lelki kínzások után a ki­végzésükig. Urbán János jó krónikása az elmúlt csaknem negyven eszten­dő történelmének, a Vajdaság Duna—Tisza közén végbement t á rsa da lm i, m ű vei ődéspol i t i ka i és nem utolsósorban szociális változásainak, eseményeinek. A Holdudvar is erről beszél az utó­kornak szinte mementóként. Ju­hász' Géza, a kötet írójának gyer­mekkorát ismerő k o r t á r s a könyv Utószójában a többi közt a következőket írja: „Ezek a Ti­sza menti kisemberi sorsok, ame­lyeket az idén, (vagyis 1931-ben) 60 éves Urbán János mély em- •berszeretete ragyog be, a mi min­dennapjainkat vetítik a mai és holnapi olvasó elé, tanúsítva, hogy sorsunk a világ e táján, a XX. század elején, közepén és végefelé, íme, így megyen. Ahogy pedig mindezt szülőföldje ma­réknyi emléksarával formába gyúrja, tapasztja, voltaképpen a helyi, egyedi jegyekkel még hi­telesebbé teszi az általánost.” A háromszáznegyven oldalas kötetben összesen hatvannyolc, hosszabb-rövidebb novelláját gyűjtötte össze, de még így is szigorúan megválogatva, s ez csakugyan bizonyítéka tehetségé­nek, roppant erejének. Az írás- alkotással tudtul adni a világnak, hogy vele együtt még sok-sok te­hetséges irodalmár képviseli a korábban gyakran provinciális próbálkozásokká degradált, zsu­gorított szerb-vajdasági magyar irodalmat és költészetet — im­máron európai rangra emelve. Urbán János válogatott novel­láinak java része az önéletrajzi regények határát súrolja. Olykor premier plánok, néha meg teljes kép, alig három, négy oldalon ke­resztül. Az Igazoltatásban példá­ul az együgyűségig naiv ember, ám ugyanakkor filozofálásra is képes: „Nekem talán nincs is magánéletem, de elmondhatom még, hogy bizonyos utcaseprői szerepem van az életben... Az ünnepek nagyszerűségéből a be­fejező rész — a hulladék elta­karítása — mindig rám vár ... Eltakarítom a hitetlenséget, a kis­hitűséget, hogy az őszinte embe­ri békességet ne csúfítsa semmi.” Urbán novelláinak egyszerűsé­gükben rejlik szépségük ... „Nem kommentál, csak rögzít!” — írja róla a kritikus, B. Nagy László. — „Nem idéz meg, csak elbeszél. Megfigyelőként hátrahúzódik, ám mégis érezhetően jelen van.” A Holdudvar — az igényesség minden jelét magán viselve — az újvidéki Fórum Kiadó gondozá­sában jelent meg, s reméljük, ha­marosan nálunk is hozzáférhető lesz. Vass Imre BÁCS-K1SKUN MEGYE MŰEMLÉKEI Az Üj- kollégium Kimondhatatlanul szegényebb lenne a kecskeméti városkép az Ujkollégium nélkül. Hatalmas tö­megével dél—délkelet felől lezár­ja a Szabadság teret, összeköti a Tanácsházát és a Cifrapalotát, ezt a két jellegzetes szecessziós épületet, elvonja a figyelmet a tér szemközti, kevésbé sikerült épületegyütteséről. Régi újságcikkek, hivatalos be­adványok tanúsága szerint sokan kifogásolták a református egyház új palotájának a helyét. Már tíz esztendeje vitáztak arról, hogy miként oldják meg a jogakadé­mia elhelyezését, amikor a Kecs­kemét 1904. május 21-i számában „b”,' az árvaház mellett, vagy a Rákóczi úton látta volna szívesen. Katona Mihály igazgató évről év­re foglalkozott az építkezés ter­vével a református főgimnázium évkönyveiben. A város vezetői az Ökollégium, a piactér és a mos­tani Búzás Mihály utca közötti tél séget sokáig egy 25 méteres fedett uszodával kiegészített köz- művelődési — elsősorban könyv­tári és múzeumi célú — palotá­nak tartották fönn. 1908. augusztus 27-én a tanács végül is „a széles körű közér­dekre” tekintettel kedvezően fo­gadta az egyháztanács javasla­tait és újabb tárgyalások utáp hozzájárult a hatalmas építkezés közvetett anyagi támogatásához is. Az akkor mindössze 24 eszten­dős Mende Valért bízták meg a tervezéssel, feltehetően a művész­telep alkotóinak közbejárására. A csupa ambíció, a népi építészet formáit, dallamait városi környe­zetben is szívesen felhasználó szakember gyorsan dolgozott, és már 1911. április 18-án elhelyez­hették az alapkövet. A szerződés szerint a következő év (!) nya­rán kellett volna átadni a hely­beli Zaboreczky Ferenc fővállal­kozónak az 1221 négyszögöles tel­ken magasló, 90 méter homlok­zatú palotát. Az 1911-es földren­gés miatt két hónappal meghosz­s/abbitolták a kivitelezési időt,, így csak (!) 1912. szeptemberé­ben költözhettek a magasföld- szint+két-, illetve háromemele­tes tanintézménybe, amelyet Men­de Valér arahyosmaróti égőpiros cseréppel fedett magas huszár­toronnyal is kiemelt környezeté­ből. Legfeltűnőbb a kocsibejá- rós, függőlegesen tagolt közép­rész. Mintha a tudomány vára. a tanulás temploma díszlene a vá­ros főterén. Széles, tágas lépcsöházból jut­hatunk el az emeleti díszterem­be. . A hosszúkás ablakokat 9 üvegfestmény szépíti. Róth Ma­nó gondos és tehetséges munká­val készítette el az egyháztanács által rendelt. Kecskeméttel, a re­formációval kapcsolatos üvegmo­zaikokat. A portrék, a lovaské­pek Kálvin Jánost, Szegedi Kiss Istvánt, Bethlen Gábort és Rá­kóczi Györgyöt ábrázolják. A pompás akusztikájú terem­ben koncertezett 1927-ben és 1936-ban Bartók Béla. Itt gyö­nyörködött Kodály Zoltán 1930 márciusában az iskolaközi hang­verseny műsorában, szerepelt itt Szigeti József, Gertler Endre és sok más világhírű muzsikus. Szá­mom látogató keresi föl a föld­szinten elhelyezett református közgyűjteményt. A Kodály-emlékévre nagy költ­séggel felújított műemlék épület­ben méltó körülmények között tanulhatnak az énekes iskola kis- és nagydiákjai. Heltai Nándor SEMENNYIÉRT nem adnám ezeket a munkaidő utáni negyed­órákat. A legszebb, legizgalma­sabb perceket, mikor innen, a híd közepéről figyelem „nagy” La­cit, a férjemet és „kis” Lacit, a fiamat. Ezekben a jelzőkben az a mulatságos, hogy pont fordít­va érvényesek. „Kis” Laci, a fiam, magasabb az apjánál — a mi családi vonásunkat örökölte —, míg „nagy” Laci, a férjem csak középtermetű. Itt, a hosszú németek között alacsonynak is tűnik, bár ezt ellensúlyozza szé­les válla, kisportolt testalkata. Ö sokszor mondja, hogy odaha­za, a Kunságban, nagydarab em­bernek számít a csontos, tömzsi munkások, parasztok között. Ma különösen boldog vagyok. Felszabadulási ünnepre készül ez a mi gyönyörű városunk Drez­da. Nem „kerek” évfordulót ülünk most, 196 .. ,-ban, de szá­momra ez a nap minden évben jubileum. A villákkal, erdőkkel borított hegyek anyás melegséggel rin­gatják ölükben az Elba két part­ján ív alakban húzódó várost. Ilyenkor mindig felpillantó^ ar­ra a sziklás, cserjés hegydudorra, melynek peremén apró turistaház ücsörög. Kissé hátracsúszott he­gyes, barna tetősapkája. Vagy ta­lán az egész faépítmény hátra­dőlt, hogy