Petőfi Népe, 1982. április (37. évfolyam, 77-100. szám)
1982-04-21 / 92. szám
/ 1983. április 81. • PETŐFI NEPE • 5 Helytállás — értelmiségi módra Beszélgetés dr. Gaszner Istvánnal, a Bajai Tanítóképző Főiskola főigazgatójával NYELVŐR Életünk és a nevek Amikor az MSZMP Központi Bizottsága (április 7-i ülésén) megtárgyalta az állami oktatásról szóló 1972. június 15-i határozata végrehajtásának tapasztalatait, és irányelveket fogadott el a közoktatás további fejlesztésére, hangsúlyozta: „ ... a közoktatás színvonalának emelése, az iskolai munka folyamatos korszerűsítése nagymértékben függ a pedagógusoktól. Ezért megkülönböztetett figyelmet kell fordítani a kellő számban és magas színvonalon történő képzésükre ...” Ezt olvasván, érthetően fordult a figyelem Bács-Kiskun megyében a Bajai Tanítóképző Főiskola felé, és szinte kínálkozott az alkalom, hogy kérdéseinkkel felkeressük dr. Gaszner Istvánt, az intézet főigazgatóját. — Azt hiszem, hogy az olvasók igen jelentős százalékának nevében szólok, amikor beismerem: nem sokat tudok a bajai tanítóképző múltjáról, történetéről. Kérem, beszéljen erről. — Ezer örömmel, hiszen Baja egyik dicső korszakát eleveníthetem f^l: a város egykori vezetői" nek emelkedett gondolkodását, polgárainak áldozatkészségét, a tanítóképzés messzesugárzó kulturális erejének felismerését tükrözi ugyanis az a kezdeményezés amellyel ezernyolcszázhetvenben a tanítóképezde felállításának jogát megszerezték. Hogy a köz- . oktatás milyen szinten állt akkoriban nálunk, annak érzékeltetéséhez Eötvös Józsefet — az engedélyt' aláíró vallás- és közoktatásügyi minisztert — hívom segítségül, aki erről az időszakról írta: „ ... igen sok tanítói állomást oly egyénekkel töltöttek be, kik sem képezdében soha nem tanultak, sem más úton a tanítandó ismereteket nem szerezték meg, hanem legföllebb a templomi szertartásokat s néhány egyházi éneket tanultak be.” — Ha jól tudom, akkoriban — rövid időn belül — húsz tanítóképzőt és tíz tanítónőképzőt állított fel az állam, ön mégis úgy fogalmaz, hogy Baján „a tanítóképezde felállításának jogát megszerezték". — Igen, mert így volt! Baját nem jelölték hivatalosan. Annak ellenére nem, hogy a szóbanforgó intézetek mindegyike valamelyik vidéki kisvárosban kapott helyet. Ismét a korabeli dokumentumokat kell idéznem: „Továbbá kerülte a kormány a nagyobb vidéki központokat, s ha csak alkalma nyílt rá. elsőséget adott a kisebb városoknak, melyeknek egyszerűbb társadalmi- viszonyaik nem álltak éles ellentétben 'azokkat^a szerény* ’“körül" rhényekkelí[amelyek közé-’a* leendő tanítót hivatása helyezte.” — Ez valóban bámulatos körültekintésre vall és sejteti az okot is: Baja virágzó kereskedelmi központ volt akkoriban. — Igen, ám ettől függetlenül mindenben — az idézett vonatkozásban is — megfelelt a feltételeknek. Ezt a szemfüles városi vezetők azonnal felismerték, és mielőtt a telepítések sörsa véglegesen eldőlt volna, küldöttséget menesztettek a minisztériumba. Czirfusz Ferenc; a kitűnő pedagógus-politikus vezétte a depu- tációt, amely ígéretet tett az országos költséggel, központi szervezéssel megalapított képző támogatására. — Mit ígérhetett akkoriban egy „szegény" kisváros? — Ideiglenesen átengedték a csendőrlaktanyát, az új épülethez pedig felajánlottak ezer négyszögölnyi telket a vásártérből, továbbá háromszázezer téglát. Ez a fajta áldozatkészség máig is jellemző a bajaiakra. Hogy mást ne mondjak: csak amióta én állok a főiskola élén — tehát hat esztendeje — több mint huszonöt lakást kaptak az oktatóink. Anyagi megfontolásból még soha senki sem mondott le az általunk felkínált állásról. — Némelyek szerint azonban akadozik“ az utánpótlás: illetékes fórumon — ahol éppen az itt folyó oktatás fejlesztéséről tanácskoztak —, többen is felvetették, hogy viszonylag kevés a tudományos alapminősítéssel rendelkező oktatók száma, olyan pedig mutatóban sincs, aki valamilyen magasabb fokozatú — például kandidátusi — címet szerzett. — Fájó, pontunk ez, bár , úgy érzem, elfogadható a magyarázat: intézetünk alig hat esztendeje nyerte el a főiskolai rangot. És ezt véve alapul, talán el lehet fogadni eredménynek, hogy a hatvan oktató közül minden ötödik doktor. Mint ahogy bizonyára érdemes volna fontolóra venni azt is; az ilyen-olyan (bármennyire megszolgált) címekkel nem ér-e fel — a nevelés szempontjából is, de egy adott városközösség szempontjából is, hogy vannak tankönyvíróink, művészeink, városszerte ismert közéleti egyéniségeink?! — Kérem, hogy segítse az olvasói mérlegelést néhány konkrét példával. / — Csakugyan nem a teljesség igényével... Borsodi István mint tankönyvíró is részt vett a tanítóképző főiskolákon folyó oktatás magasabb szintre emelésében. Dr. Ili Mártonná pedig az általános iskolai matematikai oktatás korszerűsítésében, mint a negyedik osztályos tanítói kézikönyv szerzője. Klossy Irén me- gyeszerte ismert festőművész, aki a magáén kívül másoknak is szervez kiállítást. Hasonló közművelődés-szervező ambíció jellemzi Weintrager Adolf festőművészt és Kovács László fotóművészt is: egyikük, mint a Képzőművészeti Alap helyi csoportvezetője, másikuk mint a híressé vált nagyba- racskai fotótábor szervezője ismert elsősorban. Eördögh Endre egy számos tehetséget felfedező és kiművelő irodalmi szakkört vezet. És szinte vég nélkül sorolhatnám azoknak a nevét, akik a helyi pártbizottság, tanács, úttö- irőszövetség, illetve egyéb társadalmi szervezet vezetőségében tevékenykednek. — Mindez meggyőzően bizonyítja számomra, hogy az oktatók körében ma is elevenen él a tevékeny, az alkotó értelmiségi lét hagyománya. De vajon sikerül-e átörökíteni ezt a magatartást az évről évre megújuló hallgatói csoportokban? Azoknak az újabb korosztályoknak a tagjaiban, amelyeket — talán nem csupán helyi érvénnyel —, így jellemzett nemrégiben egy amerikai szociológus: iszonyodnak a teljesítményelvtől és mindennemű felelősségvállalástól. — Hm ... őszintén szólva, engem meglep ez a sommás ítélet. És persze, el is gondolkodtat egyben ... Mert ha számba veszem, hogy a hallgatóink kétharmad része közepes vagy ennél gyengébb tanulmányi átlagú, s hogy évről évre apad a vörös diplomával végzők száma, akkor azt kell mondanom: bizonyárá ban ebben a megállapításban Z mi , "körülményeinkre is ervenyes igazság. Ám tagadólag kell ráznom a fejemet, ha belegondolok — menynyi az ellenpélda! Elsőként a hatvantagú énekkarunkat és a húsztagú kamarazenekarunkat említeném: színvonalas műsoraikkal évről évre öregbítik az intézetünk jóhírét. De nem' kell szégyenkeznünk az irodalmi színpadunk, a fotószakkörünk miatt sem. Hallgatóink ötletességét és lelkesedését dicséri az is, hogy minden évben igen jól- sikerülnek a főiskolás napok: az idén például ennek keretében adott hangversenyt intézetünkben Kodály Zoltánná Péczeli Sarolta és tartott előadást Bánlaky Pál szociológus. — Tiszteletre méltó nívó ez, amit igazol egyebek mellett az is: a Baján végzett tanítókat szívesen fogadják ■ mindenütt. A Központi Bizottság mégis a képzés színvonalának emelésére szólít fel, s nyilván nem ok nélkül. Milyen feladatokat ró ez az intézmény oktatói karára? — A közleményben megfogalmazott követelményeket én úgy értelmezem, mint hivatalos megerősítését annak, amit korábban is megfogalmaztak már egyikmásik szakmai fórumon. Ennek lényege, hogy az egyetemek és a főiskolák értelmiségieket képezzenek, s ne pusztán diplomás szakembereket: a mi esetünkben olyan tanítókat és tanítónőket tehát, akiknek a műveltsége és érdeklődése túlterjed a választott szaktárgyakon, de nem válik el azoktól. Olyanokat, akik örök feladatnak tartják tudásuk folyamatos felfrissítését, s akik nem csupán gyarapítják, de terjesztik is a felhalmozott ismereteiket. Mégpedig úgy, hogy az mindig több legyen, mint az ismeretek egyszerű átadása: tehát, hogy legyen az egyben értékplántálás, követésre buzdító magatartás is. — Ha jól értettem a korábban elmondottakat, akkor nem most teszik az első lépéseket... — Valóban, nem, de azért rengeteg a feladatunk. Ezek némelyike szigorúan szakmai vonatkozású, mint például a tantárgyak blokkosítása vagy a fakultatív tantárgyak bevezetése — e témák részleteivel persze felesleges volna az olvasókat terhelni. Csakúgy, mint az oktatás tárgyi feltételeivel. Erről annyit mégis elmondanék, hogy miután — egyenként tizenhét—tizennyolc millió forintos beruházással — megépült az új oktatási épület és a sport- csarnok, sokat javult a helyzetünk. S ha emellé a következő években felhúzhatjuk majd a kétszázötven személyes, új kollégium épületét iS, akkor csakugyan nem kérünk többet. A pedagógus- képzés színvonalának emelése ezt követően már nem az anyagi, hanem a szellemi erő kérdése lesz nálunk elsősorban. Például az utóbbi időben elhanyagoltunk valami nagyon lényegeset: miközben egyre több ismeretet igyekeztünk átadni, diákjainknak,*-megfeledkeztünk például a jó ízlés, a jó modor követelményéről. Elhittük, hogy csak a tudás, a nyílt szókimondás lényeges, s hogy minden egyéb csak külső máz, olcsó és felesleges képmutatás. Önkritikát kell gyakorolnunk ilyen tekintetben és rá kell döbbennünk mielőbb: nagy felelősséget vállal magára az a pedagógus, aki — a fiatalkori fogékonyságot kiaknázatlanul hagyva — elmulasztja a kultúrával együtt a kulturáltságot is közvetíteni. Hiszen enélkül aligha tudnának az általunk nevelt ifjú pedagógusok helytállni az életben — értelmiségi módra. Káposztás János Immár másfél évtizedes hagyomány, hogy minden évben egész hetet szentelünk az anyanyelvűnkkel való beható foglalkozásra. A budapesti Kossuth klub kezdeti rendezvényei után a nyelvi heteket mind gazdagabb, átfogóbb programmal rendeztük meg. Eredményességüket növelték a rádió és a tv előadásai is. Néhány év óta a vidék is cselekvőén bekapcsolódott a rendezvényekbe, és az a szokás alákult ki, hogy minden évben más-más megye- székhely vállalta a nyelvi hét központi előadásainak rendezését. Győr, Szeged, Salgótarján, Veszprém után Kecskemét is volt gazdája a központi rendezvényeknek. Az idei ünnepi héten április 18-tól 24-ig több ezer előadás hangzik el szerte az országban. A • magyar nyelv hete megünnepléséből a rádió és a televízió most is kiveszi a részét. Ennek a nyelvi hétnek a központi gondolata: Életünk és a nevek, tehát a személynevekkel és a földrajzi nevekkel való beható foglalkozás. A tulajdonnevek szókincsünknek nagyon is fontos elemei. A földrajzi nevek gyűjtése néhány évtizede rendszeresen folyik, nemcsak a helységneveké, hanem az utca- és dűlőneveké is, hiszen sok helynevet ma már csak a dűlőnevek és határnevek őriznek. Ebben a gyűjtőmunkában a Zala megyeiek példamutatóan vettek részt. 1964-ben ők adtak ki először gyűjteményes kötetet Zala megye földrajzi nevei címmel. Ezért kapott Zala megye jelentős szerepet az idei nyelvi héten: a központi előadásokat ott rendezik. A tulajdonnevekkel való foglalkozás több szempontból is igen jelentős. A művelődés- és társadalomtörténet sok fontos mozzanatát vetíti elénk. Elsősorban a személynevek használatának fejlődését tárgyaljuk. Az írásos' emlékek tanúsága szerint legrégibb neveink ótörök és magyar eredetűek. Pl. Ákos, Kartal; Árpád, Előd. Jellemzők a kívánságnevek, pl. Bódog, Farkas (viselője gazdag, illetve erős, bátor legyen). A kereszténység felvételével a bibliai (Benjámin, Gábor), görög (István, Ágnes), latin (Bálint), germán (Rudolf, Szigfrid) és szláv nevek (László, Kázmér), honosodtak meg. A névdivatra jellemzők a romanticizmus korában használt nevek (Árpád, Géza, Béla, László). A Lajos név Kossuth Lajos emlékével magyarázható, íróink sok szép nevet alkottak vagy újítottak fel: Ete, Csaba, Szabolcs, Majna, Tünde. Ma már a régi neveket újabbak, divatosabbak váltották fel (Mónika, Bernadett, Ildikó, Attila, Zsolt, Krisztián). A kételemű nevek (család- és keresztnevek) használatát a 13— 14. századtól tudjuk nyomon követni. A változatos körű családnevek közül csak a becéző vagy kicsinyítő képzős keresztnevekből alakultakat említjük meg. Ilyenek a Pósa, Benyó, Valkó, Balcó, Káló, Igó, Gerőcs, a Pál, Benedek, Valter, Balázs, Kálmán, Ignác, Gergely nevekből. Fontosak azok, amelyek régi foglalkozásneveket őriztek meg. Pl. Kaszab (mészáros), Hogy ész (ihermelinva- dász), Csapó (egy bundafajta készítője), Pintér (hordókészítő). A Bognár és Bodnár nevet pontos ismeretek híjján ma összetévesztik (az első kerékgyártó, a második pintér). A földrajzi nevek eléggé jelentős csoportja szintén keresztnévből alakult. Ilyenek: Jákó (Jakab), Majsa (Mózes), Győré (György), (Sajó)senye (Semjén), (Tisza)löíc (Lőrinc), Pét (Péter), Sellye (Szilveszter). Néhány név sok, ma már kihalt foglalkozásra utal. Így a Vas megyei Sárfimizdó (elemei szerint: Sárfő+mézadó). Lakói mézzel adóztak. A (Híd- vég)ardó az erdőóvó nevet őrizte meg. A Hodász hódvadászok lakóhelyére utal. Fedémes lakói méhészek voltak, erre utal a fe- dém (kaptár) szó. De a földrajzi nevek sok ma már elavult térszíníorma nevét is megőrizték. így Aszód, Aszófő (aszó: völgy), Séd (a patak régi neve), Lázi (láz: hegyi legelő), Rezi (rezi: vágás, irtás), Máli (mái: déli hegyoldal), (Somogy)- horpács (horpa: horpadás, bemélyedés). Állat- és növénynevek is találhatók köztük: HoH (vadászkutya), Gödöllő (gödölye), Belényes (bölé-.y), Körtvélyes (vadkörte), Csóványos (a csalán nyelvjárási alakja), Somló, Somlyó, So- mógy (som). A folyóvizeket színükről, hőfokukról, sebességükről, a környékükön levő növényzetről nevezték el, de legtöbbjük nevét nem mi adtuk, hanem átvettük a szlá- voktól. Nagy folyóink neve még régebbi korókra megy vissza: esetleg korábbi illír vagy más in- doiráni népekig, sőt az indoeurópai nyelvig vezetik vissza őket. Jellemző pl. a Don, Donee, Dnyeper, Duna nevének azonos kezdő hangja, ez azonos elnevezésmódra utal. A Tisza, Temes, Maros, Kőrös, Szamos neve talán a trák— illír korban keletkezett. A hegynevek is többnyire a színükről (Kékes), növénytakarójukról (Sáp, jelentése erdő), a hegyre jellemző állatvilágról (Csókatető), alakjukról (Sátor) kapták nevüket. Csak néhány szempontot vetettünk fel a nevek tárgyalására. A cikkek, előadások ugyanis bővebben foglalkoznak az itt felvetett vagy csak érintett kérdésekkel. A nevek tárgyalása mindig érdekes, akár alkalomszerűen, akár rendszeresen foglalkozunk velük. A mostani nyelvheti rendezvények, előadások, újságcikkek bizonyára felkeltik majd a nyelvi kérdések iránti általános érdeklődést azok körében is, akik csak felületesen foglalkoznak a nyelvművelés kérdéseivel. így remélhetjük, hogy mihamarább kialakul olyan nyelvi közvélemény, amely nemcsak érdekességet lát a nyelvvel való foglalkozásiban, hanem határozott állásfoglalást jelent nyelvi kérdésekben. Kiss István KÉPERNYŐ Valahol Oroszországban Mintha két ember írta volna a szerda este sugárzott tévéjátékot. Azt sejttették a kezdő képsorok, hogy a tiszti mundérba kényszerített józan logikájú színész és az éppen mindenben gyanakvó elfogultság miatt korlátolt katonai drill súrlódásaiból izgalmas, tanulságos történet kerekedik. A tábori színház látogatása kitűnő alkalom volt a sajátos 'férfiközösség bemutatására, a természetellenes állapotból adódó feszültségek, álságok leleplezésére. Nagyszerű dramaturgisi érzékkel ütköztette Radváuyi Ervin a bürokrata, cezarpmániás, ürességét megszokott formaságokkal rejtegető hivatásos őrnagy „fegyelmezettségét” az érzelmeinek kiszolgáltatott civil látszólagos lezserségével. Pompás leleménnyel mutatta ki, hogy a színész mennyivel keményebb ember az őt megalázó parancsnoknál. Egyik-másik figura szegényes motiválása, a hümmögtető fordulatok ellenére sokáig jól pergett a Valahol Oroszországban. Szőnyi G. Sándor rendező a férfimuri képi megfogalmazásával, a tábori színház megértő iróniával ábrázolt előadásával, légkörteremtő ké- pésségéve! feledtette a forgatókönyv gyengéit. ö sem tudott mit kezdeni a háborús körülmények közé visszavetített, unalmasan sablonos, együgyű krimivel. Az addig realista .történet, ábrázolásmód-kivetette a tárgyalás szándékolt groteszk felhangjait, iróniáját. Kettészakadt a tévéjáték. A főként az első szakaszban jeleskedő rendezésen kívül a nagyszerű színészi teljesítményeknek köszönhető, hogy honi tévéjátékaink átlagát meghaladó műsort láthattunk. Szacsvay László, Koncz Gábor és Tolnai Miklós egészen kitűnő ála- kítást nyújtott hálás szerepében. Fekete Tibor,- Réti Erika, Juhász Tibor, Kölgyesi György, Major Pál, Maróthi Gábor, Tóth Máté jól egyénített figurát teremtett. A kecskeméti társulat már említett tagjain kívül Buday László, Lengyel János, Németh László is azt a kívánságunkat táplálta, hogy szívesen látnánk őket gyakrabban a képernyőn. A Bornyi Gyula atmoszférateremtő operatőri közreműködésével készült tévéjáték díszleteit Varga Mátyás tervezte. Hatvanhat... Kinek is címezzem megjegyzéseimet? A Magyar Televíziónak, vagy Nagy Ri- chárd vállalkozásának? Avatatlan azt gondolhatta a szerda esti kérdezz—felelet játékból, hogy a mi körülményeink között iszonyú gazdag ember lehet a hatvanhat meghívott és egy—másfél millió nézővel szembesített jókedélyű tévés. Majdnem nagyvonalúan beszélt millióiról, mint Onassis. Kár ezért a majdnemért, mert ha annyi forintja (dollárja, rubelje stb.), lenne, mint a hajdani görög olajmilliárdosnak, aligha sajnálná a tévés foci-körkapcsoláshoz szükséges két-három újabb színes közvetítőkocsikra. Még a legelfogultabbak sem tagadhatták: igencsak jóindulatúnak, segítőkésznek mutatkozott a népszerű műsorban. Még ennél is fontosabb: felelős interjú- alanynak! Kerek-perec megmondta: mire jut pénz, mire nem, mit várhatunk, mit remélhetünk, miről kell lemondanunk. Igyekezett megmagyarázni, hogy nii készteti kedvező, vagy elutasító döntésre.' Ügyesen tudatosította: hazánk igyekszik alkotó módon bekapcsolódni a nemzetközi televíziózásba, az információk cseréjébe. Tetszett az is: nem igyekezett kisebbíteni a műsort, a tévé szemléletét illető bírálatokat. Érdemben foglalkozott úgynevezett kényes kérdésekkel is. Munkámból adódóan időnként találkozom a Szabadság téri intézményben dolgozókkal. Tőlük és más tapasztalataimból tudom: kicsit félrevezette a szerda este megszólaltatott tömegkommunikációs szakember a nézőket. Alapos vizsgálat, közös tanakodás, munkacsoportok állásfoglalása után döntenek a Szabadság téri intézményben! Gondosan gyűjtik, elemzik a közönség köréből érkező észrevételeket, fórumokat teremtenek a közvélemény megismerésére és befolyásolására. Tucatnyian fáradoztak a Hatvanhat sikeréért is. Mivel magyarázható mégis az egyes szám első személy? Miért akart a saját bukszájából adni rtéhány tízmilliót erre vagy arra a Magyar Televízió elnöke? Ki tudja? Rossz szokásból? Inkább azt gondolom: annyira foglalkoztatják a nagyhatású intézmény gondjai, feladatai, tervei, annyira beleéli magát a napi tennivalókba, hogy akarva-akaratlanul azonosul benne a magán- és a közember. Műteremben Találó, pontos képet adott Kátai Mi- hályról, a zománcképek mesteréről pénteken este Soós Árpád rendező, D. Fehér Zsuzsa szerkesztő-riporter és Bánhegyi István operatőr. Aki nagyon odafigyelt,' észrevehette a riporter és a művész csendes küzdelmét. Kátay elsősorban a népművészet, a mitológia ösztönzéséről beszélt szívesebben, a művészettörténészt az alkotás technikai folyamata, a művek esztétikuma érdekelte. Noha időnként monológokat hallottunk párbeszédek helyett, a Műteremben sorozat legutóbbi' adása mind a zománc technológiáját, sajátosságait, lehetőségeit, mind a színes egyéniségű művészt érzékletesen mutatta be. Ősi anyagok, modern műtárgyak • Varjast Tamás: Kecskeméti emléktárgyak (alsó képünk). Már évezredekkel ezelőtt összedolgoztak a fémművesek és a bőr használati eszközök készítői. Díszes foglalat erősítette össze a szíjszerszámokat, a ruhadíszeket. Történetileg is indokolt volt a megyei kórház klubvezetőjének az az elhatározása, hogy közös kiállításon mutassa be Varjasi Tamás iparművész és Nagy János ötvös munkáit. A tárlat látogatói olyan művészekkel ismerkednek meg, akik a modern lakásokba illő, választott anyaguk lehetőségeiből kiinduló műtárgyakat készítenek. A zallai származású bőrdíszműves alkotásaiban a célszerűség és az egyszerűség teremt szép harmóniát, mig Nagy János fejlett formakultúráról tesz tanúságot. • Varjasi Tamás: Bördomborí- tások. • Nagy János: Gyertyatartók. Heltai Nándor
