Petőfi Népe, 1982. július (37. évfolyam, 152-178. szám)

1982-07-06 / 156. szám

1982. július 6. • PETŐFI N£PE • 5

ÍGY LÁTJA A KARMESTER

Fejlődött-e a kecskeméti zenekar?

A kritika, a szűk zenei közvélemény mintha némi csalódottsággal emlegette volna az 1981 82-es évadban a Kecskeméti Városi Szimfó. nikus Zenekart. Fanyalogva szóltak egyik-másik műsorukról.

Teljesítményük, általában a hangversenyélet értékelése zenei szakemberek dolga. Közművelődési elkötelezettségű újsáiró is megállapíthatja azonban, hogy több a bíráló, hümmögő megjegyzés, mint korábban, noha a hírős város szimfonikus együttese jobb, mint négyöt esztendeje. Kérdéses azonban, hogy megalapozottak voltak-e a gyors(abb) fejlődést reménylő elképzelések, többre képes-e a zenekar.

Különösebb vizsgálódás nélkül is nyilvánvaló, hogy a lassan két évtizedes zenekar Bács-Kiskun megye kulturális életének egyik meghatározója, nélkülözhetetlen intézménye. Ezért közlünk lapunkban minden olyan véleményt, amely a tények, a különböző álláspontok, a tervek ütköztető ismertetésével a további előrehaladást, a cselekvő összefogást segítheti.

Bár egyik-másik külső munkatársunk cikkét tévedésekkel szeplőzöttnek érzi Kemény Endre, a zenekar karnagya, mégis szívesen vállalta az interjút, mert szerinte is a tiszta beszéd viheti előre ezt a fontos ügyet.

— Nehezen érthetők a helyi kritikai elmarasztalások. Az országos szemléken a hasonló körülmények között dolgozó együttesek között mindig a legjobbak egyikének minősítették zeneka-, runkat. Két külföldi meghívás is tanúsítja, hogy számon tartanak bennünket.

— Egyetért azokkal, akik szerint néha különösebb ambíció nélkül, mondjuk ki, lélektelenül muzsikálnak?

— Határozottan tiltakozom a föltevés ellen. Azt készséggel elismerem, hogy vannak jobb és halványabb periódusaink. Ez természetes, hiszen fiatal együttes vagyunk. Időbe telik, amíg megérik az együttes. Engem is bosz- szantanak a hullámzások, keressük az okokat. Közrejátszhat a fáradtság, olykor a rutinhiány, a rossz akusztikájú helyszín. De egyikünk sem masiniszta. (Kodály nevezte így az unottan, csak kötelességből játszó muzsikusokat!)

— A zenekar lehetőségeivel, összetételével összhangban állították össze műsoraikat?

— Szeretnék igényes feladatot adni minden tagunknak. Szóba sem jöhetnek sok kisegítővel előadható művek, noha egyik-másik vidéki zenekar rendszeresen és szívesen hív vendégjátékosokat. (Csak egyetlen állandó kisegítőnk van.) Érzésem szerint repertoárunk kifejezi jelenlegi színvonalunkat, lehetőségeinket.

— Hány tagú a zenekar?

— 34—38. Változó! Hosszabb-rö- videbb ideig nélkülöznünk kell a kismamákat, betegeket. Az ideális létszám 55—60 lenne. Pontosabban ez a minimum, de mi elégedettek leszünk, ha egyszer ennyien ülünk majd a pódiumon. Tiszteletdíjas együttesünk most 2 új létszámot kapott. A számszerű és a minőségi fejlesztést párhuzamos tennivalónak tartom. Minél magasabb képzettségű muzsikusokkal szeretnénk bővíteni sorainkat.

— Az állami zeneiskolában, a színházi zenekarnál, a Kodály- iskolában dolgozik a zenészek többsége. Milyen a munkaadók és a zenészek kapcsolata?

— Kifogástalan, sőt jó. Különösen a két iskola igazgatósága segíti munkánkat.

— Mit várhatunk?

— Még céltudatosabb próbákkal szeretnénk a teljesítményhullámzásokat csökkenteni. Bízunk abban, hogy több szólamot méltathatunk olyan egyértelmű elismeréssel, mint most a csellószólamot. Ismétlem, tehetséges muzsikusok alkotják a kecskeméti együttest. Időnként egészen kitűnőek a fafúvósok. Sókat jelent, hogy Palotás József személyében nagytudású, rendkívüli szorgalmú muzsikus tölti be a koncert- mesteri tisztséget. Jó lenne, ha munkánkat a zenei közvélemény olyan szerető, megértő gondoskodással támogatná, mint a kórusokét.

H. N.

.v.w.v.

Egervári

esték

Zalaegerszeg szomszédságában. Egerváron, nyolcadik alkalommal rendezik meg az Egervári Estéket. A nyári színház rendezvények az ódon várkastélyban olasz néptánc együttesek műsorával kezdődtek. A képen: Az olasz Grup- po Folkloristico ..Santa Gori- zia” együttes a színpadon.

(MTI Fotó: Branstetter Sándor felvétele — KS)

KÖNYVEK K ni IUI

Raffai Sarolta: MENEKÜLŐK

A felgyülemlett olvasnivalók között válogatva, ki-tudja hányszor vettem már kezembe és kezdtem el Raffai Sarolta: Menekülők című regényének olvasását azzal a szándékkal, hogy most már „megbirkózom vele”. Az ellenszenv nem azért alakult ki bennem, mert nem szeretem Raffai könyveit. Őrzöm szinte minden egyes megjelent művét a tíz év előtti Egyszál magam-tól a sorra-rendre megjelenő novellákig, drámaköitetig, a három regényt tartalmazó gyűjteményes kiadásig. Ennek a könyvnek a hőseit, pontosabban szólva két hősét — hiszen több szereplője alig van a regénynek — gyűlöltem meg már szinte az első fejezetek után.

Ellenszenvesek voltak családi nyűglődéseikkel, szenvelgéseikkel, valódi vagy vélt sérelmeikkel;, szenvedéseikkel együtt. Dühös voltam Ágoston Péterre, a Kos- suth-díjas tudományos kutatóra, aki ötvenegynéhány éves korára olyan sokat elért a szakterületén, munkájában, hogy ezzel elégedettnek mondhatná magát. De beleragadt egy idegbeteg asszony családi nyűgeinek hálójába, önmaga sajnálatának és tehetetlenségének béklyóiba. Még fiáról is, aki a maga lábára szeretne állni, a maga választotta partnerrel élni, csak gyáván, bujkálva, titokban mer találkozni. A Raffai rajzolta kép nem valami hízelgő erre az emberre nézve.

A másik gombolyagról futó életfonál sem tetszetősebb. Kővágó Zsófi, aki valamiféle művészeti vezetője, rajzolója, tervezője egy háziipari szövetkezet népművészeti részlegének, bár még tíz évvel fiatalabb, de ugyancsak elrontott sors az övé is, egy elvált férjjel, elkényeztetett, önző leánnyal, tutyimutyi vejjel és nehezen elviselhető mamával a családi környezetben.

A férfi és a nő is magányosnak mondja, vallja magát, pedig csak menekülők, nyugalomra békességre, emberi melegségre vágyók mind a ketten. Az írónő talán azért rajzolja olyan szélsőségesen elviselhetetlennek mindkettőjük életét, hogy azután a véletlen találkozásuk egy fürdőhelyen annál logikusadban fusson a közeledés, a félve, gyanakodva, bizalmatlanságot teremtve és lerombolva alakuló kapcsolatié, remtés irányába. Amit egyikük szerelemnek, másikuk — a negyvenen túli asszony — a választás utolsó lehetőségének képzel.

Két különböző okból megfeneklett életű, önnön csapdájába került ember vergődését, kapaszkodását és visszacsúszását, belenyugvását láttatja a regény, főként a találkozásuk pillanatától kezdve igen részletes lélekrajz- zal, belső monológokkal színezve, fűszerezve.

Hogy véglegesen összekapcsolódhat-e két ilyen — már nem fiatal és saját korábbi életéhez erősen kötődő, óvatossággal, gyanakvással is teli — ember sorsa, azt hiszem az írói képlet és a szuverén alkattól is függő önkifejlet szerint is eleve elrendeltetett már a könyv elején, az egyéniségek felrajzolásával.

Később, a cselekmény során, azért is tűnik meglehetősen leegyszerűsítettnek a megoldás, amikor az egymásra találás után a férfi magabiztos, fölényes, des- pota jellemre valló néhány szava, mondata elég a nőnek ahhoz, hogy végleg felrúgja, megszakítsa ezt a nehezen kialakult kapcsolatot. Nem azért, mintha nem lenne igaza, de ez a menekülés a „tett színhelyéről” csak ürügynek látszik. Suta kis indok, rájátszás arra a magában hordott, érzett fel nem adott asszonyi

sorsra és jellemre, amely egyébként sem tűri még gondolatban sem a függetlenség, az egyéniség megnyilvánulását, elvesztését.

Vagyis ez a két ember itt a regény alapjain csak egy rövid, lámpagyújtásnyi kis időre, kalandnak sem nevezhető együttlét. re találkozhatott, mielőtt megízlelhették volna a szabadabb élet örömét, a férfi és nő közötti kap- ' csolat igazi értelmét, gyönyörűségét. Nem azért, mert az első és utolsó együfttlét utón Kővágó Péter kimutatta igazi arcát, hanem mivel egész eddigi életük futott több olyan vágányon, amiről letérni egyikük sem tud. Ha hinni lehet a regényből kiszűrhető — talán le sem írt csak sugallt — gondolatnak, azért nem sikerült ez a 'kapcsolatteremtés, mert mindkét emberben nagyobb volt a felelősség saját környezete. otthagyott, sokszor meggyűlölt, elátkozott családi közege iránt.

(Mindezt persze elmondhatta volna a szerző rokonszenvesebb módon is, hogy figurái ne taszítsák a harmóniára éhes olvasót. De hát éppen ebben különbözik a mai realista író az elődöktől. Raffai nem ad könnyű’ olvasmányt, elvárja, hogy kemény, karakteres mondatai mögé nézzünk, s vele együtt éljük ét az alkotás gyötrelmeit. Mert az író sem örülhetett annak amit leírt, legfeljebb annak, hogy „kiírta” magából ezt a témát. Talán megszabadult valamiféle tehertől azáltal hogy a regényben szinte csak felvillantott számos társadalmi gondunkat megosztotta az olvasóval.

Igazi „raffais” könyv tehát a Menekülők. Aki nem csupán üdítő kikapcsolódást keres az irodalmi műben, nem fog csalódni, benne.

F. Tóth Pál

CIKKÜNK NYOMÁN

Megváltoztatják az utcanevet Petőfiszálláson

1982, február 3-i petöfiszállási faluriportunkban kifogásoltuk, hogy a sohasem létező Fekete Sándorról neveztek el utcát. Sürgettük a megrongálódott (megrongált) Vendel-szobor kijavítását is. A cikkre most válaszolt Józsa Illés tanácselnök.

„Az utca lakóit névre szólóan kerestük meg, amelyben tájékoztatást adtunk arról, hogy az utca elnevezésében annak idején utónévelírás történt, melyért elnézést kértünk.

Ismertettük, hogy az utca névadója Fekete László petőfiszállási mártír, aki Tanya 719. szám alatt lakott. 1953. decemberében került a Bács-Kiskun megyei Rendőr-főkapitányság kötelékébe, ahol mint rendőrjárőr teljesített szolgálatot. 1954-ben vezényelték a budapesti V. kerületi Rendőr-főkapitányságra. 1956 októberében fegyverrel szállt szembe dolgozó népünk ellenségeivel. Az ellenforradalmárok 1956. október 25-én meggyilkolták. Budapesten, a Mező Imre úti temetőben helyezték örök nyugalomra. Tájékoztattuk továbbbá az utca lakóit, hogy a névelírás miatt helyesbíteni kell a lakcímeket a személyi igazolványokban is. A lakcímhelyesbítésre a családoknál kerül sor. Intézkedtünk az utcai névtáblák helyesbítéséről.

A Vendel-szobor helyreállítása érdekében megkerestük a Műemlékvédelmi Felügyelőséget, de ez idáig intézkedés nem történt”.

•'WÄ'ijKf

.V.V.ViV.*

,v.wXw

TÓTH ISTVÁN:

Marchesa

S

MÉG mondja valaki, hogy korunkból kiveszett a romantika. Meg hogy nem adódnak csodával felérő helyzetek ...

Kérdezzék csak meg ifjú Szabari Béla klasszikafilológust, aki ösztöndíjjal tölti féléves tanulmányútját Olaszországban. Most Rómában van. Pár hét kellett hozzá, amíg programjai kialakításában megtalálta a helyes arányt. Mert az első napokon annyira betáblázta minden percét, hogy lélegzeni is alig maradt ideje. S amikor este holt- fáradtan ágyba dőlt, elkeseredetten konstatálta, hogy precíz időbeosztása ellenére sokat markolt, de keveset fogott. Például — egyetlen nap alatt futott végig a Galleria Borghese-n, Lateran-on. Nemzeti Múzeumon. Mint műkedvelő restaurátort, a képek, szobrok is fölöttébb érdekelték, de egy kicsit meg is csömörlött á középkori festmények elevenen nyúzott, szurokban égetett szentjeitől.

Ügy gondolta, hogy ma jót lazít a Szent Péter bazilika hűvösében. Ám amennyire lenyűgözte a kupola struktúrájának tanulmányozásakor Michelangelo zsenialitása, annyira nyomasztották hidegségükkel a gigantikus építmény embertelen arányai. Elbor- zasztotta a látvány, amikor közelében modern öltözékű spanyol, belga és ír turisták szinte bénult áhítattal csókolták az egyik szobor-szent lábaujját. A fém-lábujj zöldesfekete színe, tompa fénye kígyóbőrre emlékeztette. Az ujjperec jócskán, groteszkül elkopott már a hívők évszázadokon át egymásra hordott csókjaitól.

Hamarosan meg is lépett a Szent Péter bazilikából. Nem érdekelte az Angyalvár sem. Taxival átvitette magát a Teverén, s ott szállt le, hol szüntelenül áramlott, Niagara-szerűen morajlott, dön- gött az Örök Város forgalma. Az álmosképű madonnák, szenvelgő

vértanúk szomorú csendje után kedves melódia, volt fülének az autók, motorok ezreinek mindent átható morgása. Majdcsaknem keresve a vészhelyzeteket — vetette bele magát a járművek vég- hetetlen áradatába. Élvezte az izgalmat, mialatt hallatlanul ügyesen siklottak el mellette Róma rendkívül könnyedén vezető autósai. Kecses ívben kerülték ki. anélkül, hogy csökkentették volna gépük sebességét. Nem győzött csodálkozni, hogy ennek a csupa szenvedély népnek a fiai úgy vigyáznak a gyalogjárókra, mint az indiai gépkocsivezetők a szent tehenekre.

C

SODÁLATOSKÉPPEN, otthon érezte magát. Az emberek, utcák, s a magasban libegő-száradó fehérneműzászlók mind ismerősei voltak. Elismeréssel gondolt a filmekre. amelyek olyan varázslatosan érzékeltetik az olasz levegőt. Lehet, hogy Aquincum, Szőny (Brigetio) vagy Tata vidékének antik emlékei, a római kultúrával is nemesített pannon táj is kezdte szőni már egyetemista korában ezt a meghitt ismeretséget? Vagy apja érzelmes, mély pátoszú visszaemlékezései, szemérmesen megmutogatott ifjúkori szonettjeinek hangulata kel most életre benne? — Mi is volt annak a költeménynek a címe, amelyet mindig olyan elfogódot- tan recitált végig?... Annak a lánynak a neve lehetett, akiről — akihez ? — szólt a vers .. Az öreg, rég országos nevű nyelvész — mint student — annak idején olasz egyetemen is hallgatott néhány esztendőt.

Amott az a mozaik ablakokkal ékes templom a művészettörténeti stúdiumok légkörét idézi. Emitt egy — az ég kékjébe arany háromszögként illesztett timpanon a gimnáziumi latinórák kellemes izgalmát kelti életre.

Zúg, sustorog, benzinszagot liheg, hömpölyög az autószalaggá vált úttest. Róma egyik-másik útjának, épülettömbjének elrendeződése az ókortól nem változott. Ez is olyan út, amelyen

most ifjú Szabari Béla halad az árral; — a Piazza Veneziából

ágazik.

Ott — a bizsutéria előtt tüzes bájú nő sétál fel-alá. Szeme rávillan a barna képű magyar fiúra, aki zavartan kapja el tekintetét a lustán ringó csípőről.

Hátha ő a Római Lány — Moravia regényéből —, s féltékeny szeretője a közelben leskelődik .., Azt a vidám arcú zöldségest meg Pratolini leste bele a Szegény szerelmesek krónikájá-ba... A fagylalt- és lepényárus bodegák, kereplő szájú kívánatos menyecskék — nem a Római történetekből ismerősek?

Hopp!... Emberünk kilép a forgatagból egy járda széli tisztásra. Okvetlen lefényképezi azt a harcias olasz mamát, aki feszt ágál, pergeti motorsebes szidalmait egy amerikai tengerészre. Mit nem merészelt a pimasz! Belecsípett vágyakozó szemű lánykája gusztusos fenekébe. Pompás! Belekerült a gépbe a pofon is; Therese képén csattant, mivel még ő nézett sajnálkozva a matrózra. Csak úgy sipított a mama szopránja — Therese, Therese! —, de azért ádáz dühe közben is villogtatott egy mosolyt a fotózó turistára, sőt még a haján is igazított egy reflexmozdulattal. Ez is megér egy filmkockát.

Mennyi filmbe merevített élménye, emléke van már a panzióban! Titus diadalívéről, ámint látomásként merül elő az olasz éj sötétjéből — hatalmas, rafinált fénylabda közepén. Nappali, éjszakai fények antik romokon, ahol talán Anatole France álmodta meg a „Fehér kövön”-t, s benne a jövendő kollektív társadalmát. Modugno pózával, frizurájával „üvöltő” szerelmes legény, mandolinnal, egy barokk tér kiapadhatatlan szökőkútjá- nál.

A Tevere eldugott hajlatánál srácok bámész. lelkes csoportját fényképezte le. Közös kincsükkel, egy stopperórával ellenőrizték a folyóban sprintelő barátjukat, akinek triciklije, szegényes ruhája a parton volt — barátságos rendőr őrizete alatt. Egyik olasz ifjúsági bajnok tréningezett a Teverében. Munkaidejéből lopott egy-két táv leúszására való időt. Hajszásabb teljesítménnyel pótolja majd a kiesést, hogy a főnök meg ne tudja. Szabari a magyar úszó-csillagokra gondol, akik közül némelyik 150 fizetett munkanapot is áldozhat az úszósportnak egy esztendőben.

Sejtelmes aranyfény sávjában sikerült filmre kapnia a Forum Romanum ismert karcsú oszlopai tövében a világgal mit sem törődő szerelmespárt. A lány szoknyáját kapcsolja a derekán, a fekete csőnadrágos fiú lezseren gyújt cigarettára.

I

FJÜ SZABARI Béla, kitűnően megtanult olaszul az apjától. Szabatos kér- dezősködéseivel sok időt megtakarított. Most olyan városrészt keres, ahol a hipermodern Róma ragyog a vakító napfényben, de a mát reprezentáló új negyed mellett láthatóak az ősi Róma romjai is. Szeretné a felvételeken emberekkel, épületek, utak, parkok miliőjével kifejezni, milyen kincse áz emberiségnek — a történelemnek és művészetnek ez a sok ezer éves színtere, ahol eleven organizmusként él a csillogó jelenben a hallgatag múlt is. Az állóképek is szemléltessenek abból valamit, hogy a történelem szüntelen mozgás, folyamat, amelyben fennmarad, fejlődik, ami igazi érték ... Sikerült művészi képet készítenie a modern építészet egyik legjobb alkotásáról. a Termini pályaudvarról. Az építmény elementáris

formái, merész ívei, mindamellett megkapó emberi arányai korunk legnemesebb muzsikájának hatásával illeszkednek Róma sokrétű kultúrát összefogó panorámájába.

Esteledik. Talán ezért jutott vissza szinte akaratán kívül a kis panzióba. De sehogyse fogta a hely. Szobájából sietett vissza a recepcióba, ahol a szállodás egyetemista fia áll a vendégek szolgálatára. Mihelyst végez a bejelentők, számlák rubrikáival, már nyúl a kezeügyében levő Hegel-kötetért. Homloka komoly ráncokba fut, ahogy domború lencséjű szemüvegén át kissé vaiksin próbálja keresni a választ gürcös fiatalsága problémáira.

Alberténak hívják, s Bélával első naptól jó barátok.

Most is szívélyesen ad útbaigazítást. hogyan jut el Szabari legrövidebb úton a Via Appiára.

így aztán Béla nemsokára a kétezer év előtti légiók diadalmas útján sétál. Ott, ahol a csodálatos birodalmat szervező rómaiak után gótok, vandálok is meneteltek. Idefönt vakító reflektorfények szövik keresztbe a Via Appiát. Lábai alatt, a föld mélyén a katakombák őrzik titkaikat.

A CIPRUSOK sötét szegélyén túl égbenyúló daruk narancssárga törzsén, ezüstös csuklóin csillannak a fények.

Ifjú Szabari úgy érzi, hogy most ő is szonetteket, elégiákat tudna írni. Elektromos emelődaru, éles csillogásé exkavátor, tücsökciripelés az antik campagnai tájon. Mint mesebeli látomás — olyan a daruk alatt guruló mező. Nem vízió, nem jelenés ez: hatalmas birkanyáj úszik egy testté olvadva a közeli karámba.

Tücsökzene, kolompoló juhnyáj — otthoni, magyarországi hangulat, még a mezei virágok illata sem hiányzik. De ki közeledik olyan rejtelmesen, csaknem osonva?

Nagy kendőbe bújt, ráncos képű öregasszony. Száraz, cserepes bőrű, csontos keze hosszú botba kapaszkodik. Cserzett arcát gyér ősz hajszálak legyezik. Lágyan, gyöngéden simogatják az éjsötét szemét körülhálózó finom ráncokat. ö szól először.

— Jóestét. Ki vagy jóember? Engem Markézának hívnak az . emberek, te is így szólíts .. Juhsajtot már nem tudok adni. Ezek a túlvilági emberek — int a modern háztömbök felé — kétszer annyit is megvennének.

„Markéza. Markéza...” — ismétlődik suhogón a név ifjú Szabari emlékezetében. Igen, igen ez volt a címe annak a szonettnek, amelyet olyan megrendültén olvasott fel egykor az apja — mint legkedvesebb zsengéjét olaszországi egyetemista korából.

Vagy csak káprázat játszik ve- ‘ le? Ám. ahogy csaknem öntudatlanul adja tudtára az öreg pásztornőnek, hogy nincs szándéka gomolyát vásárolni, csak elkószált errefelé, s annyi minden a hazájára, Magyarországra emlékezteti itt és most, egyszerre elapad az asszony — magányos emberekre jellemző bőbeszédűsége. Mintha lélegzete is elállt volna. Akkor szakad fel sóhajtás- szérűén belőle a szó, amikor a puha meleg, jószagú éjszaka jóformán egybefüggő, sürgető tücsökmuzsikává olvad.

— Magyar, magyar ... Valamikor úgy jött ide hozzám egy magyar student, mint most te.:. Aztán sok-sok éjszakára itt maradt. Derék szép fiatalember volt. Mintha most is őt látnám... ö nevezett el Marohesanak. Ügy mondta, én vagyok az 6 márkinője. Az alakom, tartásom is olyan nemes ... Verset is írt rólam, az a címe. hogy Marchesa. Megvan olaszul is, magyarul is — az ő kezeírásával. Ha bejössz a tanyámra, megmutatom.

„Hát ez csoda...” — Csak eny- nyit tudott eldadogni ifjú Szabari Béla, amikor meglátta, édesapja kezeirását, s a költeményt is ismerőéként elolvasta.