Petőfi Népe, 1982. június (37. évfolyam, 126-151. szám)
1982-06-15 / 138. szám
\ 198«. június 15. • PETŐFI NÉPE • 5 TALÁLKOZÁSOK KODÁLLYAL ALKOTÓ PEDAGÓGUSOK: • Kodály Zoltán 1966. május 8-án az Egyetemi Színpadon rendezett Galgamácsai népszokások című előadáson Moldován Domokos és Vankóné Dudás Juli társaságában. (Koncz Zsuzsa (elvételei „Tudtuk, mit vár tőlünk” Kemény Endre, a Kecskeméti Városi Szimfonikus Zenekar karnagya két évig volt Kodály-nö- vendék a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán. 'A második világháború befejezése után önkéntesen hallgatta a Tanár úr népzenei szemináriumait, majd tőle tanult, amikor a tárgyat — a zeneszerző korábbi javaslatait teljesítve — kötelezőnek minősítették.' A Psalmus Hungaricus szerzője nem szívesen vállalt újból szerepet legfelsőbb szintű zenei intézményünknél. Visszautasította 1945 februárjában a kultuszminiszter ajánlatát: fontosabbnak vélte a kicsinyekkel való törődést a főiskola igazgatásánál. „Egyáltalán nem volt szándékomban — írta 1946-ban egy soha el nem mondott beszédében —, a Zene- művészeti Főiskola ügyeivel foglalkozni. Úgy gondolom, hogy azt az adót, amit tőlem e részben él lehetett várni, már busásan leróttam, egyrészt 35 évi tanítással, másrészt azzal, 'hogy 27 évé egy ideig részt vettem az intézet vezetésében. Erre akkor alaposan ráfizettem, időben és energiában, mégsem használhattam semmit.” Az intézet erkölcsi, pedagógiai züllését látva mégis elfogadta 1945 szeptemberében a Zenéművészeti Főiskola Igazgató Tanácsa elnöki tisztségét. Mivel a népdalt a magyar lélek klasszikus kifejeződésének tekintette, alapos tudást követelt tanítványaitól. — Azt kell mondanom, hogy Kodály tanár úr népzenét tulajdonképpen nem tanított. Az első pillanatban elvárta tőlünk, hogy tudjuk. Magas szintű összehasonlító tudományt tanított később, aminek az alapja olyan szintű népzenei ismeret volt, ami nálunk hiányzott. Első órái után óriást riadalom tört ki a diákság között. Ijedelmünkben elmentünk Szőnyi Erzsébethez. Legalább háromszor találkoztunk egy héten, amikor Erzsi gyorstalpalótanfo- lyam-szerűen megpróbálta a mi hallatlan hiányainkat eltüntetni. Ennek is köszönhetem, hogy a Tanár úrnál sikerült a második legjobb eredményt elérnem. — Mit csináltak a népzenei órákon? Idézzen föl egyet! — A tanácsteremben ültünk harmadik-negyedik évfolyamos akadémisták és a Tanár úr egy régi gramofonra feltett egy négyötperces lemezt. Egy Csik megyei nótafa énekelte végig melizmák- kal (egy-egy magánhangzót több hanggal cifrázó díszítéssel), negyedhangokkal. Megkérdezte, ki tudná utánaénekelni. Egyetlen ember sem volt aki csak egy kis ( hányadát megjegyezte volna. A Tanár úr a legnagyobb nyugalommal újra föltette a lemezt. Már tudtuk, mit vár tőlünk, ennek következtében a tenyerünk izzadt, reszketve vártuk a fölszó- lítást. Az eredmény ismét olyan nyomorult volt, hogy a Tanár úr harmadszor is fölrakta a gramofonra a csíki gyűjtést. Kitört a pánik. Ki az elejéről tudott valamit, ki a végéről. Kodály ezután mindenkinek megkérdezte a nevét, szemügyre vette és pályamódosítást ajánlott. Szerencsére később nyugodtabbá vált a légkör és igen hasznos, élvezetes órákat töltöttünk együtt. Meggyőződött arról: valamit azért tudunk, ha már elvergődtünk tanulmányaink befejezéséig és mindenképpen muzsikusok szeretnénk lenni. Jó néhány órán át a magyar és a rokon népek muzsikájának összehasonlításával foglalkoztunk. Elénekeltetett velünk egy bizonyos magyar népdalt és azután vagy ő mutatta be, vagy általunk mondatta el cseremisz megfelelőjét. Kerestük a sorszámban, a metszetben, a dallamvégződésben megegyező és eltérő jellegzetességeket. Ez már tudományos munka volt. — Miből állt a vizsga? — Kétszáz népdal ismeretéről kellett számot adnom. A kiválasztottak eléneklése után kérdéseket kaptam strófaszerkezetük- röl, más jellegzetességeikről és hasonló stílusúakról. Most már értem Kodály elégedetlenségét. Nagyon csekélyke alappal kezdtük a stúdiumokat. Azt hiszem ma egy jobb középiskolás többet tud, mint amit mi a főiskolán tanultunk. Nekünk ez teljesen új volt. A Tanár urat rosszul érinthette, hogy mi nem voltunk partnerek gondolataihoz. Később, egy- egy ráérzéssel már igen. — Hallottam, hogy Kodály elment több 'hangversenyére. — Magam is meglepődtem, amikor egy osztály vizsgakoncertjét dirigálva fölfedeztem a nézőtéren. Utána a maga szűkszavúságával csak annyit mondott: „a tempók jók, a karakterek jók, ne dugja ki a fenekét dirigálás közben". Sokszor találkoztam vele később is, mint az általam alapított vonósnégyes vezetője. Értesült arról, hogy előadtuk Vonósnégyesét is. Elküldte Járdányi Pált, hogy hallgassa meg, formáljon róla véleményt. Tetszhetett neki, mert behívott minket a Kútvölgyi Kórházba, ahol feleségét gyógyították. Talán 1951 vagy 1952 lehetett. Emma asszony könnyes szemekkel hallgatta és utána majdnem bocsánatkérően hozzám fordult: „Tudják, Zoltán olyan fiatal volt, még annyi mindent bele akart írni.” Kicsit azt fejezte ki ezzel, hogy a fiatalember téma- és ötletgazdagsága miatt majdnemhogy túlzsúfolt ez a mű. Később hallottuk, hogy az utolsó tétel egyik — nagyszerű — variációját ő komponálta. — Találkozott-e elég gyakran muzsikájával a kecskeméti együttes karmestereként? — Az elérhető Kodály-műveket szinte kivétel nélkül játszottuk már. A Szimfóniát különösen szeretem. A napokban sokat beszélgethettem Doráti Antallal, hála megtisztelő gesztusának, ö is bemutatta mostani budapesti koncertjén. A próbák előtt és után sokszor rámutatott arra: mély pontoknál lehet megragadni a müvet. Mivel úgy érzem, hogy a beszélgetés végéhez érkeztünk, szeretném felhasználni ezt az interjút áz összefogás szükségességének hangsúlyozására. Kiváló tanítványai, kitűnő követői közötti személyeskedő viták sokat ártanak azoknak a gondolatoknak, amelyekért a Tanár úr élt. Heltai Nándor f BÁRÁNY (16.) — Fantasztikus! — Ugyan — nevet keserűen az öreg. — Nincs ebben semmi fantasztikus! Régebben gyakran ebédeltem náluk vasárnap ... Most bezzeg nem hívott a fiam! A női hang halk, tűnődő: — Nyilván a felesége hatása ... — Persze! A szokásos lamentá- ció. Vén ember, mit akar ez még? Miért nem fér a bőrébe, és húzódik meg csöndesen a kemencepadkán?! Mélyről jövő női sóhaj. — Végeredményben ez várható volt... Ilyenkor mindig így van. — így, így! Ezért is nem szóltam eddig nekik — most már megértheted. Féltem a családi perpatvartól. — És most? — Mondom, hogy a fiam provokálta ki! És persze végig kellett hallgatnom, hogy csak a házamért, a módomért... Mintha volna valamim a kis vityillómon kívül... — De hisz az nem is vagyon! Eladni nem lehet, mint más értéket, ha az ember netán megszorul, bármennyire kellene is a pénz.. Hisz áz utcára mégsem mehet lakni! Az öreg kuncog. — Pedig éppen azt akarják, képzeld! — Hogyan? — álmélkodik a kis nő. MH fi — Ügy volt, hogy eladom, és odaköltözöm hozzájuk ... — Hozzájuk? — A hang riadt. — Mind a ketten? — Dehogy! — tiltakozikl az öreg. — Ez még a megismerkedésünk előtt volt így... És esküszöm, meg is tenném, el is adnám azt a vityillót, hogy az örökségét kiadjam a fiúnak — ha volna laknunk valahol! — Nálunk? — kérdi a női hang dermedtem Na, mi van csillagom, berosál- tunk? — kérdi magában Lali kajánul. — Ugrik a kégli, és így ínár almás a házasság apilinkó- val?! Látod, épp erről van szó, kisanya! Az öreg bosszúsan nevet. — Még az hiányozna: a ti nyakatokon! Másfél szobába! Csak azért, hogy la menyem őnagysága a saját nyaralójában süttethesse a hátát a nappal! — Hát akkor? — A női hang tanácstalan. Az asztalon megzörrennek a poharak, ahogy az öreg rácsap a márványlapra. — Nincs akkor! Megyünk 'lakni hozzám, Palotára! Az esküvőnk után nálatok is könnyebb lesz majd, otthon ... Elég régen szorongtok abban a csöpp lakásban! Megint egy mély sóhaj. — Hát nem mondom . j. Csönd; aztán az öreg fölcsattan. — És most jön a javaj Mert a házasságunk miatt fuccs a balatoni villának, a menyem válni akar.1. — Ö! — szalad ki egy elfojtott sikoly a kis nő száján —, és Tibor mit szól ehhez? Tibor? Csak így, Tibor? Hm... Most az öregen a sóhajtás sora. — Nincs annak ott sok szava, ahogy én látom... — Megint egy cseppnyi csönd, aztán az öreg halkít a hangján. — No, de amiért a vizsgaidőszak alatt kértem tőled ezt az áldozatot jelentő találkozást, Marikám... Megértheted, hogy odafent nálatok kínos volna erről beszélnem ... Viszont az én koromban már ne játssza az ember az ifjú vőlegényt, akinek fogalma sincs, mekkora terhet. jelent egy családban az ilyesmi ... Hogy tehát ne az utolsó pillanatban kelljen kapkodnunk, szeretnélek megkérni, írd össze, mi minden kell az eljegyzéshez! — Máris ?! — Ez a sikoly most boldog, sőt elragadtatott. — Mire várjunk? Eddig halogattam, mert féltem a menyem szájától — dünnyögi az öreg. — De ezen most túlestünk. Többé nincs titkolódzás! — És ezt már hangosabban: — Fizetek! Lali felpattan, és szalad ki az utcára. A kiszolgálónő riadtan bámul utána. — Neun fizetett? — néz rá részvéttel kolléganője a pénztárból. — Nem is fogyasztott — legyint emez. — Most akartam kivinni a kávéját. A pénztárosnő fejét csóválja. — Tudod!... Ez a rohanó mai élet! Lali egy átellenes kirakat üvegének tükrében figyeli az eszpresszó ajtaját, s amikor az öreg kilép az ifjú arával, óvatosan elindul utánuk. A harmadik utcasarkon amazok imár el is búcsúznak egymástól — s ennek a fiú most szívből örül; így nyugodtan kísérheti a lányt, akárhová megy is, hiszen nem kell attól tartania, hogy fölismerik. Figyeli őket, ahogy búcsúznak. Futó puszi, aztán a leány föiszáll egy éppen beálló tizenötös buszra. Nincs sok idő a tűnődésre, maga is föltüremkedik a másik ajtón, s csak odafent töpreng aztán el, miközben a lány közelébe dolgozza magát, hogy milyen furcsa is volt az imént az a búcsú ... Futó puszi, azzal kész. No persze — jut aztán eszébe —, a kis nő nem akarja kirakatba tenni az öreget, aki enyhén szólva is a .papája lehetne... Vagy — kis rosszindulattal — akár a nagypapája. Mennyi is Imre bácsi? ötvennyolc? ötvenkilenc? A pipi meg huszonkettő, huszonhárom ... Fuj! A végállomásig szalad velük a busz, a Lali ennek most igazán örül, hiszen így végképp nem föltűnő, ha a leány után maga is leszáll, s óvatosan a nyomába szegődik. Egy Liliom utcai ház előtt torpan meg; a kis nő itt fordult be a kapun. Na, nyomás utána. Csak szépen, óvatosan, fiacskám! 18. Vigyázva besetteng a kapun, s a lépcsőházig nyomul előre; itt még hallja a leány sarkának kop- panását, ahogy baktat fölfelé a széles, kényelmes lépcsőn. Lift, persze, nincs; a ház megvan vagy százesztendős. Igazán <nem csoda, ha innét elvágyik valaki, mondjuk, egy lépcső nélküli, földszintes kis családi házba, például va- lalhol Rákospalota környékén ... A koppanások megszűnték, a kis nő fölért az emeletére. Hányadik is, nézzük csak! — Kisandít az udvarra nyíló ajtón, s megpillantja a lányt, ahogy végigsiet a harmadik emeleti függőfolyosón. Na, melyik ajtó előtt, áll meg? Az utolsó előttinél, helyes. (Folytatjuk.) Slachta István Az egykori kalocsai tanár negyedszázada él Bácsalmáson, ebben a félig falu, félig város nagyközségben. Tanácstag, és tagja a megyei pártbizottságnak, a megyei agitációs és propaganda bizottságnak és egyben vezető pártpropagandista. Azt is jelenti mindez együtt, hogy nem unatkozik, nem telnek a napjai szürkeségben, egyhangúságban. Abból az alkalomból beszélgettem vele, hogy a minisztertől megkapta az Apáczai Cseredíjat, mint a bácsalmási gimnázium igazgatója. — Mit gondol mivel érdemelte ki e nagy kitüntetést? — Választott munkaterületemen igyekeztem mindenkor legjobb tudásom szerint, lelkiismeretesen munkálkodni a párt oktatáspolitikai határozatának a végrehajtása érdekében. Sietve leszögezem, hogy szerencsém is volt. A nevelőtestület tagjaiban nagyszerű szövetségesekre találtam. Nem túlzás hát, ha azt mondom: a díj őket is illeti; az ő munkájuk is benne van ebben. — Ügy tudom, hogy ebben a beosztásában nem éppen könnyen kezdte... Értem ez alatt elsősorban, hogy a mostanihoz képest mostohák voltak a körülmények. — Minek tagadjam? Egy lerobbant iskolát vettem át annak idején, amiben a nevelők már teljesen a hitüket vesztették. Ne vegye dicsekvésnek, de én azt mondtam magamban, hogy a’ rosszból a jót kialakítani köny- nyebb, mint jóból a jobbat. Vagyis én hittem magamban; 'abban, hogy az elavult helyébe újat, hasznosat tudok teremteni másokkal együtt. Talán az sem tűnik most dicsekvésnek, ha kijelentem: nekem elvileg volt mindig koncepcióm. Rövid és hosszú távú tervem ... — Hogyan csinálta? Miként tudta összeegyeztetni a mindennapi munkáját a sokoldalú közéleti elfoglaltságával? Volt ennek valamilyen módszere? — Nem gondolkoztam sohasem ‘lyesmin ... Legfeljebb azon, hogv mennyire tudok megfelelni mindannak, amit elvárnak tőlem. Ez pedig nem volt könnyű. Mert — tagadjam, ne tagadjam? — mindenkor sokat vártak tőlem. Itt a nagyközségben, de általában a megyében. .. — Van olyan dolog, amire különösen büszke? — Nem szeretem ezt a szót. Büszkének lenni nagyképűséget jelent. Más kérdés, hogy minek örül az ember... Én sok mindennek nagyon örülök. Remélem, jogosan ... — Például? — Mondjuk annak, hogy itt huszonöt esztendőn át nem volt tornaterem. Ugyanakkor volt téstnevelés. Ugyanezt mondhatom el a szertárakról is.. Ilyen tekintetben lépésről lépésre haladtunk előre. — Ügy gondolja, hogy nagyon fontos a felszerelés, a technikai ellátottság az oktatásban? — Mindez nagyon lényeges... De van egy fontosabb dolog is ennél. A tanár személyisége. Az a varázs, amit ez jelent... — Sokat beszélnek mostanában az úgynevezett kisgimnáziumról. Az önöké is ilyen. Nem zavaró tényező ez? — Kisgimnázium ... Ez nem elítélő megnevezés. Sőt. Jelez valamit szerintem a megnövekedett felelősségből. Jelzi az átlagostól eltérő feladatokat. Éh ezt így látom. — Mennyire kicsi az ön által vezetett középiskola? — Kétszázharminc tanulónk van évek óta. Tizenhat tanár neveli a jövő nemzedékeit. Ügy tűnik, nem is eredménytelenül. Itt mondom el, hogy egykori tanítványaim közül sokan hazajönnek a diploma megszerzése után. Soroljam? Volt tanítványaink között ma már van orvos, mérnök, tanár, főszerkesztő, óvónő, közgazdász és fogorvos, stb. Megjegyezném, hogy napjainkban sok szó esik a kisebb települések embert megtartó képességéről. Ügy gondolom, hogy a mi közös nevelői (tevékenységünknek is betudható a siker. Vagyis az, hogy ide visszakívánkoznak az emberek. — Van önnek határozott pedagógiai törekvése? Pontosabban arra gondolok, hogy mostanában konkrétan foglalkozik-e valamilyen oktatási-nevelési témával? Vagy valamilyen olyan kérdéssel, ami az elképzeléseit siettetné valóra váltani? — Van egy vesszőparipám .. . Az, hogy a pedagógus ne a keresetét, hanem a havi fizetését érezze elfogadhatónak. Konkrétabban: ne igyekezzen mindenféle egyéb módon pénzt keresni, hanem érje be — ha beérheti! — a mindenkori havi fizetésével. Sajnos, ettől még messze var gyünk. — Miért fontos ez? — Mert a kereset növeléséért folytatott hajsza ellene van a színvonalas pedagógiai munkának. Ez szorosan összefügg az ötnapos tanítási hét bevezetésével. — Hogyan függ ez össze? — Ügy, hogy szerintem az ötnapos tanítási hét következtében felszabaduló szabad idő a továbbképzésre, művelődésre kellene, nem pedig a keresetkiegészítésekre törekvő igyekezetekre. A gyakorlat azt bizonyítja, hogy ez utóbSi a jellemző. És ez nem jól van. S ha így marad, előbb-utóbb negatívan érezteti majd a hatását. — ön földrajz—biológia—orosz szakos tanár. De közben régóta felelős — és sokoldalú — vezető. Nem szokott elfáradni? — Kell erről beszélni? Nem a munka a fontosabb inkább? — Van hobbija? — Az aktív pihenés híve vagyok ... Tehát horgászom. De ne higgye, hogy ez akármi. Két kapás között van időm eltűnődni iskolai és egyéb gondokról. Viccelődjek? Mostanában igencsak tépelődhetek, mert ritkán „csengetnek” a halacskák __ — Ismerem Ont régóta — talán lehetek ennyire „személyeskedő” — s tudom, hogy sok értékes kví tüntetést kapott eddigi munkájáért. Elég csupán említeni a Buda]/ Dezső-dijat, a Felszabadulási Emlékérmet, a Munka Érdem* rendet. S most ez a legutóbbi: az Apáczai Csere-díj. Mit gondol erről? — Nem gondolkozom ilyesmiken. Az ember nem azért dolgozik, hogy számolgassa az elismeréseket. Más kérdés az, hogy jól« esik. .. Varga Mihály AMATŐR LELETMENTŐ • Az Oroszlány és Vidéke Termelőszövetkezet főagronómusa, Kug- Ier Géza hobbiból tizenöt éve foglalkozik hagyományőrző leletmentéssel. A pedagógusok, a tanács és a közös gazdaság segítségével múzeumot létesített Dad községben az 1747-ben Fellner Jakab által épített Sorházban. A falumúzeum gyűjteményében a bronzkori agyag, kerámiákon, a három és félezer éves halotti urnákon kívül több, múlt századból való tárgyi emlék idézi fel a község régmúlt életéi
