Petőfi Népe, 1982. július (37. évfolyam, 152-178. szám)

1982-07-30 / 177. szám

1982. július 30. • PETŐFI NÉPE • 5 Heine, a zeneszerző Berlioz, Of­fenbach, és a „Kaméliás hölgy” is. A dombtetőn hófehéren világít az ötkupolás bazilika, a Sacre Coeur, innen tárul elénk Párizs panorámája. Hatalmas ez a met­ropolis ! Tizenegymillióan lakják, többen, mint Magyarország lakos­sága. A hajnaltól éjjelig nyitva- tartó templom lépcsőin turisták, pihennek, fiatal párok sütkérez­nek. A távolban az 56 emeletes Maine Montparnesse felhőkarcoló néz szembe. Afrikaiak kiterített kendőkön árulják csontfaragvá- nyaikat, bőrtá§kákat, akad köztük igen szép krokodil, és kígyóbőr is. Hirtelen összekapják áruikat, ba­tyut kötnek a vállukra és gyorsan eltűnnek. Jelzést kaptak, hogy jön a rendőrség, tilos az ilyen „keres­kedelem”. A magyarokat — ke­vesen vannak — arról ismerjük fel, hogy kezükben a párizsi úti­könyv. A Sacre Coeur mellett ódon templom, ez a Szent Péter temp­lom, a legrégibb Párizsban, 1133- ban kezdték építeni. A szemben levő sarkon már nyitott teraszon kávéznak, söröz­nek, ölelkeznek. Szép japán nőket, szőke, északi típusú, hosszú sza- kállú férfiakat láthatunk, turistá­kat a világ minden tájáról. A festők utcája Metróval megyünk „haza”, elő­ször próbáljuk ki Párizsban a metróközlekedést. Nem futnak a kocsik olyan nagy mélységben, mint nálunk Budapesten, nagyon kevés helyen van mozgólépcső. A Népköztársaság úti „kis” földalat­tival Budapest megelőzte Párizst, 1896-ban Európában csak London­ban volt földalatti vasút. A St. Denis bulváron szállunk ki. A járókelők közt sok a nem éppen bizalomgerjesztő figura. Utcalányok álldogálnak, az egyik­hez már csatlakozott valaki, a másikat sok beszéd után otthagy­ja a férfi. Kicsit szorosabban fo­gom a táskámat. A St. Denis-kapu mellett haladunk, XIV. Lajos dia­dalíve ez. Most autók áradata köz­lekedik rajta keresztül. A Sebas­topol bulvár végében feltűnik a Gare de l’Est, a Keleti pályaud­var. Hosszan nézem... Mi repü­lőn jövünk, megyünk, Adynak itt „sziszeg, dohog a vonat”..., s köl­temény született belőle. Végre a mi utcánkban, a Rue Bergeren vagyunk. A Montmartre-dombon húz fel­felé autóbuszunk. Az út két olda­lán a híres Montmartre-i temető, belátunk a sírkertbe, nagyon szo­rosan egymás mellett a régi sír­emlékek. Itt nyugszik a költő PÁRIZS, A FÉNYEK VÁROSA (IV.) Könyvtár, olvasók, nyáridő... Itt a híres „festők utcája”, ami tulajdonképpen kis tér, érdekes, hangulatos színfoltja Párizsnak. Festőállványok, kagylóból készült paletták. Egyik festő éppen dol­gozik, fest, a másiknál alkudoznak valamelyik képére. Krétával, szénnel, grafittal portrékat, kari­katúrákat rajzolnak a pénzesebb turistákról, 700 frank az árfolya­ma ezeknek, de előfordul, hogy megkapják olcsóbban. Látunk egészen jó képeket, gyengébbe­ket ... és rettenetes giccseket. Ezen a téren csak „hivatásos”, foglalkozásszerűen dolgozó festők „működhetnek”, négyezer él Pá­rizsban. Hogyan lehet megélnie ennyi festőnek? — kérdezzük Áb­rahám bácsit, aki a Francia turis­tairoda magyar származású ide­genvezetője. Megélnek. Elsősorban japánok a vásárlók, akik „min­dent” megvesznek. Most is sok itt a japán. Egyszer csak hangos do­bolás, menetelés hangja üti meg fülünket —, így szólhattak a do­bok Napóleon gárdistáinak. Pilla­natok alatt olyan tömeg gyűlik össze a kis tér járdáin, hogy csak másodpercekre látom a vörös ja- kubinus sapkás —, sötétkék egyenruhás —, fehér deréköves- vállszíjas dobolókat, menetelőket. ... A Plac^ Pigalle-on vagyunk már, a Moulin Rouge előtt, ahol valamikor Toulouse Loutrec fes­tette a mulató éjszakai életét — az éjszakai Párizs alakjait. Most „Áll a malom, — áll a vitorlá­ja ...” Nappal kiábrándító a hí­res Place Pigalle. A 200 méter magas Montmartre- domb lejtőjén egy gondosan ápolt teraszos szőlőskert — a tradíció kedvéért maradt meg az épületek között. Itt rendezik meg évenkint a főpincérek versenyét —, palac­kokkal megrakott tálcával kell a dombtetőre sietniük. Aki elsőnek ér fel, a tálcán minden palack megvan és ép, — az a győztes. Folytatjuk a városnézést: ez itt a Kossuth tér! Jólesik hallanunk, úgyis olyan keveset tudnak a franciák rólunk, magyarokról. Van Liszt Ferenc tér is Párizsban. Ügy szeretném Rákóczi, Munká­csy, József Attila egykori lakhe­lyét felkeresni, járni a magyarok nyomát. Ilyen rövid idő alatt ez lehetetlen. Következő állomásunk a Ven- dom tér — kiszállunk az autó­buszból. Szépséges harmóniájú, szimmetrikus paloták veszik körül. XIV. Lajos pénzverdéjének, aka­démiáinak, könyvtárának építette Henri Mansard építész. Ö volt, aki a helykihasználás érdekében ezekben az épületekben először építette be a padlásteret — szép- vonalú, lantalakú ablakokkal dí­szítette. Innen a ma is használa­tos „Masard”-szoba elnevezés. A tér közepén emlékoszlop. A római Traiánus-oszlop mintájára spirál­alakban futó domborművek Na­póleon dicsőségét hirdetik —, ő öntette az austerlitzi csatában zsákmányolt osztrák ágyúkból. Szalayné Bodócs Éva (Folytatjuk) Ilyenkor, a nyár kellős köze­pén, szinte teljesen kihalttá vál­nak a falusi művelődési házak, könyvtárak. A diákok strandol­nak, kirándulnak!, vagy éppen az üdüléshez szükséges zsebpénzük összegyűjtésén fáradoznak, alkal­mi munkát vállalva. A felnőttek többsége pedig természetesen a határban serénykedik, ahol ren­geteg most a tennivaló. — Nem fél itt egyedül? — Nem szoktam mindig egye­dül lenni — szabadkozik a hartai könyvtár dolgozója, Deák Mari­anna. — A kolléganőm éppen most tölti a szabadságát... Egyébként nyár ide, nyár oda, néhányan azért betérnek hoz­zánk minden nap olvasóink kö­zül. — Nagy a táboruk ? — Csaknem hétszáz könyvtári tagot számolunk jelenleg. Ebből 380 fő iskolás korú. Látná, mi­csoda nyüzsgés lesz itt, ha meg­kezdődik szeptemberben a taní­tás! Hetente kétszer diavetítése­ket szoktunk tartani, továbbá működik egy klub is könyvtá­runk berkein belül „Már tudok olvasni”- címen, amit alsótagoza­tos nebulók részére szervezünk. — Milyen céllal? — Egyrészt, hogy gyakorolják az olvasást, az iskolában tanul­takat, másrészt pedig, hogy meg­szeressék a könyveket és ottho­nosan mozogjanak a könyvtári polcok 'között. Egyébként nem én, hanem a kolléganőm vezeti a klubot. .. Ami a felnőtt olva­sóinkat illeti, részükre minden évben szervezünk néhány író—ol­vasó találkozót. — Sikerrel? — Hát... Nem mondhatnám, hogy tolonganak a könyvtárban, egy-egy ilyen alkalomkor. — Véleménye szerint miért nem? — Nem jut rá idejük. A ház­tájizás kifárasztja őket, s ma­radnak a tévé előtt. Persze itt is vannak olyanok, akikben a meg­gazdagodás vágya erősebb mint a kulturálódásé. — önnek mennyi a havi fize­tése? — Kettőezerötszáz forint. ;— Nem sok. — Egyelőre és számomra ez nem is elsődleges szempont... — Visszatérve az író—olvasó ta­lálkozókra: átalában hány érdek­lődő jön el? — Ha már húszán, huszonötén betérnek, akkor nagyon elégedet­tek vagyunk. Pedig előtte szinte mindenütt megjelenünk a falu­ban, meghívókat osztogatunk, to­borozzuk, csalogatjuk a közönsé­get. Sokan meg is ígérik, hogy számíthatunk rájuk, ejönnek, azután mégis „megfeledkeznek” róla. — Szép számmal élnek Hartán nemzetiségiek is. A könyvtár gondol az esetleges igényeikre? — Természetesen. A lakosság jó része német anyanyelvű, s a község iskoláiban hatéves kor­tól nyolcadikos korig tanítják e nyelvet. Mindezt szem előtt tartva, ma már jelentős készle­tekkel rendelkezünk a német nyelvű irodalmi, különböző szak­mai és gyermekkönyvek tekinte­tében egyaránt. Sőt! őszintén megvallva, sokkal nagyobb a kí­nálatunk ezekből a könyvekből, mint amilyen a kereslet irántuk. S mielőtt búcsút vennénk, ki­csit félénken megjegyzi: — Ugye, amit elmondtam, azt nem akar­ja mind leírni? Ugyanis én csak szerződéses munkaviszonyban dolgozom itt, s mit szólnak majd, hogy éppen én... A könyvtár ügyeiben a kolléganőm illetékesebb .. . Nem lesz ebből baj, tessék mondani? Nem. A baj az elhanyagolt, „lusta” és „közönyös” könyvtá­raknál kezdődik. S a hartaiak szép, jól felszerelt könyvtárát, gyermekklubjukat, programjai­kat, ambícióikat tekintve, erről szó sincs. Igaz, néhány megoldat­lan problémával nekik is szem­be kell nézniük, de hol nincse­nek hasonló problémák. Koloh Elek SZÍNHÁZAINK TÖRTÉNETÉBŐL A Szolnoki Szigligeti Színház GYERMEKÉVEK-GYERMEKÉLET A történet 1819-ből való, ami­kor Szilágyi Pál színtársulata a Tündérlak Magyarhoniban című darabot játszotta Szolnokon. Az előadás annyira megtetszett a kö­zönségnek, hogy a történet befe- jeződtével a beléptidíjat újólag megfizették, és az egész művet azonnal megismételtették, sőt az egész társulatot meg is vendé­gelték. A különféle színtársulatok ké­sőbb is igen jól érezték magu­kat Szolnokon, noha a város szí- nészetpártoüó és műértő vezetése állandó színház felépíttetéséről csak jóval később gondoskodott. Ez volt az oka annak is, hogy a színtársulatok elsősorban a nyá­ri hónapokban keresték fel a várost, alkalmi szabadtéri helyi­ségekben lépve fal. Így viszont a nyári időszakban sokkal jobb társulatokhoz sikerült jutniok, hiszem a nagyvárosok színtársu­latai ekkor általában 'állomás­hely nélkül maradtak, és igen szívesen vették a szolnoki meg­hívást. A régi iidők nagy társu­latai közül érdemes megemlíteni a főleg klasszikus repertoárt ját­szó Balogh István-féle társula­tot 1836-ból, majd 1860-ban Futó János 28-tagú társulata arat .megérdemelt sikereket a Hege­dűs János Magyar utcai házában lévő színkörben. Ezt követően több helyszínen is próbálkoztak otthont adni a színjátszó társu­latoknak, így például a fürdő­kertben lévő arénában, majd a Ratics Mihály tulajdonát képe­ző színkörben, a Sefcsik-kertben levő vigadóban, a Nemzeti Szál­ló nagytermében. Az állandó kőszínház ügye 1911 áprilisában jelentősen előrelen- dült: megkezdték az építkezést a gróf Andrássy Imre volt főispán elnöklete mellett működő Szín- pártoló Egylet kezdeményezésé­re. Az új színház 1912. április 20-án nyitotta meg kapuit a Ma- riházy Miklós színigazgató által vezetett társulattal. A díszelő­adás Prolog jait Szép Ernő írta, és maga .is adta el. Az előadás további vendégel: Iváníi Jenő, Pethes Imre és Balassa Jenő. Az állandó kőszínház felépíté­se azonban nem változtatott a szokásokon: továbbra is egyes évadokra szerződtettek társula­tokat. Legtöbbet Mariház,y tár­sulata szerepelt 1927-ig kisebb- nagyobb megszakításokkal. A színház épülete azonban szinte soha nem állt üresen: a Színpár­toló Egylet arra az időre, ami­kor színtársulat nem játszott, az épületet 10 évre mozielőadások mii céljaira adta ki dr. Jancsovics Jenőnek. Mégpedig nemes cél­ból: az így nyert jövedelmet a színjátszás támogatására fordí­tották. Szolnok igen jó példa arra, hogy színház és közönsége a mindkét fél megelégedését szol­gáló programokkal milyen szo­ros kölcsönhatásban létezhet. Míg legtöbb színpadunkon az operet­tek és meglehetősen gyenge szín­vonalú zenés játékok feltétlenül „kasszatelítő” műveknek számí­tanak, itt nem kellett olcsó sike­rekre is pályáznia a színigazga­tónak. Sorra kerültek színpadra külföldi és magyar klasszikusok, d,e feltétlen érdeklődésre számít­hattak mindig a .körtére iroda­lom szín rév i telével is. Más állan­dó társulatokkal rendelkező vá­rosokban napirenden voltak az ellentétek a város vezetői és a színtársulatok között, melyek idő­ről időre elvi és anyagi okokból egyaránt, fellángoltak. Szolnok mindig békésebben boldogult a kritikus ízléssel és körültekintés­sel felvállalt társulatokkal!. Idle n,em kellett a közön-siég becsábí­tására nagy neveket drága, pén­zen és sok kockázattal vendégül látni; itt jó előadásokat kíván­tak. legyen az társalgási színmű, vérbeli klasszikus komédia, drá­ma. vagy bármely műfajú víg­játék. 1927-ben — igen nagy költség­gel — különféle belső módosítá­sokkal átalakították a színházat és ismét Mariházy kecskeméti társulata kezdte meg az új év­adot. Ettől kezdve azonban las­san kialakult azon színházak kö­re, melyek rendszeresen Szolno­kon is játszottak: így a már em­lített társulatokon kívül szívesen jött ide Sebestyén Mihály mis­kolci társulata; Kardoiss Géza deb­receni színészei. A szegedi szín­ház viszonylag későn fedezte fel magának ezt a hálás játszóhe- heiyet. Még a felszabadulás után sem lett azonban Szolnoknak saját társulata: 1949-től a kecskeméti Katona József Színház játszott itt megosztott rendszerrel: fél évig otthon, fél évig Szolnokon. Ezután az 1951—52-es évadiban Szolnok Békéscsabával társult, három év múlva azonban mind­két város színházát önállósítot­ták. Így jött létre 1954-ben a szol­noki Szigligeti Színház önálló, ál­landó társulata. Műsora egészen napjainkig híven tükrözi az egy­kori ízlést: talán legjobb, ha en­nek szemléltetésére az előadott művek szerzői közül említünk néhányat: Moliére, Shakespeare, Móricz Zsigmond, Gogol, Shaw, Illyés Gyula, Osztrovszkiji, Csiky Gergely, Vészi Endre, Dobozy Imre, Kóhout, Lehár, Miljultyin. Így érthető, hogy a hetvenes években: otthonra találtak Szolno­kon mai színjátszásunk újjáala­kulására irányuló kezdeményezé­sek. Szolnok olyan színházi elő­adásokkal jelentkezik ma már, melyek megtekintésére az ország minden részéből bőven akad színházszerető és értő közönség. Táborban, Szelíden A kalocsai és a kalocsai járás­beli úttörők esztendők óta a Sze- lidi-tavi táborban pihennek, nya­ralnak, vesznek részt különféle képzőtáborokban. Így van ez az . idén is, hiszen több mint ezer kisdobos és úttörő költözhetett a kőépület hűvös szobáiba, vagy az árnyas park fái között felvert sátrakba. Ottjártunkkor három csoport­tal találkoztunk. A tábor területén a budapesti Kassa utcai általános iskola tor­nász-úttörőit találtuk. Harminc­án érkeztek, Kiss Tibor edző ve­zetésével. A Budapesti Honvéd Sportegyesület keretein belül „dolgoznak”, készülnek a külön­féle versenyekre. Ez a tábor ju­talomüdülés a számukra, termé­szetesen itt is könnyű edzéseken vesznek részt. A közös rendezvé­nyeken sem kéretik magukat, akár az elmúlt napokban a tá­bortűznél, ahol nagy-nagy tapsot kapott a sok spárga, kézenállás és szaltó ... A tónál javában zajlik a'für­dés. Itt a gyöngyösi 5-ös számú általános iskola úttörői együtt lubickolnak a kalocsai Vén Jó­zsef iskolából érkezettekkel. A gyöngyösi pajtások, har­• A gyöngyösi pajtások nagyszerűnek ítélték a víz hőmérsékletét, de a tanárnő felszólítására összegyűltek egy fényképezésre. minchárman Leskó Ferencné ve­zetésével csere-üdülésen vesznek részt. Ök a Mátrában levő Sás­tavi táborukban a bátyai úttö­rőket látták vendégül, — a bátya­iak pedig őket a Szelidi-tavon. Tíznapos programjuk során vol­tak Kalocsán, részt vettek a tá­bor minden közös rendezvényén, és nagyon megszerették a tó selymes-meleg vizét... A vendéglátókat, a Vén József iskola úttörőit Bencze Károlyné csapatvezető fogadta. Napi 16 (!) forintért kapnak itt a gyerekek R. E. m KÖZÖS játék a parton, épül a homokvár. (Klíma Győző felvételei) étkezést, olyanformán, hogy aki­nek nem elég a reggeli, ebéd vagy vacsora, szabadon készíthet zsíroskenyeret is magának. Az ebédet egyébként szombat és va­sárnap kivételével kihozzák Ka­locsáról, két napon kereszttil pe­dig maguk főznek. A takarítás a pajtások dolga, meg is csinál­ják rendesen! Rendeztek már Ki, mit tud?-ot, elmentek a Mohácsi emlékparkba, jártak Abaligeten, Orfűn. Nagy sikere volt a divat- bemutatónak, a discónak. Vala­mennyi verseny eredményhirde­tését a zárótábortűz alkalmával tartják meg. őket megelőzően a csapat kis­dobosai nyaraltak itt, rövid ki­rándulásokat téve Kiskunhalas­ra, Kiskőrösre és a Vadkerti-tó­hoz. őrsvezetőképző tábor, a fú­vósok, ütősök, zongoristák tábo­ra pedig utánuk következik. Valamennyien, akik a Szelidi- tavon .táboroztak, vagy táborozni fognak, nagyszerűen érzik ma­gukat, szívesen játszanak a tó partján üdülő kalocsai, dunapa- taji, ordasi gyerekekkel. Az is­merkedés gyors, a közös játék mindig remek, akár homokvárat építenek, akár együtt lubickolnak a langyos vízben, vagy csónakáz­nak a partra kötött csónakok egyikében. Jó pihenést, üdülést, fürdést táborozó úttörők! Hogy négy hét múlva frissen, pihenten léphes­sétek át újból az iskola küszö­bét, fogjatok hozzá munkátok­hoz, a tanuláshoz. S. K.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom