Petőfi Népe, 1982. július (37. évfolyam, 152-178. szám)

1982-07-28 / 175. szám

1982. Július 28. • PETŐFI NÉPE • 5

Százéves a Kner Nyomda

„Pénz, hozzáértés és szaktudás híján — kontárként — 1882 jú. nius közepén nyitottam könyv, nyomdát olyan helyen, ahol ez a foglalkozás nemcsak hogy fellengzős ábrándokra nem jogosított, de a megélhetés reményével sem kecsegtetett”.

Így kezdődött a magyar nyomdászat és könyvművészet egyik legnagyszerűbb műhelyének története, amely immár száz esztendeje nemhogy folyamatosan létezik, hanem az évtizedek múlá- sávál egyre jelentősebbé vált, A Kner nyomda minden könyvértő előtt fogalom.

Az idézett sorokat Kner Izidor írta. A hely, amelyre utal, egy parányi, poros kis magyar falu: Gyoma. Az 1882 június közepén nyitott kis műhely első gondja nagyon prózai volt: talpon maradni. nem tönkremenni, üzletfeleket, piacot találni. A kezdeti nehézségeken sikerült átlábolni, mert Kner Izidor, a magát szerényen „kontárnak” nevező mesterember olyan kiadványokat készített, amelyet megvásároltak a vékonypénzű falusiak is a hetivásárokon. A nyomda közismert emblémája a gyalogló, hátán könyveket cipelő könyvárus. Valahogy így árusíthatták a környéket járva Kner Izidor első vallásos énekeskönyvecskéit is.

Néhány esztendő múlva a tulajdonos szűkös alaptőkéje, a sovány 75 forint, már annyira meggyarapodott, hogy sikerült neki kisebb-nagyobb beruházásokat eszközölnie. Kner Izidor leírja, hogy 1882-ben egy tönkrement •■nagykőrösi nyomdász gyatra kis • kézisajtójával, kopott betűkészlettel kezdte meg a szedést. Helyette modernebb gyorssajtót vásárolt, s nagyobb tervekhez látott. A mából, a szebbnél-szebb könyvek idejéből visszanézve kissé különösnek hat, hogy a századfordulón a Kner Nyomda termékeinek zöme báli meghívó, köz- igazgatási nyomtatvány, naptár, kalendárium volt. De valamiből pénzt kellett szerezni ahhoz, hogy modernizáljon, s elkészíthesse első nagyobb könyvészeti vállalkozásait: A kereszténység és korunk öt kötetét, A Szarvasi Főgimnázium történetét, s századunk első évtizedében kiadhassa Thury Zoltán összes műveinek sorozatát. Ezzel a tettével egyszersmind a haladó magyar irodalom szolgálatába is lépett, noha maga Kner Izidor világnézetét tekintve — ez

• A Kner Nyomda Gyomán az alapítás évében, talkori arcképe.

— Kner Izidor fiahozzátartozik a történeti hűséghez — eléggé ellentmondásos személyiség volt; talán úgy fogalmazhatnánk: liberális polgár. E rövid kitérőre azért volt szükség, mert a Kner Nyomda nem egyszerűen a művészi magyar tipográfia megújhodásának műhelye volt, hanem — főleg a későbbiekben — egy új szellemiség lelkes pártfogójává vált. (Elég a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiumával való kapcsolatára utalnunk).

Kner Izidor tehát nagyszabású könyvművészeti terveihez látott. Fölvette a kapcsolatot Lyka Károllyal, a magyar művészettörténet egyik legnagyobb alakjával, a Művészet című folyóirat szerkesztőjével, s kiadványai, termékei színvonalának emelése érdekében széles körű grafikai pályázatot hirdetett- Könyveit, nyomtatványait, a meghívókat, a különböző címkéket esztétikus, művészi illusztrációkkal, szegélyekkel díszítette — kora lehető legjobb színvonalán.

A nyomda történetének új, fényes korszaka azzal kezdődött a tízes évek közepén, hogy Kner Izidor fia, Imre vette át a nyomda tervezői — mai szóval — művészeti-tipográfiai vezetését, aki a lipcsei főiskolán tanulta ki a szakmát. A nyomda az ő tevékenysége révén vált a XX. századi, sőt az egyetemes magyar tipográfiatörténet egyik legjelentősebb műhelyévé. ■ ■|,,T

Kner Imre egy véletlen folytan összeismerkedett Kozma Lajossal. Művészi törekvéseik olyan

• A mai Kner Nyomda Békéscsabán.

közel álltak egymáshoz, hogy hamarosan szövetségre léptek. Kner 1916 nyarán Kozma Lajoshoz utazott a távoli Selmecbányára, s egyhónapi lázas munkával olyan tipográfiai alapelveket fektettek le, amely hosszú időre meghatározta közös munkásságukat. A barokk tipográfiából indultak ki, azt modernizálták, nemesítették, s így készítették azokat a jellegzetes címlapú, oldaltükrű könyveket, amelyek olyannyira közismertté váltak a gyalogló könyvárus emblémájával.

„Hitünk az — írta Kner Imre 1918-ban —, hogy a modem géppel készített tömegkönyvnek I is meg lehet találni igazi művészeti megoldási módját, s összekapcsolni azt a könyv legszebb korainak nemes tradíciójával... Meg kell találnunk u módját annak is, hogy a könyv ne tisztára szemnek való iparművészeti termék, j céltalan dísztárgy legyen, hanem testére szabott köntöse a tartalomnak •.

A nyomda fénykora a húszas esztendőkre esik. Az évtized végén kezdődő nagy gazdasági válság érzékenyen érintette; tevékenysége azonban ennek ellenére nemhogy tovább folytatódott, hanem még meg is újult. A legjobb barokk hagyományokat a- klasszicizmussal cserélték fel, amelyre a címlapok, a könyvoldalak levegőssége, az esztétikai egyszerűség, a nemes puritánság volt a jellemző. Kner Imre új művészre is talált, a ma Londonban élő világhírű Buday György fametsző személyében. (Egyébként mind a barokk, mind a klasszicista korszak jellegzetes velejárója volt, hogy a Kozma Lajos, illetve a Buday György által tervezett díszítések, illusztrációk a népművészet finom továbbvivői voltak, s harmonikusan illeszkedtek a két tipográfiai stílushoz).

Ennek a klasszicista korszaknak vetett véget a világégés, Magyarország belépése a második világháborúba. Kner Imrét koncentrációs táborba hurcolták, s 1944-ben mártírhalált halt. A Kner Nyomda 1945 után ismét feltámadt, s most Békéscsabán működik nyomdászatunk egyik fellegváraként.

A hajdani műhelyből olyan klasszikus szépirodalmi művek kerültek ki, mint például Balázs Béla A fából faragott királyfi, Szabó Lőrinc Föld, erdő, isten, Radnóti Miklós A meredek út című könyve, amelyek egyúttal bib- liofi'liánk nevezetességei is. A mai nyomda ezt a hagyományt folytatja.

Győri László

Hírünk az országban

Van egy állandó kis rovata lapunknak, az a címe, hogy Megyénk az országos sajtóban. Eleinte csak hírszerkesztő munkatársaink böngésztek a napi sajtóban és a hetilapokban Bács- Kistkunról szóló cikkek, tudósítások után, de hamarosan rájöttünk, hogy kevés ehhez a saját tájékozottságunk és a rendelkezésünkre álló hírforrás. A megyei könyvtár segítségét kértük és meg is kaptuk, s attól kezdve már az országban megjelenő szinte valamennyi sajtótermékből készült a megyénkről szóló cikkek, híradások jegyzéke.

Nem is gondoltuk volna, hogy mennyire olvasott lett közben ez a kis összeállítás. Erre utal, hogy nemrég felhívták a figyelmünket: a listánkból néha kimarad egy- egy megyénket érintő írás. Bizonyára azért, mert a címében nem árulja el, hogy erről a vidékről íródott, s a gyors lapszemle nem teszi lehetővé minden napilap és folyóirat azonnali elolvasását. De talán a továbbiakban visszautalásként is érdemes lesz pótolni az ilyen kimaradást. Ilyen volt például Lázár Istvánnak az Élet és Irodalom hasábjain Álom luxuskivitelben című jegyzete, amit nem soroltunk fél, pedig végig Bács-Kiskunról, pontosabban Hajós községről és környékéről szólt. A neves író és szociológus ezúttal a műemlékvédelmi szakemberek nemzetközi szervezetének küldötteivel járt ezen a — miáltalunk már oly sokszor „megénekelt” — vidéken, és szinte álomszerűén mutatja be mindazt, amit a lelkes szorgalom és a valódi „borkultúra" teremtett.

Nemcsak erről az egy írásról van szó, hanem még igen sokról, amelyik a mi megyénkről mond el valami érdemlegeset. S ez a majdnem naponkénti rovatocska is bizonyíték arra, hogy születnek elég gyakran megyénket bemutató tudósítások, riportdk, irodalmi értékű tárcák és jegyzetek. Gyakoriak a tudományos szaklapokban megjelenő kutatási eredményeket publikáló cikkek is.

Mindezek arra vallanak, hogy

Bács-Kiskun gazdasági élete, településfejlesztési és kulturális eredményei, az iparban, mező- gazdaságban elért sikerei a megyehatáron túl is felhívják magúikra a figyelmet.

Természetesen nem csupán a kiemelkedő teljesítményekre figyel fel az országos sajtó, hanem észreveszi a fogyatékosságokat, elmaradásokat is, s nem egyszer tesz szóvá olyan jelenségeket, amelyekre itt helyben nekünk kellene jobban odafigyelnünk. Egyszóval, mindenképpen tanulságosak ezek a kis lapszemléik, még akkor is, ha csak címszavakban jelölik meg a sajtóban megtalálható és megyénkre vonatkozó témákat. Mert biztosan kedvet ébresztenek arra, hogy ennek nyomán elolvassuk, esetleg a könyvtárban, újságosnál felkutassuk azt a lapszámot, amiben egy-egy idevonatkozó írás megtalálható.

A kitekintésre buzdító rovatunk szerepét természetesen nem becsüljük túl. Annyit ér, ameny- nyit hasznosítunk belőle. Ezért is ajánlottuk most olvasóink figyelmébe. T. P.

PÁRIZS, A FÉNYEK VÁROSA (II.)

Végig a Champs-Élysées-n

Már itt vagyunk a Montmartre- bulváron. Gyalog megyünk a kis mellékutcába, a Rue Berger-re, itt van szállodánk, a Hotel Brésil. Jellegzetes régi párizsi szálloda, nemrégiben modernizálták. Dórával az első emeleten kapunk szobát. Nem liften, hanem a régi idők hangulatát idéző, fából készült kis csigalépcsőn megyünk fel —, amelyet szecessziós mintájú, tarka szőnyeg borít. A szoba frissen tapétázott, fekvőhelyei kényelmesek, noha, a nálunk szokásos párna, kispárna helyett, az amerikai divatú kitömött henger a fejalja. Térítői olyanok, mint nagyanyám századvégi divatú ágyterítői voltak. A fürdőszoba modern, plafonig csempézett, minden igényt kielégítő.

Sietünk a hallba, hogy csoportunkkal együtt mehessünk vacsorázni. Szállodánktól néhány méter utat téve látjuk, hogy nem is olyan kicsi ez a mi utcánk! Itt van a Francia Nemzeti Bank palotája, toronnyal, órával, hatalmas zárt ajtajaival, díszes kovácsoltvas kapukkal. Befordulunk. Egy festett, kivilágított ovális „cégér”, Hugo Viktor „Nyomorultak” című regényének szívünkhöz nőtt

kis hőse, — „Gavroche” — sapkás alakjával. A „Gavroche” étterem vacsoráink helye. Az asztalokon francia vörösboros palack áll, rögtön kibontjuk, megkóstoljuk. Nemes ízű, fanyar, és nem is olyan gyenge, mint híresztelik, hogy vízként iható. Egy pohár víz ára, azonos egy pohár bor árával — mondja Franciska. Párizsban ilyen drága az ivóvíz „előállítása” vagy a bor olyan olcsó?

Az asztalon már feltálalva a saláta, amit a franciák étkezés előtt fogyasztanak. Fejessaláta-le- veleken gyönyörűen elrendezett gyalult vörös- és fehérkáposzta, reszelt sárgarépa, uborkaszeletek és paradicsomcikkek. Kis tartóban együtt só, ecet, bors és olaj, ki-ki ízlése szerint ízesíthet. Sokan fitymálják, nyuszinak valónak tartják ezt az előételt, főleg a férfiak. Én elfogyasztom, utoljára hagyom a paradicsomot. Nagy a csalódásom! Teljesen íztelen. A télen, melegházban termelt magyar paradicsom is „paradicsomi” ehhez képest! Ügyes, feketehajú, délfrancia típusú kis pincér szolgál fel, már hozza is a főételt, egy kisebb sültcsirke fele, sok szalmaburgonyával. Már a rendkívül finom fagylalt fogyasztásánál tartunk, amikor feláll egy férfitársaság, félkörbe helyezkednek és gyönyörű férfikórus hangja zeng fel. Először franciául, majd németül énekelnek, a hegyvidékiekre jellemző jódlizással fejezik be. Svájci turisták, ők is a Hotel Bré- silben laknak. A magyarok szívből jövő, forró tapsa köszöni meg a rögtönzött kis hangversenyt.

Az első párizsi reggel. Kinézek szobánk ablakán, párás a levegő, de a lámpaoszlop tetejét megvilágítja a nap. Nemsokára megérkezik Éva, útitársam párizsi rokona. Szép és elegáns, mint magyar és francia asszonyokhoz illik, üdvözlés, öröm a viszontlátáson, én először találkozom vele. Szerencsére szombat van, különben nem tudott volna autóval jönni értünk, mert hétközben nemcsak a közlekedés nehéz, de utcákon, tereken parkolni szinte lehetetlen, csak a földalatti parkolókban lehet elhelyezni az autót. Beülünk a Citroen kocsiba, s indulunk is,

Néptelenek az utcák, terek. A Chaimps-Élysiées-n, a három kilométer hosszú nagy bulváron robogunk, ahol máskor nyolc sorban, torlódva haladnak az autók. Megkerüljük a Nagy Diadalívet, — az Arc de Triumph-ot, — a Concord téren suhanunk, figyelve a középen magasodó luxori obeliszket, a

szobrokkal díszített szökőkutakat. Közben Éva elmondja, hogy sem Párizsban, sem a sztrádákon nincs sebességkorlátozás. A sztrádákon általában 110—140 kilométeres sebességgel hajtanak, de nem ritka a 170-es sem! Most kezdjük felfogni Párizs méreteit; itt csak ezeket a szavakat lehet használni, óriási, hatalmas, monumentális, gigantikus ...

Autós kalauzunk lelassít két, egymással szembenéző palota között. Az egyik a Grand Palais — Nagy Palota, az 1900-ban rendezett világkiállításra épült kiállítási csarnok. Óriási üvegkupola, ívelt üvegtető borul az oszlopsorokkal, szobrokkal gazdagon díszített, bombasztikus hatású csarnokra. A századforduló ízlését, egy gyarmattartó ország világát tükrözi a Grand Palais. Szemben vele a Petit Palais — Kis Palota — képzőművészeti múzeum, az időszakos kiállítások helye. Jelenleg magyar vonatkozású tárlat — a „Bornemissza”-kiállítás van benne. A palota előtt a kiállítást hirdető táblán nagy betűkkel emelkedik ki a „Bornemissza”- név — sajnos többet nem sikerült megtudnunk — csak annyit, hogy egy hagyatékról van szó.

Szalayné Bodócs Éva

Támadások

Tó ideje fogva tart egy gonJ dolat, amelyet a Jókai Annával folytatott interjúban olvastam. Azt mondja az írónő a Jákob lajtorjája című regényével kapcsolatos beszélgetés során: (M.N. 1982. jún. 5.) „A világ mai állapotát irtózatosnak ítélem, látom. De meggyőződésem, ha napi kis brutalitásainkban, kapcsolatainkban nem volna jelen, a világban sem szabadulhatna így el a terrorizmus, a terror ...”

Lehet, a véleményből sugárzó mélységes aggodalom fokozta fel érzékenységemet, hogy azóta még éberebben figyelek fel azokra a kisebb-nagyobb gonoszkpdások- ra, alattomosságokra, amiket már-már ,,mindennaposak”-nak titulálunk. Mintegy önkéntelenül is elismerve ezzel, hogy aligha tehetünk valamit ellenük, sőt esetenként megalkuvó sóhajjal adjuk meg magunkat: „Legjobb az ilyesmikhez mielőbb hozzászokni.” I

Mint az az öregúr kinyilvánította, akit első alkalommal „csak” lelöktek az autóbusz lépcsőjéről, legközelebb pedig már egyenesen a temetőbe irányították el, mondván: „Aki ilyen lassan képes már felszállni — mint a tetű —, annak inkább a föld alatt lenne helye. Csak feltartja a többieket.”

Mit érezhetett az a „védett korban” lévő kézbesítőnő, aki fárasztó loholóútja vége felé betért törzspresszójába, hogy felkortyolja szokásos duplafeketéjét. Miután megkapta, körülnézett. Látva, hogy egyszál vendég kuksol csupán a szalonban, leült a szélső asztalkához. Alig emelte szájához a csészét, a hozzá képest taknyos korú kisasszony ráförmedt.

— Na — emelje csak fel onnét a s . . . . t izibe! Tudhatná, hogy az a vendégek helye.

— De hát... kiét foglalom itt el, kislányom? Pár pillanat, és már is megyek tovább ... Hány éve járok ide, és még senki se szólt. .. Kár, hogy Giziké is, Bö- bike is nyugdíjba ment már. ök sose sajnálták tőlem ezt. a sarkot, míg a kávét felhörpintettem . . .

— Jobban tenné, ha maga is nyugdíjba menne már ...

Tgén, igen — mondhatják so- kan — hasonló gorombaságoknak se szeri, se száma mindennapjainkban. De ki veszi a fáradságot, hogy közbeszóljon, beavatkozzon? Hogy felidegesítse magát? Hogy belemenjen fölösleges civódásokba? Mikor neki „nem is osztottak kártyát”?

Ezért aztán valóban se vége, se hossza a kapcsolatainkat megrontó, elszomorító, elmérgesítő inzultusoknak. S ha megpróbálnánk őket számba venni, még a „sorszámozással” is fel kellene hagyni.' Tudniillik reménytelennek tűnik az esetek, . támadások lezárása.

Mert képzeljük el, hogy az említett példáknál elkezdtük volna a lajstromozást. Mondjuk ilyenformán: Támadás I — Támadás II — III.. . Már is követelné „helyezését” a Támadás IV. Mint amilyenről a jelen tűnődést elindító újságinterjú időbeli szomszédságában olvastam — megyei lapban. i

Orvosi rendelésre — heti gyógykúrájára ballagott az öregúr a fürdőbe. Félő óvatossággal, mert hisz’ minden lépésére beüthet a baj. Egyszercsak éles ütés csattant a 'hátába. Mire megfordult, s megrökönyödve szólt a tíz éves forma kölyöknek. — Mit akarsz? —, annak már csak a hátát láthatta. Felháborodásában azért bajáról megfeledkezve „iramodott” — volna — támadója nyomába az öregember, de elesett. Feltápászkodván, haza kellett fordulnia, hogy vérző két kezét, karját bekötöztesse. Még éjszaka is álmatlanul töprengett, ugyan miért bánthatta őt, az ismeretlen vénséget az a gyerek? Kik — mire taníthatják, s mitől tilthatják az ilyen emberkéket?

. Harmadnapra kiderült, hogy az eset „sorszáma” korrigálandó lenne, mert előtte való nap „döbbenetesen hasonló” inzultus érte az újságban hozzászólót — a megyeszékhely egyik legforgalmasabb utcáján. A különbség csak annyi volt, hogy a nyugdíjazás előtt álló asszonyt nem hátulról, hanem szemből, a mellkasán érte az ütés. Ököllel kapta. Ijedtében, csak egy jajkiáltást hallatott. Támadója ugyancsak 10—12 év körüli fiúgyerek volt, akire egy

Dali őrgróf lesz

GERONA

Salvador Dalinak, a világhírű szürrealista festőnek a „Púból őr- grófja” címet adományozza I. János Károly spanyol uralkodó — jelentették be vasárnap. A 78 éves művész az ország északkeleti részén fekvő Gerona kikötőváros melletti Púból falucskában

arra járó ősz férfi szólt rá — Mit csinálsz? — A srác csak épp visszanézett, és lépteit szaporáz- va haladt tovább.

Legközelebb a L. M. glosszáz- ta meg „bohókás kamaszok mulatságos társasjátékát”. A megjegyzés írója több alkalommal is szenvedő alanya volt a süldő fiú- kák kegyetlen, szórakozásának — a metró mozgólépcsőjén. Amikor a vásott suhancok beütötték a vészfékként működő piros gombot, a lépcső azon pillanatban megállt. Ifjak és vének, fiúk és lányok, kisgyerekek borultak egymásra, estek térdre, gurultak a lépcsőn — s a víg kamaszok majd meghaltak a röhögéstől.

Tsmét kérdezhetjük: kik és A mire tanították, mikre figyelmeztették ezeket a mókás kamaszokat? ... S vajon hányadik „sorszámú” támadás volt aznap az a metróbeli — a fővárosban? Meg a vidékieket is beleszámítva? Meg tegnapelőtt, és tegnap — és ma? Meg a holnapi „kis brutalitásokénak s az az- utániaknak milyen sorszámok, dukálnának?

Vagy ott tartunk már, hogy I- től a végtelenig — 00 jellel summázhatjuk jelenlétüket, hiszen a támadások megállíthatatlanul követik egymást? Szüli egyik a másikat.

Nincs kiút? Annyira tehetetlenek volnánk már?

'Írjuk csak le mégegyszer Jókai Anna elöl idézett véleményét — most már folytatásával együtt: „A világ mai állapotát irtózatosnak ítélem, látom. De meggyőződésem, ha napi kis brutalitásainkban, kapcsolatainkban nem volna jelen, a világban sem szabadulhatna így el a terrorizmus, a terror. Mert a társadalom keretet adhat sok mindenhez: számos dolgon tud segíteni, számosat el tud rontani. De biológiai és szellemi lények is vagyunk. A felelősség tehát végső soron az. egyes emberé ...”

Ez utóbbi gondolatszilánkhoz minapi személyes élmény.

■Este — híradó után — kri- ■*“' mit néz a társaság az üdülő társalgójában. A huszonéves házaspár szenvtelenül elengedi füle mellett a korholó célzásokat — miért nem küldi aludni 5—6 év közötti fiacskáját? Már a 'harmadik hullát láthatjuk premier plánban, s szembetűnő a kisgyerek izgatottsága is, hisz’ ott ül legeslegelöl a körforgós fotelban, és kereng az üléssel, ágaskodik, guggol, mászik. A közönség jórésze előtt zavarja a rálátást.

— Miért nem viszik lefeküdni a kisfiút? — szól végül valaki hangosan.

—* Vagy vegyék az ölükbe, hogy ne rendetlerikedjen ott — csatlakozik más.

— Mi baja van azzal a gyerekkel, vén irigy? — reagál a krimit is feledtető megdöbbenést keltve az ifjú anyuka.

— Magát nem is ismerem — pattan az ingerült válasz a sötétből.

— Majd mindjárt odaadom magának a fényképemet — riposztozik a fiatal mama.

— Elég baj az nekem, hogy élőben itt látom magát — durvul el az amúgy is indulatos fröcsköl ődés.

Amit az ifjú atya ezzel tetőz be.

— Ledobjam itt a lépcsőn ezt

a vén sz...t ?

— Ugyan hagyd — nyugtatja meg a felesége. — Tehet nekem egy szívességet.

Elöl a fiúcska büszke ugrabug- rálással ünnepli apukája győzelmét. ;

V|Tás. Talán nem is kell sok áttétellel megértetni az eddigiek összefüggését egy olvasótábori önismeretszerzési játék részeredményével. Idézet K. I. „Lépjünk, de lépre ne menjünk” c. publicisztikájából (ÉS XXVI. évf. 25. sz.): „A fényképen egy tábla, rajta egy amőba, egy elefánt, egy majom és egy ember.” „'Hová húznád a választóvonalat?” — kérdeztük. Az amőbáról mellesleg semmit sem tudtak és elnevezték Dezsőkének. Az elefántról tudták, hogy hatalmas, az emberről, hogy majomtól származik, az állatokról azt, hogy „jobban képesek szeretni, mint az ember”. Az emberről ezen kívül még csak annyit, hogy ő a legfőbb érték, de hogy mitől az, ez már „nem ugrik be”.

Tóth István

él, az ősi családi kastélyban, jí ceremóniára szeptemberben kerül sor, amikor a királyi család ellátogat Geronába. János Károly és Zsófia királyné Felipe nevű gyermekét, a jelenlegi trónörököst, ekkor iktatják be Gerona hercegének tisztébe — és ekkor lesz őrgróf Dali.