le ne fújja a szél a meredélyről? Mintha gukkeroz- na teraszáról az a fehérruhás alak. ö is vár valakit túlról, Pir­na elővárosból? Már nem őt figyelem. De miért néznek olyan furcsán a járóke­lők? Ö, én bolond! Hát persze, hogy feltűnő, ha tánclépésben megyek. Honnan tudhatnák ők, milyen öröm a találkozás enyéimmel... Kihajolok a híd korlátján. A világváros dörgésszerű, tompa morajából tisztán kiválik az El­ba vizét szelő csónakok surrogá- sa, az evezőlapátok merülése. Ap­ró neszek a gigászi lármában, mégis olyan pontosan hallhatók, mint gyönge gyereksírás egy ro- bajos pályaudvaron. Suhanna^ a szkiffek, kenuk, kormányosnégyesek. Az Elba ho­mokszínű tükrén piros, kék sár­ga, fehér trikós, izmos hátak ha­jolnak előre-hátra. Az evezők he­gyéről csillogó gyöngyök hulla­nak a bársonyos hullámokra ... Az én fiam is evezős. Bár ez csak kiegészítője szenvedélyesen szeretett sportjának, a vívásnak. Nem olvasták még nevét a sport­tudósításokban? Persze, hisz’ egyelőre még csak az NDK ifjú­sági bajnokságában ért el tisz­tességes helyezést: negyedik lett a múlt nyáron. Lesz belőle vala­mi. Nemcsak én mondom ezt, ha­nem „nagy” Laci is, aki sport­nevelő az orvostudományi egye­temen. Eredményes tudományos munkásság van már a háta mö­gött, pedig csak lesz negyven­éves. öt szakkönyve jelent már meg nálunk, a Szovjetunióban, a népi demokratikus országok­ban, sőt — Olaszországban és Egyiptomban is ... ... DE MIÉRT nem jönnek már? Lassúbbra fogom lépteimet, itt akarom bevárni őket, a híd közepe táján. Apu jobbról ér fel a lépcsőn, a gyerek balról. Ver­senyezve indulnak lentről, s ame­lyikük előbb felér, annak az „ol­dalába” megy át a másik. Apu háton billenti „kis” Lacit, ha az megelőzi, aztán mind a ketten robognak felém. Integetünk egy­másnak, s mikor közelükbe érek. hirtelen nekiiramodok. Közéjük ugrok. Ök már várnak, elkapnak, ölelés, puszi, utána mint vásott kölykök ugrálunk vissza a hídon. Mielőtt a Neustadtba lemen­nénk, húsz-huszonöt percre be­térünk a hídfőnél támaszkodó zöldvendéglőbe, amelynek tera­sza lenyúlik az Elbára. Rendsze­rint mindannyian az éhenhalás szélén nyújtjuk fel mutatóuj­junkat — ez a jel arra, ki kér en­ni —. bekapunk egy-két szend­vicset, iszunk rá egy-egy pohár sört, közben ki-ki elmeséli, mi volt a legizgalmasabb élménye aznap. Fiam a gépipari techni. kum tanulója. Érthető, hogy az Elba rakodóinál imbolygó da­rukról magyaráz. Mozdulataival láthatatlan fogantyúkat szabá­lyoz — képzeletbeli kezelőfül­kében. A férjem valamelyik eve­zősre mutat, és költői hévvel bi- zonygatjá, hogy az egészséges idegrendszerű, szép arányokban felépült emberi test összehason­líthatatlanul finomabb, érzéke­nyebb élő szervezet, mint akár a legbonyolultabb műszer. Én pe­dig, a tervezőépítész — álmaim mellől, mint anya, mint asszony, „leereszkedek” holmi nyárspol­gári gondokhoz, és megszavazta­tom, mi legyen vacsorára. SZOLID-MODERN hatemele­tes bérházban lakunk. (Én ter­veztem, így kaptunk benne vál­lalati lakást.) Míg bevásárolok, ők a közös kultúrteremben szi­gorúan levívják az előírt napi adagot. Csak úgy zeng a vissz- hangos, üres helyiség a harsány „Héjjá!” kiáltásoktól. Suhog, vij­jog, szikrázik a két penge, csat­tannak a találatok a sisakon. „Hoplá!” — kiált fel apu, mikor belépek. „Megadom magam!” — Lekapja a bandázst — nyakkö­tést —, miközben félreugrik La­ci kitöréses támadása elől, s mi­kor a fiú egyensúlyát keresve zú­dul el mellette, tréfásan rále- gyint a karddal a hátuljára. Hárman megyünk fel a lakás­ba ... Milyen jó is ennek a két erős férfinak a szeretetében, vé­delmében élni. Milyen egyszerű örömökkel megelégedne az em­ber, és mégis ... és mégsem ... . . .Bánt már, hogy olyan so­káig elmaradnak. Az a görög fri- zurás. fekete hajú kislány is el­zúgott már motorbiciklis fiújá­val. Más párocskák az átelleni kis­kocsmák felé iparkodnak ... Iga­zán jöhetnének az enyéim ... Le­het, hogy én vagyok türelmet­len? Úgy látom, újabb hullám özönlik a hídon az üzemek fe­lől. Visszasétálok még ... TUDJÁK, hogy mi hozott ösz- sze „nagy” Lacival? A háború. Látják ott azt a külvárosi isko­lát? Igen — az az. A háború alatt kórháznak, menekültek gyűjtő­táborának volt berendezve. 1945. áprilisában egy századnyi ma­gyar munkaszolgálatos katona ér­kezett oda. Akkor én a tábori konyhán teljesítettem szolgála­tot, s ott láttam meg először La­cit. Feltűnt kicsattanó erejétől el­ütő, lányos szelíd arca. Mosolyos halksággal köszönte meg a si­lány „Suppe”-t, „Gemüse”-t; s ez már annyira szokatlan volt azokban az elvadult időkben. Csodálkoztam, hogy bombázás alkalmával sosem láttam az óvó­helyen. Egy szörnyű szőnyeg­bombázás után a' kimerültségtől szinte bódultan-bénultan széde- legtem fel, s csak úgy véletlenül megpihentem a katonai őrszoba ajtajában. Ki mosolygott rám bentről — mint a szelíd magyar szakaszvezető, Laci. Döbbenten mutattam neki a priccsre zúdult vakolat- és üvegtörmeléket, ma­gyaráztam, milyen hajszálon mú­lott az élete. Aztán kaptam ész­be, hogy talán semmit sem ért összevissza beszédemből. Megle­petésemre egész jó németséggel, egyszerűen közölte, hogy ő még nem szaladt el a helyéről, sosem bújt óvóhelyre, mióta légitáma­dások vannak. Neki tiszta a lel­kiismerete, nem akart háborút, tudja, hogy őt nem érheti baj. Bízik a jóistenben ... Látja ró­lam, hogy nem a fanatikus néme­tek közül való vagyok. Elárulja, hogy békés nézetei miatt maradt ki a tiszti iskolából’ ezért csak karpaszományos, és büntetésből cipelték, osztották ide magyar alakulatától — Szombathelyről. Ott egyhuzamban mondott el mindent magáról. Beszélt szülő­földjéről, otthonáról, a kun vá­rosról, ahol apja német nyelvta­nár a gimnáziumban, barátságos, jóságos ember, minden diák La­ci bácsija. Szégyenlősen kért, szerezzek neki egy kis írógépet, s mutatta, mire kell. Egy aktatáska volt minden csomagja, abból vette ki a könyv alakba kötött kéziratot. „A rekordok története” volt a cí­me a több száz oldalas munká­nak. Sok sok, éveken át gyűjtött fénykép volt benne, rengeteg sta- tísztikai táblázat. Élvezetes szö­veggel magyarázta, hogy az eddi­gi rekordok milyen fejlődést fel­tételeznek tíz-húsz éven belül. Következtetéseit nagy felkészült­séggel, alapos biológiai, pszicho­lógiai tájékozottsággal támasz­totta alá ... Ez volt készülő első könyve . . . Sürgősen be akarta fejezni . . . ATTÓL kezdve naponta talál­koztunk. Pirulva kísérgetett a vá­rosban — mint egy kisdiák. Mi­kor Drezdáról beszéltem neki, mindig apját emlegette. A békés öregúr — aki a papi reverendát cserélte fel a tanári katedrával — sokat töprengett azon, hogyan válhatott Európa zsarnokává az az ország, amelynek Goetheje, Schillerje, Thomas Mannja van? Nagyon megszerettem a sze­rény, barátságos fiút, s éreztem, hogy ő is kedvel. Csodáltam de­rűs nyugalmát, hitét abban, hogy őt bomba nem érheti. Óvóhelyre azontúl érts sem mentem. Együtt voltunk azon a ször­nyűséges éjszakán, amelyről csak halványan sejtet a valósághoz ké­pest valamit a „Ma éjjel meghal egy város” című film. A riadó szüntelenül tartott, együtt vol­tunk, kéz a kézben. Akkor csókolt meg először, s elárulta, hogy én vagyok az első nő életében. Raj­ta kívül nekem se volt senkim. Hozzátartozóim elpusztultak. La­ci félénken suttogta a pokoli bombázás alatt, hogy — ha aka­rom — elvesz feleségül. Itt ma­rad. megszerette ezt az ősi kultú­rájú, sokat szenvedett várost. Tornatanár lesz. Kisfiúnkat szin­tiért Lacinak kereszteljük, belő­le is lovagias,. egyenes jellemű embert nevelünk, megtanítjuk a munka, a szépség szeretétére. El­terveztük, hova járunk majd dol­gozni, hol találkozgatunk mun­ka után, hogyan rendezzük be la­kásunkat abban a házban, ame­lyet én tervezek ... Bevallom, a pokoli napokban már előbb is hívtam. Jöjjön, aludjon nálam. Kedvesen elhárította: hogy ha megtenné, nem becsülném őt később. Azon az éjszakán itt a híd tö­vében feküdtünk, ölelt, takart, védett, erős, nyugodt testével. Ab­ban az irtóztató világomlásban is hallottam halk, biztató szavát. — Ne félj, átéljük ezt , is... Holnap nálad leszünk ... Arra emlékszem, hogy hirtelen roppant nehéz lett rajtam, és va­lami forróság terjedt a ruhám nyakánál. Aztán lecsúszott ró­lam. Ügy rémlik, éles nagy kö­vekkel kezdtem verni a fejem, mikor hiába szólongattam már ... AMIKOR a szövetségesek nagy találkozását ünnepeltük az El- , bánál, akkor vártam őt először ezen a hídon ... S azóta minden­nap . .. ... Mert nincs nekem férjem, nincs kisfiam. Pedig már har­minchét éves vagyok, és halánté­kom egészen-egészen szür­ke ... De semennyiért nem ad­nám ezeket a munkaidő utáni ne­gyedórákat. A legszebb, legizgal­masabb perceket, mikor innen a híd közepéről figyelem „nagy” Lacit, a férjemet és „kis” Lacit, a fiamat... .. . 197 ... Mint turista járok éle­temben először az NDK-ban. Mi­vel szeretek ilyenkor „csavarog­ni” is, hogy a „kőbe és márvány­ba építkező hivatalos történe­lem” látható, tapintható tárgyi emlékeipek előterében munkál­kodó, örülő, búsgló, zajongó em­beri közegben megmártózzam — én is könyökölök egy sort az El­ba hídjának korlátján. Azon a tájon, ahol az szürkülő hajú asz- szony szokta volt várni „nagy” Lacit és „kis” Lacit... Elszoruló torokkal gondolok vissza azokra a döbbenetes percekre, amikor a háborúból szerencsésen megtér­ve, K. tanár úrnak, a drága, csen­des szavú Laci bácsinak szinte rimánkodó kérdésére kellett vol­na felelnem. — Kedves fiam, mit tudsz a mi Lacikánkról? ... Odavagyunk, hogy semmi hír nem jött felő­le ... Gondoltuk, hogy te... Hi­szen egy alakulatnál szolgálta­tok ... Nem jött hang a számon ... Egyszerűen képtelen voltam megmondani, amit még én is „odakint” hallottam. Hogy K. Laci Drezdánál... TÓTH ISTVÁN: Találkozás az Elbánál % (Pásztor Zoltán felvétel»')

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom