Petőfi Népe, 1982. április (37. évfolyam, 77-100. szám)

1982-04-25 / 96. szám

MŰVELŐDÉS • IRODALOM • MŰVÉSZET

' KLUBOK, SZAKKÖRÖK, TÁRSASÁGOK

Művészeti élet Baján

• Weintrager Adolf: Várakozó (olaj). (A festőművész Rudnay Gyula egyik legismertebb bajai tanítványa.)

Ami); a kezdeményező szellem, a vállalkozói kedv élesztgetése jelent a gazdasági életben, azt jelenthetik — vagy jelenthetnék — közművelődésben a klubok, szakkörök, társaságok és egyesületek : valamiféle építő, alkotó jellegű mozgási terepet. Éppen ezért csak örülni lehet annak, (hogy Baja városában több mint harminc amatőr művészeti csoport működik jelenleg, s hogy ezeknek több mint a fele 15 évnél régebbi múltra tekinthet vissza: a József Attila Művelődési Központhoz tartozó Liszt Ferenc Énekkar például tavaly ünnepelte fennállásának 120. évfordulóját.

Többségben az ifjúság

G megállapítás Baján, a városijárási pártbizottság végrehajtó bizottsági ülésén hangzott el nemrégiben, a művészeti életről, fejlődési tendenciáiról. A megvitatott jelentés több olyan statisztikai tényt is rögzít, ami joggal tart igényt a szélesebb körű nyilvánosságra.

Például, hogy a szervezett csoportoknak több mint félezer aktív tagja van, s hogy rajtuk kívül — otthon, egyedül, csupán a saját kedvtelésére — a lakosság 8—10 százaléka foglalkozik a művészet valamelyik ágával. A szervezett mozgatóimban részt vevők fele-fele arányban kerülnek ki a férfiak és a nők közül, bár az egyes csoportokat tekintve, igen nagy az ingadozás: a néphagyományokat ápoló kisközösségekben (néptánccsoportokban, művészeti szakkörökben) a nők vannak többségben, míg az egyetlen irodalmi klub szinte kizárólag férfiakat tömörít. És ami különösen figyelemre méltó, a szervezett mozgalom tagságának mintegy kétharmada 30 éven aluli.

Ének, zene

Terjedelmi okokból természetesen lehetetlen most valamennyi csoportról említést tenni, de néhány fontosabb művészeti ágat érdemes megismerni.

Az éneklő-zenélő művészeti csoportokról szólva, fel kell például hívni a figyelmet arra, hogy az imént említett Liszt Ferenc Énekkar — amely tavaly elérte a „hangversénykórus” minősítést, valamint a Kiváló Égyüttes és a Szocialista Kultúráért kitüntetéA mese és a valóság elemei keverednek Gál Sándor Kassán élő író prózakötetében, melyet a pozsonyi Madách és a mi Szépirodalmi Könyvkiadónk közösen adott kL Lényegében válogatás ez a szerző novelláiból és riportjaiból, amely élesen rajzolja ki Gál Sándor emberi-írói arcát. Hogyan fér meg együtt a mese és a valóság ezekben az írásokban? Ügy, hogy mindkettő népi gyökerű és ihletésű. Minden ízében abból a Duna menti kis faluból merít és táplálkozik, ahol Gál Sándor született, ahová rendszeresen hazajár, s nem csupán látogatókén:, mert igazán elszakadni mindmáig nem tudott tőle.

Történetei itt, Bucson játszódnak, ez a kis emberi közösség adja az értékrendjét, erkölcsi tartását is, Ez a Duna menti táj mindenkor huzatos volt a történelemben. Viharok, irányukat gyakran változtató szelek tépték," cibálták, szórták szét a családokat, tették szinte elviselhetetlenné a sorsokat. Igazolásul éppen a címadó novellára hivatkozhatunk. Egyeg István a nagyapja meséiben hallott a fekete ménesről, amely éjszakánként ott kóborol a partmenti füzesekben, erdőkben, hogy a felkelő nap fényében párává omoljon. A ló, a ménes motívum messzi századok történelmi nosztalgiáit is szimbolizálja. Azokat az illúziókat, amelyeket éppen a XX. század tragikus eseményei szaggattak foszlányokká. Egyeg István szenvedő részese ennek a folyamatnak. Fiatalemberré serdülve először a csehszlovák hadseregbe kell bevonulnia, ahol Idegennek tekintik, hiszen a nyelvet sem érti. A bécsi döntés után meg a magyar hadsereg őrmesterei gyötrik meg, mert ^vörös”, akit meg kell nevelni. Természetesen végig szolgálja (szanitécként) a világháborút, meg is sebesül. Ám mire a hadifogságból hazatér, faluja me. gint más országban és romokban fekszik, szerelmét kitelepítik.

Ezt az utat járja végig a Káin című novella főhőse is. Mint a

seket — egynegyede munkás, E műfajban mégis inkább az iskolák uralják a terepet, különösen, amióta mindkét főiskolán megalakult egy-egy kamarazenekar. Országos hírnévre tett szert a bajai Liszt Ferenc Zeneiskola madara- si tagozata, amelyben kimagasló szinten oktatják a fúvószenét: három zenekaruk is van, amelyek nagy segítséget adnak a Bácska együttesnek és más, nemzetiségi tánccsoportnak.

Ennek az együttműködésnek is szerepe van abban, hogy a több falu táncosait, nemzetiségi hagyományőrzőit összefogó Bácska együttes sikert sikerre halmoz, s nem csupán a különböző fesztiválokon: több filmfelvétel is készült a produkciójukról. A Hagyományőrző amatőr művészeti csoportok közül kiemelkedő^ a fennállásának 10. évfordulóját ünneplő Csitaonica táncegyüttes, amely délszláv nemzetiségi hagyományokat ápol, zömmel 30 éven aluli fiatalok személyében.

A vizuális művészetek kedvelőiről

A vizuális művészetek gyakorlására hivatott csoportok közül leggazdagabb múltra a József Attila Művelődési Központ által támogatott Rudnay Gyula Képző- művészeti Kör tekinthet vissza,

„bűnös nép” fiát, őt is kitelepítik falujából. Gál Sándor tragikus pátoszt, emelkedettséget ad a történetnek a bibliai párhuzammal. Ezek az egyszerű, a földdel, az elemekkel küzdő emberek mindenkor parancsra cselekedtek, amelyekkel soha nem értettek egyet. A háborút rettenetes és értelmetlen csapásnak tekintik, olyan hamar elmúló epizódnak, amelyből" a legjobb mihamarabb hazákeveredni. Már, aki tud, mert a harminckilenc tábori lap írója soha nem tér meg övéihez. Nem .maradt más, több meg belőlük, csak ezek a lapok.

Gál Sándor írói fogások nélkül tud drámai hatást kelteni. A történelem viharába került emberekből csak ennyi maradt: néhány .elsárgult tábori" lap, amelyeket, ha az író nem veszi magához, talán a szemétbe, tűzre kerültek volna. De addig, míg van, aki emlékezzen: él az ember, és a nyelv .is. A Családi krónika „főhőse”: István Szűcs azonban már csak az író segítségével tudja felidézni a múltat, saját gyermekkorát. Szüleivel együtt 1947-ben telepítették ki, idegen környezetben nőtt fel, s közben elfelejtette az anyanyelvét. Konszolidált körülmények között él, 1 mégis érzi, hogy valami hiányzik. A múlt ismerete és tudata, amely nélkül csonka a személyiség.

Gál Sándor a Biblia hátlapjára írt családi krónika alapján segít István Szűcsnek megtalálni a szülőfaluját, szülei házát, rokonait. Szívbemarkolóan szomorú írás ez, mint ahogyan Gál Sándor csaknem minden írása. De (talán) éppen ezzel, ezért kathartlkus erejűek. „Élni kell, fiam” — mondja az öreg paraszt a Káin című novellában. Élni pedig nem lehet emlékek, s a hagyományok, az anyanyelv felidézése, ápolása nélkül. Éppen ezért, hogy a tragédiák ne ismétlődhessenek meg többé, oldja békévé őket az emlékezés.

hiszen gyökerei az 1946-ban megalapított, Rudnay-íéle szabadakadémiához kapcsolódnak. Örökségének máig élő vonása az az intenzív műhely-jelleg, amely előnyösen befolyásolja a nyaranta összesereglő, kárászi alkotótábor eredményességét: nem véletlen, hogy hatóköre átlépi a megyehatárt, és Csongrád, illetve Tolna megyéből is vonz résztvevőket.

Jelentős sikereket tudhat maga mögött a Kiváló Együttes címmel már harmadszor kitüntetett Duna Fotóklub is, amely eredményei alapján a megyei tanácstól megbízást kapott a többi fotóklub szakmai segítésére. Tevékenységükben különösen példamutató a társadalmi élet, a közvetlen környezet problémáira való gyors és segítő szándékú reagálás. A klub folyamatosan gyűjti a bajai fotósok művészi felvételeit, amelyek a későbbiekben alapját jelenthetik egy megyei fotótörténeti gyűjteménynek.

Hasonló szellemben működik a Szakszervezeti Művelődési Házban a Tóth Kálmán Irodalmi Klub, amelynek tagjai kétharmadában a munkások és a 30 éven aluli fiatalok közül kerülnek ki. A tizenöt esztendő óta tevékenykedő alkotókor tagadhatatlanul termékeny, s erről olykor a különböző napi-, illetve hetilapok is "hírt adnak.

Káposztás János

VARGA IMRE:

Ahogy

távolodsz

Ez már a túlvilágunk: Ahogy távolodsz, úgy

növekszel. A láthatárt betölti

mellkasod. Mint napszél az ég tetején Vörösen csap végig hajad. Kitárt melledben Kavicsos folyópartok, Felhők, ártéri fák S a vízre hálóját vető

éjszaka.

A zsákmány: önmaga. Gerinced körül fordul Nyikorogva a Göncöl; Leégett erdő fái: alakjaid Ahogyan ismertelek. Csobban a fény, vörösen, sárgán,

Izomként tekereg

csontjaidon. Arcom mögött a táj:

Fekete koponyám S fekete fogsorom.

MESTER ATTILA:

Ingem

fehérük

Csak a hajnali újjászületés öntudatlan éjszakáim után csak az első korty

tiszta víz

felejthetetlen, csupán.

mert a többi már folytatás pereg mint a ■homok sörkupak virágzik benne I műanyagpohár — liliomok

köztük zöld-rozsdás glóriák s ingem fehérük

szárnyszegetten — mert minden eldobálható csak a halál levethetetlen.

z a fehér bőrű, szőke, hájas, csonttalan, képlékeny testalkatú lény testnevelési órákon a pádról nézte ötdioptriás szemüvegén át a mi gondtalan futkározásunkat. Irigységet, amiért ő nem lehet közöttünk, olykor az észlények fensőséges fintorával próbálta megvetésbe -csomagolni, mígnem valamelyikünk úgy megcsavarta az orrát, hogy könnybe lábadt a szeme. Artúr (gúnynevén Túró), kénytelen volt belátni, hogy hiába ő a gimnázium agy- trösztje, nincs joga fintorogni, ha az ép tesfűek kosárlabdáznak vagy ,a tornaszeren izmosodnak.

Több mint harminc éve ennek.

Artúr azóta még fehérebb bőrű, még kövérebb, még csonttala- nabb, még rövidlátóbb, még képlékenyebb. Fújtatva, szuszogva, zihálva görgeti százhúsz kilóját a betegágyam körül, de ha volna értelme, bevenném a ciánt, hogy ő még ott lesz a harmincötödik érettségi találkozón — és nekrológot rögtönöz fölöttem. Felidézi „iskolánk egykori büszkeségét", az aranyjelvényes tornászbajnokot, akit „alig ötvenévesen ragadott magához a könyörtelen halál”. Beleszövi beszédjébe azt a régen volt Iskolai kirándulást, személyemben meg azt a fiút. aki „élete kockáztatásával” mentette ki őt a .jhabtajtékos folyó áriából”. Ettől elérzékenyül. megtörli szemüvegének két bepárásodott mikroszkóp-lencséiét, maid felhatalmazást kér a többiektől, hogy ő húzhassa meg emlékemre az alma mater lélekharangiát. mert ő volt mellettem „abban a tragikus pillanatban, amikor a lélek elhagyta a test porhüvelyét”.

— Artúr, a kén akkor lesz tel- ies. ha azt is elmondod, hogy én csavartam meg legtöbbször az orrodat.

Artúr megállítja magát, az ágv végére könyököl, a monitoron bukdácsoló golyócskára tekint, és azt mondja, hogy éjfél körül belopakodott a szobájába egy nő. Udvariasan, de ellentmondást nem tűrő hangon közölte, hogy találkozni akar veled. Ö, Artúr, félórája győzködi, hogy mindent a maga helyén és idejében, ám a-hívatlan vendég nem tágít: konokul hajtogatja, hogy amiért ő jött, annak itt van a helye, és most jött el az ideje. „Mondd: a Csutka Rózi valódi név-e vagy kitalált?...”

Artúr kérdésétől a fénygolyócska, mintha üldözték volna, szeszélyes cikcakkokban vágtázni kezdett. A kérdésre csak azután mertem válaszolni, amikor szívem ismét a szokásos ritmust dobogta rá a monitorra; amikor Artúr lencséi mögött és arcán a halált leső feszültség kíváncsisággá ernyedt.

— Te mondtad, Artúr, hogy készüljek, mert már nagyon kevés van nekem hátra, ezért elárulom, hogy Csutka Rozit valódinak találták ki. öt éves kóromban láttam először egy vándorló bábszínház műsorában. Ezt a hegyes orrú, megfésülködve is kócos, kissé esetlenül lépkedő lányt sűrűn felkeresték düledező házacskájában az erdő lakói, mert mindegyiken segített, ahogy tudott. A medvének mézet gyűjtött, a mókusnak mogyorót tört, az őzikének bekötözte a fájós lábát. Bizalmával visszaéltek a rászorulók: nemcsak a róka, hanem a nyúl is becsapta. A lánynak azonban természetéből fakadt a jóság, ezért senkire sem tudott haragudni. Történt egyszer, hogy Csutka Rozi rozsét szedett az erdőben. A teher alatt görnyedve megbotlott egy kőben, mely alól panaszos brekegés hallatszott. A lány azonnal kiszabadította, tenyerébe vette a csúnya varangyot, bocsánatot kért tőle, ha netalán fájdalmat okozott volna neki. A kedves szó elmulasztotta a békáról a gonosz varázslatot. A varangy daliás királyfivá változott, azonnyomban feleségül vette Csutka Rozit, magával vitte a palotájába, ahol azóta is boldogan élnek, ha meg nem haltak ... És te, Artúr, hiába rakod szavaimat kételkedésed lencséi alá, úgy történt, ahogyan elmondtam. Háromszor izgultam végig Csutka Rozi történetét. Ám a negyedik estén hiába vittem a két cső kukoricát — a belépődíjat —, a bábosok már elmentek. Akkor én keservesen sírtam. Sokáig nagyon szomorú voltam, és igazán csak negyven év múlva vtdultam fel, amikor megtaláltam Csutka Rozit egy újságosbódéban.

Artúr a monitorra nézve azt dünnyögte, hogy a szívem meglepően egyenletesen" ver, ami azért meglepő, mert a múlt emlékeinek felidézése általában ritmuszavart okoz. Egyébként szavát adja, hogy orvosi titokként kezeli a hallottakat, és most már bizonyos, hogy a szobájában várakozó nő Csutka Rozi megelevenedett hasonmása külsőre is, de abban is, hogy természetéből fakad a jóság. Nyomban észrevette például, hogy neki fizikai fájdalom lehajtani. Ez az asszony vagy lány eléje térdelt, felhúzta s befűzte a cipőjét; és tette ezt olyan közvetlenül, hogy ő, Artúr, elfelejtette megköszönni a segítséget. Talán csak abban különbözik az erdő hálátlan vadjaitól, hogy szégyelli magát.

ZÁM TIBOR:

Csutka

Rozi

— Artúr — mondtam —, a te szégyened eltörpül az enyémhez mérve. Nemcsak azért, mert ötéves együttélésünk alatt számtalanszor rákiabáltam, ha nagy igyekezetében elvétett valamit. Azért is szégyenkezem, mert szeretett volna tőlem egy kisfiút, és én ezt a csekélységet is megtagadtam tőle, mondván, hogy az én koromban már illetlenség gyermeket nemzeni. önző voltam, hazudtam: lelkem vattával bélelt csendjét féltettem a nyirkot gőzölgő pelenkáktól és a csecsemő nyivákolásától. ö természetesen átlátott rajtam. Be- tegségemrol is tudott, Megigertet- te, hogy halálom közeledtét érezvén, teljesítem az ő egyetlen óhaját, vágyát. Csutka Rozi igazat mondott neked: amiért jött, annak itt van a helye, és most jött el az ideje.

Ne is mondjam tovább, szólt közbe Artúr, mert az orvostudomány mai állása szerint már elmúlt annak az ideje, hogy teherbe ejtsek egy nőt. Ha netalán mégis, a h e 1 y nem alkalmas erre. Az pedig, hogy ő, az orvos cinkosságot vállaljon egy ilyen ... műveletben, amely betegének azonnali halálát okozhatja, nem is etikai, hanem büntetőjogi téma. Ejtsük, felejtsük.

— Hallgatni is fáj az okfejtésedet, Artúr, mert érveid hamisak. Híjával vannak a bölcsességnek és a költőiségnek; kisírnak abból a gyönyörű misztériumjátékból, amelyben Csutka Rozit boldogság illeti, az én lelkemet pedig megbékélés, hogy nem éltem hiába. Neked a bátorság jut osztályrészül. Gondold meg. Első és talán utolsó alkalom, hogy részesülj az öntisztulás örömében; hogy nem vagy gyáva és puhány alak, aki egész életedben voltál. Ha vállalod a neked szánt szerepet e misztériumban, amelyet szavaid „művelet”-té silányítot- tak, életed minden napját bearanyozza a szép. Ne szólj közbe, mert egy-két mondat erejéig most hozzád kell törpülnöm. Fütyülök az orvostudomány mai állására. Egyszeri alkalommal boldoggá tudom tenni azt az egyetlen nőt. 'És ehhez az ágy, amelyen fekszem nem alkalmatlanabb, mint a többi. Teljesen mellékes körülmény, hogy ez a heverőalkalmatosság itt van-e vagy máshol.

Artúr szomorúságba süppedt.

A monitorra szögezve szemét, azt mondta, hogy ha én csavartam meg az orrát, attól mindig eleredt a vére, de neki most az fáj, hogy gyávasággal vádolom. Testi adottságai, meg az általunk belesúlykolt kisebbrendűségi érzés esélytelen!tette arra, hogy nap mint nap bátorkodjék, de ha még emlékszem, volt egy matekóra, amikor ő is bátor volt: aminek jutalmaként éppen én, az osztály legerősebbje állottam mellé. Még a szavamra is emlékszik: „aki Artúrt ezután csúfolni vagy bántani merészeli, velem gyűlik meg a baja.” Köpjem szembe, ha nem így volt.

— Artúr, a pontosan idézett szöveg nem zárja ki egy adott szituáció ellentétes értelmezését. Igaz, hogy hiába üvöltözött Pápay tanár úr, te tagadtad a nyilvánvaló tényt, hogy mind a negyvenen a te dolgozatfüzetedből puskáztunk. Azt a ravasz példát

— amelyet szerintem Pápay tanár úr is puskázott valahonnan

— csak te, a testnevelés- kivételével minden tantárgyban kitűnő oldhatta meg úgy, ahogy megoldottad: hibátlanul és szellemesen. Mi, bunkók, fel sem fogtuk, hogy mit másoltunk a franciakockás füzetbe. Amikor Pápay tanár úr két közepes erejű pofont rakott alig pelyhedző arcodra, hogy beismerésre bírjon, te azonnal felmérted, hogy nincs veszíteni valód. Egy diák, aki többet tud, mint a tanár, megfenyíthető, de a „jeles” osztályzat dicsfényétől megfoszthatatlan. Ha azonban megtörik, akkor a két pofon húszszorosát kapja: mindenkitől egyet, akit beköpött. Te, Túró, a köny- nyebbik ellenállás irányába mozogtál, amikor elhitetted velünk, hogy bátor vagy. Tévedésből vettelek a védőszárnyaim alá. Sosem bocsátom meg magamnak. Az idő távlatában nézve azt is bátorkodom feltételezni, hogy előre megfontolt szándékkal — tekintélyed megszilárdítására, hírneved öregbítésére — voltál velünk s tündököltél ellenünk.

Artúr bizonyára aggasztónak minősítette volna a saját testi és lelki állapotát, ha rákapcsolja magát egy monitorra. Múltját ócsárló beszélyemet úgy véleményezte, hogy „ördögi”, agyafúrt szócsavarás: szofisztika. Azért taposom, dögönyözöm őt, azért mocskolom közös múltunkat, hogy az ellenállását megtörjem. Fölöslegesen strapálom magamat, de míg a monitor nem mutat veszélyt, engedélyezi, hogy folytassam az élveboncolást, ha már elkezdtem.

— Hát akkor mondanám talán a „habtajtékos folyó árját.” Ezt, meg a rámázolt szóvirágokat törölni kell a nekrológból, mert a folyó vízállása igencsak alacsony volt, amikor les.zán'kóztál az agya-. gos parton, tönkretéve a pepita nadrágodat. Ahogy fejest ugrottam utánad, belefúródtam az iszapba. Nem sok hiányzott hozzá, hogy a nyakamat törjem, míg te úgy szétterültél a víz felszínén, mint húslevesen a zsírkarika. Ha van egy parányi lélekjelenléted, a saját lúdtalpaidon is partra mászhattál volna, miközben én megfulladok.

— Elég — szólott Artúr.

— Neked-e vagy a monitornak ?

— gyötörtem tovább. Ha nem aggódik úgy értem egy gépember meg egy embergép, már múlt időben beszélnénk arról, amiről még mindig csak jövő időben beszélünk.

Elég, szólott ismét Artúr. Bár örömmel illegetné magát a „bátor ember vagyok” szerepben, köti az orvosi eskü. A saját megdicsőülése árán sem engedi, hogy itt megtörténjék a z.

— önmagad ismétled, Artúr. Kétes hitelű a jóslat, hogy meghalok közben, de a pokoltűz bizonyosság számomra, ha ígéretem teljesítetlen marad. Meg mernéd-e kondítani, vagy csak hallgatni is a lélekharangot, gazfickó, ha a te pipogyaságod juttat a gyehennára?

Szavaim. korbácsütéseit Artúr leszegett fejjel tűrte. Azt gondolta, hogy majd Csak elfáradok egyszer. Nem spekulált rosszul. Az utolsó szónál nyelvem a szájam padlásához tapadt.

Akkor egy jajdulással felérő sóhajtást hallottunk.

Csutka Rozi nézett ránk. a szoba legsötétebb sarkából. Nem szólt, de szemével azt könyörögte, hogy fejezzük be ezt a meddő vitát.

Az asztali lámpa fénykörébe érve olyan természetesen kezdett vetkőzni, mintha csak ketten lennénk. Artúr egy olyan „verve vagyok” mozdulat után gyorsan kiszabadított a kábelek gubancából. Kiment a folyosóra bátorkodni, s bennünket óvni, hogy be ne nyisson véletlenül az éjszakás nővér, míg az ősi misztérium rendjéhez illeszkedve és alázkodva átörökítem magamat, hogy halálom után is éljek.

KÖNYVESPOLC

Gál Sándor: Fekete ménes

A

Horpácsl Sándor