Petőfi Népe, 1982. április (37. évfolyam, 77-100. szám)

1982-04-14 / 86. szám

1982. április 14. • PETŐFI NÉPE- • 5 VILLANÓFÉNYBEN: Varga Kati, a színész Régi illem- szabály, hogy ne érdeklőd­jünk a nők élet­kora felől, ők ugyanis na­gyon sokáig fiatalok. Kü­lönösen érvé­nyes ez a tétel a színésznők­re, mert ne­kik hivatásuk egyik „kellé­ke" a fiatalság, a szépség, a könnyed moz­gás. Varga Ka­talinról, a Kecskeméti Ka­tona József Színház mű­vésznőjéről például bárki azt gondolná, hogy érettségi előtt álló gimnazista, aki köny­vekkel a hóna alatt éppen órára siet, szakköri foglalkozásra megy. Pedig régen túl van az érett­ségin, sőt mielőtt a Színművésze­ti Főiskolára került, elvégezte a Marx Károly Közgazdaságtudo­mányi Egyetemet is. — Mi indokolta, mi tette szük­ségessé a pályamódosítást? — Úgy gondoltam, hogy nekem a külkereskedelemben kell' dol­goznom. Mozgalmas, színes pá­lyának képzeltem el, ezért jelent­keztem közgazdásznak. Vonzott a színészi hivatás is, de éreztem, nem vagyok elég biztos magam­ban. Nem a hivatásérzet hiány­zott, inkább annak a bizonyítá­sához szükséges belső erő, a nagy önbizalom. Az egyetemen — mondja Varga Kati — tagja vol­tam a színjátszó csoportnak s egyre inkább éreztem, hogy a vonzáson túl az önbizalom is erő­södik bennem. Amikor befejez­tem az egyetemet, újra jelentkez­tem a színművészetire. Azért újra, mert egy sikertelen felvé­telin már túl voltam ekkor. Most azonban felvettek. A főiskolát 1976-ban kezdtem el, s akkor már biztos voltam abban, hogy színésznő leszek ... — Mit szólt a család ehhez a pályamódosításhoz? — Féltettek, aggódtak értem s azt hiszem szüléimben ma is él ez az aggódás. Természetesen egészen másként gondolkoznak a színházról, a színészi pályáról, mini én. iVan-azonban olyan, óik: zésem, hogy lassan megnyugsza­nak, mert látják, hogy végül is nem „rontott el” a színház, á pá­lya. — Úgy tudom, meglehetősen sokat és sokfelé játszik. Föllép önálló műsorokkal, különösen a fiatalok, a KISZ-esek hívják gyakorta maguk közé. Szívesen tesz eleget ilyen ,meghívásoknak? — A főiskola után azonnal Kecskemétre kerültem. Úgy ér­zem, szerencsém volt, hogy éppen ide jöttem. Gondolja el: 1981- ben szerződtem a színházhoz és azóta nyolc jelentős szerepet bíztak rám. Ezért, csak há­lás lelhetek. A színházon kí­vüli meghí­vásoknak ter­mészetesen na­gyon örülök és szívesen te­szek eleget mindegyik­nek. Gyakorta hívnak például Bajára, az otta­ni KlSZ-veze- tőképző tábor, ba. Akik ott lát­nak. hallanak, elviszik a híre­met s ennek is köszönhetem, hogy eddig kö­rülbelül ötven alkalommal léptem már fel üzemekben, mű­velődési házakban, klubokban, brigádoknál. — Ezek szerint sokan . isme­rik, szeretik. Volt-e olyan meg­hívása, amit nem tudott teljesí­teni? — Minden meghívásnak eleget teszek. Legfeljebb az okoz gon­dot, hogy egyeztessük az időpon­tokat. A színész — véleményem szerint — nem zárkózhat csupán a színház falai közé. Kell, hogy ismerjem az itt élő embereket, a körülményeket. Szívesen utazom, járom a megyét, a falvakat, a vá­rosokat. Életem egyik nagy él­ménye a színház, a játék, a kö­zönséggel való találkozás. Ami­kor látom, érzem és tudom, hogy figyelnek rám, isszák, értik a szavaimat a mondanivalómat, hogy „együtt vannak velem .. — Tudomásom szerint a kecs­keméti Garabonciás színjátszó csoportban is szerepelt. Sőt el­sők lettek a megyei vetélkedőn Balázs Béla Kékszakállú című mesejátékával. — Igen. A Garabonciásokkal nagyon meghitt, jó kapcsolatom van, Az együttműködésünknek például olyan állomásálhoz érkez­tünk, hogy az említett mesejáté­kot eszperantó nyelven adtuk elő éppen a közelmúlt napokban Bu­dapesten. Itt olyan sikerünk volt, hogy meghívtak a nyári nemzet­közi eszperantó találkozóra, ahol szintén a Kékszakállút adjuk elő. Ezt így elmondani nagyon is egyszerű, de nagyon sok munka van az előadásban, a nyelv elsa­játításában, a tökéletes kiejtés, hangsúlyozás mögött. Rengeteget segítettek az eszperantisták s a nagy siker, úgy érzem, hogy kö­zös munkánk eredménye. — Milyen további tervek fog­lalkoztatják? — Van egy nagyon jó ötletem, önálló műsort szeretnék készí­teni. Hogy miről? Ez egyelőre maradjon az én titkom. — g — MEGKÉSETT TÁRLAT? Gy. Szabó Béla fametszetei „A művészet terén az első ösztönzéseket a Kiskunság felfedezése adta számára, az az első pillanatban sivárnak tetsző földdarab, ahol távolság és végtelenség nagyon nehezen megfogalmazhatók, mert a föld egyhangúsága olyan kevés va­lóban ecsetre kivánkozót kínál a művésznek. Megszállott ki­tartással járta a szanki ho­mokbuckákat, az abban az időben csak a szél munkálta tájat, figyelte a kiterjedt le­gelőket, a terméketlen dom­bokat, a sziktavak foltjait, meg az ott élő szegénységet. Csak­nem csodálni való, hogy nem az ezerszínű szülőföld, Három­szék, vagy a művészi kibon­takozást segítő város, Gyula- Jehérvár történelmi időket őr­ző száz és száz emléke volt a legelső művészi pályájának rendjében, hogy nagyobb hangsúlyt kapott a kunsági, inkább csak délibáb látogatta tanyavilág.” A Kiskunságban ösztönösen lelt rá „azokra a végtelenbe vesző ösvényekre, melyek kivezették gyér, satnya erdők közé, tengődő bokrok vi­lágába, a pusztába". Kiss István szobrászművész, a Magyar Képzőművészek Szövetségének elnöke mondta mindezeket Gy. Szabó Béla ki­állítása megnyitóján a Magyar Nemzeti Galériában. Megfo­galmazása hízelgő ugyan a kunsági vidékre nézve — mely művésszé érlelő közegnek tű­nik így —, de mégsem ennyire egyszerű a kérdés. Gy. Szabó művészete alaphangulatát, meghatározó élményanyagát igenis gyulafehérvári diákként, budapesti egyetemistaként és kolozsvári mérnökként szívta magába — akár e városok történelmi hagyományai, han­gulatai föllismerésével és át­élésével, akár a társadalmi problémákra való érzékeny, művészi reagálással. A kunsági tájnak valóban van szerepe az életműben, de inkább és elsősorban abban, hogy élesen és karakteresen más, mint a gyermekkor és a diákévek tájai. Inkább a más­sága, újdonsága, fontos Gy. Szabó számára a 30-as évek második felében, amikorra már számos rajz, pasztell és egy metszetkönyv is kikerült a műhelyből. Fokozatosan, lépésről lépés­re vette birtokba, s jelenítette meg rajzain a homokvidéket. Más kérdés, hogy ideje lenne végre történetiségében és va­lós esztétikai értékeiben föl­mutatni a Kiskunság képző­művészet tükrözte arcát Izsó Miklós Táncoló parasztjaitól Gy. Szabó Homokvilág-rajzain át Bodor Miklós kunsági rajz­lejegyzéséig. Ebben a művé­szettörténeti példatárban len­ne fontos, kiemelkedő szerepe Gy. Szabó Béla számos pub­likált és máig sem közölt, Bu­gac vidéki rajzának. A megkésett születésnapi tárlat (1980-ban az akkor 75 éves mestert szerették volna ünnepelni vele) egy rejtettebb évfordulót hoz felszínre — épp a bemutatásra választott tech­nikával, a fametszettel kapcso­latban. Murádin Jenő a Gy. Szabó Béláról szóló monográ­fiájának (Kriterion Könyvki­adó, Budapest, 1980.) legele­jén idéz egy 1932-ben Kolozs­váron, a Kossuth Lajos utcán lezajlott párbeszédet Kós Ká­roly és Gy. Szabó között. Az Az építész, rajzoló, író és szer­kesztő Kós, aki grafikusként • Homokbuckák 1972 rajzokat és linóleummetszete­ket készített, arra hívta föl a gépészmérnöki diplomás, de művészi pályára induló fia­talember figyelmét, hogy raj­zok, pasztellek készítése és fes­tészeti próbálkozások után „másszon fára", azaz „vesse rá magát a fametszésre”. Gy. Szabó megszívlelte Kós tanácsát. Művészete — s egy­úttal az erdélyi magyar mű­vészet — vezető műfajává tet­te a technikát. Fél évszázados íametszői munkásságából — amely eddig kb. 1300 (!) da­rabot számlál — válogatott tárlat igyekszik arányosan be­mutatni azt a roppant épüle­tet, melyet az erdélyi, a ro­mániai magyar képzőművészet települési térképén Gy. Szabó Béla fametszetei építettek föl. A tárlaton látható néhány, a társadalmi kérések iránti fo­gékonyságot kivailló korai fa­metszet, melyekben a „bizony­talan művészsors és a környe­zet vigasztalan képe, a mun­kanélküliség nyomasztó létfor­mája” (Murádin Jenő) terem­tett lehetőséget az összegezés­re. A munkákat kísérő, még a baloldal részéről is nagyrészt elutasító kritikai reagálás ha­tására Gy. Szabó „változtat a kifejezés nyelvén és eszkö­zein", és a társadalmi témák­tól fokozatosan a líraiak felé fordul. Műveinek — -így fametsze­teinek is — az ember és válto­zatos táji környezete, a huma­nizált táj lesz napjainkig a fő ihletője és főszereplője is. Élesen metszett, a művész együttérző képességéről és lé­lekábrázoló készségről egy­aránt tanúskodó falusi ember­arcok, ismert írók, művészek, tudósok (Kós Károly, Kelemen Lajos, Szabó T. Attila stb.) karakteres arcképei; hazai, még számunkra kevéssé is­mert és megismerhető egzo­tikus tájak, s tájrészletek (er­délyi hegyek-völgyek, belgiumi homokbuckák, kínai tórészle­tek, moccanatlan balatoni víz­tükrök, tropikus mexikói vi­dékek stb.) lettek ismertté a megfogalmazásban. Szinte haj­lamossá válunk arra, hogy az ő művein át lássuk hitelesnek Kós Károly szikár-szigorú ar­cát ugyanúgy, mint a Gyilkos­tavat, vagy éppen Petőfi köl­tői somfáját, mely alatt a Szeptember végén sorait ve­tette papírra a költő. Gy. Szabó pályája elejétől gondos műhelymunkával és körültekintő tervezéssel elké­szített több önálló metszet­könyvet és rajzalbumot. (Liber miserórum, 1935.; Barangoló- könyv, Kolozsvár, 1939.; Ho­mokvilág. Kolozsvár, 1941.; Kínai útivázlatok. Bukarest. I960.; Mexikói tél. Kolozsvár, 1974. stb.) A legutóbbiak so­rából — főleg közönségsikere miatt — külön említhető a Hónapok sorozat, és Dante Di- vina Commediájához készült 20 fametszete. Rajzos és met- szetes könyvei mellé sorakoz­nak nagyszámú illusztrációi: Csokonai Vitéz Mihály Lillá­jához, magyar és román nép­mesékhez, balladákhoz, virág- énekekhez, versekhez s regé­nyekhez készült irodalmi ki- sérőrajzai. Mindezekből jó válogatást nyújt a Magyar Nemzeti Ga­léria tárlata, mely az érdek­lődőknek hűséges kalauza le­het Gy. Szabó Béla gazdag művészi világa, legszebb fa­metszetei megismeréséhez. Sümegi György ZELEI MIKLÓS Nem divat ilyeneket gondolni... VAár biztos, hogy ma sem ak- kor érek haza, amikorra ígértem, morogta magában Szalay. Eszébe jutottak a gyerekek meg a felesége és elromlott a kedve. Ha Éva legalább panaszkodna vagy felcsattanna néha. ahogy a fele­ségek általában. De inkább azon igyekszik, hogy minél többet magára vállalhasson, s ez sokszor nagyobb lelki gyötrelmet okozott Szalay Istvánnak, mintha vesze­kedett volna vele a felesége. Sietett hát, hogy minél hama­rabb otthon legyen. Ha ez a mai délelőtt nem így alakul, már ta­lán félúton járna. Legkevesebb százhúsz—százharminc kilométert megtett volna a háromszázból. De hát így alakult, s ennek Sza­lay valójában örült. A reméltnél jóval hamarabb indult meg az új kísérleti vetőmag csírázása. Ott kellett lenni. Mindent el lehet mulasztani. Élmaradhat az ember értekezlet­ről; tanácskozásról, megbeszélés­ről, az mind pótolható, szokta magának mondogatni Szalay. De há a kísérletekből mulasztok el egy fontos másodpercet, az soha nem pótolható. A növényekről csak akkor tudok meg valamit, ha ott vagyok köztük, ha minden per­cüket figyelem, ha minden sza­vukat lesem. • Mert a növények beszélnek, bármilyen hihetetlen is ez: Csak' jnagyon kell / annak ismernie őket, aki érteni akarja ezt a be­szédet. Beszélnek a szívükkel, a szagukkal, az illatukkal, a tartá­sukkal ... Lehetetlen felsorolni. Ha valaki csak rájuk néz, any- nyit lát, hogy zöldek. No de csak zöldből hányféle van? Ugyanan­nak a növénynek a különböző zöld színei vagy a virág színének az árnyalatai mindent elmonda­nak annak,- aki tudja, hogyan hallgassa őket. Újra mosolygott magában, és a kísérlet lehetséges eredményeit latolgatta, szinte megfeledkezve arról, hogy még a csomagolást is be kell fejezni. Idestova két hónapja élte a „szálláscsinálók” életét. Két hó­nappal ezelőtt, január közepén nevezték ki Szalay Istvánt, az 1-i Rákóczi Tsz elnökhelyettesét az ailíöldi város nagy hagyományú kutatóintézetének élére. Azóta él így, jóval rosszabbul, mint akár­melyik vállalati száíláscsináló. Minden percét bent tölti az inté­zetben, s tulajdonképpen még magának sem csinál szállást, nemhogy a családjának. Egyelőre csak lézeng ebben a lakásban. Elég idegenül érzi magát benne, amikor néha haza­vetődik nem pihenni, aludni csu­pán. Kezdetben nem gondolko­zott azon, hogy miért. Hiszen az otthoni lakásuk sem volt sokkal tágasabb, s az átlagos városi la­kásokhoz képest az a két és fél szobá's elég nagy. Itt is fürdőszo­ba, ott is fürdőszoba. Itt is köz­ponti fűtés otthon is központi fű­tés. Igazából nincs különbség, és mégsem az igazi ez, morfon­dírozott egy este az ablaknál ül­ve, s mihelyt kinézett, azonnal meg is kérdezte önmagától: mi­kor látok én az otthoni ablakból százesztendős gesztenyefát fölül­ről? Ezt is meg kell majd szok­ni. Hogy nem a földön élünk, ha­nem ilyen magasan. A gyerekeknek biztosan köny- nyebb lesz. Ok a nagyanyjuknál tölthetik minden nyarukat. Akár Évával együtt is, hiszen lényegé­ben neki is szabad az egész nya­ra. Bár annak azért, hogy Éva is, a gyerekek is egész nyáron távol legyenek, nem nagyon örülnék, gondolta. Egy hét, két hét, hagy- ján. De egy hónap, meg két hó­nap, az sok. Az nagyon sok. Lám ez a két hónap is. Milyen hosz- szúra nyúlt. Pedig azt hitte, ami­kor belevágott, hogy röpülni fog az idő, annyi dolga lesz. Dolga van is. Sőt teljesen le is köti, de mégis mintha mindig az óráját nézné, bármit csinál is. És szá­molja, hány nap, hány hét, hány hónap maradt még hátra. Mást nemigen tehet, hiszen mindenki­nek így a jobb. A gyerekeknek nem a tanév kö_ zepén kell iskolát változtatni­uk, azoknak a gyerekeknek pe­dig. akiket Éva tanít, szintén úgy a jó, ha Éva végigtanítja az évet. Jövőre megy ötödikbe az osztálya, úgysem tanítaná őket tovább. Az viszont nagyon rossz volna nekik, ha három és fél év után a negyedik osztály utolsó hat hónapjára kapnának új taní­tónőt. Évának is rossz volna. Eddig mindig becsülettel végezte' a munkáját. A falu kritikus és gyakran rosszindulatú szemei sem találtak benne hibát — és a szakfelügyelők sem. Ez sem utolsó szempont. Ha eddig nem találtak kivetnivalót, megszólni-, valót az életükben, most se szól­hassanak semmit. Úgy akar el­jönni, hogy bármikor szívesen lássák viszont. Kinyitotta az ablakot, és bele­szagolt a levegőbe. Nem érzett semmit, csak hideget. Otthon ilyenkor már megindul a szél, akadálytalanul szabadul rá a fa­lura, hajtja maga előtt a havat, a hangjából száz évvel ezelőtti farkasok üvöltését lehet meghal­lani. ha jól figyel az ember. Nyáron meg úgy csörög a szél a kukoricásban, mint egy szerel­mespár. 'Ma, talán kiszellőzött vala- ' mennyire, mondta és becsuk­ta az ablakot. A piszkos ruhával tömött bőröndöt a bejárati ajtóhoz állította és végigment a lakáson, nem felejtette-e valahol égve a vil­lanyt. A szobák még mind üre­sek voltak, csak ebbe a legkiseb­be állított egy heverőt meg egy kis­méretű könyvespolcot. A konyhá­ból behallatszott a hűtőgép árva zümmögése. De hiába erőlködött, hiába morgott az öreg masina, mély hangja sem tudta otthonos­sá tenni az üres lakást. Ráadá­sul nincs is benne semmi. Szalay odalépett és kihúzta a konnek­torból, hogy ne fogyassza fölös­legesen az áramot. Nem a pénz zavarta. Mibe kerül egy frizsider naponta? Pár fillérbe, gyakorla­tilag semmibe. A fölösleges fo­gyasztás, a pazarlás elvi tényé­nek tudata zavarja. Reggelente elnézte az útjábá kerülő kukákból előbarnálló ke­nyérdarabokat. Neki nem állt rá a keze, hogy kenyeret dobjon el. A kicsi konyhaasztal egyik fe­lét már teljesen ellepték a szá­radó kenyérdarabok, kenyérvé­gek. Nem tud mit csinálni, gyű- lik-gyűlik a száraz kenyér. Hány ember munkája van csak egyet­len vekni szegetlen kenyérben — jut mindig az eszébe, akárhány­szor odanéz. Mekkora csoda a hó alatt Éltelelő mag. Aztán a zsen- dülő vetés, majd az izgalom, amint a kalászba kapó vetést fi­gyelik. Az aratás, cséplés nehéz muiíkája. Utána malomba vi­szik a szemet, pékhez a lisztet, dagasztják a tésztát, kisütik a kenyeret, és viszik a boltokba, az üzletekbe. Talán nem is a sok és sokféle munkának a gyakorlati ismerete kötötte meg úgy a kezét, hogy ne tudjon kenyeret eldobni. Hiszen dolgozni mással is kell. Van, amivel még verítékesebben. De az átváltozások sorozatára gon­dolva, amíg a búzaszemből ke­nyér lesz, a folytonosságnak, az emberi munka legyőzhetetlensé­gének, magának az életnek a tit­kához érezte közel magát. Bár erről nem beszélt még soha sen­kinek. Manapság ebben az ide­geskedő, világban nem divat ilye­neket gondolni. ajdnem két reklámszatyor te­le lett a száraz kenyérvégek­kel. Egyik kezében ezekkel, má­sikban a bőrönddel indult lefelé. A reklámszatyrokat gondosan el­igazgatta a hátsó ülés alatt, ne­hogy kiszóródjanak, a bőröndöt meg csak úgy rádobta a; ülésre. Most még rendben van, gondolta, valami majdcsak megeszi a ma­radék kenyeret, de hogy mit fog velük csinálni, ha már az egész család bent lakik? Bár kidobni nem fogja akkor sem. Ennyire nem tud városiasodni. Talán nem is kell, gondolta, és elfor­dította az indítókulcsot. Tisztelik és szeretik a zenét Átfogó, kiterjedt, ugyanak­kor pedig kellően differenciált iskolahálózat segítségével avat­ják be a fiatalokat kora gyer­mekkoruktól kezdve a zene rejtelmeibe, szépségeinek tit­kaiba a Német Demokratikus Köztársaságban. A zeneisko­lákat a tehetséges gyermekek már iskolai tanulmányaik megkezdése előtt is látogat* hatják. Az állami zeneiskolák száma jelenleg megközelíti a százat. Legtöbben zongorázni tanulnak, de a vonós hangsze­rek ifjú barátainak is népes a tábora, és sokan érdeklődnek a fúvós hangszerek iránt is. Csaknem 8 és fél ezer a zon­goratanszakosok, 7900 körül jár a vonósok, és mintegy 6700 a fúvósok, ütőhangszeresek szá­ma. Egy-egy tanárra 18 zene­tanuló diák jut. örvendetesen emelkedik az énekesek száma is: az 1970-es években még másfél ezren, jelenleg már több mint kétezren tanulnak hivatásos mesterektől ezek­ben az iskolákban. A zeneiskolák minden év­ben mintegy 300 tehetséges fiatalt ajánlanak a főiskolák­nak. Zeneművészeti főiskola működik jelenleg Berlinen kí­vül Drezdában, Lipcsében és Weimarban. m \

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom