Petőfi Népe, 1982. április (37. évfolyam, 77-100. szám)

1982-04-06 / 80. szám

1982. április 6. • PETŐFI NEPE • 5 HOZZÁSZÓLÁS S’ Aru-e a kultúra? Azt hiszem, hogy erre a kérdés­re igennel kell válaszolni. De egy nagyon is sajátos, nagyon is fontos áru! Nézzük . csak sorjá­ban : Áru-e a ruhanemű? Igen. És áru-e az élelmiszer? Természe­tesen az. Mindenekelőtt megvá­sároljuk az üzletekben, mert' szükségünk van rá. Az előbbit ru­házkodás céljából, az utóbbit lét- fenntartásunk érdekében. Felvetődik a másik kérdés. Mi legyen az emberek szellemi fej­lődésével, létfenntartásával, is­mereteik gyarapításával, a mű­velődésükkel, s egyáltalán a sze­mélyiségük fejlesztésével? Itt is árura van szükség, amiért ugyancsak pénzt kell adni, mint az előbbi esetekben. Most meg­vásároljuk az üzletekben a ne­künk tetsző könyvet, hanglemezt, meg akarjuk nézni a legújabb filmet, színházi előadást, meg­hallgatni egy jó hangversenyt, betérünk egy-egy múzeumba ki­állítóterembe stb. Miért? Mert erre igényünk — sőt szüksé­günk is — van. Szellemi gyara­podásunk, vizuális és auditív úton szerzett emocionális élmé­nyek megszerzése érdekében. Hány ember van, aki szinte a fizetésének felét könyvekre — vagy a fenti egyéb „haszonta- lanságokra” — költi! Itt bizony áru és nem kevés pénz ellené­ben jut ezekhez, illetve ezek ré­vén szellemi gyarapodáshoz. Ná­lunk, s az egész világon bizonyos változásokkal az emberiség szelle­mi nevelését, fejlődését két alap­vető intézményrendszer biztosítja: ez a közoktatási és a közművelődé, si hálózatrendszer. Az előbbi az általában ingyenes alsó- és kö­zépfokú oktatás, valamint mér­sékelt tandíjrendszerű felsőfokú oktatás. (Némely szocialista or­szágban a tanszer is ingyenes). Az utóbbihoz tartoznak az ösz- sz.es közművelődési intézmények, amelyek a tanulóifjúság iskolán ■Március 8-1 lapszámunkban cikket Jelentettünk meg Aru-e a kultúra dm. mel. A vitára szánt Írásunkhoz azóta több hozzászólás érkezett a szerkesz­tőségünkbe. Ezek közül választottuk ki közlésre a fenti állásfoglalást.' kívüli tevékenységét, a felnőtt / lakosság művelődését, szórako­zását vannak hivatva szolgálni és kielégíteni. De maradjunk az utóbbinál, a közművelődésnél. A közművelő­dési intézmények által felkínált művelődési lehetőségek legtöbb­jénél természetesen belépődíjat kell fizetni. Az is igaz, hogy kü­lönböző mértékben. Külföldiek számára szinte hihetetlenül hang­zik. hogy nálunk átlagosan 25 fo­rintos mozijegyek. 20-25 forintos színházjegyek és átlagosan 40-50 forintos operajegyek vannak. S hogy a múzeumainkban két forint­tal sőt egyes napokon ingyen be lehet menni. Ennyibe kerülne egy-egy íendezvény önköltsége? Bizony nem. Itt jelentős állami támogatás van. Az effajta áru ..előállítása” az állam pénzébe kerül. (Igaz, az is a mi pénzünk.) Irodalmi estek, tárlatok, kiál­lítások létrehozása, megrendezé­se ugyancsak pézbe kerül, még­ha ezt a látogató nem is érzi a belépéskor. Ezt a rendező szerv fedezi. Felvetődik a kérdés, hogy a művelődési intézmények mi­lyen szellemi árút kínáljanak? Áz önmagát kifizető, jól jövedel­mező vagy az emberek művelő­dése érdekében nélkülözhetetle­nül fontos ismereteket szolgáló rendezvényeket? Bizony az utób­bira szavazunk, mégha ott nem is minden esetben beszélhetünk rentábilitásról, mert azok ha­tása a társadalmi életben előbb- utóbb megjelenik, s akkor válik a korábbi befektetés rentábilis­sá. Szívesen beszélek a falusi köz­művelődésről, a művelődési há­zak műveltségterjesztő szerepé­ről, mert három évtizedes köz- művelődési tevékenységem során sok tapasztalat van a há­tam mögött. Nem tartozom a pa­naszkodó népművelők közé, mert a rendezvényeinkre többé- kevésbé „bejönnek” az emberek. Hogy van-e valamilyen titka? Szerintem nincs itt különösebb titokról szó, mert a megfelelő szakmai ismeretekkel, a kelllő ru­tinnal gondosan megtervezett és a Jcözérdeklődésre számottartó rendezvényekre — a váratlan helyzetek, esetek kivételével — mindig van közönség. A művelődési házak igazgatói­nak ismerniük kell közönségük igényét, műveltségének színvo­nalát, érdeklődési körét, élet­módját, helyi szokásokat és so­rolhatnám még tovább. Mind­ezek ismeretében kell megtervezni a közművelődési munkát. Hang­súlyozom, évekre előre körvona­lazva (így van ez a közoktatás­ban is) az igény mércéjét foko­zatosan mindig magasabbra kell emelni. Mert nem mindegy, hogy milyen az árukínálat a közműve­lődésben. ' Amilyet', ’-megvásárolt az intézmény, azt adhatja tovább a közönségnek. Konkrát példának hozhatom fel a több mint tíz éve folyó ki­állítási tevékenységünket, vagy a nyolc éve tartó irodalmi-bér­letes rendezvénysorozatunkat. Igaz, minden egyes rendezvényt különös gonddal készítünk elő, s így azok hitele már eleve ga­rancia lehet az elkövetkezendők­nek. Az úgynevezett „könnyű mű­fajnál” van viszont a legtöbb buktató. Gyakorlott népművelő is „befűsödhet” a „nagy nevek” láttán, akik egynémelye még önmagát sem hozza az előadáson. Utána aztán nagyon nehéz visz- szanyerni a „ház becsületét”. És még egyet a falusi közön­ségről. Érzékenyebb talán, mint a városban. Falun ritkábbak is a rendezvények, de ha a függöny túlsó oldalán állók rangon aluli szerepléssel, ripacskodással lené-' zik őket — megsértődnek. Név­sort tudnék összeállítani művé­szekről, akiket nem kívánunk mégegyszer meghívni a községbe, mert a közönségünk sem kíván­csi rájuk. Nos, végezetül mi maradhat hátra, ránk, népművelőkre? Dol­gozni becsületesen a közösség érdekéért, és a közművelődési munkát nagyon komolyan venni. Angeli Mátyás a császártöltési művelődési ház igazgatója MI ÚJSÁG A VAJDASÁGBAN?. Jubilál a Tiszai Ünnepi Játékok Két évtizede rendezték meg először a Tiszai Ünnepi Já­tékokat a jugoszláviai Kani­zsán. Rengeteg munkával, fáradságos szervezéssel, s nem utolsósorban az ügy spontán szorgalmazásával, szeretetével, önzetlen áldo­zatvállalásokkal járt (és jár még húsz esztendő múltával is!) ennek az immár kultúr­történeti játékoknak megren­dezése, s emellett sikerrevi- tele. A soknyelvű Bácska— Bánát—Baranya amatőr szín­házainak, • de méginkább amatőr színjátszóinak művé­szi, társadalmi és művelődés- politikai seregszemléje — a folytonosságában rejlő vonz­erejével márcsak azért is je­lentős esemény, mert a két évtized alatt igencsak kicse­rélődtek a művelői. Akik minden év tavaszán (húsz év óta) sikerre vitték a Játéko­kat, jól tudják, mit jelent a Ti- sza-parti Kanizsán bemutatni olyan művészi produkciókat, amelyek végső soron a nemzetisé­giek életében fontos hagyomány- ápolásról is tanúskodnak, lét- jogosultságukra utalnak a mara- dandóság reményében. Hadd idézzem Faragó Árpád közíró okos megállapításait az újvidéki Magyar Szó ez évi már­cius 14-i, vasárnapi számából: „Húsz esztendő tapasztalatait, a megtett út eredményeit, munká­ját sommázva a végkövetkezte­tés csak egyértelmű lehet: a Ti­szai Ünnepi Játékok jelentős mér­tékben hozzájárult a vajdasági amatőrszínjátszás fejlődéséhez, mindenekelőtt pedig az észak­bácskai községek szerb-horvát és magyar nyelvű színjátszásának egészségesebb, lendületesebb ki­bontakozásához. Egyszóval: több nemzetiségi községünk kulturális életének rendezvényei között je­lentős helyet biztosított magá­nak". így igaz. Ám igaz az is, hogy a vendéglátó kanizsai amatőr­színház volt az, tizenkilenc éven keresztül, amely nemcsak helyet adott a nyolcvan, de nem egy­szer száz tagot is számláló, kü­• Bogdánfi Sándor (Almás! Gá. bor Karikatűrák-sorozatából.) lönböző irodalmi műfajokkal sze. replő társulatoknak, drámai cso­portoknak, hanem vállalta is a Játékokkal járó reprezentációt, más szóval: a színjátszók, ren­dezők és berendezők kifogásta­lan ellátását, kényelmét és elszál­lásolását. Bátran mondhatjuk még azt is, hogy . egy ilyen, immár or­szágos figyelmet keltő kultúrpo­litikai seregszemle lebonyolítá­sát, annak minden ódiumát, ha • Pihenő (a Kubikosok c. And- ruskó-sorozatbóL) éppen úgy adódott, s mindezek­ben is oroszlánrészt a kani­zsai amatőrszínház tehetséges rendezője és művészeti vezető­je, Koncz István vállalta — no­ha sok segítségét kapott ehhez a helyi színjátszógárda jelesebb- jeitől, s nem utolsósorban Ka­nizsa község illetékes itisztség- viselőitől. Ehhez hozzátenném még, hogy a képzőművészektől is, nevezetesen Andruskó Károly festő- és grafikusművésztől és Almást Gábor szobrászművész­től tárlatok rendezésével, vagy dekorációk megtervezésével, el­készítésével. A két évtized alatt méltó mű­vészi rangra emelt Tiszai Ünne­pi Játékok az idén jubilál: hu­szadik „születésnapját” üli majd májusban, amikoris nagy körül­tekintéssel, s mindenekelőtt a Vajdasági Amatőrszínházak Szö­vetségének jelentős segítségével rendezik meg a Bácska Duna— Tisza közi műkedvelő színját­szók és úgynevezett drámai cso­portok impozáns seregszemléjét a kedves emlékű Tisza-parti Ka­nizsán — remélhetőleg ezúttal is a várható siker jegyében. Vass Imre KISS ISTVÁN AZ ŰJ SZÉCHENYI-EMLÉKMŰRŐL „Egyik legnagyobb stratégánk volt” Aki ismeri a képzőművészeti pályázatok, megbízatások rend­szerét, az tudja, hogy csak a vé­letlen hozta össze Kiss István Kossuth-díjas szobrász műtermé­ben a magyar gépgyártást mél­tató kompozíciót a Kecskemétre készülő Széchenyi-emlékmfivel. A nagyüzemi termelésben egy­mással és a gépekkel összeforró kétkeziekkel a teremtő munka szépségét hirdető szobor vázla­tát már a művészről kiadott könyvben láthattuk. A Hitel, Vi­lág, Stádium szerzőjének portré­ját másfél—két esztendeje ren­delte meg a megyeszékhely taná­csa. Csikorgó, hegesztett varratok­kal összekapaszkodó fémlemezek­ből formálódik a Munka. Bronz­ból örökítődik meg Széchenyi. Mégis összecseng a két szobor: mindegyik az embernöveilő, jövőt formáló Tettet méltatja. A mun­kás hazafiságnak, a forradalmi haladásnak dicsőítői! Szabad szombaton, műtermé­ben dolgozva várt a bihacillyei származású Kiss István. A Szá- zodos úti művésztelepre igyekez­ve utunkat keresztező vasútvonal, a lóversenypálya, Duna-híd idéz­te'a nagy reformer, a nagy újí­tó sok irányú munkásságát. (Mennyire igaza volt Arany Já­nosnak: „Hová tekintesz földö­dén magyar — Hol Széchenyi nevét ne lásd megírva”.) Munká­ját rövid beszélgetésre félbesza­kítva azon tanakodtunk: mi ösz­tönözte újabb és újabb küzdel­mekre, hogyan feledhette „a kö­zöny havát és gúny jegét”, mi • Kiss István szobrászművész. táplálta „életosztó melegét”? Az emlékműtől várom a választ. Magyarország térképe mögött, azzal szerves egységben ábrázol­ta a szobrász Kecskemét legné­pesebb városrészének névadóját. Hogyan alakult ki ez a kompo­zíció, ezt kérdeztem először. — Kezdettől az országban gon­dolkodást kifejező motívumokat kerestem. Napról napra újra nyilvánvalóbb: egyik legnagyobb stratégánk volt. Csekély kivétel­lel ma is érvényesek tervei, köz- gazdasági nézetei. Először a Lánchíd láncaiból formáltam ini­ciáléként egy nagy Á-betűt. Tőle indultunk! Az ország asztaláról a port lesöprő kőfaragóként is megmintáztam próbaként. Ez a függőleges és vízszintes elemek­kel hangsúlyozott összeállítást érzem a legmagvasabbnak. Sohasem • elégszem meg egy- egy arc hűséges megfOTmálásá- vaí. Azokat a helyzeteket kere­sem, amelyekben kifejezhetem, hogy mit tett a portréval meg­örökített tudós, művész, politi- 5 kus. A belső hasonulás fonto­sabb a külső azonosulásnál. — Ezért helyezte a politikus figuráját történelmi tájba? — Érzékeltetnem kell azt a Magyarországot, amelynek föl­emelésére, megmozdítására vál­lalkozott. A szétterülő, hatalmas ország láttán érthetők kétségei, vívódásai. Mit tehet egyetlen em­ber? Szobromon ezért hangsúlyo- zottabb tömegű a vízszintes föld­abrosz Széchenyi felkiáltójel-fi­gurájánál. Tartalmilag és eszté­tikailag mégis pontosnaR hiszem a kecskeméti kompozíciót: a füg­gőleges — régi szakmai fogás — dinamikusabb tömegénél, a figu­ra, az élettelen motívumnál. — Följegyeztem művészi hit­vallásnak is tekinthető szavait: „Kekünk képzőművészeknek ma már valóban nem csupán díszí­tenünk kell a teret, hanem for­málni is.” Megfelelőnek tartja-e a Iszéchenyivárosi környezet „lát- ványakusztikáját”? — Mindenképpen. Kerényi Jó­zsef Ybl-díjas építész szerencsés ötletének tartom, hogy egy liget mélyén találta meg a szobor he­lyét. A fás környezet is az er­dősítést szorgalmazó országgya­rapítóra emlékeztet. A tartalmi utalásoknál is fontosabb: amíg odasétálnak az emberek, eltű­nődhetnek a látványon. Odaérve, közelről nézegethetik a Széche- nyi-kori Magyarországot. A vá­rosokat egy XIX. századi térkép alapján kis tornyokkal jelöltem. Csiszolt felületükön meg-meg- csillan a nap. Ki-ki megkereshe­ti édesapjának, édesanyjának szülőhelyét, a történelmi neve­zetességű településeket. Az „al­kalmazott szobrászat” híve vol­tam és maradok. Szobor és kör­nyezet ugyanis együttesen hat a szemlélőre, kiegészíti egymást, csökkentheti az adott esztétikai minőséget. — Mikor avatják a Széchenyi­em lékművet? — Tudomásom szerint augusz­tus 20-án. — Köszönöm a beszélgetést. Nem tartom föl; tudom, be kell fejeznie a Munka kompozíciót.­Kiss István sikerekben gazdag pályájának 1982 kiemelkedő éve lesz, ezzel a meggyőződéssel bú­csúztam. Heltai Nándor KSSfs ' ***** • Széchenyi István (Straszer András felvételei) T Tgy kezdődött, hogy a fiatal- asszony, aki addig feldolgoz­ta, s tussal a pauszpapírra rajzol­ta a mérnök hevenyészett vázla­tait, szülési szabadságra ment. Elárvultán' búsongatott utána a mindentudó REISS rajzgép, és gazdátlanul hevertek az íróasz­tal fiókjában a drága ROTRING- készlet darabjai is. A mérnök bekopogott a sze­mélyzeti vezetőhöz. —• Műszaki rajzoló kellene... A személyzeti főnök előzéke­nyen pattant föl tekintélyes író­asztala mögül, hellyel kínálta vendégét, és maga is, letelepedett az egyik süppedős fotelba az ala­csony dohányzóasztalka mellett. — Igen, igen... — mormolta, a füle tövét vakarva. A mérnök megbecsült ember volt a gyárban, ifjú kora ellené­re az egyik legjobb tervező, rá­adásul a főmérnök barátja. Nem lehetett csak úgy, egyszerűen le­rázni. De hát műszaki rajzoló ... Hajaj!... , A sok vihart megért, őszülő személyzetis homlokán elmélyül­tek a ráncok. — Hát tudod... — kezdte. — Szóval... Bizonyára tisztában vagy gyárunk létszámhelyzeté- vel... És hát... — A terveket valakinek meg kell rajzolnia! — mondta a mér­nök. — Igen, persze ... De hát... Mit tégyünk? ... Mit tegyünk ? ... — bólogatott kényszeredetten a személyzeti főnök, ám egyszer csak felderült az arca. — Van egy ötletem! Igen, ez jó lesz! Nézz körül, kérlek, az üzemben ... Van egy-két fiatal lány a rak­tárban, a csomagolóban ... mit tudom én, még hol... Ügyes ke­zű kislányok... A mérnök savanyú képet vá­gott: — Mihez kezdjek olyannal, aki nem ért hozzá? — Mihez! Mihez! Tanfolyamra küldjük. Betanítjuk. ­■V/állat vonogatva tért vissza * szobájába a mérnök: nem­igen bízott a tery sikerében. Dél­ben azért, miközben a forró le­vest kanalazta a gyári étkezdé­ben, megnézte magának a csivi- telő lánycsapatot. Na. ezekből se lesz soha műszaki rajzoló! Másnap délben azonban egy halk szavú, törékeny alakú lány­ra lett i figyelmes, akinek nagy, mélyen ülő, barna szeme volt, és rövidre nyírt, fiús frizurája. A férfi esküdni mert volna, hogy a lány az előző nap nem volt ott társai között. Miután az ebéddel végzett, oda­lépett a lányok asztalához. — Beszélni szedetnék veled! — hajolt le a kis feketéhez. Hamar megállapodtak. A lány­nak kedvére való volt a tiszta, rendes munka, mert sokkal, de sokkal érdekesebbnek ígérkezett, mint a kegyetlenül egyhangú cso­magolás. Fázisok A dolog persze nem ment köny- nyen. Hiába igyekezett ugyanis nagyon a lány, sehogy sem akart ráállni a keze a sose végzett munkára. Mérgelődött is kezdet­ben a- mérnök eleget miatta. Még­is, titokban bízott benne, hogy a gyakorlás és a tanfolyam kedve­ző hatása előbb vagy utóbb, de megérződik. Nem sokkal később azonban nagy baj történt. Az Elektromos Műveknél, amelynek a gyár az egyik rendszeres szállítója volt, felrobbant és ézénné égett az a nagyfeszültségű transzformátor, amelyiket a mérnök tervezett. Csak a véletlenen s a szerencsén múlott, hogy halálos baleset nem történt. A mérnök éppen Schubert B- dúr szonátáját hallgatta a rádió­ban, amikor kora este megcsör­rent lakásán a telefon. Az üze­net hallatán sápadtan, feldúlva rohant a közeli taxiállomásra, és az üzembe sietett. Az irodá­ban, legnagyobb meglepetésére, a rajzasztal fölé görnyedve talál­ta a lányt. Az megszeppenve motyogta: — Én csak ... Egy kicsit... A mérnök ügyet sem vetett rá. Az asztalán heverő vaskos iratkötegnek esett, két kézzel szórta szanaszét a lapokat. Vég­re megtalálta a felrobbant transzformátor tervrajzát. És ahogy rápillantott a fekete vonal­iakkal, ábrákkal telerótt pausz- papírra, már mindent értett. Le­roskadt a székre. — Mit tettél? — nézett a lány­ra. —■ A fázisok! Felcserélted a fázisokat! Uramisten ... De már talpon volt. — Velem jössz! — pattogott a hangja. — Oda fogsz állni az elé az ember elé, akit kis híján megöltél! A lány szeme tágranyílt a ré­mülettől. — Haza akarok menni... — nyöszörögte. — Haza ... — Velem jössz! —' kiáltotta a mérnök. — És holnap vissza a csomagolóba! — és futott lefelé a lépcsőn. A lány alig tudta követni. A kapuban a portás a sapká­jához emelte kezét: — Viszlát, mérnök úr! — mond­ta. — Kézcsókolom... — És cso­dálkozott. — Ilyen korán el tet­szik menni? A mérnök a várakozó taxira ^ mutatott: — Ülj be! — mondta a lánynak, aztán a por­táshoz lépett. — Mi az, hogy ilyen korán? — Tetszik tudni. .. Ijedezett az öregember. Én tudom, hogy szabálytalan mérnök úr, kérem! De ő még nem ment haza ___ Szóval sohasem ment még el este nyolc óra előtt. .. fi mérnök beugrott a taxiba. — Hová? — kérdezte a sofőr. A mérnök nem válaszolt, csak maga elé meredt. — Hová megyünk, kérem, tisz­telettel? — szólalt meg újra a sofőr. — Valami baj van? — kérdez­te a mérnök. A sofőr majdnem kiesett a ko­csiból : — Semmi, kérem, sem­mi... Csupán... A mérnök hirtelen a lányhoz fordult: — Holnaptól szabadságon vagy! — mondta. — Három napig be se teszed a lábad a gyárba! Pi­hensz. Olvasgatsz. Sétálsz. — És én? — szólalt meg a so­főr. De a mérnök csak a lánnyal tö­rődött: — Aztán majd mindent meg­beszélünk ... — mondta. — De most... Most csak mondd a cí­met . ..; A lány szeméből most gördült le az első könnycsepp. — Visegrádi utca nyolc — sut­togta, és karcsú testét már rázta is a hangtalan zokogás. A mérnök csak ekkor válaszolt a sofőrnek: — Oda megyünk — mondta. Sitkéi Béla

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom